Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

KMhétvégi MELLÉKLET

mBSmmsmm

1984. április 21.

Megyénkből indultak

RadványiBarna

— Hát akkor kérdezz!

Azt szeretném, ha bemutatkoznál azoknak is, akik nem ismernek.

— Annyi hely nincs az újságotokban.

— Te vagy a nagy mestere a csattanós, rövid írásoknak, úgy fogalmazz, hogy három hasábba beleférjen.

Ez a rövid párbeszéd Pest kellős közepén, mégis eldugva a szűk Gyulai Pál utcában hangzott el, ahol kis tábla jelzi: Ludas Matyi Szerkesztősége. Az első emelet egyik szerényen berendezett szerkesztői szobájában Radványi Barna olvasószerkesztő Mikes György főszerkesztő-helyettessel az utolsó simításokat végzi a nyomdába induló kéziratokon.

A félig hivatalosan hangzó mondatok másodpercekig tartanak. Ezekből annyi derül ki, hogy az 1929-es nagy gazdasági válság idején a Pál-vásár hetében látta meg a napvilágot Győrteleken a Radványi család ötödik gyermeke, Barna. Kései gyerek volt, édesanyja tizenhárom évi szünet után, 42 éves korában adott életet neki, de édesapja is betöltötte már a 47-et.

— Rettenetes kemény tél volt, emlegették is sokáig otthon, hogy a legzordabb időt választottam megszületésemhez. Egyébként csak papírforma szerint voltam ötödik gyermek, a valóságban harmadiknak számítottam, mert két idősebb testvérem már meghalt. Klasszikusan középparaszti család volt a mienk, de csak apám haláláig. Akkor- tanultam meg, hogy ha megdöglik a középparaszt lova, oda van az egzisztenciája is. Apámat tüdőgyulladás vitte el 1936-ban, akkor még nem tudták gyógyítani ezt a betegséget. Halálával felbomlott a család gazdasági egyensúlya és tényleg megdöglött a lovunk is.

— Gimnáziumba a maradék kis gazdaságunk felszámolásával jutottam el Sárospatakra. Egy hold földet szánt rá anyám az első évre, másodiktól már ösztöndíjat kaptam. 1944-ben a negyediket végeztem, a harcok miatt a húsvéti szünetre hazaengedtek, aztán vissza se kellett menni, utánunk küldték a bizonyítványt.

— Elkezdtem a postán dolgozni, de mivel nem voltam 16 éves, feketén, fizetés nélkül dolgoztam, abban a reményben, hogy 16 éves korban majd figyelembe veszik az ingyenmunkát, felvesznek és lesz egy fizetett állásom. 1944 őszén a postamesterek Nyugatra mentek, s decemberben én voltam a faluban az egyetlen, aki értett a postához. Ottfelejtették a bélyegzőt és így 15 éves korban teljes jogú hivatal lett belőlem. Fizetésem persze még ekkor sem volt.

— A könyvtárban dolgoztam, amikor 1948-ban elvittek pártiskolára, s amikor befejeztem, 19 évesen pártoktató lettem. Dolgoztam társadalmi szerveknél, aztán katona voltam és ott kezdtem el verseket írni. Mindenki írt verseket akkoriban. Néhány nyomtatásban is megjelent, s amikor leszereltem, mint a fiatal írók munkaközösségének tagját Földeák János beprote- zsált az Építők Lapjához.

— Így indult el újságíró pályafutásom

Voltam közben könyvtáros, pártapparátusi dolgozó, s 1959-től — amikor a Pest

megyei Hírlap járási mutációkat szervezett — Monorra kerültem és én készítettem a monori járás mutációit. 1965 őszén felajánlották a Nógrád megyei lap főszerkesztő-helyettesi posztját. Hogy mégsem lettem az, azt a MÁV-nak köszönhetem. Elutaztam Salgótarjánba megtárgyalni, hogy mikortól állhatok munkába. Aztán amikor visszafelé jöttem, Hatvanban át kellett szállni, s míg a csatlakozásra vártam, megvettem a Ludas Matyi legújabb számát.

— És a baj ezzel kezdődött. A második oldalon fekete keretben egy gyászjelentést láttam, hogy meghalt Bernáth Ede, aki hosszú ideig a „Le a bürokráciával” rovatot vezette. Másnap írtam Tabi Lászlónak

egy levelet. Megírtam, hogy Bernáthot mélységesen sajnálom, tiszteltem, hogy valaki a bürokráciával reménytelenül hadakozik, s nekem is volna ehhez kedvem.

— Még választ se reméltem, aztán jött egy telefon a monori szerkesztőségbe: menjek be a Ludas szerkesztőségébe. Néhányan azt mondják, azóta se igen írtam olyan humorost. 1965 október elsején így aztán nem Nógrádban kezdtem dolgozni, hanem a Ludas Matyinál.

Ennek lassan 19 éve. Azóta Radványi Barna a népszerű szatirikus lapunknál dolgozik. Tíz évig a levelezési rovatot vezette, de mivel a lejtőn felfelé sem lehet megállni, 1970-ben, amikor a Ludas Matyi 25 éves lett, Marton Frigyes felajánlotta, a szerkesztőségben dolgozó újságíróknak, hogy csináljanak egy Ludas-kabarét.

— Felkértek, hogy szerepeljünk, s életemben először közönség elé kerültem. Mivel számomra a fellépésnek semmilyen tétje nem volt, izgalom nélkül álltam a színpadra munkatársaimmal együtt, s bennünket lepett meg legjobban, hogy mekkora sikerünk volt. Attól kezdve Marton Frigyes bevett az állandó stábjába, s rendszeres szereplő lettem.

A siker hatására a tv is felkérte a stábot, hogy csináljanak számukra valami humoros műsort. így született meg a Humoristák Klubja.

— Nem volt valami felejthetetlen dolog, de amilyen kevés volt a televízióban a szórakoztató műsor, igényelte a közönség. Megnéztem a múlt szombaton a Szálka hal nélkül című műsort a tv-íben, hát ehhez képest a humoristák klubja egészen jó volt.

Volt idő, amikor a rádió hétfői -Kettőtől hatig műsorának is rendszeres szereplője volt Radványi Barna.

— Ez új műfaj volt. Itt ha írok, javíthatom, a kabaréban is volt a javításra lehetőség, de a rádióban nem lehetett korrigálni. Elutaztam reggel oda, ahonnan a műsort sugározták. Legtöbbször ismeretlen hely volt, csak annyit tudtam, amennyit egy átlagember. Nyakamba vettem a várost, nézelődtem, aztán a fél ötös hírek után a kezembe nyomták a mikrofont, s amit elmondtam, azon nem lehetett változtatni. Jó iskola volt az újságírónak és az előadó- művésznek is, de sajnos előbb ritkították, aztán megszüntették ezeket a kiszállásokat, mert a rádiónak is kevesebb lett a pénze a helyszíni műsorokra.

Elkalandoztunk egy kicsit az iskolától. Az 1944-ben félbehagyott tanulmányokat Radványi Barna később levelező úton folytatta, elvégezte az egyetemet, középiskolai tanári diplomát szerzett, s 9 éve a Ludas Matyi levelezési rovatvezetőjéből olvasószerkesztő lett. Közben azért hallhattuk a rádióban és láthattuk a televízióban is, legutóbb két hete a Fele sem igaziban.

— Jó játék, nincs agyonszervezve, több is elkelne belőle a televízióban. Úgy gondolom, nem olyan szomorú az élet, mint a rádióból és a televízióból is kitűnik, de az újságokban is mindent elönt a komolyság. Nálunk a Ludasnál két flekknél (gépelt oldal) többet nem lehet írni, mert akkor már morog az írógép, két és fél flekknél pedig már robban is. Ezért választottam én a glosszát. Meg azért is, mert nem akarom elhinni, hogy meghalt ez az átkozottul nehéz műfaj. Nem tűri a mellébeszélést, azegy- részt-másrészt mérlegelést, a pepecselést, a fontoskodást. Itt a lényegre kell törni. Indulat kell ami szüli a glosszát. Azért is kár volna, ha meghalna a műfaj, mert a mérgek, amik a glosszákat szülik, mindennaposak.

Újból visszakanyarodunk a „szakmáról” a megyébe: Győrtelekre, ahol a Radványi Barna bátyja és a nővérének nagyobbik lánya él, hozzájuk gyakran hazalátogat.

— Elmegyek néhány családhoz is, de hát közben Győrtelek is sokat változott. Két generáció is felnőtt, amióta én eljöttem otthonról, s bizony néha előfordul, hogy nem tudom: kinek, hogyan is kell köszönni. Persze mindig dolgozom is valamit a környéken. Mert nagyon szeretek dolgozni. Ritka ember, aki azt csinálja, amit szeret. Én már nem is tudnék mást csinálni. Ha a Ludas Matyi bírja, itt maradok, ameddig munkaképes leszék Jó dolog újságot írni, de még jobb lapot csinálni. Imádom a szerkesztői munkát. Mindig is szerettem sokat dolgozni, s most van is rá módom. Az volt a jelszavam, ha már nem tehetséges az ember, legalább legyen szorgalmas.

Társaságban azt várják a humoristától, hogy vicceket meséljen, meg vicceket is mondanak, mert nem akarják elhinni, hogy magánéletében a humoristának is gondja van, hogy fáradt, nyűgös, esetleg beteg. Radványi Barnával is előfordul ilyesmi, de ha színpadra lép, vagy leül írógépéhez, szerkesztői asztalához, egészen megváltozik.

— Én az élet örömeit szeretem, alkalmatlan vagyok a boldogtalanságra, még ha a humorban az ember néha kesernyés, indulatos is. Ilyenkor azokra vagyok mérges, akik elrontják örömeinket, akik ha egy kicsit tisztességesebben végeznék dolgukat, elviselhetőbb lenne az életünk. Volt egyszer egy csodálatos riport a rádióban. Egy bodrogi halásztól megkérdezték: mi a titka a jó halászlének. Nincs abhan semmi titok — válaszolta — csak odafigyelek, amíg csinálom. Ezt a nagy receptet kellene megtanulni mindenkinek, s akkor mehetnénk mi glosszaírók kapálni.

Balogh József

„RÓLUNK SZÓL A MESE"

Lyuk az életrajzon

Bemutató a nyíregyházi színházban

Simor Ottó és a talpnyaló trió. (Elek E. felv.)

A Lyuk az

életrajzon utóbbi éveink egyik legjobb vígjátéka. Ama kevesek közül való, amelyből nemzedékek múltán is képet lehet majd kapni egyről-másról, ami jellemző a mi esztende- inkre. — Ezt írta 1961-ben Gádor Béla

komédiájáról Hegedűs Géza. Hegedűs tanár úr szavát komolyan kell venni, hiszen nemzedékek nőttek fel szellemi szárnya alatt, akiket ő tanított meg színházi gondolkodásra, európaiságra, a történelem „dramaturgiájára”. Igen ám —, mondja most a kételkedő tanítvány (hisz ő tanított meg a kételkedésre is, arra, hogy mindenben kételkedni kell, mert nem Ádámé, hanem Luciferé a progresszív magatartás) — csakhogy azóta megszületett a Pisti a vérzivatarban, ez a kegyetlenül groteszk Örkényi látomás, amiből senki sem akar zenés komédiát csinálni, mert fölösleges. Úgy jó, ahogy van.

Mondják: nem tökéletes ez a darab. Poros. Talán nem sokkal az ellenforradalom után, amikor először adták elő, a bátor szókimondás szellemi izgalmával hatott. Végre kibeszélhettük magunkat kedvünkre. Világos. Ma más történelmi korban élünk, mások a lehetőségeink, és egy sereg „korabeli” poén elvesztette súlyát, mint ahogy Szabó-Schneider igazgató is, akinek az életrajzán az a lyuk, hogy Krantz Félix lovassági tiszttel párbajt vívott valamikor Luluért, az Orfeumi dizőzért. A történelem valóban nagyot fordult azóta, ám az emberi lélek ma is gyarló. Ha nem a szókimondás, hát más miatt ma is érdekes ez a darab, közünk van hozzá, sokkal több, mint Saenz liliomos call girljéhez, vagy madame Louise-hoz. Füst Milánnak Arisztofanész jut eszébe Gádor Béláról, s okkal, ö is saját korának emberi gyarlóságait gúnyolta ki a színpadon, meg is verette szolgáival egy sötét utcán valaki, aki/magára ismert.

A színlapon még két név olvasható a szerzőn kívül. Darvas Ferenc és Várady Szabolcs. Ők a darab igazi „dramaturgjai.” Várady szövegével és Darvas zenéjével lett olyan ez a komédia, hogy ma, amikor már nem okoz különös idegborzongást a szókimondás pikantériája, mégis élvezhető. A zeneszerző „felvállalta” a poénokat, ötletet ötletre halmoz, ábrázol, kort fest, szellemesen nyúl ismert mozgalmi dalhoz, operaslágerhez; önfeledt játékossággal muzsikálja végig az estét.

Zoltán Gábor rendező fiatalos kedvvel állította színpadra a darabot, jó szerep- osztással, a figurák ötletes jellemzésével. Kifogásolható viszont a térszervezése. Jót b lett volna semleges térben dolgozni, oly sok a képváltás.

Az íróasztal a kerekes forgószékkel, s a giccses salgótarjáni üvegvázával többször zavar, mint funkcionál. Nem fér bele sem a temetői képbe, sem a kocsmába. A múlt és a jelen „áttűnései” közben is ott terpeszkedik a leghangsúlyosabb helyen és „megakasztja” az idősíkokat. Nincsenek elég jól kidolgozva a váltások. A bemutatón jó tucatnyi helyzetet lehetett megszámolni, ahol majdnem „bejött” a taps, ám valami miatt mégis elmaradt. Reméljük ezek az előadások folyamán „helyrezök- kenmek”; oka lehetett most a premierizgalom is.

A szereposztást már említettük. Erős, és a színház lehetőségein belül a legjobb. A „párbajhős” vállalati igazgatót Simor Ottó játssza, aki jó hangú és tökéletesen képzett énekes is egyben, ami egy zenés darabnál nem mellékes. Kár, hogy néhány dala nem az ő hangfekvéséhez igazodik. Játéka legjobb komédiás képességeit villantja fel. Máthé Eta Lulu szerepében remekel megint. Hihetetlen mennyi eredendő humora van és soha nem mesterkélt. Szigeti András remekül tudja játszani a csetlő-botló kisembert, a komédiáknak és a burleszkek- nek ezt az őstípusát. Legutóbb a Bolond vasárnapban játszott hasonló szerepet, tudatosan munkálja ki az ehhez szükséges gesztusokat, ezért aztán néhányszor olyan érzésünk volt, mintha ismételné önmagát. Bárány Frigyes, Krantz Félix múlti katonatiszt és mai gyászhuszár szerepében kiváló. Tartása, hanghordozása, „sarkos” mozdulatai, mind megannyi humorforrás. Máthé Eta mellett a legátéltebb és a legtöbb ötlettel kidolgozott Figura.

A darabban rajtuk kívül még tizenkilencen játszanak. Szinte az egész társulat színpadon van. Réz Judittal kezdem, aki rendkívül kellemes jelenség a „vezér” titkárnőjének szerepében. Sajnos még bátortalan egy kicsit, s ez leginkább a hangján érezhető. Az emelt hangú színpadi beszéd sajnos mintha kezdene kimenni a divatból, különösen a fiataloknak okoz gondot. Sinkovits Imre mondta egy interjúban, hogy nem szabad engedni mindenféle divatnak, rossz hatásnak. Tisztán, érthetően artikulál- tan kell beszélni, mert minden korban ez a „korszerű”. Réz Judit bizonyára tudja ezt, és ha megbátorodik egy kicsit, jó színésznő lesz.

A talpnyaló trió. Ez az alli- teráció jut eszembe Berki Antalról, Hetey Lászlóról és Rudas Istvánról. Kitűnő figurák külön-külön és együtt is. Szabó Tünde két szerepben látható, sajnos mint Sza- bóné, mindjárt az elején, elképesztően előnytelenül öltöztetve jelenik meg. A másik figurájának. Sümeghy Máriának vis«. vsx.lv bája van. Lengyel István temetési szónoka, a papírról olvasott gyászbeszéddel is jó, s mint „kegyelmesúr” pontos és karakteres. Stettner Ottó szintén egy karaktert, egy jellegzetes emberi magatartást ábrázol. Amikor visszafelé tekeri a számológépet: szájba- rágó. Amatőr színjátszóknak való ötlet. Mártonffy Mária és Korompay Vali mindketten színészi eszközeik legjavát nyújtva alakítják kis szerepüket. Sajnos a négy főszereplőn kívül, elég egysíkúak és papírízűek a figurák. Mindenki úgy igyekszik egy kis színt, egyéniséget belelopni, ahogy tud. Ifj. Tatár Endre is eljátssza a börtönőrt, néhány gesztussal még jellemezni is tud, s ennél többet nem tehet. Mint ahogy a többiek sem. Emberi magatartásokat ábrázolna, egy történelmi kor jellegzetes, de általános figuráit.

Beszélnünk kell a táncokról, Majoros István betanításában. Valódi korfestő mozgásrendszert komponált. Az ötvenes évek ún. munkatáncai jutnak eszünkbe, melyek az érthetőség, a realizmus jegyében árasztották el annak idején az amatőr színpadokat és a hivatásos táncegyüttesek is sokat „hasznosítottak” belőle. Eltáncolták a munkást a gép mellett, adogatták a láthatatlan munkadarabokat, „szőtték a selymet” ... ötletes, szellemes, hogy a vendégkoreográfus ezt idézte fel, s a zene humorát is felerősítette.

Színházi zenekarunk olyan, amivel mosit már komoly, zeneileg igényes darabokat is lehetne játszani. Sajnos nincsenek énekes színészeink (tisztelet a nagy zenés múlttal rendelkező kevés kivételnek.) Ennek ellenére zenekarunk kitűnő hangszertudással rendelkező vérbeli muzsikusokból áll, bármely színházban megállná a helyét, köszönhetően Toma- sovszky Pál gondos és tudatos zenekarszervező igyekezetének.

A díszletről már (Meller András munkája) szóltunk. Több kifogásunk is van. Nincs megoldva például a horizont. Az a végig uralkodó gótikus templombelső zavaró. Egyszer van szerepe, akkor is felemás módon.

A jelmezek — amiket Torday Hajnal tervezett

— ötletesek, találóak és jól jellemzik a szereplőket. Különösen telitalálat a „gyászhuszár” atillája, a miniszterhelyettes „tarka-bohóc” öltözete és Máthé Eta jelmeze, minden jelenetben.

Évad végéhez közeledvén jó választás volt tehát a Lyuk az életrajzon. Az előző két évad zenés vígjátékaihoz képest annyival jobb, hogy — mint már említettem

— közünk van hozzá. „Rólunk szól a mese.” Ez a behozhatatlan előnye amellett, hogy kisebb nagyobb hibái ellenére mulatságom és szórakoztató.

Mester Attila