Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
1984. április 14. Kelet-Magyarország 3 Parányi teltek O alán egyetértenek velem, ha leírom, hogy értettünk mi a középtávfutáshoz, amikor volt — nemzeti büszkeségünket dagasztóan néhány világ- klasszis futónk; és értettünk a futballhoz, akkor még tízmillióan, amikor Kocsis és Puskás, meg Bozsik és Czibor rúgta a gólokat, és volt olyan nemzeti tizenegyünk, akit az egész világ csodált. Tévedés ne essék: akkor is legfeljebb száz nagyszerű futballistánk volt, esetleg kétszáz, de volt tízmillió szakemberünk. A példát azért idéztem, mert el akartam mondani, hogy mi magyarok mindenkor jobban értettünk valamihez, mint azok, akik azt nálunk jobban csinálták. Felvetődik a kérdés, hogy mi az a közös, amihez most értünk? Nos, számtalan beszélgetés emlékével írom, hogy 1984-ben több millió „közgazdász” él ebben a hazában. Ügy tűnik, történelmileg megrögzött szokásunk, hogy értsünk valamihez, amihez igazából nem is értünk. A városon élő most szidja a mezőgazdászokat, akik az aszályra panaszkodnak, a mezőgazdaság szidja a városiakat, mert drágul az onnan kapott gép, az onnan szállított növényvédő szer, és ez a sok szidás egyféle zsilipként szolgál. Itt engedjük le a fölös indulatainkat, itt csapoljuk meg önnön tehetségünket, miközben gyakorta gyérek és szótlanok a szervezett fórumaink. Ha vonaton utazom, akkor egy mondat kell ahhoz, hogy szenvedélyes vita robbanjon ki ember és ember között. Ha tanácskozáson ülök, akkor a levezető elnök szinte koldul az önálló véleményekért. El kell gondolkozni rajta, hogyan is van ez. Kicsi nép vagyunk, büszkék arra, hogy voltak óriásaink. A művészetben éppen úgy, mint a sportban, V__________________ a tudományban éppen úgy, mint bármi másban. A tévedés csak az, hogy ezekben az óriásokban sokan magunkat tiszteltük mindig, magunkat szerettük bennük, mindig úgy, hogy elhittük: mi még ennél is többet tudnánk, ha igazán akarnánk. És a világ? Értelmes filosz barátom hazajön a külországból és lelkendezve meséli, hogy mennyivel különb a szomszéd nyugati ország. Kérdezem, miért? Magyarázza: ott a hentesnek olyan kirakata vaun ... jóllehet nem több a hús. Elismert műszaki értelmiségi ismerősöm hazajön egy szomszéd országból és lelkendezik, hogy mennyivel különb az a nép. Nem történt semmi, csak látott egy jó gyárat. Építész ismerősöm legendákat mesél Nyugatról, de itthon szürke bérházat tervez, és eszébe sem jut, hogy ugyanazzal a költséggel, energiával tervezhetne jobbat. □ közember az utcán az amerikai munkás jövedelmét hasonlítja a magáéhoz, de felháborodna, ha a gyárban rászólnának, a félórákig tartó cigarettázás, trécselés, feketekávéi vás miatt. Ugyanezek az emberek nagyszerű teóriákat gyártanak arról, hogy mi és miért rossz itthon. Valamiképpen úgy, mintha régi férjek lennének, akik — élvén egy nagyon szép asszony mellett — csúnyácska szomszédasz- szonyokról álmodoznak. Lelkiismereti furdalásom támadt amiatt, hogy mindig, mindenkor olyan nagyon okosak vagyunk. Pedig ezt a világot mindig csak a parányi tettek sokasága tette jobbá. Ez igaz az emberiségre, egy nemzetre, egy családra, és igaz valamennyiünkre. A parányi tettek sokasága ugyanis a mindennapi dolgunk. Bartha Gábor J Hálózatfejlesztési hozzájárulás Több áramért nagyobb összeg Emelkedik a villamos energia iránti igény. Nem kis gondot jelent a kívánalmaknak minden szempontból megfelelő hálózat kialakítása. Ezért a Minisztertanács a közelmúltban átfogóan újra szabályozta a villamos hálózat fejlesztésének legfontosabb kérdéseit. A TITÁSZ nyíregyházi kirendeltségén a tapasztalatokról érdeklődtünk. Január 17-től a villamos hálózat féjlesztésénél az állami, áramszolgáltató vállalati és tanácsi pénzeszközök mellett szerepet játszik az egyes fogyasztókat meghatározott körben terhelő fejlesztési hozzájárulás is. Ha például a lakossági fogyasztó az átlagos 3,3 kW teljesítménytől többet szeretne fogyasztani, akkor a többletfogyasztástól függően kilowattonként 2—6 ezer forint (progresszíven emelkedő) fejlesztési hozzájárulást kell fizetnie, méghozzá előzetesen, azaz a fogyasztási hely bekapcsolásáig, vagy a többletteljesítmény nyújtásáig. A TITÁSZ nyíregyházi üzemigazgatóságán elmondták, hogy annak a fogyasztónak nem kell fejlesztési hozzájárulást fizetnie, aki a vásárolt közművesített telek eladási árában, ill. tartós, használatba adási díjában fejlesztési költségként a közcélú kisfeszültségű elosztóvezeték létesítését megtérítette, vagy a hálózatot önkéntes hozzájárulással létesítette. Az állami, tanácsi pénzeszközökből megvalósuló lakásépítéseknél a kiviteli tervben meghatározott teljesítményig szintén nem kell hozzájárulást fizetni, ugyanaz a helyzet az ideiglenesen létesített csatlakozóberendezések esetében is. A mentességre vonatkozó igazolást a területileg illetékes tanácsi szerv adja ki. A TITÁSZ nyíregyházi ki- rendeltségén eddig 5 lakos fizetett villamoshálózat-fejlesztési hozzájárulást. Egyelőre a TITÁSZ-nak sok a gondja a rendelet egyes pontjainak értelmezésével, csakúgy, mint a hozzájárulás kifizetésétől való mentességi igazolások módjával, mikéntjével és tartalmával. 16 amperig egyfázisú csatlakozásért nem kell hozzájárulást fizetni. Ezen teljesítményhatárig egy időben egy automata mosógép, egy televízió és néhány égő üzemeltethető. A fölött már hozzájárulás fizetendő. Sok ember ezt nehezen érti meg. A múltkor egy ügyfél azzal kereste meg a TI- TÁSZ-t, hogy mivel sertést tart, szüksége lenne egy darálóra, amelyhez egy 3 fázisú, 25 amperes biztosítót szeretne felszereltetni. Közölték vele: mivel lakossági fogyasztó (az új rendelet alapján) 55 200 forint fejlesztési hozzájárulást kell fizetnie, (cselényi) Meddig tart a hullámvölgy? A Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat kivitelezésében készült el a megyei kórház új hotel-és diagnosztikai épülete. Az impozáns létesítmény 437 ágyas hotelszárnyának építészeti, műszaki átadása jelenleg folyik. (Elek Emil felvétele) Szükséges változtatás Manapság a legegyszerűbb rávágni egy gyenge helyzetbe kerülő vállalatnál, hogy baj van az alkalmazkodással, azért került a szakadék szélére. Ügy tűnik — bár túlzott általánosítás lenne ugyanezt állítani — de a megye építőipari szervezeteire ugyancsak ráillik a jelző — kevés kivétellel. Azonban nem árt az okokat sem vizsgálni, mert egyszerre hatnak a külső és belső tényezők, nem lehet kizárólag hanyag munkára visszavezetni még a gyengébb eredményeket sem. Másfél évvel ezelőtt „Építők — mélyponton” címmel taglaltuk a megyei nagyvállalatok korántsem megnyugtató helyzetét — hogy utána újabb írásokkal foglalkozzunk konkrétan is egy-egy vállalattal, mert az akkori bíráló szavakat ugyancsak zokon vették a vállalati vezetők. Most, amikor ismét némi gyengélkedésről adunk számot, egyáltalán nem a viszályt keressük, hanem a jóindulatú figyelmeztetés jegyében szeretnénk, ha ez, a korábban oly sok sikert elért ágazat, ismét rangjához méltó helyet foglalna el megyénk gazdaságában. Napjainkban nem készült külön elemzés az építőipar helyzetéről, egyedül a múlt esztendei gazdálkodási mutatók adnak eligazítást. Azonban ahogy másfél évvel ezelőtt a megyei pártbizottság aktívaértekezleten hívta fel az érintetteket'' a változtatás szükségességére, úgy érdemes most is gondolkodásra késztetni azokat, akik tehetnek valamit az eredményes gazdálkodás érdekében. . Irreális feltételekkel Talán kezdhetjük a tervezéssel, hiszen évek ótá visz- szatérő gond volt a megyében, hogy alig negyedét-har- madát készítik helyben azoknak a terveknek, amelyek alapján megvalósulnak a beruházások. Országosan kialakult a sokszor óhajtott versenyhelyzet, már nemcsak rendeleti úton, hanem saját, jól felfogott érdekükben csökkentik létszámukat azok a nagy intézetek, amelyek a kevesebb beruházás folytán nem kapnak elég megbízást. Mindez a megyében olyan helyzettel járt, hogy megszűnt a nagy nyomás, a tervhiány okozta feszültség. Ám elgondolkodtató a vállalkozás jellege a megyei irodánál, a NYÍRTERV-nél, ha még a dolgozók fele gazdasági munkaközösségen keresztül pótolja jövedelmét. A kevesebb megrendelés alapján hitték országosan, hogy egyre sikeresebbek lesznek a versenytárgyalások. Nos, ez amennyire igaz másutt, oly kevéssé jellemző még szűkebb hazánkban, s be kell vallani, hogy sokszor nem a kivitelezők hibájából. A megbízók ugyanis — többnyire a tanácsok — irreális feltételekkel szeretnének a rendelet alkotta követelményeknek eleget tenni. Mutatós példája ennek a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium bővítése, ahol 50 milliót kínáltak arra a munkára, amelyet 70 milliónál kevesebbért senki sem akart elvállalni. Az ÉPSZER gyengébb nyeresége is egy ellentmondásból fakad: mint tanácsi vállalatnak olyan kivitelezéseket is vállalnia kellett, amelyeken nemigen volt haszon, de a megye érdeke megkívánta, hogy elkészüljön az adott létesítmény. Miből van a jövedelem? Egy évtizede gomba módra szaporodtak a tanácsi költségvetési üzemek, amelyek „papíron” a helyi felújítási, fenntartási célokra jöttek létre, mi több, összességében sok millió forintot kaptak a szolgáltatásfejlesztési alapból lakossági munkák végzésére. Mivel az ilyen munkák szervezése, gazdaságossága nagyobb figyelmet követelt volna, inkább új építéseket vállaltak az üzemek, amire a helyi tanácsok is sarkallták; őket. Ám most, hogy kevesebb a megrendelés, nem bizonyultak versenyképesnek, néhányat meg is kellett szüntetni közülük. Az építőipari szövetkezetek azok, amelyek a teljesítmények alapján „jól mutatnak”. Csakhogy náluk az elemzés szerint nem az alaptevékenységből, hanem sokszor a kiegészítő, ipari munkákból ered a nagyobb jövedelem. Bár az is tény, hogy megfelelő irányítással ezek azok a szervezetek, amelyek a leggyorsabban alkalmazkodtak a változásokhoz. Külön fejezetet érdemelnének a nagyvállalatok. Egyetlen tény, ami nem kedvező: az országban végbemenő differenciálódási folyamatban ők inkább negatív irányban mozdultak el. Adott helyzettel is meg kell birkózniuk. hiszen a SZÁÉV zömmel rögzített áras munkákat végez (lakás- és intézményépítés), amin köztudottan nincs elég haszon. A líbiai munka szintén a vállalaton kívüli okok miatt húzódik el, országos gondot jelent. A KEMÉV-nél ha más nem, akkor a vállalat nevének megváltoztatása is jelzi, hogy kevesebb, az eredeti profiljába tartozó megbízásra számíthat. Itt amennyire segített korábban a pénzügyi nehézségeken a fővállalkozás meghonosítása, annyira megpróbáló hónapok következnek a ténylegese teljesítés határidőinek tartásánál. Mindkét nagyvállalatnál igen jó szakembergárda alakult ki, amely a korábbi években bizonyított. Nyilván most is képes a váltásra, ahogy az új pártbizottsági titkárok is a pártirányítás módszereivel nagyobb segítséget adhatnak ehhez. A vállalati szervezetnek ugyancsak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Strukturális átalakulás A létszámcsökkenés legjobban a nagyvállalatokat sújtja. Hiába szeretnék magasabb bérrel elismerni a hatékonyabb munkát, amikor erre kevés a lehetőségük. S elgondolkodtató, hogy a becsületesen dolgozók talán a szakminisztériumtól is kevesebb támogatást kapnak (a veszprémi vállalat kétszeres hatalmas veszteség után a kiugró tíz százalékon felüli béremelést megtarthatja, míg másoknak három év is kell, ugyanezt elérni.) Az építőipar vezetői strukturális átalakulásról beszélnek országosan. A megyében is hatezren dolgoznak a házilagos szervezetekben, kétezer embernek ad munkát a kisipar. Mindez jó is akkor, ha ezek a szervezetek valóban hatékonyan dolgoznak. (Bár a kimondottan kivitelező iparban sem nőtt á termelékenység a megyében a létszámcsökkenés ellenére.) Azonban feladatok továbbra is jelentkeznek a nagy építőipari szervezeteknél is, ahol a megfelelő géppark szintén rendelkezésre áll. Ennek hasznosítása, az alkalmazkodás további formáinak megkeresése hozhatja meg a szeszélyes tavasz után a meleg nyarat a megye építőipara előtt. Lányi Botond □ erőfényes tavaszi délelőtt. A két nagy szobában idős emberek keverik a kártyát, asszonyok kezében szalad a tű, a cérna. Életkép a nagyari öregek napközi otthonában. Vannak vagy húszán az óregek. A kártya, a terítő csak unaloműző, nem is igen ügyel rájuk senki, hiszen a szó, a közös emlék szítja a figyelem parazsát. Beretvaként vág még ma is a hetven-nyolcvan éves emberek esze! És nincs olyan apró rezdülés itt a ház környékén, melyhez ne lenne hozzáfűznivalójuk, s ne mernének ki a régi idők kútjából egy-egy vödörnyi emléket. A konyhában kávéfőző sistereg, az egyik öreg mesélni kezd. Amolyan pénz- tárnokféle volt vagy húsz esztendeje a téeszben, egyszer beugrottak a gyarmati bankba az akkori főkönyvelővel. Az afféle pantallós, nyakkendős városi ember volt, s meghívta beosztottját a presszóba. — Mit kér, bátyám? — kérdezte. — Amit a főkönvvelő elvtárs — hangzott a válasz. — Hát akkor igyunk egy feketét — javasolta a messziről jött ember. S ittak egy feketét. De smerte ám az illemet a pénztáros is, rendelt hát ő is egy kört. Aztán a főkönyvelő is, majd megint a nagyari gazda. Aki különben hírét sem hallotta addig a feketekávénak, de érezte, hogy bódul a feje, mintha csak pálinkát ittak volna. Szóval elkávézgattak ők kettesben, de estére már megkezdődött a baj. A pénztárosnak dörömbölt a szíve, lüktetett az agya, s a hajnal még ébren találta. Sopánkodott az asszony — mit ittál te, ember? —, de ő azt már nem hallotta. Mély álomba zuhant, majd valamikor harmadnap ébredt fel kóválygó fejjel. Azóta sem bírja a kávét ... HMMM— Míg tartott a mese, lefőtt itt a napközi otthonban is a fekete, lelkesen kortyoljuk. A kaszához, kapához szokott kezek nagy-nagy hozzáértéssel kavargatják, s bólogatnak: ez igen, ezt nem zaccból főzték! S elterpeszkednek a kényelmes fotelekben. Nekem meg eszembe jutnak a tíz-tizenöt évvel ezelőtti idők, amikor dehogyis akarták birtokba venni falvaink idős emberei a napközi otthonokat. Nem vagyunk mi az ingyenkenyérre rászorulva! Dehogy megyünk mi a szegényházba! — hajtogatták. S hányán megszólták azokat, akik mégis elmerészkedtek oda! ''Nézem a kávét kortyolgató nagyari öregeket, s felvillan előttem az ópályi, tiszaszalkai, ibrányi öregek arca. Nyugalom ül rajtuk, kezükben kés, villa, majd kávéval tele csésze. Békésen folyik a szó, s tán eszükbe sem jut, mily nagyot léptek, léptünk előre. Balogh Géza
