Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

Autók és fenyvesek Szeretem a véletleneket, még akkor is, ha bosszúságot okoznak. Történt, hogy rossz vonatra szálltam. Nem volt mit tenni, mint leszállni útközben, megvárni a szembejövő vo­natot. Történt ez Aradványpusztán, néhány hete, akkor nyá­rias tavaszban. Nem volt mit tenni. El kellett tölteni három órát, feladat, munka nélkül, ráadásul könyv se volt velem és embert se nagyon lehetett találni a településen. Szeretem az ajándék­örömeket. A vasútállomástól, talán háromszáz méternyire van egy kis fenyves. Több kényelmet, több örömet ígért, mint a váróterem. E véletlen, bármilyen bosszantó volt is, olyasmivel ajándéko­zott meg, amit már-már elfe­lejtünk. Feküdtem a zsenge fűben, bámultam a fenyőága- gon a sárgarigók játékát, rácsodálkoztam egy fűszálon tornázó bogárra. Egyáltalán azt tettem, hogy nem tettem semmit. És mert gyönyörű volt a fenyves; ezer és ezer hason­lóan szép, tenyérnyi erdőnk, ligetünk van, olykor kőhaj í- tásnyira a város és falunevek közúti tábláitól. Ezer és ezer hasonló örömünk lehetne, ha keresnénk, ha elindulnánk utána. Később, sok az a három óra, bebarangoltam az er- dőcskét. Ott, ahová az em­beri lustaság már a hazai szemetet se hordja, ahol a föld olyan, amilyen minden­kinek mindenütt lehetne. Manapság, ahogy az időben előrehaladunk, egyre gyak­rabban olvasni, hallani a természetvédelemről. Világ­méretű gondokról beszélge­tünk okosan, szemléletváltást sürgetünk, de közben egyre távolabb kerülünk a termé­szet ismeretétől. Nem okoskodni szeretnék egy véletlen kapcsán. Aho­gyan nekem élmény lehetett ez a véletlen három óra, ugyanúgy lehetne gyakori élmény midenkinek. Idős er­dész ismerősöm mondta, amikor lelkesen a sárgarigók­ról beszélgettem neki, hogy az a baj: az emberek nagy része, még a vadászok is, elfelejtik a lábukat. És ma­gyarázta is: ha külföldi cso­port jön, akkor előre figyel­meztetik: ne legyen fárasztó a program, ne kelljen sokat gyalogolni. És a vadászatot igazán szerető puskás embe­rek is autón érkeznek, autón mennek. — Ügy van ez — mondta, ahogyan a kezét is kezdi el­felejteni az ember. Az én nagyapám még egy jó bics­kával mindent megfaragott magának. Ma a bicska... Jó ha csak szalonnáznak vele. Kell-e kommentár az idős ember csendes dohogásához? Aligha. Valamiképpen aho­gyan gazdagodunk javakban, úgy szegényedünk is az életet teljesebbé tévő hasznos tudo­mányokban. Történeteket kezdtem gyűjteni szokásaink­ról. Nyár előtt állunk, talán most a legérdemesebb szólni szokásainkról. Ostobaság lenne visszasír­ni azt az időt, amikor posta­kocsin napokig tartott az út Budapestig. Aligha érezhet bárki is nosztalgiát, ha arról hall, hogy alig néhány évti­zede még háromszor annyi ideig ment a vonat innét Bu­dapestig, mint most a sze­mély. Aki Nyíregyházán megszokta az autóbuszokat, nem követeli vissza, a kitérő­ben ácsorgó egykori villa­most. A világ siet, másféle sebességhez szokott. Az a falu, amelyik öbb órás gyaloglásnyira volt a legkö­zelebbi várostól, ahonnét sze­kérderékba rakott párnák közt vitték a beteget az or­voshoz, és két órát tartott az út, most húsz percnyire van a várostól. Ennyi ideig megy a busz. A nagyközség, ahol harminc éve hét motor- kerékpár és három személy- gépkocsi volt, most azzal a gonddal küzd, hogy a minden második házban lévő gépjár­mű-tulajdonosok igényeihez tervezze az úthálózatát. Jószerével elértünk oda, hogy nehéz — egyfajta lum­penréteget leszámítva — olyan családot találni, ahol vagy testvérnek, vagy gye­reknek, vagy szülőnek gép­kocsija ne lenne. A természe­tes gazdagodás eredménye mindez. És tagadhatatlan eredmény. A magyar táj, ezen belül a magyar élet a nagy egészen belül többfajta „forradalmat” élt át. A földosztás volt az igazi forradalom, de az életet forradalmasították a lépege­tő villanyoszlopok, az épülő utak, a megépülő vízművek. Ez utóbbi ma is tart. És kez­dődik, reméljük kezdődik a szennyvízcsatornák építésé­nek életét változtató forra­dalma is. Hiszem, hogy ugyanígy vagyunk a közleke­désünkkel. Ahogyan a villany, a víz megváltoztatta egyes csalá­dok életét, ugyanúgy változ­tatja meg a gépkocsi is. Szoktuk mondani, hogy ki­sebb, mindenki számára hoz­záférhetőbb lett a környező világ. Lerövidültek a távol­ságok, mindez nagyszerű do­log, amíg nem élünk vissza velük. Egy pénteken családok va­sárnapi programját kérdez­gettem. Ha leszámítom azo­kat, akik a házhoz tartozó kertjükben dolgoztak, akkor tíz család közül nyolc prog­ramjában szerepet kapott a gépkocsi. Hívtak szalonnasütésre. A lakásunktól másfél kilomé­ternyire van a Kraszna-part. A házigazdám ragaszkodott hozzá, hogy gépkocsival jön értem. Nem kerestünk kelle­mes ligetet, nem gyűjtöttünk gallyat, hanem megálltunk az úttól néhányszor tíz méter­nyire és a magunkkal vitt fával szítottunk tüzet. A gépkocsi csomagtartója há­rom méternyire volt a tűztől. Részben, hogy ne kelljen a csomagokkal bajlódni, rész­ben, mert így hallani lehetett az autó rádióját. Egy-egy hétvégén már-már komikus, ahogyan a vízpart­ra kirándulók, elakadást is kockáztatva a maguk tábor­tüzéig tolatnak. Egyfelől igaz, hogy az országnak más­képpen soha meg nem ismert városaiba is eljutnak ezek az autók, másfelől viszont az az igaz, hogy az úttól legköze­lebb lévő fa mögött, már az emberek nem találják meg az erdei tisztást. Félek, hogy valóban kezdünk leszokni a lábainkról. Autó és ember. Az előbbi arra való, hogy szolgálja az utóbbit. Egyik barátom mun­kaideje nyolckor kezdődik. Reggel hétkor indul el ha­zulról. Három gyermekét vi­szi el iskolába, illetve óvo­dába. Egyik intézmény sincs hét-nyolcszáz méternél mesz- szebb az otthonától. Leteszi a gyerekeket és hazamegy a feleségéért. Azt elviszi a munkahelyére. Ez a munka­hely sincs messzebb egy ki­lométernél. Elköszön a fele­ségétől, elautózik a három gyerekért és a különböző vá- rásokat is belekalkulálva es­te fél hatkor együtt a csa­lád. A megtett út egy ember­nek sem több egy egészséges és szükséges sétánál. Kér­deztem: *** X — Miért viszed kocsival a gyerekeket? Válasz: — Nehéz a táskájuk. Kü­lönben is megszólná őket a többi gyerek... Nos, ha ez egyedi példa lenne, valamiféle ritka kivé­tel, akkor megmosolyognám az ismerősömet, de elég meg­állni egy óvoda, vagy egy is­kola kapuja előtt, hogy nyil­vánvalóvá váljék: az autós családok normális életrendje ez, ugyanúgy, ahogyan a sé­ta jiélküli kirándulás is az. Nem tudom mennyi az igaz belőle, elmondtak egy másik történetet. Történt, hogy egy családból a családfőt három­hónapos iskolára vittek. A család kétségbeesett. Kide­rült, hogy a gyerekek nem tudnak autóbuszjegyet ke­zelni, hogy nem ismerik a buszok útvonalát, hogy rá­döbbentek: nem ismerik a várost sem, amelyben élnek, pedig hát hétvégeken kirán­dulnak a Sóstóra és autóval megjárták a Bükköt, igaz ke­vesebb időt szánva rá, mint a környező országok városa­inak piacaira. A motorizáció korunk egyik áldása, és valóban áldás, ha a kisebbedő távolságokra, ha a gépkocsik adta lehetősége­ket vesszük számba. Köny­velni viszont csak egyfélekép­pen lehet, ha a bevétel mellé odaírjuk a „kiadást” is. Az a bizonyos fenyves, az a néhány holdnyi domb, amelyet egy véletlen nélkül sose láttam volna, és ami mellett naponta több száz gépkocsi suhan el, jó hely volt végiggondolni mindezt. Ismeretesek azok az adatok, riasztó adatok, amelyek ti­zennyolc éveseink tendenci­ózusan csökkenő fizikai ké­pességeiről árulkodnak. A közelmúltban egy általános iskolai területi atlétikai ver­senyen voltam, örültem az ötszáz gyereknek, akiket az okos iskolai kényszer verse­nyezni hajtott, de látván a gyerekek többségének a moz­gását, azt, hogy a tizenkét éves — bizonyára autón hor­dott — legényke alig tudja végigfutni a négyszáz métert, óhatatlanul a szülők felelős­ségére gondoltam, hiszen aligha hibás egyetlen gyerek is. Végiggondolván amit írtam, kérem, hogy véletlen se higgyenek gépkocsiellenesnck. Ugyanez az indulat van ben­nem akkor is, ha a tízéves gyerek félig ül, félig fekszik az autóbusz ülésén és mellette a nagymamája áll, ha gyerek zsörtölődve üres kézzel gyalogol 'és csomagok sokaságát vi­szik mögöttük a szülők, ugyanez, ha az iskolai ünnepségen tucatjával szédülnek ki gyerekek a sorból, mert állni is képtelenek. Indulatot írtam, pedig hát változó életünk szo­rongása is ez. Szívem szerint legszívesebbben minden gyere­ket elvinnék abba az erdőbe, nyargalják tele azt a tenyérnyi erdőt és leljék meg az élethez hozzátartozó sárgarigókat. martba Gábor Világnap: június 5-én Tömegesen pusztulnak a halak Észak- Amerika, Skandinávia és Skócia tavaiban. A pusztulás oka az, hogy a halak megfulladnak. A méreg, ami miatt ez bekövetkezik, az alu­mínium. Az alumínium rendesen a talaj szi­likát ásványaiban kötött alakban fordul elő, innen pedig a savas esővíz szabadítja fel, és mossa be a tavakba. Az esővizet az erőmű­vek és gépjárművek okozta légszennyező­dés teszi savassá. Közép-Európa erdei — különösen a két Né­metországban, Csehszlovákiában és Lengyel- országban — számos körzetben pusztulásnak indultak a talaj ásványanyag-összetételének káros irányú megváltozása miatt. A növé­nyekre is mérgező alumíniumnak itt is kulcsszerepe van. Az ok újra _ a savas eső­víz. Skandináviában és Észak-Angliában a vízszolgáltató rétegek vizei is savasodnak. A vezetékek és szerelvények korróziója felgyor­sul, vas- és alumíniumionok szennyezik és színezik a vizet, ezért akár ihatatlanná is válhat. Borúlátó prognózisok Az északi félteke felett egy kénessav- és salétromsavtenger lebeg, amely csökkenti a mezőgazdasági terméshozamokat, pusztítja az épületeket, a szobrokat és az egész légkör egyensúlyának felborulásával fenyeget. A nagyobb veszélyt a kénessav jelenti, amely a szenet és olajat égető erőművekből, gázgyá­rakból, kohókból és finomítókból távozó kéndioxidból keletkezik. A salétromsavat szolgáltató nitrogénoxidokat az előbbiek mellett a gépjárművek is termelik. Már jó tíz éve, hogy a svéd kutatók felhívták a figyelmet a savas eső veszélyére, és felis­merték, hogy a légkör kéndioxid-szennye­zettsége a baj fő oka. Ennek ellenére még ma is a légkör kéndioxid-tartalmának 90 százaléka emberi eredetű, s ez csak Euró­pában 25 millió tonnát jelent évente. , , Nyugat-Németország területének csaknem felét erdők borítják. Különösen szépek és értékesek a Fekete-erdő erdőségei. Sokk­szerűen érte a németeket Ulrich professzor bejelentése 1981-ben: ezek az erdők 1990-ig ki fognak pusztulni, hacsak a kormány sürgősen nem tesz valamit az ipar kéndi­oxid-termelése ellen. A halk szavú bioké­mikus megállapításait a jóval hangosabb „Zöldek” már követelésként ismétlik meg minden lehetséges fórumon, s így a légkör kéndioxid-szennyezése az NSZK-ban tár­sadalmi problémává vált. Ulrich vizsgálatainak hitelességét azóta számos országban megerősítették, de az ipar a legtöbb helyen úgy gondolkodik, hogy a kéndioxid-kibocsátás csökkentésének költ­ségei meghaladnák a hasznot. Csakhogy eb­ben az esetben nagyon nehéz a haszon fogal­mát meghatározni, mert csaknem pótolha­tatlan természeti és emberi érékek sorsáról van szó. Az elmúlt öt évben Bajorország és Baden-Würtenberg területén mintegy 1500 ha erdő teljesen elpusztult és 80 000 ha ká­rosodott amiatt a hektáronkénti és éven­ként átlagosan 100 kg kéndioxid miatt, amit az NSZK ipara termel! Bonyolult folyamat A kutatók vizsgálatai szerint a talajok­ban a savas csapadék több lépéses, vissza­fordíthatatlan folyamatot indít el. Az első fázisban a csapadék nitrogéntartalma a döntő, a talaj nitrogéntartalma növekszik. A hatás látszólag kedvező, mert a növények növekedése felgyorsul. (Ez a hatás a ter­mészetes növényállományok esetében mu­tathatók ki, mert a kultúrföldek műtrá­gyaként rendszeresen kapnak nitrogén­utánpótlást.) Egész Európában kimutatha­tó, hogy az erdei fák az utóbbi 20 évben gyorsabban növekednek, mint a század el­ső két évtizedében. A folyamat Skandinávi­ában még itt tart, de mindkét Németor­szágban már elérte a második fázisát is. A talajoknak igen nagy az ún. pufferka- pacitása, ami azt jelenti, hogy nagy mennyi­ségű savat tudnak felvenni a kémhatás szá­mottevő megváltozása nélkül. Ez a kapacitás azonban az ásványi anyagok rovására mű­ködik, s azok mennyisége nem korlátlan. A különböző talajok tehát különböző sebes­séggel kimosódnak, és a savas kémhatású vegyületek fokozatosan, felülről lefelé fel­halmozódnak. E folyamat egyik első tünete a növények (főleg a tűlevelű fák) magné­ziumhiányos sárgulása. A tápanyagok elmosódása miatt lassul a növények növekedése, és a mikroelemek hiánya miatt különböző fejlődési rendelle­nességek és anyagcserezavarok lépnek fel. Majd egyre nagyobb mennyiségben jelenik meg a szabad alumínium, míg eléri a mér­gező szintet, s ezzel a folyamat belép a har­madik fázisba: a talaj mérgezővé válik a növények számára, a vízzel mozgó alumíni­um pedig bejutt a tavakba, és megöli azok élővilágát is. Az anyagcsere zavarai miatt legyengült növényzet — különösen a fák — Savas esők, mérgezések KINCS A TISZTA VtZ! sokkal könnyebben esnek áldozatul a külön­böző károkozó mikroorganizmusoknak is. A fák pusztulása végül a tápanyagok hiánya, a betegségek és a mérgezés együttes hatása miatt következik be. Az alumíniüm azonban nemcsak a növé­nyeket és a vízi állatokat mérgezi meg, hanem a talaj élővilágára is káros hatású. A talaj „élete” igen gazdag: sok száz külön­böző élőlény bonyolult egyensúlyi rendsze­re (ökoszisztémája). Először csak a bakté­riumok pusztulnak el, amelyek lebontják a növényi részeket, és visszajuttatják anya­gukat a körforgalomba, s emiatt a talaj gyorsabban savasodik tovább, a folyamat visszafordfthatátlanhá válik, Esőben, hóban Mi az oka annak, hogy északon elsősorban a tavak, délebbre az erdők elpusztulnak? A csapadék különbözősége. Skandináviában az olvadó hó csaknem egy fél év összegyűlt kéndioxidját tartalmazza, amikor a még fa­gyott talajon befutva a tavakba kerül. Euró­pa közepén az esővel lejutó kéndioxid a ve­szélyesebb, mert az évi csapadék túlnyomó része ilyen alakban éri el a talajt. A jelen­ség talán ezért is feltűnőbb Skandináviában, de a szakemberek jóslatai szerint a század- fordulóra mindenütt láthatóvá válnak a kö­vetkezmények, hacsak nem sikerül az ipart a kéndioxid-kibocsátás csökkentését elérő technológiák alkalmazására bírni. Ha felidézzük Európa térképét, és nyo­mon követjük rajta a kéndioxid útját, ha­tározott délnyugat—északkelet irányú áram­lást láthatunk-..' Vannak „exportőr” és „im­portőr” országok. Anglia területére az álta­la termelt kéndioxid 45 százaléka jut csu­pán, míg a többi a kontinens északi országa­iba, sőt a Szovjetunióba is eljut. Az NDK kéndioxidjának 57 százaléka jut más orszá­gokba, de maga is kap annyit, hogy minden 1000 km2 területre évente 17 tonna jut a maradékból. A lfegszennyezettebb ország Csehszlovákia 24,2 t/1000 km2 értékkel; ha­zánknak 11,7 tonna jut. Norvégia aránylag keveset kap (2,4 t), de ez a hazai termelés többszöröse, tehát a szennyezést Svédor­szággal együtt jórészt külföldről kapja. Mit lehet tenni? A kéndioxid-kibocsátás az erőművekben eltüzelt szenek minőségétől függ, és a füst­gázok tisztítására tett intézkedések elsősor­ban a közvetlen környezetet szennyező lebe­gő részecskéket tartják vissza, a gáz alakú kéndioxidot nem. Ez utóbbitól csak igen drága módon lehetne megszabadulni, olyan drágán, hogy azt még a fejlett ipari országok sem tudják általánosan megvalósítani. A helyzet sürgős megoldást igényel, külön­ben az ezredfordulóra erdő és halastó nél­kül maradhat Európa. Az egyik megoldás az alacsony kéntartalmú fűtőanyagok haszná­lata. Svédországban a szenek egy százalék kéntartalom felett nem használhatók fel erőművekben, az NDK viszont kénytelen barnaszenet tüzelni, ami tisztíthatatlan. Saj­nos a mi szeneinkben is sok a kén. A má­sik megoldás a mészkőbefecskendezéses tü­zelőberendezések használata; ezekben a ként a kalcium köti meg. Az ilyen berendezések azonban igen drágák és komplikáltak, ezért ma még ezekből csak kis kapacitásúak mű­ködnek. A harmadik — legjárhatóbb — út a füstgázok lúgos mosótornyokon való megkö­tése, azonban ez is igen nagy beruházásokat igényelne, s az eljárás vízfogyasztása is nagy. Valamit azonban tenni kell, mert a természét nincs felkészülve ilyen tömegű mérgező anyag közömbösítésére. H. J. KÖRNYEZETVÉDELEM: EMBERVÉDELEM KID HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. június 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom