Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-29 / 151. szám
4 Kelet-Magyarország 1984. június 29. Moszkvában az újságírók központi házában fotókiállítás nyílt Kína Vietnam-ellenes tevékenységéről. Ez a kép egyike a bemutatottaknak: egy vietnami család látható rajta, amely hajléktalanná vált Kína egyik határ menti agresszív akciója következtében. Szolidaritás a bányászokkal A haladó erők javaslata: Egységfront Libanonban Washingtonból újabban időnként engedékenyebb hangok hallatszanak a szovjet— amerikai kapcsolatokról. Ez ma már nem meglepő. Az utóbbi időben megfigyelhettük, hogy a Reagan-kormány ' a legkeményebb, engesztelhetetlenül szovjetellenes, az enyhülésre nem sokat adó külpolitikát némileg módosította. Ennek az új magatartásnak adta példáját szerdán maga az elnök egy washingtoni intézetben mondott beszédében. Méltatta a szovjet—amerikai kapcsolatok mai rossz állapotában a pozitívumokat, aztán — csattanónak — indítványozott is valamit: egy új, általános megállapodást a „kapcsolatokról, a cserékről és az együttműködésről”. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy Reagan igencsak hangsúlyozta beszédében a régi washingtoni tételt,'miszerint a mai barátságtalan szovjet—amerikai kapcsolatoknak, és a fegyverkezési tárgyalások szünetelésének Moszkva lenne az oka. Tehát némi új és sok régi — ez a beszéd mérlege. Gyanítható hát, hogy a pozitívumnak tekinthető gesztusokat politikai szükségből és nem az irányváltás meggyőződéséből tette Ronald Reagan. A szükség itt pedig a novemberi elnökválasztás. Márpedig érezhető, hogy ameny- nyire tetszik sok amerikainak a reagani keménység, úgy nyugtalanít nagy tömegeket a feszült világhelyzet. Időszerűvé pedig mindinkább az teszi Reagan enyhül- tebb hangjait, hogy pár hét múlva tanácskoznak a demokraták San Franciscóban, ahol nemcsak jelöltet állítanak, hanem nyilván politikát is jelölnek. Reaganék valószínűleg úgy vélik, hogy nem jó, ha a másik párt jelöltje sajátítja ki magának az enyhülés hívének szerepét. A libanoni haladó erők összefogására, széles alapokon nyugvó nemzeti demokratikus front létrehozására (tett közös kezdeményezést a Libanoni Kommunista Párt és a haladó szocialista párt. A Georges Haui főtitkár és Valid Dzsumblatt elnök általi aláírt felhívás és programtervezet harcot hirdet az izraeli megszállás, a falain- gisita hegemónia és Libanon bármifajta feldarabolása ellen, az ország teljes egységéért és függetlenségéért, arab jellegének megerősítéséért, a Szíriával való különleges kapcsolatok fenntartáséért, a libanoni politikai rendszer egészét érintő, mélyreható demokratikus reformokért. A Libanoni Baaith Párt főtitkára melegen üdvözölte és támogatásáról biztosította az LKP és a haladó szocialista párt közös akcióját. Az eddig minden szövetségtől távol maradt Amal egyelőre nem reagált a felhívásra. CZYREK BELGRADE AN Ali Sukrija, a JKSZ KB elnökségének elnöke szerdán Belgrádban fogadta Józef Czyreket, a LEMP KB PB tagját, a KB titkárát. Megbeszélést folytattak a jugoszláv—lengyel viszonyról, valamint a JKSZ és a LEMP közötti kapcsolatokról. A találkozón Sukrija és Czyrek megvitatott néhány nemzetközi problémát, valamint a nemzetközi munkásmozgalom kérdéseit. VISSZAHÍVTAK A FRANCIA NAGYKÖVETET Franciaország visszahívta Albániába akkreditált nagykövetét. Francia közlés szerint ugyanis az albán partvédelem a múlt héten agyonlőtt egy Görögországban dolgozó francia állampolgárt. A férfi — az események francia leírása szerint — társaival együtt az albán tengerpart közelében könnyűbúvárkodott. GÖRÖG ÚJSÁGÍRÓK TILTAKOZÁSA A Görög Újságírók Szövetsége szerdán hivatalosan tiltakozott az amerikai nagy- követségen, amiért az Elefte- rotipia című szocialista görög baloldali lap riporterétől megtagadta az amerikai beutazási" vízumot. Az újságíró egy görög—amerikai kulturális szervezet konferenciáján kívánt részt venni. WERNER LORENZ BONNBAN Werner Lorenz, az NDK közoktatási minisztériumának államtitkára Bonnban tárgyalásokat folytatott nyugatnémet oktatási szakemberekkel. Werner Lorenzet fogadta Dorothee Wilms, a nyugatnémet közoktatási és tudományos ügyek minisztere. A megbeszélésen mindkét fél hangsúlyozta a véleménycsere hasznoságát a két német állam oktatásügyének fejlesztésében. 36. Máté nem felelt. Ideges volt. Mit mondjon? Nem biztos Borbélyban, de valamiben sáros a fiú. Miért vitte el az Opelt, és miért hagyta ott egy ismeretlen községben. Mivel menekült tovább? Az eltűnt Wartburg nem lehet véletlen. S ha igen, akkor meg kell őrülni. — Keressük a lányt — javasolta Béres. — Szerintem Borbély a lényeg ... — vitatkozott Tormás. Máté egyetértett Tormással. A szerdai gyilkosság csak feltételezés. Nem tudni bizonyosan, lesz-e újabb áldozat. Gyilkos viszont van. Mindenki megkapta a feladatát. Tormás csoportja elindult Borbélyt kutatni. Béresék a lány nyomába indultak. Víg kocsiba szállt, és másfél óra múlva már Ba- latonbogdánból jelentkezett. Az elhagyott Opelben megtalálták Borbélyon kívül Lola ujjlenyomatait. Az utakon minden Wartburgot leállítottak. Százszámra sokszorosították Borbély fényképét, és az ismeretlen lány személyle- irását. A legnagyobb nyüzsgés közepette állított be Mohai Tibor. A forgatókönyvíró fel- dúltnak, kialvatlannak látszott. Mátét kereste, várnia kellett. Amikor a százados fogadta zavartan kezdte mondanivalóját. — Valamit be kell vallanom ... muszáj... Viola közelebb állt hozzám, mint . mondtam ... nekem tetszett az a lány ... ő nem tudta, és nehogy azt higgye, hogy ... szóval nem egyszerű sajnálat, amit érzek... talán én is felelős vagyok ... segítenem kellett volna ... —* Lelkizni most nem érünk rá — mondta szárazon Máté. — Az emberei biztosan jelentették, hogy lent jártam Kékesden... — Tudok róla ... — Megtudtam, hogy Violának filmtervei voltak, fil- mezési tervei... az ajánlat nem véletlen ... — ön is filmes — nézett a kínlódó férfira Máté. '— Mire gondol? — hökkent meg Mohai. — Semmire... dolgom van ... elnézést, vár a munka ... Mohai toporgott, aztán indult az ajtóhoz. Máté megállította. Fényképeket vett elő. Az egyik kép Borbélyt, a másik Lolát ábrázolta. — Egyiket sem ismerem — mondta sajnálkozva a férfi. — Hát akkor, sajnos... — tuszkolta Máté. — Talán legközelebb okosabbak leszünk ... A nyomozók valósággal megszállták a budapesti hotelokat. Beszéltek az alkalmazottakkal, megmutatták Borbély fényképét, benéztek minden helyiségbe, megvizsgálták, be lehet-e jutni a főkapun kívül az épületbe. Ahol erre lehetőség volt, külön figyelőt állítottak fel. Máté hézagosnak találta a hálót. Ezenkívül volt egy olyan érzése, hogy Borbély — ha egyáltalán szándékában áll még — nem szállodában fogja elkövetni a gyilkosságot. Lehetetlen, hogy csak ennyi esze van. Valószínű, más módszert eszel ki, s olyan helyen, amire ők nem gondolnak. Bement Kálmán alezredeshez. Javasolta, hogy a rádió útján forduljanak a nyilvánossághoz. Adjanak rövid közleményt a nyomozás eddigi eredményeiről, és kérjenek a lakosságtól segítséget. A tévében is megtehetnék ugyanezt. Kálmánnak tetszett az ötlet. Egyetlen aggálya volt: Borbély. Ha megijed. Fedezékbe vonul. Neki is lehet rádiója, tévéje. — Nem hinném, hogy most ráér rádiózni — mondta Máté, bár maga is gondolt erre a lehetőségre. Mégis kockáztatni kell. A lány életénél nincs fontosabb. Elindult kijelölni, kik ve-“ szik fel a bejelentéseket. Remélhetően sok lesz. És nemcsak elmebetegek jelentkeznek. ★ Víg főhadnagy és Tormás az apadi autóshotel előtt fékeztek. Víg még egyszer megnézte a térképet. — Van a fickónak esze — állapította meg —, amikor elhagyta az Opelt, visszafordult és Pest felé vette az útját. Valószínűleg itt aludt, itthagyta a Wartburgot és most stoppal igyekszik Pestre. Tormás bekapcsolta a rádiót. Éppen a közleményt olvasták fel. Vajon a stopos autóban van-e rádió? És gondolják-e, hogy alkalmi utasukat a rendőrség körözi? ★ Az apadi motel vezetője emlékezett Borbély Károlyra. Loláról viszont nem tudott. — Higgye el, főhadnagy úr — bizonygatta a sovány, kissé ijedtnek látszó férfi —jgyedül volt itt az az úr. Tormás igyekezett meggyőzni arról, hogy már nem számít, felveszik-e a szobába a nőket, most sokkal komolyabb dologról van szó. (Folytatjuk) f ■ ' Bizalmunk fedezete A mikor már történelem lesz az a kor, amelyben ma élünk, valószínű úgy határozzák meg a történészek, hogy a 70-es évek második fele volt az illúziók elvetésének, a 80-as évtized első fele pedig a dinamikus gazdasági növekedés előkészítésének időszaka. Vagyis a 70-es évek második felében ismertük fel igazából, hogy a tőkés világgazdasági válság a mi gazdaságunkra is hatással van, végtére Európa egyik legnyitottabb gazdasága vagyunk. Még akkor eldöntöttük válaszunkat az új kihívásra, s a 80-as évek első felében — a nadrágszíjunkat kissé összébbhúzva — kifizettük adósságaink nagyobbik felét, átlendültünk a holtponton, s ha dinamikus gazdasági növekedésre még nem is voltunk képesek, a szocialista országok közösségére támaszkodva már előkészítettük, megalapoztuk azt. Ez a folyamat világosan nyomon követhető, és újabb kibontakozásáról tanúskodik az MSZMP Központi Bizottsága június 26-i üléséről a csütörtöki lapokban megjelent közlemény. A többi között azt olvashatjuk benne, hogy az év első öt hónapjában az ipari termelés 4, a kivitel 6 százalékkal nőtt, illetve bővült, a lakosság pénzjövedelme gyorsabban emelkedett a számítottnál, a fogyasztói árszínvonal megfelel a tervezettnek ... Más szavakkal, ha vannak is plusz és mínusz előjelek (plusz az iparnál, a lakosság pénzjövedelménél, mínuszt okozott a múlt- évi aszály a nem rubelelszámolású külkereskedelemben), nagy meglepetések azért nincsenek. Ma, amikor annyi kellemetlen fordulatot él át a világ nagyobbik, nem szocialista fele, nem lehet eléggé örülni az ilyen mondatoknak. Hiszen mindezt olyan körülmények között tudtuk elérni, amikor — ez is benne van a közleményben —... „a cserearányok tovább romlottak”. Elképzelhető, hogy egyik-másik olvasónk már fásult, amikor a cserearányromlás fogalmával találkozik, de hát e sokat használt, mondhatnánk elkoptatott kifejezés mögött rideg, vagy inkább drasztikus tények rejlenek. Egy neves történészünk hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarország már annyit vesztett ezen a cserearányromláson, mint amennyi anyagi értékünk elpusztult a második világháborúban. S hogy mennyit vesztett volna még, ha nincs KGST, vagyis nincs hol gazdaságosan értékesíteni évi 13 ezernyi „autóbusztermésünk” nagyobbik felét — egyéb gépeinkről, gyógyszereinkről, textil- és rüházati cikkeinkről és élelmiszerexportunkról nem is beszélve — nos, mindezt, mint feltevést még nem mérte fel senki. Ez így ugyanis felmérhetetlen. Nem ok nélkül méltatja, emeli ki a legújabb pártdokumentumunk is a KGST-tag- országok június közepén megtartott moszkvai tanácskozását, hiszen — egy hasonlattal élve — Magyarország számára olyan fontos a KGST, mint amennyire az ember számára nélkülözhetetlen az ivóvíz. Visszatérve a cserearányromlásra, illetve arra, hogy még ilyen körülmények között is szerényen előrehaladtunk, ez egyszerre bizonyítja szocialista gazdaságunk életerejét, meg persze azt is, hogy fordulat eléréséről még nem beszélhetünk. A cserearányromlás számunkra sem végzet, fátum. S ha mégis tart egyelőre, ez azt igazolja, hogy nem vagyunk még elég mozgékonyak. S ha azt kezdjük el bogozgatni, miért nem, akkor eljutunk az ismert következtetésekhez, tényékhez: mert túl nehezek a termékeink, nem vagyunk elég termelékenyek, mert pazaroljuk a munkaerőt stb. S ha még tovább megyünk a miértek vizsgálatában, kiderül, hogy a radikális változtatásra képes hatékony, jövedelmező gazdálkodásnak még számos fékje van nálunk, s csak e fékek kioldása gyorsíthatja fel a mozgást — vagyis eljutunk a gazdaság- irányítási rendszerünk továbbfejlesztésének szükségességéhez. Megtörténhet, hogy a legutóbbi KB-ülésről kiadott közleményt olvasva többen ellentmondást vélnek felfedezni a sorok között, mondván: ha több mint 4 százalékkal nőtt az ipari termelés (jó néhány éve nem írhattunk le ilyesmit), ha a kivitel is jól halad, akkor miért került be a dokumentum szövegébe: „a beruházás, a lakosság fogyasztása legyen összhangban a gazdasági teljesítményekkel ... A népgazdaság egyensúlyi helyzete megköveteli, hogy a lakosság és az állam bevételei a számítottnak megfelelően alakuljanak.” Hiszen — mondhatja az olvasó — ebben az is bentfoglaltatik, hogy az életszínvonal észrevehető emelkedésére nem számíthatunk. Valóban nem — mert még nincs megalapozva. Miután törlesztjük az ezután esedékes külföldi adósságainkat (itt kezdődik a gazdasági egyensúly!), csak szerényebb kiadásokra futja. Van ugyan erőnk arra, hogy tovább építsük Paksot, a metrót, befejezzük az Operaház felújítását, tető alá kerüljön a 70—74 ezer lakás, sőt — amint pénzügyminiszterünk egyik nyilatkozatából kiderül — még arra is lehetőség nyílik, hogy egyes dolgozórétegek, mindenekelőtt a pedagógusok fizetésemelését előkészítsük. Arra azonban már nincs erőnk, hogy az aktív keresők és nyugdíjasok milliói életszínvonalát emelhessük. Egyelőre csak az év első öt hónapjában nőtt 4 százalékkal az ipari termelés: az elmúlt esztendőkben alig emelkedett, s ennek megfelelően alakult nemzeti jövedelmünk évenkénti összege is. Tartósabb növekedésre, megalapozottabb dinamizmusra van szükség. Arra, hogy ne kelljen úgy számolgatnunk, mint ahogy az országgyűlés ipari bizottságának legutóbbi ülésén történt: igaz, hogy ennyivel nőtt az ipar termelése, de... Az idén 4 munkanappal kevesebbel kell beérnünk, mint 1983-ban, és a 4-gyel kevesebb munkanapból hármat a második fél évben kell „lenyelnünk”. Vagyis ha nem igyekszünk, nem 4 százalékos, hanem jóval szerényebb ipari termelésnövekedésre számíthatunk. A tartósabb gazdasági növekedés, a megalapozott dinamizmus elérésének útját-módját a párt kidolgozta. A célok, a tennivalók világosak. Ezért — immár az 1985 tavaszára összehívandó XIII. pártkongresszusra készülve — azzal a tudattal dolgozhatunk, hogy a mi pártunk helyzetelemzéseit, országépítő programját az élet kritikája igazolta, az élet volt a valóságfedezete. Ezért bízhattunk és bízhatunk ezután is benne.
