Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. június 16. M ilyen érintetlen ez a vidék. Ha az útnak háttal fordulunk, s nem látjuk a legutóbbi zivatarban megszakadozott távíródrótokat sem, a láthatárig fut a pillantás. Közben magányos fák, zölden párálló bokorcsoportok, távolabb kis erdő, fölötte madarak keringenek. Jó lovat képzel az ember maga alá, dupla csövű puskát a nyergen lévő bőrkarikába, s jöhetne hét vármegye zsan- dárja, a császári biztossal az élen. Az a kis erdő menedéket is adna, ha madarak nem hívnák fel a figyelmet a benne rejtőző betyárra. Messze kell menni, ha az ember ismeretlen tájat szeretne látni? Nagykálló és lüjfehértó között vezet az út, ami ezt a ligetes mezőt átszeli. Nem főút. A kállai- ak rövidítik itt le a távolságot, ha Debrecenbe akarnak menni. Aztán mindjárt Fehértó alatt lomboktól takart tábla mutat bal felé. Nem sok , jelentősége van, talán ezért sem metszik körülötte a gallyat. Erre csak az fordul be, aki Érpatakra igyekszik, az meg úgyis tudja, merre kell menni. Mert onnan tovább nem vezet út. Érpatakot nem lehet érinteni, nem lehet csak úgy átsuhanni rajta, mint valami útbaeső falun. Aki valaha járt itt, eleve ide akart jönni. Vagy itt született ... Hugyaj nevét egy régi anyakönyvi kivonaton őrzöm. Érpatak nevét a dalból ismerem: „Érpataki templom előtt, három ágú diófa nőtt, három ágán hat levele, János a szeretőm neve.” A dalt én is akkor hallottam először, amikor sokan megkedvelték ezt a furcsa, kemény ritmusú, szlávos, a sorvégeken aszimmetrikus karikázó dallamot, amikor a hajlikázó „bevonult” megyénk néptánctörténetébe, s a Szabolcs-Volán jóvoltából azóta is egyik legszebb, legsikeresebb eredeti gyűjtésű táncunk. Hugyaj, az ősi, valószínűleg vogul eredetű csillag szóból származik. Ebben Nagy Pál is megerősít engem, aki Szegeden egyetemista és a falutörténet szorgos kutatójának „Nagy tanár bácsinak” a fia, de erről majd' később. Lehet, hogy a húgom is azt jelentette valamikor, hogy csillagom? Milyen szép lenne, ha nem veszítette volna el vagytok testvérek? — van két bátyám és egy csillagom. A község 1908 óta Érpatak. Itt folyik össze két víz- erecske — Angyal Bandi vajon hányszor ugratta át? — s az egybefolyt, még mindig könnyedén átugorható patak Nyíregyházánál vezet a Lónyai-csatorna felé. A kora nyári hétköznap délelőtt szinte kihalt a falu. Aprócska főterén minden „egymásba nyílik”. A kocsma — most nem hangos, egy-két ráérő ember issza bent a sörét, — az iskola — régi széles, verandás épület —, a tanácsi kirendeltség — ajtaja nyitva, belátni az íróasztalig, mely mögött Takács József ül, várja, hogy hátha betér valaki, akit halaszthatatlan ügy hozott. Aki megáll ezen a téren, egy fejbólintással köszönhet mindenkinek. Mediterrán kisvárosokban van ilyen közel egymáshoz minden. Vagy a színpadon, ha több helyszínen játszódik a darab, s nem akarnak folyton átdíszletezni. Nem tudom, honnan vettem, hogy Érpatak szerb, vagy ahogy a népnyelv mondja, rác település, ösz- szekevertem az anyakönyvi kivonatokat a régi címeres, kettőskeresztes töredezett okleveleket? Egy ágon magam is rác vagyok, megírtam már nem egyszer, és most is ez hozott ide. Az ember elkezd babusgatni egy témát, fejben már írja, írogatja, formálódik a váz, pilléresednek a fontosnak hitt mondatok, s aztán odamegy, ahol minden eldőlhetne, és semmi sem úgy alakul, ahogy szeretné. Takács József, a kirendeltség vezetője hellyel kínál. Csak be kell lépni az ajtón, — a mediterrán színpadon —, s máris kellemes, hűvös iroda fogad. A rácok — mondom, amikor cigarettára gyújtunk. — Az a rögeszmém, hogy itt rácok élnek. Takács József gondolkodik. — Nem tudom — mondja, — pedig itt születtem. Nem tudok róla, hogy valaki rácnak, szerbnek vallaná magát. Ezen a vidéken és a környező tanyabokrokban, magyarokkal vegyesen tirpákok, svábok, rutének, románok élnek. De hogy rácok ... ? És egyáltalán miért fontos ez? — gondolom hirtelen. Magyarország „dagasztó tekenőjében” vagyunk. Ezt a földet tatár pusztította. török dúlta (itt volt a kállai vár alá vonuló török sereg „hadtápterülete”). Mária Terézia aztán újratelepítette, erővel, ígéretekkel embereket szerzett, hogy legyen, aki ezt a földet is megműveli. Jöttek hát, munkát, megélhetést keresni, letelepedtek, templomot építettek... — Ezt a templomot ott a dombon a rácok építették — mondja Urbin István, aki lovat patkói éppen, amikor befordulunk az udvarába. — Hová lettek a rácok, hogyha voltak? — Ki tudja? Azt vajon tudjuk, hány nép keveredett itt össze, míg végre mindenki magyar lett? Orosz Árpád lelkész, a tempiomdomb tövében lakik. Régi anyakönyveket vesz elő. Nézegetjük a neveket: Markovics, Makara, Miló . . — Meg vagyok győződve, hogy ezt a falut a szer- bek alapították — mondja. — A templom, ami legalább ötszáz éves, délkeleti stílusú, kereszthajós. A lakosság zömmel görög katolikus. Kell ennél több bizonyíték? — Kellene — mondom, & megint arra gondolok: miért fontos ez? Lassan a délutánba érünk. Városi ember fülének szokatlan ez a csend. Néhány gyereket látni csak az utcán, mennek haza az iskolából, léptük zaját elnyeli a homok. Stokker Imre portája a régi családi gazdaságokra emlékeztet. Ilyen házban szerettem volna élni mindig. Nagy udvar, kert, gazdasági épületek, fák és sok virág. Stokker Imre szívesen fogadja a vendéget. — Stockerek voltunk mi — mondja —, de mostanában már inkább két kával írjuk a nevünket. Apám még jól beszélt németül, én már csak értek. Eladni nem tudnának, de beszélni elfelejt az ember, ha nem gyakorolja. Magas, derék ember, tekintélyt parancsoló. Nem kertelek, elmondom neki, hogy faluriportot szeretnék írni, hogy volt egy kiindulási pontom, a rácok, úgy látszik nem megyek vele semmire, de úgy vagyok most már, mint a pók, amelyik a saját hálójába gaba- lyodik. Szerencsére a gazda nem törődik az én mondvacsinált problémámmal, kávéval, pogácsával kínál, s lassan elfelejtjük a rácokat. — Apám Hevesből jött ide — mondja. — Az első világháború után telepedett meg Érpatak mellett a Zsindelyesen. Ma már nincs meg a tanya. Felszippantotta Üjfehértó. Ez a község is fogy. Már tanácsunk sincs. — Hogy élnek itt az emberek? — kérdezem. — Aki dolgozik, megél, gyarapodik. Persze csak az, aki szeret a földdel, fákkal, állatokkal foglalkozni. Aki nem, elmegy. — Jólesik ülni a tágas tisztaszobában. Vendégnek érzem magam, olyannak, aki csak úgy átjött a szomszédból szót váltani, mindegy hogy miről. — Születésemtől fogva juhász vagyok — mondja a gazda — kintháló ember. 48-ban nősültem. Apósomnak kis tejüzeme volt, államosították, hát most mit csináljak? Magam elé vettem negyven bárányt, és mentem. Gyárak épültek, magasfeszültségű oszlopokat állítottak, én meg mentem a báránykákkal. Látta már, amikor a hangya költözködik? Micsoda sereggel vonul... így telik el a délután. Amikor elköszönünk, nem beszélünk meg újabb találkozást, mégis sor kerül rá, mindjárt a harmadik nap. Nyírbéltekre mentünk fotós kollégámmal, aki elhozta feleségét és két kislányát is erre a rendkívüli „munka- kirándulásra”. Népdalköröket és zenekarokat néztünk, de nekem még mindig Érpatakon járt az eszem. (Már nem a rácokon.) Azon, hogy nem találtuk otthon pénteken Nagy Pál tanár urat, meg kéne látogatni, legalább tudjon róla, • hogy a faluról akarok írni. Pünkösd vasárnap volt, a községek, amelyeken áthaladtunk, tisztára söpörve, felgereblyézve. Zöldellt a bokros, széles levelű vadliliom. — Mégiscsak kanyarodjunk el Érpatak felé — mondom. — Ez a vasárnap már úgyis a munkáé. Stokkerékhez megyünk előbb, mert én már csak onnan tudok tájékozódni. A tágas házban igazi pünkösdi hangulat van. Ahogy Szabó Lőrinc írja a Tücsökzenében: „együtt az egész család, unokák, menyek...” Zavarunk, tudom, hogy zavarjuk, most ezt a nagy családot, az ünnepet, aminek a tiszteletére összegyűltek. Kollégám két kislánya éhes. Kerül pogácsa, és édes sütemény is. És szíves, kedves szó, mintha mi is családtagok lennénk. Imre bácsival együtt tesz- szük tiszteletünket Nagy tanár úréknál. Itthon van Szegedről a nagyfiú. Ott tanul, történésznek készül. Sokat segít, ad egy példányt a dolgozatából: Érpatak (Hugyaj község) története a XVIII. század végéig. Ebből vettem a név- etimológiát. Szó van benne a kállói sövényvár ostromáról, s hogy ez a vidék a törökök felvonulási területe volt. Megtudom, hogy csökken a község lélekszáma, s hogy jövőre már csak nyolcadikból lesz két osztály, a többiből csak egy. Nagy Pál a falu párttitkára is egyben. — Attól függ minden — mondja, — hogy milyen lesz a jövő településpoliti- kája, jelenleg elöregedőben van a község. Pedig lehet itt élni. A gyerekek már az udvaron játszanak a „Stokker portán”, amikor visszamegyünk. ,A belső udvaron egy bozontos, barna szőrű szamárka fekszik. A juhász „hátaslova”. Csak a városi szűk lakásba szorult ember érzi igazán, mennyivel szabadabb itt az élet. Meg akinek távoli emlékeiben él még egy ilyen tágas, rendezett, falusi porta. Ügy érzem, Imre bácsival még találkozni fogunk. És ezzel a vendégszerető környezette] is. Megyünk haza, visz a Trabant. Valamelyik kislány időnként hátranyúl. Ott van az omlós vajaspogácsa, amit útravalóul kaptunk. — Csak nem találtál rácokat — jegyzi meg fotós kollégám. — Azt nem, de barátokat igen — mondom, és ebben mind a ketten egyetértünk. Mester Attila régi jelentését, s ha ma is így értenénk: — hányán Barangolások „Érpataki templom előtt“ Kilátás a templomdombról. (A szerző felvétele.)
