Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-08 / 83. szám
j-t. április 8. Kelet-Magyarország 3 Közművelődés — karnyújtásnyira T ízéves a közművelődési párthatározat. A kerek évforduló alkalmat kínál a számvetésre mindéin olyan munkahelyen, ahol az ott dolgozók a kulturális élettel kapcsolatba kerülhetnek. Márpedig ezeket a munkahelyeket vég nélkül lehetne sorolni, a művelődési házaktól kezdve a múzeumokon és a könyvtárakon át egészen a termelőüzemekig. Ma már a termelőüzemek is gyakran válnak a kulturális élet színtereivé, az utóbbi évtizedben bekövetkezett vezetői szemlélet- változás eredményeként. Egyre több munkahelyi vezető fedezte föl a szellemi energiában rejlő tartalékokat és tett lépéseket, hogy az adott gyár, üzem, intézmény lehetőségeihez mérten anyagilag is támogassa a közművelődés ügyét. Az utóbbi tíz évben — éppen a párthatározat hatására — nagyobb figyelmet kapott az üzemekben zajló kulturális élét, kiderült ugyanis, hogy igazuk volt azoknak a szakembereknek, akik amellett kardoskodtak; hatékonyabb munkát végezhetnek a népművelők, ha szinte a munkapadok mellé, karnyújtásnyira viszik a kulturális események választékát. Gyakran hallhattunk hírt jól sikerült képzőművésze ti kiállításokról, író-olvasó taliálkozókról, a munkás- szállókon rendezett fi Imán - kétokról stb. Növekedett ez idő alatt a szakszervezeti könyvtárakba beiratkozott olvasók száma, százan és ezren kezdték meg és fejezték be tanulmányaikat a legkülönbözőbb oktatási formákban, gyarapították általános és szakmai műveltségüket. Több üzem — például a Volán Vállalat a néptáncosokat — szívesen támogatja a művészeti együtteseket, s megalakultak a saját, vállalati amatőrcsoportok is — ilyen például a konzervgyári kórus, a dohánygyár képző- művészeti köre stb. Tíz év eredményeiről egy kis teremben szűkre szabott helyen nehéz átfogó és sokatmondó képet mutatni — talán ezért is érezzük, hogy a valóság sokkal gazdagabb, mint a Megyei és Városi Művelődési Központban most látható „tükör”. Mégis, a Művelődés — munkásélet című kiállítás rendezőit csak dicséret illeti, hiszen fontos témáról, központi helyen szóltak: a látogatók ezreiben ébresztettek gondolatokat a művelődés szükségességéről. B. E. A „T. Ház"* ülése ütött Ha újra szót kérne.. — Mit mondana el az országgyűlés tavaszi ülésszakán, ha felszólalna? — kérdeztük Gilányi János szabolcsi képviselőtől — a nyíregyházi Széchenyi István Köz- gazdasági Szakközépiskola igazgatójától? A válasz előtt egy jó három és féléves dokumentumot tett elénk — az ország- gyűlés 1980. december 18-i ülésének jegyzőkönyvét. Ezen az ülésszakon kért szót, interpellált a művelődési miniszterhez „a középiskolás tanulók szabad szombatos munkarendjének tárgyában”. Rövid idézet az interpellációból: „Össztársadalmi érdekünk, hogy a 14—18 éves korosztály foglalkoztatottsága összhangba kerüljön a társadalmi gyakorlattal. Felmerülhet annak az igénye is, hogy megfelelő szintű jogszabály szülessen a tanulói heti óraszám maximálására...” A miniszter válaszát a képviselő, az országgyűlés elfogadta. Azóta közismert, hogy a közoktatásban általánossá vélt az ötnapos tanítási hét. Mi hát a gond? Mit mondana el erről és más oktatási, nevelési tennivalókról most, ha újra szót kapna a T. Házban. — Sok jót tudnék elmondani a megye közoktatásának fejlődéséről, amelyet a közelmúltban a képviselőcsoport ülésén is alaposan megvitattunk. Persze vannak gondok is. Elmondtam — és ezt erősíteném most is — mind jobban sürgetővé válik a heti óraszámok csökkentése, diák és tanár nehezen tud megbirkózni a sok tananyaggal. Visszautalok az interpellációra, illetve az azóta bevezetett — Ott állnak üresen azok a szép lakások, amelyekért Nyíregyházán vagy Mátészalkán összevesznének a jelentkezők — fogalmaz a kivitelező, a Mátészalkai Épitő-, Szerelő- és Szakipari Szövetkezet főkönyvelője. A vajai lakássor kisvárosi képet idéz. (Császár Csaba felvétele) Valóban elég ránézni Vaja legújabb utcáján, a kastélykert mögött a 44 lakásra, hogy rögtön irigyelni kezdje bárki azokat, akik abban laknak. Az emeletes épüle- tekbe'n 96 négyzetméteren négy szoba található, hozzá még egy kert is tartozik. Teljes a komfort, egyedül az olajkályhák okoznak gondot, de akik már beköltöztek, azok központi fűtést alakítottak ki. ÜJ technológiával Vaján egy új technológiával igen olcsó lakásokat adtak át — egyelőre csak a tanácsnak. Ugyanis még harminc olyan lakás van, amelyik gazdára vár. Az áruk 700 ezer forint— az építtető OTP-nek ettől jóval többe van, hiszen csak a közvetlen kivitelezési költség kitesz ennyit. Ugyanez a helyzet a megye másik helyén, Gávavencsel- lőn is, ahol a most alakuló központban áll két nagy ház, összesen 8 lakással, s közben csak egynek van lakója. — Nekünk még többe vannak ezek a lakások, mint a takarékpénztárnak — kesereg Végső Zoltán, a nagyközségi tanács vb-titkára. — Ugyanis a kisajátításra, a teljes közművesítésre közel tízmillió forintot költöttünk. Leálltak... —Eredetileg 60 lakásos lakótelepet terveztek ide, de leálltunk a további építéssel — magyarázza Vaján Simon József vb-titkár. — Most már, hogy kiemelt település vagyunk, s 220 ezer forint kölcsönt kap, aki építkezni akar, nemigen van vevő a szép lakásokra, ahol 300 ezer körüli a belépő. Egy szép kezdeményezés kudarca a vajai és a gáva- vencsellői építkezés. Amikor öt évvel ezelőtt az Országos Takarékpénztár és a községi tanácsok megállapodtak, akkor a munkáslakás-építési akció sikerében bíztak. Jelentkező jóval több volt, mint amennyi lakás építéséhez hozzákezdtek. Azóta viszont változtak a hitelfeltételek, így a falusi magánerős építkezés versenyképes lett. Két vesztes Az üres lakásoknak egyelőre két vesztese van: az OTP-nek a pénze fekszik benne — kihasználatlanul, míg a tanácsok — akik a vevőkijelölési joggal rendelkeznek — amíg nincs lakó, kénytelenek az üres lakások fenntartásáról, állagmegőrzéséről gondoskodni. (S Gávavencsel- lőn már ez egy téli fűtést is jelentett.) Most keresik a jelentkezőket, a helyi gazdálkodó egységeket akarják bevonni, hogy támogassák a fiatal szakemberek letelepítését, hiszen végül is igen olcsón jutnak lakáshoz ,akik ezeket választják, egyedül az egy ösz- szegben fizetendő belépő az, ami visszariasztja a jelentkezőket. Lányi Botond ötnapos tanítási hétre, a jelenlegi óratervek még a hatnapos hétre szólnak, — Képzeljük el, hogy gyerekeink naponta fél háromig, háromig ülnek az iskolapadban, utána indulnak ebédelni. A kollégisták két- három turnusban étkeznek mert egyszerre nem férnek be az ebédlőkbe. Így fél négy. négy óra körül ülhetnek asztalhoz. Kérdezem, mi felnőttek el tudnánk ezt viselni tartósan? Mindez időszerű, hiszen Parlamentben az április 12-i ülésen éppen a közoktatás további korszerűsítése, távlati programja kerül napirendre — Engem, egyebek mellett, továbbra is foglalkoztat a képesítés nélküli pedagógusok dolga. Tudom, hogy soha nem volt ilyen alacsony a számuk a megye iskoláiban, — ha rajtam múlna,- én nem alkalmaznék végzettség nélküli nevelőket, még ha — ismét lem, tudom —, hogy a helyzet Sok helyen még szorító. — Azt az aggályomat is itt említeném meg, ami a pedagógusképzés, kiválasztás, utánpótlás-neveléssel függ össze. Az évtized végéig a demográfiai hullám eléri a kö zépiskolákat. Vajon felkészültek-e a pedagógusképző intézmények — főiskolák, egyetemek — a nagyobb létszámú képzésre, nem va- gyunk-e egy kis fáziskésésben? Ma még az általános iskola felsőtagozatainál tart ez a „népességhullám”, de négyöt év, és ezek a fiatalok a középfokú iskolák kapuján kopognak majd. Bízom benne, hogy addigra fel tudnak készülni a középiskolák, szakmunkásképzők a nagy feladatokra, de jó lenne tudni, hogy a legfontosabbakat, az a lapozást elkezdtük... Páll Géza K aptam egy meghívót. Tanácskozás lesz és bemutató. Nézem a programot, benne negyedik napirend: EBÉD. Zárójelben „önköltséges”. Nocsak! Illetve, na végre! ■ Jut eszembe, hány ember hízott el, ette betegre magát, mert a meghívókból hajdan kispórolták azt a tizenegy betűt, amelyekből összeáll a szó, hogy önköltséges. És most félreértés ne essék, de mi magyarok tudunk és birunk is enni. Főként, ha az étel ára a más zsebére megy. Hogy mi mindent ' -megettünk? Nem túlzás, de bizvás elfogyasztottunk már néhány kisebb üzem, traktor, kombájn árát. És ha még egészségünkre vált volna. Nem! Nem győzünk fogyókúrázni és tesszük ezt csak azért is. hogy újra együnk, újra túlzásokba essünk. Remélhető ez az önköltségesség valamicskét elvesz az étvágyunkból. Ideje már. S. E. Ismeri a váltótársát? Kondor Györgyné a Villamosszigetelő- és Műanyaggyár kisvárdai fékbetét gyárának dolgozója. — Az egyiket igen, a másikat nem. Pecsenyebárány—exportra Közeleg a hús vét; egyre több, pecsenyebáránnyal megrakott magyar és olasz rendszámú kamion fut a megye útjain. A képen látható szép jószágot — gondozójával — a hét közepén kapta lencsevégre a fotóriporter a nyíregyházi Béke Tsz-ben. Oroszlánfejek N a, végre! — kiáltott föl, amikor megpillantotta a könyvesbolt kirakatában az új szakácskönyvet. — Kínai ételek! Otthon alaposan átböngészte a könyvet, s vasárnap reggel neki is látott a főzésnek. Felesége csendes belenyugvással vette tudomásul a dolgot — a férj ugyanis gyakran főzött, és rendszerint igen jól. (Ahhoz képest. hogy tíz évvel ezelőtt a paprikáskrumplihoz hajastól tette föl főni a krumlit.) Azóta gyűlnek a szakács- könyvek a polcon, végigkóstoltak már sok mindent: a csevapcsicsától a bolgár taratorig. A kínai oroszlánfejek jól sikerültek (húsgombócok különleges mártással) A következő vasárnapon a csirke chilimártással került sorra. Aztán az édessavanyú sertéshús. Nem is volt nagyobb baj, a család jó étvággyal ette az egzotikus ételeket (az édessavanyúval volt egy kis gond, mert valóban fantasztikus íze van ...). A negyedik vasárnapon az atya békésen szender- gett az ágyában, midőn halk susmogást hallott a gyerekszoba felől. Látván, hogy felesége már fölkelt, nyugodtan elnyúlt, de ki- vehette az átszűrődő szavak értelmét. — Anyu, mi lesz az ebéd? — Azt hiszem, apa főz majd ismét. Némi csönd. — Megint valami kínait? — Nem tudom ... Újabb csönd. — Anya! Nem főzhetnél inkább te kivételesen? — Tudod, olyan szívesen ennék végre egy RENDES rátotthúst... (tarnavölgyi) — Hogy-hogy? — Két évig dolgoztam együtt azzal az asszonnyal, akit most én váltok, őt onnan ismerem. Arról viszont, aki engem vált, nem tudok semmit — legfeljebb a nevét. — Mit tud arról a társáról, akit ismerni vél? — Tisztába vagyok a természetével. Hogy mennyire indulatos, mennyire türelmes ... De a magánéletéről, családjáról, ha muszáj lenne se tudnék mit mondani. — Ugyanazon a gépen dolgoznak. Nem mindegy hogyan adják át a másiknak. — Szerencsére nekünk, akik ezt a gépet nyűjük, nincsenek egymással ilyen bajaink. Másoknál megesik, hogy kiverik a balhét, ha a társuk nem igazán rendben hagyja ott a masinát. — Ilyenkor mit csinálnak? — Odahívják a meóst, aki rendet tesz, ha szükség van megbünteti a hanyagságáért a mulasztót. Persze aki mindjárt a főnökhöz fordul, annál már van egy kis rossz- indulat is. Főleg olyankor, amikor nincs többről szó, mint egy-egy tízperces „rá- dolgozásról”. Meg aztán az is igaz, ha műszakok után ne- kiállnának „szétszedni” min den egyes gépet, keveset találnának úgy, ahogy azt előírták. A komolyabb dolgozók nem is panaszkodnak, viszont trehányul sem hagyják ott a közös munkaeszközt — de mondom: valami kis „egymásra hagyás” ebbe belefér. — Kiket ismer közelebbről a munkahelyén? — Jobbára azokat, akikkel egy műszakban, egy műhelyben dolgozom, akikkel egy faluból járok, és akikhez közel van az öltözőszekrényem. Sztancs János
