Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
Április 20-án, pénteken délután kihalt volt az Üj Tükör szerkesztősége. Egy árva takarítónő ténfergett csak a folyosókon, s a kihaltságban talán érkezésem jelentette az egyetlen eseményt. Oly készségesen irányított útba, hogy noha jól ismertem a járást, tudatlannak tetettem magam, ö útbaigazíthatott, én készséggel hagytam; jót tettünk egymással. Míg a sötét szerkesztőségi szobában várakoztam (én érkeztem korán), tűnődtem: mit is tudok Nógrádi Gáborról? Nagyon keveset, noha az ismeretség nem új keletű. Szóval, mit is tudok? Tudom például, hogy ő tette híressé a budapesti Kassák-klubot, hogy ő karolta fel a Sebp együttest. Tudón; továbbá, hogy rendkívül' nehéz körülmények között élt Budapesten, valamint ismerem írásait, kitűnő riportjait, s évek óta forgatom sovány verseskötetét, az „Alagsori zsoltárok”- at. Soványát mondtam, de mondhattam volna inkább szíjast, esetleg inast, vagy leírhattam volna bármely más jelzőt, ami a testi vékonyságot meghazudtoló erőt, kitartást jelenti a magyar nyelvben. Ültem és olvastam kötete borítólapján az önéletrajzot, benne a számomra rejtélyes mondatokat, melyeknek tartalmát ugyan sejtettem, de hogy sejtésem jó-e, csak ő dönthette el. „Nyíregyházán születtem két évvel azután, hogy anyám utoljára állt meztelenül idegen férfiak előtt egy lengyel kisközség határában. Megszült engem, s néhány év múlva mellrákban meghalt. Apám második felesége nevelt fel, anyámnak nevezem őt is. Egy október végi napon, kilencéves koromban elvették az úttörőnyakkendőmet, amint mentem hazafelé. Középiskoláimat Debrecenben végeztem, majd Budapestre kerültem. Megjelentek első verseim az Alföldben, a Forrásban, a Napjainkban. Azt hittem költő leszek. Közben segédmunkásként, technikusként és népművelőként dolgoztam. Elvégeztem az egyetemet. Megnősültem. Azóta apám beteg. Jelenleg újságíróként dolgozom ...” El ne felejtsem: amikor mondtam, hogy róla szándékozom írni, többen megkérdezték: ki az a Nógrádi Gábor? — Nagyszüleim Pátroháról származnak, én nyíregyházi vagyok; 1947-ben születtem. Édesanyámat elvitték a nyilasok, koncentrációs táborba került, de csodával határos módon hazaérkezett. Megszülettem, és ő hamarosan meghalt... „Az anyám találkozott Mengelével. / Ismerte őt szinte személyesen, / úgy mint én téged. S most az egész világ / róla beszél, igen, a Mengeléről. / Anyámmal ők nézték egymást gyakorta.” — Apám újra megnősült, elvette anyámat. Az 1944-es félelem (pedig nem is éltem még) is belémivódott, s 1956-ban megerősödött. Megismertem az igazi félelmet, két éjszaka nem is aludtunk otthon, mert rettegtünk. Hol az egyik, hol a másik ismerősnél zárkóztunk be. És 1956. október 21-én, az utcán felnőttek elvették az úttörőnyakkendőmet... Ez jelezte, hogy lehetséges a megfélemlítés, a leszámolás, hogy minden összeomolhat. Aztán elmúltak a nehéz idők, apám, aki eredetileg kereskedő volt, anyám műhelyében asztalos lett, s ha tehettem sokat segítettem, így telt az idő a nyolcadik osztály végéig ... „CSAK EMBERT ÜZ SEBTELEN < FÁJDALOM, / Csak okosat oktalan félelem, / halandó hal halált a végeken / hűvös hitért mi végső oltalom.” — A Vasvári Pál utca 10-ben laktunk. A Calvineumba jártam, tanáraim neveit sajnos többnyire elfelejtettem, pedig sok meghatározó tanárom volt, különösen Bálint Erzsiké néni, aki anyám helyett anyám is volt. És az öreg Gebri tanár úr. A piactér közelsége állandó mozgalmasságot jelentett. Óriási vásárok voltak... És á cirkuszok! Hatalmas élmény volt, ha segítettünk a sátor felépítésében, hiszen ingyenjeggyel mehettünk megnézni az előadást... Teljesen irodalmi beállítottságú voltam; édesanyám verseket írt, csasztuskákat írt, olvasni tanított és Adyt olvastatta velem. Kilencéves koromban én is írtam mindent: verset, drámát, elbeszélő költeményt. Ezért volt aztán később nagy csalódás — nemcsak nekem, de az osztályfőnökömnek is —, hogy nem vettek fel a Kossuth gimnáziumba. Közgazdasági technikumba kerültem, majd átmentem Debrecenbe építőipari technikumba, ahol Hegedűs D. Géza is osztálytársam volt... Nyíregyházára visszatérve: első versem a Kelet-Magyarországban jelent meg 17 éves koromban „Délelőtt” címmel. Nagyon sokat köszönhetek Sipkay Barnának, aki szeretettel fogadott. Ratkó József pedig azt mondta: „Bár én ilyen verseket írtam volna 17 éves koromban.” Lehet, hogy gesztus volt tőle, de akkor is nagyszerű volt. Meghatározó. Üjságíró szerettem volna lenni, de az újság akkori főszerkesztője azt mondta, szerezzek előbb diplomát... „ENGEM NE VIGYÁZZ, URAMISTEN! / Ne kötözz le, hogy meg ne haljak! / Ne tömd a markom cseccsel, hagyjad, / amit akarok, azt akarjak!” — Tehát leérettségiztem, építőgépész technikusi oklevelem volt és felvételiztem a debreceni egyetemre. Nem vettek fel. Dolgozni kellett, de az oklevelemmel alig kaptam állást. Csak szakmunkásként kellettem volna. Végül Budapestre kerültem az útépítő vállalathoz, ahol először lakatos, majd technikus voltam. Egy üzlethelyiségből átalakított munkásszállón laktam. Később tervező technikus lettem, de akármivel kerestem is a kenyerem, mert a későbbiek folyamán könyvterjesztő, majd népművelő is voltam, az írással sosem hagytam fel. Csak éppen újságíró nem lehettem, pedig 1968-tól már az Élet és Irodalom és folyóiratok közölték írásaimat. Még üzemi laphoz sem vettek fel, mert nem volt diplomám. Időközben megnősültem, született két fiam, elvégeztem az egyetemet is ... Nagyon nehéz körülmények között éltünk. Laktam alagsorban, pincelakásban, voltam házmester, és művelődési- ház-igazgató koromban mindennapos volt, hogy a Kassák-klubból hazaszaladtam szemetelni és úgy mentem vissza a programra. Így éltem, kétgyerekes diplomás létemre ... „Az első emeletről szól a doktor, / A másodikról kiabálnak sokszor, / a harmadikon torkig a szeméthegy, / a negyediken fenyegetnek, s félnek, / az ötödiken Te vagy az ítélet! / Uram vigyázz rám / ki hordja le a mocskot, ha nem élek?” — Az egyetem elvégzése, 1975 után, egy fé évig Nyíregyházán a főiskola népművelési tanszékén tanítottam, s tán itt is maradok, ha nem kapok váratlanul meghívást az akkor alakult Üj Tükör szerkesztőségébe. Berkes Erzsébet és Kalmár György vittek oda... — Első kötetem „Kéthátú életünkben” címmel 1973-ban jelent meg magánkiadásban, majd 1979-ben látott napvilágot a Magvetőnél az „Alagsori zsoltárok.” Kiadták a „Hecseki és a gyermekrablók" című ifjúsági regényem, ebből most készül film. írtam rádiójátékot (a közelmúltban hangzott el)... Az az igazság, hogy a pénzért gürizni kell, mert aki az újságírással foglalkozik, annak olyan összegeket kell költeni művelődésre, utazásra, ami nincs benne a fizetésben. A bérből csak az élet fenntartására jut, a szellemére nem ... Most a nyíregyházi témájú és részben már megjelent novelláimat szeretném kötetbe gyűjteni, néhányat még hozzájuk írni, és közreadni. — Két fiam van, az egyik' Gergely, a másik pedig Bence Szabolcs névre hallgat, s nem véletlenül kapta második utónevét... Időnként hazajárok, de még ma is szorongok a régi dolgok miatt, ez a szorongás úgy lett részem, mint az anyai szeretet... Nyíregyházán minden egyes kő emlék, a Kossuth- szobor emlék, mert ott játszottam körülötte, az én kéznyomom is ott van a szobrot körülkerítő láncon. — Tudom és látom is, hogy Nyíregyháza szinte átépül, hogy új lakótelepek magasodnak, tapasztalom, hogy a régi város eltűnőben van. De számomra nagyon fontos, hogy tovább már ne bontsák Nyíregyházát, mert az életemet bontják... Mindenkim felköltözött Nyíregyházáról, a szerelmeim „meghaltak”, fővárosi újságíró, Füredi úti lakos lettem. Ha tehetem, elköltözöm onnan, valamilyen kertes házat keresek ... „Holtakkal egy szinten hat évig, / aztat kibírta? / Mész alól kuksizó penészragyát, / aztat kibírta? / Két gyerek fuldoklik pincecsillagoktól, / aztat kibírta? / Bokáig kakában Istent káromolni, / aztat kibírta? / Hát azt nekem maga ne mondja, ne mondja, / hogy az a nagyseggű, nagypofájú asszony, / szép, új lakásában felállt a párkányra, / egyik hóna alatt egyik gyerekével, / másik hóna alatt másik gyerekével, / oszt eldobta magát / Füredi út kilenc, hetedik emelet!” ★ Hazafelé zötyköl a vonat. Lapozgatom a karcsú kötetet. És szemembe ötlik egy vers, ami eddig elkerülte figyelmemet. „A kagyló eltörött. Nem hallom már tenger könyörgését. Szétáradok, mint gödörben a mélység. De tudható, g. hajszálereken felszippant a gyermeki kegyelem.” (Interurbán Nyíregyházára) SpeidI Zoltán pályaudvar Könnyes komédia Beszélgetés Eldar Rjazanov szovjet filmrendezővel Az elmúlt esztendő szovjet filmszenzációja a Kétszemélyes pályaudvar volt. A statisztika szerint, a Szovjetunióban eddig 50 millióan látták. — A műfajt meghatározni igen nehéz. Végül is a néző maga dönti el, hogy komédiát, tragédiát, vagy éppenséggel melodrámát látott. Azt hiszem, a Kétszemélyes pályaudvar ez utóbbi — mondja Eldar Rjazanov forgató- könyvíró-rendező. — A legfontosabb, hogy az érzelmek magukkal ragadják a nézőt, meggondolkoztassák, töprengésre késztessék. Boldog vagyok, amikor Ljudmilla Gur- csenko és Oleg Bászilasvili egy-egy jelenete után taps tör ki a nézőtéren. A Moszfilm egyik stúdiójában, a vitathatatlanul legnépszerűbb szovjet filmrendező munkahelyén . beszélgetünk. A „leg”-gel kezdődő jelzőket elhárítja, alázattal beszél hivatásáról. A Karneváli éjszaka', a * Huszárkisasszony, az Autót loptam, a Hivatali szerelem, a Garázs, az Olaszok hihetetlen kalandjai..., no meg a sors iróniája után a Kétszemélyes pályaudvarban váratlan fordulattal lelnek egymásra hősei. — A vasútállomás maga az élet, Vera és Platon ennél a kereszteződésnél találkoznak, itt bontakozik ki szerelmük, s ugyanitt méretik meg annak ereje, hogy optimista-e a befejezés? Feltétlenül! Hiszek abban, hogy két ember minden megpróbáltatás ellenére kötődhet egymáshoz, segíthet egymáson és ez az erő minden akadályt képes leküzdeni — vallja Rjazanov. Hétköznapi emberek sorsa tárul fel előttünk, már-már banális helyzetben. S a pályaudvaron a néző szeme láttára bontakozik ki a kábag- tató, de melodrámai elemektől sem mentes történet. A végét az első perctől tudjuk. Platon börtönbe kerül, s azt hiszi, hogy teljesen magára marad. — Bármilyen meglepő is, a filmet egy valódi börtönben forgattuk és eleinte rendkívül nehéz volt megszokni ezt a környezetet. Az ott lévő emberek a társadalom ellen vétettek, s büntetésük letöltése alatt önmagukban is sok mindent kell tisztázniuk. Ko- médiázni, viccelődni ilyen helyen nemigen lehet. Az, hogy velük is megtaláltuk a közös hangot, sokat segített a hiteles kifejezésben. Ott a börtönben vetítettük le először a filmet és mondhatom, aligha képzelhető el vidámabb premier. Nevetgélve látták magukat viszont, s emlékeztek a forgatás napjaira — meséli a rendező. — Kulcsszerepe van a sikerben a pincérnőt alakító Gurcsenkónak és a számára teljesen idegen társadalmi régióban élő zenészt megszemélyesítő Bászilasvilinek. Gurcsenko olyannyira hitelesen alakította a szerepét, hogy a forgatás közben a vasútállomáson egy asszony odaszaladt hozzá, s megkérte, hogy egy csomag húst hadd tegyen a hűtőszekrénybe. Az unatkozva napozó „pincérnő” nem jött zavarba, természetesen eleget tett a kérésnek. Bászilasvili pedig annyira beleélte magát az elítélt szerepébe, hogy — műsoron kívül — „gyakorlott” mozdulattal csente el a narancsot a találka idején a megterített asztalról. Ez az epizód is látható a filmen. A Rjazanov-művet a televízióban láthatta a magyar közönség. ÜJ MAGYAR FILM. A Klapka-Iégió. Főszereplők: Tordy Géza és Törőcsik Mari. A mozik júniusi műsorán. Az ünnepi könyvhétre jelent meg Kun István Joka című kisregénye, a Magvető Könyvkiadó „rare” sorozatában. Ha most erről a könyvről írunk, az két okból is történik. Az egyik, hogy a szerző, Kun István itt él közöttünk, hiszen székelyi lakos. A másik (fontosabb) ok: a könyv jó, élvezetes olvasmány, vajmi keveset visel magán az első (legalábbis nyomtatásban első) művek szokásos gyengéiből. Mielőtt azonban a könyvről ejtenénk szót, beszéljünk a szerzőről is, hiszen eddigi életútja, tapasztalatai, ismeretei is tükröződnek az írásban. Eredetileg jogász volt Kun István, majd néhány éven át újságíróskodott, a Kelét-Magyarország szerkesztőségében, aztán hirtelen váltással téeszelnök lett Székelyben, ahol ma is él. Ma már nyugdíjas, de nem kora miatt, hiszen alig múlt negyven esztendős; egy betegség emelte ki az elnöki székből, s adott időt az írásra. A regény alaptörténete sokak számára ismerős, hiszen a híres bűnügy, a cigány ló- kupec Joka viselt dolgai olvashatók voltak a Kelet-Magyarországban is. De, többek számára ismerős lehet azért is, mert a könyv valamilyen rokonságban van Dürrenmatt ígéret című regényével, hiszen ott, csakúgy, mint Kun István regényében, egy, Kun István: az igazságot minden áron felderíteni akaró, a bűnt büntetéssel megtorolni szándékozó nyomozó a főhős, és ha más és más módon de kudarcot vallanak mindketten, mégha Joka végül börtönbe kerül is. Ám büntetése korántsincs arányban gyilkosságaival. Csonna, a nyomozó felett végül is Joka, a bűnöző győzedelmeskedett. A regény szereplői szűkszavúan, ám kitűnően megrajzolt figurák; élnek, kilépnek a könyv lapjairól, nyoma sincs a verítékesen kiagyalt dialógusoknak. Ugyanez mondható a helyszínekről, melyek leírásán látszik a terep tökéletes ismerete, nemcsak földrajzi, hanem néprajzi, nyelvi szempontból is. A történet 1945-ben kezdődik (de a nyomozó életét 1941-től ismerjük meg), s 1974-ben végződik, tehát korszakokat, gazdasági, politikai és történelmi változásokat fog át. Ez az a pont, ahol kevéssé felvértezett író netán csapdába eshet, túlrészletezve a hátteret, s megfeledkezve magáról a történetről. Kun István úgy ábrázolja a múló, és sok változást hordozó éveket, hogy nem vész el az apróságokban, nemmagyaráz, csak annyit mond, amennyit kell, néhány szó, mondat elég a számára ahhoz, hogy érzékeltesse: a történet (természetszerűleg) térben és (történelmi) időben játszódik. Az ‘új, demokratikus rendőrség megalakulásáról, először főnökéről, majdan barátjáról például így mesél a történet egyes szám első személyben elbeszélő Csonna nyomozó. „Szerveződik megint a detektívosz- tály, a nyakunkra küldenek JOKA egy derékig érő óriást, a Janikát, bizalmatlanul szemléljük, ő meg röhög rajtunk, aztán mondja, ő lakatos, sorbaállították a műhelyét, ő volt magasság szerint az utolsó előtti (ezt nehezen hiszem el neki, nála alacsonyabb fickót el sem tudok képzelni, ha eggyel magasabb, újságíró lesz, ha hárommal, akkor párttitkár, de hát ő csak ennyire nőtt meg, menjünk le a Fekete Macskába, és igyunk valamit.” Vagy, 1948—1949-ről így ír: ........kezd megnőni a helyi főkapitánytermés. Az egyiket leváltják, s elküldik valamelyik vállalathoz igazgatónak, a másikat felviszik a minisztériumba, a harmadik párttitkár lesz valahol, a negyediket úgy viszik el, hogy mi sem tudunk róla ... Megy ez egészen ötvenegyig. Akkor kapunk egy olyan főkapitányt, hogy ha a hozzáértését akarnám jellemezni, azt mondanám: társai hozzáképest született Fouchék voltak, pedig jó, ha akadt köztük egy, aki biztonságosan meg tudta volna különböztetni az ujjnyomot a cipőnyomtól...” Az idézetekből talán kiderül: némi irónia, a főhős szelíd öngúnya is átlengi a történetet, és ez csak jót tesz az alapjában véve komor mesének. Ami talán hibája a könyvnek: az az aránytalanul hosszú, mondhatni terjengős első fejezet, a kórházi miliő hosszadalmas leírása, ami akkor sem indokolt, ha a fő-' hős, Csonna, az itt töltött idő alatt emlékezik a régmúltra, életének legnagyobb sikerére, egyszersmind kudarcára. Ám, ettől a hibától eltekintve, jó könyvet vehet kezébe az olvasó. s. z. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. június 2. ^
