Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1984, április 4. L viczky László órás köz­ismert személyiség Nyíregy­házán, s akik ismerik, tud­ják, hogy a város múltjáról, a történelem általa is meg­élt változásairól sokmin­dent tud. Negyven éve, 1944 tavaszán az akkor 22 esz­tendős nyíregyházi iparos m. kir. honvédként (1944. május 30-tól őrvezetőként) szolgált Kassán, a VIII. had'testparancsnokság tüzér­ségi fegyverjavító műhelyé- benj — Amikor 1943-ban bevo­nultam, Ungváron voltam a repülősöknél, matjd innét ve­zényeltek Kassára. A né­met megszállást is itt értem meg. Emlékszem, hideg nap volt március 19-e, vasárnap. Elsötétítés volt, s egyszerre csak óriási zúgásra, rohanó autók zajára lettünk figyel­mesek. Nem tudtuk elkép­zelni, mi történt. Riadót nem rendeltek el, mi csak füleltünk, majd atz elsötétí­tett ablakok felső részét ki­nyitottuk és figyeltünk. Rengeteg németet láttunk, akik elözönlötték Kassa ut­cáit, különösen a főutcát és környékét, mert ott volt minden 'laktanya. — Húszadikán reggelre már ott voltak mindenütt. Nekünk ez furcsa volt, mert eddig csak imi'tt-amott lát­tunk német katonákat. De szolgáltak nálunk délvidéki fiúk is, akik már tudták, mit jelent a német megszál­lás. Ök mondták: ennek nem lesz jó vége, mert Jugoszlá­via ierobanasa után is ösz- szefogdosták a falvakból az embereket, s elvitték őket Németországba munkára. Ráadásul volt hat lengye­lünk is, akik civilként dol­goztak velünk, s nekik aztán bőséges tapasztalataik vol­tak német megszállásból. Róluk csak annyit, hogy amikor a németek bejöttek, a parancsnokuk, Ditróy Emil ezredes intézkedései nyomán beköltöztek a lak­tanyába, mert itt védelmet élvezték, s a későbbiek fo­lyamán előállt olyan hely­zet is, amikor honvédnak beöltözve mentették az éle­tüket. Érdemes megemlíte­ni: ez a parancsnok — egy öreg katona — mindent megtett az emberei érdeké­ben ... — Sók figyelmet érdemlő jele volt a németek jelenlé­tének. Vélünk szemben volt a katonai ügyészség épülete, s nap, mint nap láttuk, hagy sokkalta több katona- szökevényt, fegyelmi vétsé­get elkövető magyar katonát szállítanak be, mint koráb­ban. Gyakran hallattuk a ki végző osztag s őrtüzét is és sokszor láttuk lazít az öreg, lógó bajszú tartalékost, aki egy lovaskordéval várt a ki­végzettek holttestére. És még egy érdekesség. A Kas­sától Sátoraljaújhelyre Ve­zető vasút egy darabon szlovák területen futott. Sok szlovák katona szállt fel a vonatra, hogy csak Sá­toraljaújhelyen száMjanak ki. Dezertáltak, átjöttek magyarországi rokonaikhoz, s megpróbálták kivárni a háború végét. Magam is sok ilyennel találkoztam, amikor szabadságra utaztam haza. — A fegyver javító mű­helyben jól érzékelhető volt a fasizmus közelgő vége; Első világháborús hosszú­csövű puskákat, 1905 mintá­jú Maxim géppuskákat, Múlt időkre emlékeznek Hallottuk a kivégzők sorfüzét... Á volt katona emlékezik Mindent elmond ez a 44-es felvétel a frontra indulóról... Schwarz—Losekat «javítot­tunk és persze a németek autóit, páncélosait... De másban is mérhető volt a német jelenlét. A vágóhida- kon sokkal több állatot vágtak, mint korábban, a malmok többet őröltek, mert kellett a németek élelmezé­sére ... Elég sokat voltam eltávozáson itthon, így lát­tam, hogy miként élnek az emberek. A pénz romlott, s aki tehette, élelmiszert vá­sárolt és táróit, mert ez volt a legfontosabb. Sok hír is terjedt a várható angol megszállásról, azt mondták, hogy az angolok egyesülve a jugoszláv partizánokkal, a Duna—Tisza-közén jönnek majd délről fel... — Megrázó élmény volt 1944 májusában, amikor a nyíregyházi zsidókat vitték Nyírjesre a gyűjitőtáborba. Sok ismerősöm, nyíregyházi iparosok, kereskedők vonul­tak köztük. A tábori csen­dőrök kísérték őket. Én is ott álltam az utcán a tö­megben, s integettem kollé­gámnak, Kepes Zoltánnak, amikor egy csendőr rám­szólt: „De nagy részvéttel van, mindjárt közéjük vá­gom!” Ami eztán következett, hosszú történet, némelyik mozzanata regénybe, vagy filmre kívánkozna. Megjár­ták például Németországot is; szerelvényükhöz egy va­gon zsidót csatoltak, s őket, valamint a lengyeleket ma­gyar katonaruhában vitték körbe Németországban, úgy, hogy mindnyájan haza is érkeztek... KRÓNIKA 1944-BŐL A bombázások közel hozták a háborút. „Adjunk apát a hadiárváknak...” Lieber Zoltán, a valamikori nyíregyházi ke­reskedő, aki 1944 tavaszán muokasaolgá- latos volt, ma az iparcikk kiske­reskedelmi vál­lalat nyugdíja­sa, a pokol tor­nácáról tért vissza1; 1944 de­cemberében', mint munka- szolgálatost deportálták — családját a többi nyíregyhá­zi zsidóval június 4-én vit­ték el —, s Harkán, Sopron mellett érte meg április 1- én a felszabadulást. Fele­ségét és édesanyját többé so­sem látta. — Valamikor májusban voltam itthon szabadságon — Hejőcsaibáról jöttem, ahol egy 300 személyes bunkert építettünk —, a családom akkor már a gettóban volt. Ott is látogattam őket meg. — Hallották a halálgyárak hírét? Tudták, milyen sors vár a zsidóságra? — Szlovákiai forrásokból hallottuk a híreket, de egész egyszerűen nem hittük el, hogy amiről beszélnek, az lehetséges. Igazán csak ak­kor hittük mi is történt, amikor a kevés számú túl­élő beszámolt a borzalmak­ról. Harkán én is sokat él­tem át... Hiszen kaptunk mi vörösköresztes tábori le­velezőlapokat is Waldsee helymegjdlöléssel, amiben a családtagok arról számoltak be, hogy „jól vagyunk, dol­gozunk, nincs semmi ba­junk . . .” Elihittük. — Milyen érzés, ha vala­A kubWcosfiúnialk miraden eszé­be jutott. Az, hogy édesanyja mindönmap várja a pékségből a nagy családi szűkös kenyerét a<JÖ fél komiszik enyeret. Az, hogy neki tizenöt évesein be kellett állnia kufaiikoOmi. S az, hogy 1944-ben csak nagy nehe­zen kaipott valami alkalmi mun­kát, hiszen édiesaipjat, az egykori gépész aktívan bekapcsolódott a Tanácsköztársaság idején a harcokba. Amikor meglátta a nyíregyhá­zi utcákon a falragaszokat 1944 októberében Szokolov szovjet városparancsnok aláírásával, elment a városházára1. Izsák Ist­ván úgy érezte, nincs veszteni­valója, bizonyára őrá is szük­ség lesz a németek elleni har­cokban. — A városházáira a barátaim­mal, Pálházi Attilával, Szumics Pistával, Jene! Gyurival men­tünk. Felírták a nevünket, die egyelőre nem hívtak be a front­ra. Viszont a szovjet hadsereget ellátó kenyérgyárban kaptam rendes munkát. A fizetség amy- nyi volt, amit ott megettem. Meg vittem haza fekete kenye­reit, a háborús háztar,tás so­vány terítékén ezt a mindenna­pi porciót becsülte anyám a legjobban, mert esténként biz­ton számíthatott rái. A megalázottak. A kép sar­kában Adolf Eichmann, a hóhér. kit sokadrendű állampol­gárrá, megkülönböztetetté süllyesztenek? — Én egy pillanatig sem törtem meg. Akkori társa­dalmi helyzetem éppen olyan méltósággal viseltem el, mint a mai helyzetem... És egyébként is, élt bennem az optimizmus. — Gyakori a kérdés: mi­ként lehetséges, hogy a ma­gyarországi zsidóság a leg­csekélyebb ellenállást sem tanúsította sorsa elkerülésé­re? Erre még a bizakodás sem lehet magyarázat... — AM valamelyest ismeri a magyar zsidóság történe­tét, tudja, hogy mindig tör­vénytisztelők voltak, mindig a. törvény szabta határokon belül mozogtak, mert a tör­vény ellen lázadni nem le­het. Itt voltunk otthon, s ha a törvény szűk kereteket sza­bott, .akkor aizok között kel­lett élnünk. Fel sem ötlött, hogy a még oly kegyetlen szabályoknak ellen lehetne szegülni... — Milyen emlékeket őriz Pár hónap a pékségben, majd 1945 márciusában kézhez kapta a behívóját. Három megye ci­vilből mundért öltött katonái gyüűietkeztek a zászlóaljban. A harmadik ukrán hadsereg ki­képzésében részesültek. A haj- dúhadiházi nagytemplom előtt felsorakoztak. Keresetlen!, őszin­te szavaikkal ecsetelte a szov­jet panamjcsmdk, ml vár a hábo­rú döntő szakaszához érkezett hadseregre. Az alig húszéves fiatalember az első kaitomaruhá- jábam rögtön a frontra készül*. — Ahogy telt az idő, egyre fo­kozódott az Izgalmunk . Tudtuk hogy a front közeiében völ­gyünk, s bármelyik percben be­dobhatnak bennünket. Fűlikhoz szokott kezemmel eleinte nehe­zen ment a fegyverekkel bánni. Kettőzött szorgalommal gyako­roltam, 'egyszerre akartam be­hozni a málr hosszabb ideje ka- tonáskodiók szakmai rutinját. Nyugtalanító híreket kaptunk a harcokról. Végre április elején elindult velünk a szerelvény a nyugati határ felé! Szombathe­lyen kivagoníroztak bennünket. Gyalog mentünk Körmendre, majd Fiszkamindszenitre. A kertek alja már az osztrák ha­tárt érbe. A Piszka túlpartján pedig az államhatár húzódott. — Megkezdődött a szokásos az emberekről? Mint civil, mint munkaszolgálatos? — Nekem csak becsületes emberekkel volt kapcsola­tom, és a kritikus időben is azt tapasz,taitam, hogy a la­kosság többsége elutasítja a gazemberségeket. A zsidó háizakiba persze sokan be­költöztek, értékeinket szét­hurcolták, de az akkori éhes tömeget is meg lehet érteni, mert később ugyanezek ver­ték szót a kastély okait is ... Ezt meg kell tudni bocsáta­ni ... Biztos, hogy szeren­csés voltam a szerencsétlen­ségben, mert a munkaszol­gálatban is sok tisztességes emberrel találkoztam, máig sem felejtem K. őrnagy ne­vét, vagy jónéhámy más tisztét, akik az adott körül­mények között a maximális emberiséggel bántak ve­lünk ... A VII. hadtestpa- nancsmokságnál doigoztunk, ott hatalmi túltengés nem volt, a keretben levő kegyet­len embereket visszafogták. — Sosem érezte, hogy meg kell bosszulni a tragé­diákat? — Soha! A beszélgetés elején za­varban voltam. Mert hiába tudom, hogy a többség sem­mi rosszat nem tett nekik; hiába tudom, hogy felmenő­imnek semmi közük nem volt a népirtáshoz, mégis azzal a feszültséggel tettem fel az első kérdéseket, mint­ha áttételesen, de számon,- kérhető lennék én is. Zava­romból Lieber Zoltán segí­tett ki, aki nyugodtan, a le­hető 1/egtárgyilagosabban be­szélt arról, amit érzelmek nélkül végighallgatni nem lehet... katonaélet. Nyugvást 'biztosító őrséget aditunJc, a közvetiienüi mellettünk harcoló csapatok el­látásét, aiz őrhelyeken történő figyelést szerveztük meg. Szin­te alig hittük1, amikor május 9- ém futótűzként terjedt a hír: összeomlott a német birodalom, Berlinig űzték a szovjet csapa­tok a fasisztákat! A kimond'ha- tatíanui áhított győzelem után azonnali megkezdtük a visszaté­rő csapatok útjának biztosítá­sát. Én Veszprém mellett kato­náskodtam. Egészen 1947. janu­ár 27-ig hordtam az egyenru­hát. Az újjáépítés ével Izsák Ist­vánt Záhonyban találták. Vette a "fúrikat, kuibikdit, hordták el a temetőt, a homokhegyet és kezdték meg építeni a száraz­földi kikötőt. A pékséghez nem lett hűtlen, zsákolt, majd húsz évig a nyíregyházi kenyérgyár­ban, majd portás lett, amikor megrokkant. ★ Sokan élnek még köztünk olyan emberek!, 'akikről' nem is tudjuk, hogy negyven évvel ezelőtt a világtörténelmi ese­mény részesed voltak!, akiket szívük és meggyőződésük az Igaz ügy oldalára állított, s ön­szántukból fogtak fegyvert a fa­siszták dinien. Negyven esztendő sem csorbítja ,a hőstett értékét, s ha eddig nem büszköUkedtek vele, legalább az évfordulón kapjanak szót. Emlékeiket nem kezdheti ki az idő. A negyven évvel ezelőtti tavaszon továbbíródatt tör­ténelmünk tragikus fejeze­te. Az utca embere is egyre több jelből érezhette, súlyos­bodik a helyzet. A németba­rát kormány nem tétlenke­dett: sorra jeLenrtek meg a rendeletek, melyekkel lesúj­tottak a baloldaliakra és a hozzájuk közel állókra. A fokozódó élei miszer -kiazál- lítások a vármegye urainak figyelmét is a közellátás ügyeire terelték, a szigorodó terménybeszolgáltatási ren­delkezések pedig szinte egy­szerre kerültek a köz,tudat­ba a zsddórendedetekkel. RÁDIÓZÁS — HALÁL A fasiszta Németországot feltétlenül kiszolgáló Szitó- jay-kormány a „belső front” szilárdságát kívánta növelni azzal, hogy fokozatosan M- terjesiztette a rögtönítélő bí­ráskodást a polgári szemé- lyekre és a katonákra egya­ránt. 1944. március 28-án ír­ta meg a Nyírvidék Szabol­csi Hírlap, hogy bűncselek­ményt követnek el azok, akik rádióadó- vagy -vevő- készüléket engedély nélkül üzemeltetnek. Az elkövetőt akár halállal is büntethetik. A staitáriálisan megtorolható bűnök körét néhány nappal később kiterjesztették a gyilkosságokra, a szándékos emberölésre, illetve a rab­lásra, fosztogatásra. A gyü­lekezési tilalom miatt Nyír­egyházán a Bessenyei Társa­ság második népfőiskolái tanfolyamát nem zárhatta le ünnepélyes keretek között. A középiskolákban március­ra befejeződött a tanév, áp­rilisban a végzősök leérett­ségizhettek. Egy másik március végi szalagcímből kiderült: fel­oszlatták a szociáldemokrata pártot, a független Msigazda- dapártot és a parasztszö vét­ségét. A belügyminiszter ugyanakkor elrendelte az „állarmbiztonsági és közbiz­tonsági szempontból veszé­lyes baloldali személyek” őrizetbe vételét. Április 4-én a nyíregyházi rendőrkapi­tány aizt jelenthette, hogy „Nyíregyházáról védő őrizet alá helyeztem a volt szociál­demokrata párt elnökét, Fa­zekas János nyomdai mun­kást, a párt titkárát, Pintér András villanyszerelő segé­det, Jeles László kőműves­segédet, Czinkóczi Márton szabómestert, Kiéri János cipészmestert, valamint Pa- licz Mihály kereskedő segé­det ...” A rendőrség lefog­lalta a nyíregyházi párthe­lyiséget is. „NÉMA BÁL” HADIÁRVÁKNAK 1944. április 5-től érvény­be léptek a zsidórendeletek. A zsidó közalkalmazottakat azonnal elbocsátották, nem tarthattak keresztény alkal­mazottait és felsőruhájukon megjelent a sárga csillag. A rendelkezést így ismertette a Nyírvidék: „ ... minden ha­todik életévét betöltött zsidó személy — nemre való te- Mnitet nélkül — köteles há­zon kívül felső ruhadarabjá­nak bal mellrészén jól lát­ható tízszer-tíz centiméter átmérőjű szövet, selyem vagy bársony anyagból ké­szült kanárisárga színű hat­ágú csillagot viselni. A meg­különböztető jelet könnyen el nem távolítható módon kell — varrással — a ruhá­ra erősíteni.” Miközben az esztelen pusz­títás kiszemelt áldozatai megkülönböztető jellel tűn­tek fel utcákon, tereken, a szabolcsi földbirtokosok ha­zafias áldozatkészségének újabb jeléről számolt be a megyei újság. A „néma bá­lon”, amit az „Adjunk apát a hariiárvákinak” országos akció nyomán rendeztek meg, több mint 9 ezer pengő gyűlt össze a szerencsétlenek segélyezésére. A Kálvineum polgári leányiskola tanulói megvendégelték a Nyíregy­házán ápolt sebesült honvé­deket. Egy másik írás a lá­badozó katonáknak rende­zett nagysikerű műsoros dél­utánról tudósított. Azon a tavaszon újabb lendületet vett a boiseviz- mus elleni harcra buzdítás; a német—magyar fegyver- barátság éltetése. Az április 3-án közzétett kormánynyi- laitkozat a magyar nemzet óletérdekekéní a boflseviz- mus legyőzését jelölte meg. Sötét képet idéz fel a lap, mely már bekövetkezett vol­na, ha a német hadsereg nem veszi fel a küzdelmet e „veszélyes erővel”. Azóta magyar földön legalább két­millió emberrel kevesebben élnénk, ötmillió ember pe­dig közülünk a szibériai ólambányábam átkozná szü­letését. Gyermekek százez­rei csak 'azért nem járnának magyar katanaitömegsírok- hoz, mert már régen ott mérgeznék lelkűket a boise- viki zsidó méregnek gyilkos szérumával.” OLTÓHOMOK ÉS RETTEGÉS A légoltalmi rendeletek betartását állandóan ellen­őrizték. Az újság több ízben arra figyelmeztette olvasóit, hogy szerezzenek be elegen­dő légoltalmi homokat a la­kásba, a padlásra. A német megszállás után néhány nap­pal megírták azt is, hogy rá­dión miként közük az eset­leges légiriadót. Április 3-án azután megindult a Magyar- ország elleni légitámadások sorozata. Az angol repülők ekkor szórtak először bombát a fővárosra és néhány vidéki városra. Április 13-án isimét Budiaipest, valamint Bánhida és Győr fölött tűntek fel bombázók. A hátországban sem volt immár senM és semmi biztonságban. A ret- tegők egy aznapi újságcikk, címével együtt kérdezhet­ték: Hogyan menthetjük meg ingóságainkat a légitá­madás pusztításaitól? Az oldalt írták: RÉSZLÉR GÁBOR SPEIDL ZOLTÁN TÓTH KORNÉLIA Á felvételek archív fotók. Emlékűket nem kezdi ki az idő Izsák István fegyvert fogott amiről beszéltek" Itt voltak itthon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom