Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
|{|{| HÉTVÉGI MELLÉKLET Prof. Pucsek József Budán, hajításnyira a Déli pályaudvartól az Országos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet — közismertebb nevén a Sportkórház — épületlabirintusában a portás igazít el: „Pucsok professzor úr? Leghátul egy modern épület, ott ő a főnök, tábla tanúsítja.” A táblán ez áll: „Prof. dr. Pucsok József, c. egyetemi tanár”. A folyosón megszokott kórházi kép: asszisztensnők sietnek, oldalt hárman beszélgetnek. Érdeklődöm a professzor iránt, mire a fehér rövidujjú in- ges fiatalember arcára mosoly ül ki: — Parancsoljon, én volnék. — Mi tagadás, nem tudtam leplezni zavaromat, hiszen én egy öregedő kimért, szigorú tekintetű embert vártam, s most itt áll előttem egy talpig fiatal, jó megjelenésű, professzor-srác, aki fity- tyet hány a formaságokra, nyomban tegező- dést kínál. Mire szerényen, de ízlésesen berendezett birodalmába érünk, máris úgy érzem, régóta ismerem. Nem titkolja, mennyire örül jövetelemnek, a földije érkezésének, akivel most jól kibeszélheti magát az időben mind messzebb kerülő, de erejét el nem vesztő gyermekkori élményekről. — Nagykállóban bizonyára még sokan emlékeznek apámra, aki a postaműszak alkalmazottjaként annyit kerékpározott a környéken, hogy azzal talán még a Földet is átka- rikázhatta volna. A Temető úton laktunk egy parányi kis házban, s ha szűkösen is, megelégedett békességben. Innen indult el ő is-reggelente az iskolába, majd később a Budai Nagy Antal Gimnáziumba. Tipikus vidéki diáksors jutott neki is: tanult, segített a ház körül s aztán nyaranta elszegődött cséplőgépellenőrnek. „Ilyenkor előléptem kenyérkeresőnek, hiszen a részemből megvolt a család fejadagja, a mázsán- kénti 20 fillérből pedig összegyűlt annyi, hogy ősszel vehettem egy jó cipőt, vagy egy új ruhát. Jól jött ez akkor, mert bármennyire is volt szorgalmas, jó szakember az apám, a keresetéből ilyenekre csak szökőévben jutott volna.” Pucsok Jóska a jobb tanulók közé tartozott — különösen a biológia kerítette hatalmába —, azért senki nem mondhatta rá, hogy könyvmoly. Ahogy mondani szokás: ahol két fedőt összevertek, ő már ott termett, lehetett az komoly ifjúsági rendezvény vagy bármilyen jóízű diákcsíny. Csendes családi életüket aztán megzavarta Jóska egyik bejelentése: ő orvos szeretne lenni. — Szegény jó anyám az arcához kapott, és kérlelt, ne próbálkozz fiam, oda nagy tudomány kell, sok hasonló gyermek kihullott már onnan, eredj inkább valami jó szakmára, hamar pénzt kereshetsz, még egyenruhát is adnak. Öt azonban már végérvényesen „megfertőzte” a biológia, s amikor hallotta: lehet jelentkezni az „Oleg Kosevoj” Szovjet Ösztöndíjas Intézetbe Budapestre, egy percig sem habozott. Kemény volt a felvételi, de sikerült, és a középiskola negyedik osztályát már ott végezte, ott érettségizett kiváló eredménnyel. Szerencsés embernek érezte magát: nagyszerű tanárok készítették itt fel azokat a tanulókat, akik majd a Szovjetunióban tanulnak tovább, szereznek orvosi diplomát. Aztán a szerencse egyszeriben elszállt: abban az évben csak higiénikus szakra lehetett menni, de ő mindenképpen orvos akart lenni. így jelentkezett a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, ahová maximális pontszámmal jutott be. Bár megszenvedte az első két évet, de harmadiktól már csak jeles és kitűnő érdemjegyek sorakoztak az indexében, megkapta a Népköztársasági ösztöndíjat, évfolyam DISZ-titkárnak választották. — Azért nem volt ez ilyen sima. Otthonról nem számíthattam segítségre, ha csak azt nem, hogy apám levetett szolgálati bőrkabátjában jártam ki az egyetemet. Szigorúan kellett élnem, tőlem elvárták, hogy jól tanuljak^ akkor is ki kellett állni 350 hallgató elé az ifjúsági szervezet nevében, amikor a politika eltávolodott a valóságtól. Volt, amikor lehurrogtak egyesek s nekem ezt is el kellett viselnem, s a nehéz időkben is őrizni megmaradt cseppnyi hitemet... ötvenhat nehéz napjaiban — mint a legtöbb medikus — a klinika sebészeti osztályán dolgozott, majd egy teherautó platóján érkezett haza szüleihez, Nagykállóba. Nem akart kiesni a gyakorlatból, Nyíregyházán Eisert tanár mellett dolgozott pár hónapig. Újra egyetem, tanulás, s az a cseppnyi hit, amit annyira őrzött, a KISZ alapítótagok közé vezette. — Negyedéves koromban dőlt el végleg a pályám: ekkor a nemzetközi hírű Sós József professzor mellett dolgoztam, tanultam, vettem részt a tudományos diákköri munkában. Itt, a kórélettani intézetben kezdtem alaposabban foglalkozni a szív- és érrendszeri, a táplálkozástudományi kérdésekkel, részt vet- terh kutatásokban és számos tudományos dolgozatot publikáltam. Sós professzor az egyetem elvégzésekor maga mellé vett. Szokás volt — jó szokás!''— ebben az intézetben, hogy a fiatal kutatók falvakat patronáljanak, ismerjék meg közelebbről is az életet. Pucsok József Nagykállót választotta: egy évig volt itt körzeti orvos. „Ma is melegség önt el, ha rágondolok: milyen boldogok voltak a szüleim, amikor a Temető utcai házból reggelente, orvosi táskával indultam a rendelőbe, a betegekhez. Anyám mindig a kapuig kísért...” Visszatérve az intézetbe kezdett el komolyabban foglalkozni az érelmeszesedés és a vér zsírtartalma összefüggéseivel. Publikációi nemzetközi érdeklődést váltottak ki Európától Amerikáig. Ám a kistudós Pucsok József ezeket a munkákat az albérlet éjszakai csendjében írta, vagy Kispesten egy munkás- negyed rendelőjében, ahol 15 éven át vállalt éjszakai ügyeletet, hogy valamiképp fenntartsa magát. Végül eljuthatott a Szovjetunióba is: az Akadémia ösztöndíjával 8 hónapig kutathatott a moszkvai biokémiai intézetben. 1974: megvédi kandidátusi értekezését. Kórélettant tanít az egyetemen — 21 évig! — az orosz mellett megtanul angolul, majd — újabb ösztöndíj révén — németül. Az egészségügyi miniszter megbízása alapján — másodállásban — elvállalja a Sportkórház kutatóosztályának vezetését, aztán 1982 óta ez a főállása. Közben egyetemi tanárrá nevezik ki. Ma ő a tudományos főigazgató-helyettes, s külső oktató az egyetemen. Jelenlegi státusában nyugton nevezhetjük a magyar sportorvoslás kiemelkedő irányítójának. Munkatársaival együtt felelősek a magyar élsport egészségügyéért, e téren ők dolgozzák ki a tudományos programokat, gondoskodnak a sportorvosok továbbképzéséről. Konkrét feladatuk a sportolók edzettségének vizsgálata — gyakori vendégek itt a labdarúgóválogatott, az olimpiai keret tagjai — konzultálnak a vezető edzőkkel, szövetségi kapitányokkal, mennyire terhelhető a sportoló. Ezen kívül Pucsok József tagja a Nemzetközi Biatlon és öttusa Szövetség (UIPMB) orvosi bizottságának s e minőségében gyakorta megfordul a világ különböző pontján doppingellenőrzés miatt. (Már kezében a meghívó a legközelebbi olimpiára Los Angelesbe, de előtte még részt vesz a sportorvosok világkongresszusán.) — Szerencsés embernek érzem magam, bár nekem sem adott könnyen semmit az élet. A legtöbbet mégis Nagykállóban, a szülői házban kaptam: a munka becsületét s azt, hogy a kevésnek is lehet örülni. Ez segített át, amikor cséplőgépellenőr koromban nekem is fel kellett kapnom a teli zsákót, amikor egyetemistaként éjszaka vagonkirakást, hólapátolást vállaltam s a tudományos kutatások, a kísérletek során a konok kitartáshoz is ez adott erőt. Kapcsolat a gyermekkor világával? Sajnos, szülei meghaltak, de bátyjával Semjénben gyakorta találkozik. Meg az egykori társakkal: Papp Sanyival — aki a veszprémi egyetemen tanít — Botár Jóska nyíregyházi tanszékvezető főiskolai tanárral. Szívesen emlékszik Kovács Lacira, Nagy Pistára s útbaindító tanítóira, tanáraira: Magyari Bélára, Csorba Józsefre, Tamáskovics Hajnalkára, no meg Tatos Istvánra, aki a torna megszállottja volt. Pucsok József professzor — mellesleg — elvégezte a zenekonzervatóriumot, s nagy jövőt jósoltak neki az éneklésben, de csak zenerajongó lett. Nős, felesége egyetemen tanít, két lányuk, egy fiúk van. Még innen van az ötvenen. Angyal Sándor és dokumentumfilm-stúdiót — 1985-ben lesz kerek nyolcvanéves az intézményesült magyar híradó — mondja dr. Bokor László stúdióvezető, amikor arra kérem, hogy beszéljen a híradó és dokumentumfilm- gyártás múltjáról és jelenéről, a stúdió munkájáról. — A filmgyárat 1948-foan államosították, és a hajdani Ma- firt Krónika a Magyar Filmhíradó és Dokumentumfilmgyár névvel működött tovább. Én magam is akkor kerültem ide. — A híradó- és dokumen- tumfilm-gyártás struktúrája évek során átalakult. — A MAFILM részeként, 1956 után került sor a stúdió átszervezésére. Ma már ritka a híradóanyagok riportszerű feldolgozása, inkább analizáljuk az eseményeket. Ez .persze világjelenség, amely a televízió megjelenését követte. — A híradófilm tehát mélyebben nyúl a jelenségek mögé. Mondana erre egy konkrét példát? — Itt van a napjainkat izgató, nem mindennapi kép- rablás históriája, amely nálunk Budapesten történt. Minket nem az érdekelt, ami most történik. A képek régebbi sorsára figyeltünk fel inkább. Kiderült, hogy a nyilasok a háború alatt az egész állami képgyűjteményt elrabolták, szerencsére arra már nem volt idejük, hogy a rablott képeket — amelyeket ugyancsak egy szerzetes kolostorban őriztek a Dunántúlon — kihurcolják az országból. — Minden hazai moziban láthatunk ma híradót vagy dokumentumfilmet? — Sajnos nem. Itt alusz- szák nálunk, méltatlanul, Csipkerózsika álmukat a jobbnál jobb filmek, csak azért, mert a kópiák száma kevés, és a mozikban rossz a híradófilimek terítése. Okosabb módon mindenhová el lehetne juttatni ezeket a filmeket. — A stúdió munkájának igen jelentős részét adják dokumentumfilmjeik. Mi a helyzet velük? — A dokumentumfilmeket régen — igaz elég bárgyúak voltak — mostohán kezelték. Stílusörökségük egy ideig minket is elkísért. De közben felnőtt egy új filmes generáció. S 1957 után — a hurráoptimizmus korszaka után — egy letisztult társadalmi közegben újjáéledt ez a műfaj, bár akkor már megjelent az új rivális, a televízió. A dokumentumfilmezés előbb találta meg új, saját arculatát, mint a híradófilm. Olyan nevekhez kötődik ez a korszak, mint Illés György, Kiss József, Kertész Pál, .akik a Szovjetunióból jöttek haza. — Mennyire becsülik meg a dokumentumfilmeket? — Minden évben elnyerünk néhány nemzetközi díjat a különböző fesztiválokon, Dubrovnikban, Krakkóban, Moszkvában, Oberhau- senben vagy másutt. Az is megesik, hogy külföldön jobban ismerik dokumentum- filmjeinket, mint itthon ... Mindenesetre ott tartunk, hogy igyekszünk önálló műsorlehetőséget teremteni ezeknek a filmeknek, hiszen harminc-negyven perces hosszúságuk miatt kísérő filmként már nemigen vetíthetők a mozikban. — Bokor László maga is rendező. Mióta áll a stúdió élén? — Kilenc esztendeje irányítom a stúdió munkáját. Ritkán jutok a celluloidszalaghoz. A saját stúdiómban csak elvétve készíthetek egy- egy híradófilmet, pedig történelmi és külpolitikai érdeklődésem feljogosíthatna bizonyos témák feldolgozására. Csak éppen nem futja az energiámból. — Milyen a stúdió jövője? — Politikailag hasznos filmeket szeretnénk forgatni, és bevonni a külső mace- natúrát is, ha lehet. Ez a kultúra integrációját jelentené. A jövőben nagyobb teret kell adnunk a művészfilmeknek. Találkozniuk kell még inkább a közönséggel. Széniann Béla Albert Gábor: Emelt fővel „Talán öt éve, hogy egy sváb—magyar lakodalomban jutott először eszembe, hogy meg kellene írni a nemzetiségiek összemelegedésé- nek történetét” — kezdi a Magyarország felfedezése sorozatban nemrég megjelent kötetének fülszövegét Albert Gábor. S ahogy az anyag- gyűjtés során egyre szaporodtak a jegyzetek, úgy bontakozott ki a társadalmi háttér, a háborút megelőző és az azt követő világ ellentmondásos, sokszor tragikus (és nemegyszer tragikomikus) képe, és lett belőle egy minden részében a történelmi valóságot, annak kacskaringóit követő vaskos szociográfiai kötet. Igaz, hogy a munka néhány dél-dunántúli község (Áta, Magyarbóly, Hidas) lakóinak legújabbko- ri történetét mutatja be, mégis több szállal kapcsolódik a mi megyénkhöz is: a könyv első része (a Csepp és a tenger) a vidékünkről az 1940- es évek első felében különféle telepítési akciók keretében Baranyába telepített szabolcsi és szatmári nagy- családos emberekről, a telepítés körülményeiről, beilleszkedésük nehézségeiről szól. Elbeszélésükből még a Tanácsköztársaság vajai eseményei is kibontakoznak, s olvashatunk a két világháború közötti itteni állapotokról is. Az ún. „Horthy-te- lepes” családok sorsának nyomon követése lehetőséget ad az írónak, hogy beszélgető partnerei elbeszélésein keresztül szóljon a negyvenes-ötvenes évek még ma is elég sok homályos részletet rejtő eseményeiről (telepítések, tsz-szervezések, majd fölbomlások, a mondvacsinált „kulákgyártás”, az atrocitásoktól sem mentes, erőszakos mezőgazdasági szocializálás stb.). Beolvashatunk az „őslakos” németek és szerbek cseppet sem irigylésre méltó sorsának alakulásáról a második világháború ill. az azt követő kitelepítések idején (ösla- kók és telepesek és a Megmozdul a föld c. fejezetek). Megrázó kép bontakozik ki a németek kitelepítésének lebonyolítása során elkövetett visszaélésekről, a „kollektív felelősségre vonás” elvét követő, sok-sok családi tragédiát okozó politika visszásságairól. De nem kevésbé megrázó az a kép sem, amely a felvidéki magyaroknak az ún. „lakosságcsere- egyezmény” végrehajtása során beteljesedett sorsát veszi vizsgálat alá (Próbáló idők). „Ez a népvándorlás volt az ifjú magyar demokrácia első nagy külpolitikai megpróbáltatása, és a fasizmus leverése után kialakult demokratikus világrend egyik szégyenteljes kudarca” — írtja a szerző, majd kronologikus sorrendben követi végig a kitelepítés eseményeit, „amely képtelenségében alig hihető, de megtörtént”. A könyv jó kétharmad részét a Moldvából és Bukovinából hazatelepített székelyek és csángók kálváriája tölti ki. Az arányt indokolja, hogy „ügyükben az egész magyar társadalom egyetemesen tájékozatlan.” Sorsukat végigkísérhetjük a má- défalvi veszedelemtől a Bácskába való „hazatelepítésen” és az onnan történt menekülésen keresztül a Baranyába és Tolnába érkezésükig, majd az ottani körülmények és az őket ellenségesen fogadó lakosság közé való beilleszkedésükig — egészen napjainkig. Ezek a székelyek a legutóbbi időkig „joggal érezték úgy, hogy mostohagyermekei a demokráciának”. Ügyük több törődést, nagyabb odafigyelést kívánna, „hogy ők is emelt fővel járhassanak” — vonja le a végső következtetést a szerző. S ezen mindannyiunknak érdemes elgondolkodni! (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983. 510 oldal.) Páll István A híradó1984. április 7.
