Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
Munkásszemmel jelenünkről I ájus. Az év tizenkét hónapjának egyike, gondokkal, örömökkel teli harmincegy nap. Akár a ' március, a június, vagy a szep- tember. Ám van egy nap, mely több örömet kínál a szokásosnál: május elseje, a munkásosztály nemzetközi ünnepe. Ha máskor nem is, ilyenkor a munkásember csendes számadást csinál, magában 'átgondolja, hol is tart a szűkebb hazában, vagy a távoli országokban élő, kenyerét kemény munkával kereső ember. Mint minden ember, én is a szűkebb környezetemet, a nyíregyházi gumigyár mindennapi életét ismerem a legjobban. Több mint háromezren dolgozunk itt, s most, hogy összeszedem gondolataimat, eszembe jut, néhány órával ezelőtt bent a gyárban milyen heves vita zajlott arról, hol is kellene összegyűlnünk, miképp is kellene illendően, felszabadultan ünnepelnünk május első napján. A program még nem dőlt el, de az biztos, legalább ezen az egy napon igyekszünk majd megszabadulni gondjainktól. Nem a betevő falat gondjáról van természetesen szó — hiszen a kenyérre azén jut vaj is, még ha nem is ujjnyi vastagon —, de mi, munkások érezzük talán a legjobban az ország gazdaságára nehezedő súly nagyságát. A teher bizony fel-feltöri a mi vállunkat is. Tisztában vagyunk azzal, hogy elsősorban mi könnyíthetünk a ránk nehezedő nyomáson, méghozzá jobb, tervszerűbb munkával. Természetesen könnyű ezt mondani, de hát aki csak egyszer próbálkozott ezzel, az is tudja, milyen ne- ■ héz a váltás, megfelelni a magas szak- i mai igényeknek. Seregnyi feltétele van ennek. A munkásember akarata még I kevés ahhoz, hogy eredményesebb legyen a napi munka. Jobb szervezésre, anyagellátásra, gépekre, anyagi és erkölcsi ösztönzésre is szükség van. Máról holnapra mindezt biztosítani roppant nehéz. Különösen itt Szabolcs-Szatmárban, ahol a felszabadulást követőén tulajdonképpen mindenféle ipari hagyomány nélkül indultunk el az új úton, melyről kezdetben nagyon kevesen hitték, hogy tengelyt repesztő kátyúkat is tartogat. S hogy eltörött tengelyekről nemigen tudunk, az ország haladásáért felelősöket illeti elsősorban a dicséret, meg azokat, akik előttünk járva megpróbálják eltüntetni a kátyúkat, igyekszenek minél simábbá tenni az utat. Segítőtársakra leltek ebben bennünk, munkásokban is, hiszen tudjuk mi nagyon jól, hogy csak közösen, összefogva juthatunk előbbre. Mi, negyven év alattiak természetesen nem lehettünk ott az út kezdetén, így csak apáink, idősebb társaink szavaiból ismerjük azt a hatalmas lendületet, erőfeszítést, amellyel útnak indultak. De azt már mi is tudjuk, hiszen a saját bőrünkön tapasztaltuk, milyen rettenetesen nehéz dolga volt annak is, aki húszhuszonöt éve itt Szabolcsban akart ipari munkás lenni. Nem a szándékkal, hanem a lehetőségekkel volt a baj, hiszen néhány négy-ötszáz főt foglalkoztató kisüzem jelentette a szabolcsi ipart. Mihez kezdhetett hát a rakamazi, a baktalórántházi, vagy a csengeri fiatal? Vette kis batyuját, s irány a főváros, a bánya, a borsodi ipari medence, a törődés a zsúfolt vonatokon, távoliét a családoktól. Ez várt rám is. Szüleim; akik dolgos, kétkezi munkásemberek voltak, azt tanácsolták: tanuljak szakmát, majd meglátom, megbecsülnek. Igen ám, de melyik szakmát válasszam?! 1960-at írtunk, hova mehettem volna akkor a szülőfalum, Rakamaz környékén? — Idősebb barátaim javasolták, válasszam a vegyipart, hiszen az nagy fejlődés előtt áll, azé a jövő. így vetett a sors Sajóbábonyba, az Észak-magyarországi Vegyi Művekhez, ahol vegyipari szakmunkás lettem. S itt találkoztam először igazi hús-vér munkásokkal. Akkor tanultam meg, milyen nagy tettekre képes a sok „kisember”, ha összefog, ha egyet akar. Mert egyedül gyönge, esendő az ember, de ha mellette állnak társai...! A szél-is hamarabb földre dönti a magányosan álló fát, de kezdjen egy egész erdővel! Jól éreztem én ott magam, a biztonságot nyújtó kollektívában, de mégis hiányzott valami: az otthon, a gyermekkori pajtások. Három év múltán megkaptam a bizonyítványt, s jöttem, pontosabban csak repültem volna haza Szabolcsba. Tudtam, hogy a nyíregyházi gumigyárban megkezdődött valami, de azt már nem, hogy egy munkahelyre ötvenen is jelentkeztek. Sok száz társammal együtt nem tudtak felvenni en- „vrn sem, Visszamentem hát Sajóbábonyba. Örömmel fogadtak, de az én örömöm nem volt teljes, hiszen nem az otthon keresett kenyeret ettem. Hat évvel később aztán, 1969-ben csak sikerült bejutnom a gumigyár kapuján, itt vagyok ma is. Sokáig, több mint egy évtizedig gépen dolgoztam, most néhány éve pedig csoportvezetőként. Harminc ember munkáját irányítom az abroncsgyárrészleg előkészítő üzemében, de hát a csoport- vezetőt nem árt idézőjelbe tenni, hiszen nem vezetőnek, munkásnak tartom én magam továbbra is, s amire büszke vágyók — a környezetem is. Most látom csak, az előbbi mondatokban majdhogynem önéletrajzot írtam, pedig nem ez a szándékom. Mentségemre szolgál, hogy nem az írás az én kenyerem, s talán az is, hogy a szabolcsi munkásság tekintélyes része is hasonló utat tett meg. Idegenben tanulták a szakmát, s kihasználva az első adódó alkalmat, jöttek haza, földijeikhez, akik ma már semmivel sem végeznek gyengébb minőségű munkát a nagyobb ipari hagyományokkal rendelkező országrészek szakembereinél. Sőt, már a határokon túl is tisztelik, keresik az itt készülő termékeket, ami azért simogatja a szabolcsi munkás hiúságát is. Aki nem élte meg a szabolcsi munkások életét, el sem tudja képzelni, mily nagyot lépett,előre ez a gárda. Ha csak az utolsó másfél évtizedre tekintünk vissza, akkor is s?embetűnő a fejlődés. És ezt nemcsak a szaporodó gyárkémények, új üzemek, berendezések, technológiák jelzik, hanem a fejekben végbement változások is. A megye iparában meghatározó szerepet játszó mai gumigyárat sem lehet összehasonlítani az ezelőtt tizenöt évivel. Akkor még a többségnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a gyár bajaival törődjön. Sokan csak letudták a nyolc órát, s szaladtak haza az almafákhoz, a jószágokhoz. Igaz, ma is sok munkásnak biztosít csinos mellékjövedelmet a háztáji. Megdolgoznak érte, ne irigyeljük tőlük. De azt is tudomásul kell venni, hogy képességünk, energiánk nagyobbik részét a gyár feladatainak ellátására kell fordítani. Mert a kenyeret innen kapjuk. És nem csak kenyeret. Biztonságot, megbecsülést is, s ezt nekünk is meg kell becsülni. Hogy lekopogjam, egyre többen látják ezt már nálunk is. A munkásemberek között ismert az utóbbi években: súlyos, előre nem látható gondok szakadtak a magyar gazdaság nyakába. Energiaválság, értékesítési nehézségek ... hadd ne soroljam tovább, hiszen majd mindenki saját bőrén érzi ezt. Megszokott értékek rendeződtek át, újabbnál újabb követelményekkel találtuk magunkat szemben, s rá kellett jönnünk', a társadalmi igazságosság korábbi módszerein is változtatni szükséges. Most már mi is látjuk, hem mindig vezet jóra az egyenlősdi, ezért valljuk, vegyen többet az asztalról az, aki többet is tett oda. Mert a társadalmat a többet, a jobbat akaró emberek vitték mindig előbbre. Nem egyik legnagyobb vívmányunkról, az egyenlő lehetőségekről való lemondást jelenti mindez, inkább azt: ismerjük el azoknak az erőfeszítéseit, akik az átlagosnál többet tesznek a közért. Ez így tisztességes ! Akik így élnek, dolgoznak, azt hiszem, joggal várhatják el a nagyobb bizalmat, a demokratikusabb vezetést. Nem arról van szó, hogy bele akarnánk mi szólni mindenbe, abba is, amihez nem értünk. Inkább arról, hogy néha mi ismerjük legjobban egy-egy probléma megoldásának legegyszerűbb módszereit, hiszen az közvetlen bennünket érint. Ezzel nem is elsősorban a saját gyárunkra célzok, mivel tanúsíthatom, nálunk jórészt sikerült megteremteni az irányítás és a végrehajtás közötti összhangot. Általában a hazai, s ezen belül a szabolcsi üzemekre gondolok. Tudjuk mi, hogy néhány kívülálló szilárdan hiszi, a mai munkást csak a saját kollektívájának sorsa érdekli. Micsoda tévedés! ki csak kicsit is ismeri mostani életünket, tudja: a ma munkása már nemcsak a saját üzemének kapujáig lát, s tisztában van azzal, ez az ország csak akkor boldogulhat, ha saját területén mindenki a legtöbbre törekszik, ha fegyelmezetten dolgozik, s ha örömét is leli a munkájában. Hiába töröm én magam, ha a mátészalkai, a diósgyőri, budapesti asztalos, vasöntő, lakatos nem így cselekszik, vagy fordítva. Az a nagy igazság, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk. Én tudom, hogy hasonlóképpen gondolkozik a legtöbb munkásember, még ha nem is fejezi ki ezt ékes szavakkal. Továbblépés csak együtt lehetséges, más változat egyszerűen nem létezik. Gondunk persze van bőven ma is, de eredményeink sem lebecsülendők. Tisztában vagyunk azzal is, hogy sok-sok országban szeretnének nagyon sokan úgy élni. mint nálunk, ahol ma már a munkát szerető ember tisztes életet élhet. Ezt kívánjuk mi minden munkásembernek, éljen bárhol a világon, most május elsején is, amikor gondolatban megszorítjuk egymás kezét, amikor érezzük a munkáskéz melegét, mely nem arra termett, hogy fegyvert kovácsoljon, hanem arra, hogy traktort szereljen, gabonát vessen, kenyeret süssön. Annyit, hogy jusson mindenkinek. KEMENES ISTVÁN a nyíregyházi gumigyár csoportvezető szakmunkása Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt! XL. évfolyam, 101. szám ÁRA: 1,80 FORINT 1984. április 30., hétfői