Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1984. június 30. Q

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

H

a egy kicsit visszaszaladnánk a lovagkorba, akkor a kastély ormán büszkén lengedezhetne a zászló. A címerpajzs pedig mindenkinek okulásul hirdetné a hihetetlen önfeláldozást — fészkén ülő pelikán melle vérével három fiát táplálja. Csakhogy másfajta szelek fújdogálnak, elröppentették a madarat a toronyról, különben sem biztos, hogy az ön- feláldozást hirdető címer jellemző volt Fülpösdaróc valamennyi földesurára, a Luby család valamennyi sarjára. Bár az sem kizárt, hogy a vendégszerető kúria neves vendégeknek adott otthont.

— Anyósom meséli, ő meg a nagyanyjától hallotta, hogy Petőfi erre járt, Luby Zsig- mondnál vendégeskedett — eleveníti fel a falu minden bizonnyal valós eseményből táplálkozó regéjét Bóla Bán Józsefné, aki manapság — ha csak napközben is — de a kastély lakója, ö a gondnoka az itteni szociális otthonnak.

Fülpösdarócról 1851-ben — de már 1810-ben hasonlóan — a következők szólnak: „Három nyomásbeli földei mindent bőven teremnek; rétjei közepesek, legelője, fája elég; belső gyümölcsös, káposztás, szőlős, veteményes kertjei jók, különösen sok diófája van.”

A múlt századi híradás szól még a földesurakról, megemlíti az itt élő 251 lakost, de arról természetszerűleg nem szólhat, milyen lesz a község sorsa a későbbiekben. A századfordulón ugyan megtudjuk, hogy 59 házban 347-en laknak, tehát folyamatosnak tűnik a gyarapodás. Ám nem adhatott valami vastag kenyeret ötven évvel ezelőtt a

kor szellemét már akkor felismerő gazda.

— Ez az, ami itt tartott — jegyzi meg a feleség, amikor leülünk a ház előtt, a lócára.

Meglehet, szokatlan, hogy éppen hétköznap délelőtt időzünk a lócán egy félórácskát. Melegen süt a nap, szemben a szociális otthon erőt sugárzó tömbje látszik. Igaz, az út mellett közvetlenül egy lelakatolt ajtó mutatja, nincs már szüksége (?) a falunak a művelődési házra, a tanács egy éve tán, hogy semmi gondot nem fordít rá.

Innen végiglátni a hosz- szú Főutcán. Befutott a déllabb, Ököritófülpösön székel a tanács, a termelőszövetkezeti központ.

Hivatalos helyen biztosan adatokkal bizonyítanák: nem eldobnivaló község Fülpösdaróc. Bajt hozott 1970-ben az új Szamos, az áradás meg- roppantotta a régi házakat, nem találni belőlük csak 13- at, melyet a múlt században építettek. Aztán sokakat elzavart az árvíz, mások belefogtak az építkezésbe, kemény hittel, hogy itt érdemes élni. Mégis látni az árvizes kölcsönnel felhúzott, sátortetős házak között olyanokat, amelyeket csak a szél látogat meg. Értékek pusztulnak, a kert csupán, amit nem hagynak, amit művelnek.

Mint ahogy fizetik a saját házuk után is. S ez, ha igazán belegondolunk, mégiscsak eredmény az 59 éves házigazda életében. Annak, aki a közeli tanya cselédlakásában ötödmagával kérte a vékony szelet kenyeret szüleitől, aki 13 éves korától már elszegődött szolgálni, annak egy új kor biztonságát jelenti a saját ház, mégha adósság nyomja, mégha beteg nővérről, önálló cselekvésre képtelen felnőtt lányról is kell gondoskodnia.

— Jöttek a gyerekek sorban. Kilenc év alatt hét gyereket szültem — beszél a feleség.

A gyerekek cseperedtek, felnőttek, s odébbálltak. Nem

LÁNYI BOTOND:

UTAK SEHOVÁ?

Az út a szociális otthonig fut, itt az utca vége. Tovább — egy kanyar után — a határba mehet az idegen, a régi vagy az új Szamos felé, az esőtől felázott, naptól szikkasztott, göröngyös szatmári agyagon. Bár tovább, jó kétszáz méterre, a gyümölcsöskert oltalmában megbúvik még két kicsiny ház — de már gazda, lakók nélkül.

Olyan a falu, mint egy hatalmas kifli, vagy egy enyhe hajlású patkó, amelyet átdobtak valamikor a Szamoson, annak kanyarulatát követi a tulajdonképpen csak egyetlen utcából álló község. A közepe táján van egyki- szögelés, nem több 10—15 háznál, ami a Petőfi utcát jelenti. Ám»itt sem érdemes a legutolsó házig elmenni, mert az élőkért rózsái csalánnal vegyesen pompáznak, az udvaron elvadult szőlőbokor kúszott fel egy kis meggyfára, körülöleli, fojtogatja indáival, levegőt is alig kap, nemhogy gyümölcsöt érlelne.

A konyha felől éppen be lehet kukucskálni a ki tudja, mikor mosott ablakon, ám az utca felől csomagolópapír takarja kandi szemektől az ablakot, titkolván a semmit. Kicsit visszább, az utcafronton látszik a telkek rendje. Drót nélküli betonkerítés vigyázza a mögöttes almafákat, előrébb valamelyest magasabb a talaj, sárguló, satnya kukorica erőlködik a hajdanvolt vályogház elporlott földjén. így most beljebb, a Hu- ber-portán találjuk az első embereket.

— Mit tehetek, amikor fél éve szívinfarktust kaptam — panaszkodik a házigazda. — A tsz-ből pedig nem fizették ki rendesen a járandóságomat, a gyapjúpénzt, ami tavalyra járt. A táppénz meg kicsi.

Korántsem lehet azt mondani, hogy Fülpösdarócon a termelőszövetkezet az, ami1 megalapozza az itt élők boldogságát. A falu közepén egyik oldalt árválkodik a régóta üresen álló papiak, a ritkán nyitogatott templom, hogy átellenben, a Főutca képét ütött-kopott, üveg nélküli istállóablakok tarkázzák. Meglehet, hogy a majornak valaha volt becsületes kapuja, talán azt is el lehet hinni, hogy errefelé rendesen gazdálkodtak egykor. (S miért ne lehetne igaz, hiszen jók a földek, a házi kertek gondozottak, malac röfög, tucatjával az aprójószág az udvarokon.) Ám a termelőszövetkezet és a porták között kiáltó az ellentét. Olyan elhanyagolt a közös, olyan Csáki- szalmájának látszik minden épülete, hogy óhatatlanul kikívánkozik a kérdés: ez az út hová vezet?

739 katasztrális hold, amiből élni kellett, mert az akkori 365 lakosból mindössze 23 iparos és 6 kereskedő volt található. (S máris kikívánkozik egy megjegyzés: ma is boldog lenne a falu, ha eny- nyi iparosa, kereskedője lenne — helyben.)

S ha tovább nézzük a népesség számait, akkor a csúcsot 1970-ben találjuk: ekkor 526-an laktak a faluban — persze ebben a létszámban már ott szerepelnek a szociális otthon lakói is, közel százan vannak, akik hosszabb-rövidebb ideig, nemegyszer életük végéig itt morzsolják napjaikat. Így már érthető a legutóbbi nép- számlálás száraz statisztikája: a Fülpösdarócot lakóhelyének valló 491 emberből a lakónépesség 466, ám mindössze 379-en vannak, akik a falu 122 házában élnek. (Hogy pontosak legyünk: 11 ház már ekkor lakatlan, de ma is lehet egy tucatot találni a lelakatolt házakból.)

Ennyi adalék talán elég is lenne egy apró falu képének megrajzolásához. Bár nem árt még egy — mint kiderült, utóbb igen befolyásoló — tényezőt megemlíteni. A falu határában kanyargó régi Szamos ma nem más, mint holt víz. Éppen Daróc az a község, amelyik az új Számos-meder megásásával elvesztette korábbi kapcsolatait, mert a víz elzárta útját Fehérgyarmat felé, a kövesét köldökzsinórja Géber- jénen át Mátészalka irányába húzza.

S ha az út az, amelyik bekapcsolja az ország vérkeringésébe valamelyik települést, akkor az út végén élők azok, akiket hátrányos helyzetűnek találunk, akiktől érdemes megkérdezni: merre tovább?

Bála Bán Józseftől néhány éve sokan megkérdezték: mi jutott eszébe, hogy egy ilyen kis faluban építkezik, mi köti ide? Hiszen Mátészalkán dolgozik, a posta garázsának vezetője, felesége a Nyíregyházán szerzett kertészeti felsőfokú végzettségével szintén találna helyet bárhol.

A daróci Főutca legutolsó, állandóan lakott háza az övék. A szülők, a két gyerek mellett az idős nagymama lakja a szép házat, amely bárhol kényelmet nyúj thatna az országban — teljes komfortjával. Hideg-meleg víz, központi fűtés, de még telefon is ‘ található a lakásban, s mögötte a gyönyörű kert. Vannak benne olyan almafák is, amelyeket majd ötven évvel ezelőtt telepített a

előtti busz, a harmadik házban lakik a vezetője, egy kenyeret csap a hóna alá, azzal lép be néhány percre otthonába. A szomszédból autózúgás hallatszik, a fiú indul délutánra, munkába. Édesapja zárja mögötte a kaput, utánanéz az elmentnek.

— Nem tudom, a két gyerekből ki marad itt — gondolkodik el Bóla Bán Józsefné.

A kislány, sőt a majdnem nagylány, 17 évesen a köz- gazdasági szakközépiskolával nyilván másutt kell hogy boldoguljon. A 13 éves fiú az, aki inkább marad, akinek a falu tetszik. Bár előre nemi lehet tudni, ki megy, ki marad, kinek merre lesz az útja? Mert a közelben két öreg ház is üresen áll. A fiatalok a városba, Mátészalkára költöztek, de hogy mégis sűrű vendégek, azt a piros gyümölcsöktől terhelt meggyfák bizonyítják. Az egyik helyen az öregek távoztak el — örökre —, a másikon az idős mamát vették magukhoz, ne kelljen küszködnie egyedül a faluban.

Hetente ugyan csak egyszer rendel helyben, de éppen látni a doktor sárga kis autóját az egyik ház előtt. Ott is idősek laknak, ám elég meglátni a kocsit, máris szalad a hír, akinek baja van, könnyen talál orvoslást. Különben szinte minden a szomszédban van: Géberjénben található a posta, az iskola. Kicsit távo— Falun is meg lehet élni

— cáfol Bóla Bán Józsefné.

— Különösen annak, aki dolgozni akar. Mi is a magunk munkájából kerítettük elő az építkezésre valót. Igaz, csak az anyagot kellett venni, a mestert fizetni, mert jött a

mintha a családdal lett volna bajuk, de mindenképpen gondjuk volt itt megteremteni az önálló életet. így jutott közülük Tiszaszalkától Miskolcon át Pécsig szerencsét, boldogulást kereső. i

rokonság, anélkül nem boldogultunk volna. És higgye el — járatja körbe a szemét a nyugalmas falun — ez az egészség, nem az, hogy a nap nagy részén bezárva legyen a városi emeleten.

A Főutca, de talán a falu legvégső háza alig egy éve, hogy üresen áll. A gazdájának — ha kedve szottyan — tízperces séta sem kell, hogy ott teremjen. Mert az 1956- ban felépült vályogház akkoriban biztosan magát a boldogságot jelentette. Aztán az elvizesedett falak, a távolság

A Petőfi utca páratlan oldalán kislányok játszanak. Három nagy ház áll egymás mellett, az egyiken rögtön látni, hogy nem lakják. Permetezőgéppel a hátán biciklis

mégis arra ösztönözte a gazdát, hogy másutt építsen.

— Most mentem nyugdíjba, és én már nem vágytam el innen — adja a magyarázatot Varga Gézáné, a falu mindenki által ismert boltoember karikázik el — illendően köszönünk egymásnak —, odatámasztja a gépet a kerítéshez. Indul a kertbe, nyitja a csapot, mert a ház lehet üres, de a föld nem maradhat műveletlen.

Szemben sem különb a helyzet, ott az utolsó előtti házon látszik, hogy nem lakják.

— A szüleim éltek benne, tavaly haltak meg — mondja Huber László, a juhász. — Velünk lakik a legkisebb fiam családostól, arra gondolok, ő költözik bele, ha a testvérek, is beleegyeznek. Az OTP-t mi fizetjük a házra.

sa. — Én vettem rá az embert, hogy maradjunk. Mert szerettem volna ugyan elmenni, de nem ilyen idősen, hanem fiatalabb koromban.

A Varga házaspár a falu közepén vett meg egy régi portát. Elbontották, helyébe épült az új ház, amin még mindig van csinálni való. A három fiú közül a nagyobbik azért jött haza Szálkáról, hogy a terasz vasvázát hegessze meg.

— Elmegy már a legkisebb fiú is — folytatja Vargáné. —

SOLTÉSZ ALBERT: ŰTÉPlTÖK

Velünk lakik feleségével, a kisgyerekkel, de meggondolta magát, fuvarozó ipart váltott ki és Szálkán kezdett építkezni. Rimánkodtunk neki, maradjon velünk, minek nekünk ekkora lakás, de hát ő városon akar lenni. Most aztán ülhetünk ebben a nagy házban ketten. Van egy szoba a középső fiúnak is, aki bizony inkább vendég csak itthon, bár az állandó lakása itt lenne, hiszen Budapesten csak albérlő. Csakhogy őt már magához szippantotta a főváros, nemigen cserélné fel azt az életformát a nyugodt faluval.

Varga Géza, a kereskedő — alapegység-vezető a Győrtele- ki ÁFÉSZ-nél —, megmaradt ősei falujában. A református templom falán az emléktábla, a világháborús halottak listája mutatja, melyek azok a családok, amelyek törzsö- kösnek tekinthetők. Kuritár- ból például többen is vannak, nyilván kiterjedt a rokonság. (Amit igazol Vargáné is.) így természetes, hogy a nagyobbik Varga fiú éppen a Kuritár-portán, a nemrég meghalt tekintélyes bíró kertjében kaszál.

Bár eddig csak öregekről esett jobbadán szó, de ne higgye senki, hogy nincsenek fiatalok a faluban. A legutóbbi, 1980-as népszámlálás szerint éppen 99-en voltak 15 éven aluliak. Ahhoz pedig, hogy a gyerekeket felneveljék, ott kell legyen a dolgos középkorosztálynak. A Petőfi utca végén éppen azért nem találni a háziasszonyt, mert a mezőre ment, szénát forgatni.

Muszáj neki egyedül is vállalnia a férfimunkát, mert a férje éppen Miskolcon tanul — rövid ideig. A termelőszövetkezet egyik melléküzemében lesz szükség a szakmájára, azért nélkülözi egy időre a család a férfikezet.

Varroda és traktor, félórányira busszal Mátészalka — sorolni lehetne a munkahelyeket, amiért ma már nem kell távolabb utazni.

Éppen három apróság fér el a biciklin, elöl a legkisebb, hátul kapaszkodik a másik kettő. Megjárták, mert hiába hozta őket az anyjuk, nincs, akire hagyja. Pedig azért jött el korábban a munkából, mert délutánra fekete ruhát ölt, gyászos esemény történt, temetésre készül.

Q

ekete drapéria leng a bejárati ajtó körül az egyik, főutcai házon. Gyülekezik a rokonság, autók érkeznek egymás után. A faluból is felkerekednek, koszorúval a kézben tartanak a gyászos házhoz. Utolsó útjára kísérnek egy idős asz- szonyt. A temetőben közösen ásták meg a férfiak a sírt, ők azok, akik a végtisztesség nehéz munkáit ellátják. (S mondják, épül Győrtelek végén a ravatalozó, nem kell már háztól vinni a halottat, bár így a faluban sem marad meg, az elhunyt.)

A temetés — bármennyire szomorú esemény — egyben felemelő, elgondolkodtató perceket hoz. Az idős lelki- pásztor messze földön híres szép beszédéről, most sem maradtak könny nélkül a szemek. A sírnál ki-ki végignézett saját életén, s aztán elindult hazafelé. Az utak kivezettek a faluból, vagy éppen maradásra késztettek.