Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-22 / 95. szám

4 Kelet-Magyarország 1984. április 22. HÉTFŐ: Súlyos harcok a Nicaraguába betört ellenforradalmárokkal: San Juan del Norte kikötőváros átmenetileg elesik, de a sandinista ellentámadás visszafoglalja — A brit külügymi­niszter Pekingben KEDD: Gromiko szovjet külügyminiszter budapesti látogatása — A londoni lövöldözés nyomán diplomáciai viszály Nagy-Britan- nia és Líbia között — Előkészületek a palesztin vezetők csúcstalálkozójára SZERDA: Bush alelnök előterjeszti Genfben a vegyi fegyverek eltiltá­sára vonatkozó új amerikai javaslatot, amely heves bírála­tokat vált ki — A szovjet minisztertanács gazdasági kérdé­sekről tárgyal CSÜTÖRTÖK: A francia kormány bizalmat kap a parlamentben, Lotharin- giában folytatódnak a tiltakozások — A bécsi haderőcsök­kentési tárgyalások 32. fordulójának záróülése — Dzsemajel— Asszad-tál álkozó PÉNTEK: A Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszteri bízott«" ga befejezi budapesti ülésszakát — Megemlékezések a Lénia- évfordulón SZOMBAT: Húsvéti békeraenetek több nyugat-európai országban — A Biztonsági Tanács meghosszabbítja a dél-libanoni ENSZ-erők megbízatását — Tömegtüntetések Brazíliában A hét három kérdése • Milyen megállapítá­sokra jutott a Varsói Szerződés tagállamainak kül­ügyminiszteri bizottsága Bu­dapesten? A nemzetközi po­litikában szívesen és gyak­ran használt kifejezés a kulcsmondat, vagyis egy-egy jelentős okmány közzététele után a hírmagyarázók igye­keznek kiragadni azt a meg­állapítást, azt a gondolatot, amelyet meghatározónak vél­nek a dokumentumban. Ab­ban a summázásban, amely a Varsói Szerződés tagálla­mainak külügyminiszteri bi­zottsági üléséről adott ösz- szegezést, több ilyen kulcs­mondat is szerepelt. Minde­nekelőtt annak hangsúlyozá­sa, hogy jóllehet nőtt a fe­szültség, nincs olyan kérdés, amit ne lehetne tárgyalások útján megoldani. Az európai szocialista or­szágok politikai-védelmi szö­vetsége tehát ismét síkra- szállt a tárgyalások mellett, s tételesen is felsorolták, hogy a különböző tárgyalási fórumokon (Stockholm, Genf, Bécs) milyen kérdésekben lehetne előbbre jutni, az erőszakról és az első nukleá­ris csapásról való lemondás­tól egészen a világűr demili- tarizálásáig. A tárgyalások azonban csak akkor lehetnek eredményesek, ha az egyen­jogúság, az egyenlő biztonság és egymás törvényes érdekei­nek tiszteletben tartásával folynak. Ha úgy tetszik, ez is kulcsmegállapítás, miután az egyoldalú előnyökre való törekvés, a fölényszerzési kí­sérletek légkörében nem le­het eredményesen tárgyalni. Ilyen tárgyalások csak arra jók, hogy spanyolfalként fedjék el a fegyverkezési haj­sza felpergetését és fokozó­dását. Végül, de nem utolsósor­ban a külügyminiszterek fog­lalkoztak a legújabb, külö­nösképpen nagy nyugtalan­ságot kiváltó fejleménnyel: a nyugat-európai rakétatelepí­téssel. A helyzet komoly, a feszültség és a veszélyek nö­vekedtek, de nem történt jó­vátehetetlen. Ha az érdekelt NATO-hatalmak lépéseket tesznek a telepítési intézke­dések visszavonására, akkor a Varsói Szerződés is eláll a különben szükséges válaszin­tézkedésektől. A korábbi ál­lapotokhoz, magyarán mond­va : az egyensúly alacsonyabb szinten való fenntartásához való visszatérés változatlanul lehetséges és mindenkinek érdekében állna. Másfél évtizeddel ezelőtt, ugyancsak a Duna partjáról, hazánk fővárosából kelt szárnyra a nevezetes buda­pesti felhívás, amely az euró­pai biztonsági folyamat egyik ösztönzője volt. A Varsói Szerződés tagállamai — elvi határozottsággal és messze­menő rugalmassággal — most kezdeményezések egész sorát terjesztették elő a fegyverkezési verseny meg­fékezésére, a nukleáris há­ború veszélyének csökkenté­sére. Várják az érdemi vá­laszt és várják a konstruk­tív javaslatokat, hiszen csak a kölcsönös jó szándék és realitásérzék vezethet el a megegyezésekig. Andrej Gromiko, aki a külügyminiszteri tanácsko­zást megelőzően, rövid hiva­talos látogatást is tett ha­zánkban, a parlamenti dísz­vacsorán elhangzott pohár­köszöntőjében nyomatékosan aláhúzta: a Szovjetunió a testvéri országokkal együtt megsokszorozza erőfeszítése­it a békéért. O Mit tartalmaznak a Genfben és Bécsben előterjesztett új amerikai ja­vaslatok? Meglehetősen nagy propaganda-aláfestéssel, új­nak mondott amerikai javas­latokat terjesztettek elő a genfi leszerelési bizottságban, valamint a bécsi haderő­csökkentési értekezleten. Ami Genfet illeti, a negy­ventagú testület (hazánk is tagja) a vegyi fegyverek el­tiltásáról folytat vitát s az ezzel kapcsolatos amerikai el­képzeléseidet a villámlátoga­tásra odautazó Bush alelnök ismertette. Washington tár­gyalásokat indítványoz a ve­gyi fegyverek betiltásáról — ez önmagában örvendetes le­hetne —, ám a Pentagon fi­lozófiája alapján: „a fegy­verzetcsökkentési megállapo­dásokhoz az amerikai fegy­verzet erőteljes bővítésén át vezet az út”. Vajon mennyire lehet hi­telt adni az amerikai szán­dék őszinteségének, ha az 1985-ös katonai költségvetés­ben 1,1 milliárd dollárt sze­retnének „a vegyi fegyverzet felújítására” fordítani. Az amerikai vegyi töltetek szá­ma jelenleg 3 millió s ezt a mennyiséget ötmillióra kí­vánják növelni. De ki akar­ják zárni a megbeszélésekből a bináris, két komponensből álló vegyi fegyvereket is. (Le­egyszerűsítve: két önmagában ártalmatlan anyagról van szó, amely egy kilőtt lövedékben vagy más módon egyesülve veszélyes vegyi harcanyagot képezhet.) Nyilván nem elég egyes elavult készleteket megsemmisíteni s más terüle­teken szabadjára engedni a fegyverkezést. Ráadásul — az amerikai la­pok nyíltan megírják, hogy a hadügyminisztérium követe­lésére — olyan ellenőrzési feltételek szerepelnek az amerikai tervben, amelyekről tudnivaló, hogy elfogadhatat­lanok a Szovjetunió számára. Washingtonban is tisztában vannak ezzel, de „feketepé- tert” próbálnak játszani, hogy magukat a tárgyalások baj­nokának tüntessék fel s a má­sik félre hárítsák a felelőssé­get a szerződések elmaradá­sáért. Hasonló taktika tanúi le­hettünk Bécsben, ahol a 32. forduló záróülésén közzé tet­ték a NATO-országok új in­dítványait. A konferencia a létszám vitán akadt fenn: a nyugati oldalon nem fogad­ták el a hivatalosan közzé tett szocialista adatokat. Most a létszámvita megoldásáról beszélnek, de Mihajlov szov­jet nagykövet szavai szerint nemhogy rendeznék, hanem kiélezik a nézeteltéréseket. A haderő-csökkentési értekez­let május 24-ig szünetet tart, nyilván megkezdődik majd a NATO-terv részletes tanul­mányozása. (Maga a bécsi at­lanti szóvivő is kidolgozat­lannak nevezte a tervet s ha nem is erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy az amerikai­ak csak az NSZK nyomására terjesztettek elő egy kompro­misszumosnak tűnő elképze­lést, amit azután alaposan ki­lúgoztak.) A tárgyalások ezen a gen­fi konferencián és Bécsben is folytatódnak. Jó lenne, ha Washington nem az elnökvá­lasztási év taktikáját alkal­mazná (úgy tenni, mintha tárgyalnának), de valóban vi­taalapként szolgáló terveze­tekkel jelentkezne. • Lebet, hogy fény csil­lan a libanoni alagút végén? A többszöri halasztás után Damaszkuszban tartott Asszad—Dzsemajel találkozó nyomán, jó ideje először csil­lanhatott meg halvány fény a hosszú libanoni alagút vé­gén. A hírek szerint három lé­nyeges kérdésben elvi megál­lapodás jött létre: 1. az eddi­gi parlamenti összetétel (54:45 a keresztények javára) átad­ja helyét a számbeli kiegyen­lítettségnek, vagyis 60:60, vagy 65:65 keresztény, illet­ve mohamedán törvényhozót választanak; 2. huszonhat ta­gú nemzeti egységkormány alakul s a miniszterelnök (Karamit és Szolh-t emlege­tik a jelöltek között) az ed­digieknél nagyobb hatáskört kap; 3. közösen, együttes el­lenőrzés mellett szervezik új­já a februárban felbomlott kormányhadsereget. A megegyezési reményeket erősítheti, hogy több előtár- gyaláson a különböző csopor­tok többsége egyetértett a döntésekkel, s a tűzszünet fel­tételeként létrejött a csapat­szétválasztás a legérzéke­nyebb fronton, a bejrúti ki­kötőtől a Suf-hegység kapu­ját képző Szűk el Gharb-ig. Libanon földje ugyanakkor nem mentes a feszültségté­nyezőktől sem s ez különösen vonatkozik a Bekaa-völgyére, ahol közvetlenül farkassze­met néznek a Szíriái és iz­raeli alakulatok. Réti Ervin A szilárd nemzeti egység megbecsülése Beszélgetés dr. Pregun Istvánnal, a nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskola helyettes rektorával A közelmúltban az Országházban a magyarországi egyházak és fe­lekezetek képviselői találkoztak. Miért volt szükség arra, hogy a magyar egyházak történetében el­ső Ízben ilyen tanácskozásra sor kerüljön? — Az Országház ragyogóan felújított kongresszusi termé­ben került sor 1984. március 29-én hazánk összes vallási közösségei képviselőinek ta­lálkozójára. Ez az esemény, joggal mondhatjuk, páratlan történelmünkben. A találkozó célja az volt, hogy a jelenlévő mintegy ötszáz lelkész az Or­szágos Békatanács Katolikus Bizottságának és Egyháaközi Békebizottságának kezdemé­nyezése alapján együttesen tanúskodjék a magyar haza iránti hűségről, az egyetemes béke megőrzésének és szolgá­latának munkálásáról, az egymás iránti szeretet és meg­becsülés élő gyakorlatáról. A találkozó jelmondata ez volt: „Felelősséggel • a hazáért és az emberiségért”. — Valóban, nyugodt szívvel kijelenthet­jük: a különböző felekezetek papjait, lelkészeit ténylege­sen sok tanbeli különbség vá­lasztja el ma is egymástól, de ott az Országházban minden- kát összekötött a hazánk, né­pünk iránti szeretet, az egész emberiségért érzett felelős­ség. Nekem személy szerint XXIII. János pápa szavai ju­tottak eszembe, aki gyakran hangoztatta: „Ne azt keres­sük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt...” A ta­lálkozó résztvevői az egész napos közös munka után fel­hívást fogadtak el, mely a többek között hangsúlyozta: „... az élet és a béke Isten legdrágább földi ajándéka, a háború viszont bűn Isten és ember ellen. Felelősségünket különösen átérezzük most, amikor hazánknak — a világ más országaival együtt — ve­szélyes nemzetközi helyzettel és nehéz gazdasági gondokkal kell megküzdenie. Alapvetően fontosnak tartjuk hazánk ki­alakult, szilárd nemzeti egy­ségének megbecsülését, meg­őrzését és továbbfejlesztését Tudatában vagyunk azonban annak, hogy országunk zavar­talan fejlődésének alapvető feltétele Európa és a világ békéje...” A felhívás azzal a kéréssel fordult a más orszá­gokban élő hivő emberekhez, hogy tegyenek meg mindent az élet és a béke védelmében. A televízióban is láthattuk, a rádióban is hallhattuk az ön fel­sorolásának egy részét. Kérem, foglalja össze, mi volt mondan- dójőnak lényege? — Megtisztelő megbízatás volt ezen a találkozón részt venni és felszólalni. A beve­zetőben utaltam arra, hogy Szabolcs-Szatmár megyéből jöttem, országunknak arról a vidékéről, ahol az emberek évszázadokon át mindig hosz- szú, kitartó küzdelmet vívtak a megáradt folyókkal. Utal­tam a még mindig emlékeze­tünkben élő 1970-es nagy szatmári árvízre és az árvíz elleni közös összefogás, a kö­zös védekezés hősi küzdel­meire. A gátak építésén olyan emberek vettek részt, akik tudták, hogy csak a közös összefogás az egyetlen eszköz a pusztító árral szemben. A gátakon olyan emberek vol­taik, akik érezték, hogy csak közös cselekvés tud értékekei menteni, életet megóvni. A továbbiakban a gátépítésnek, mint jelképnek a szellemi, erkölcsi tartalmát és idősze­rűségét emeltem ki. Elmon­dottam, hogy ma is szükség van szellemi és erkölcsi érte­lemben vett gátépítésre. A gát, amit mai életünkben újra és újra fel kell építenünk, kettős hivaitást tölt be: első­sorban védekezést jelent a gátlástalansággal szemben. Azzal az áradattal szemben, ami megrontja a társadalom egészséges létét, ami bom­lasztja a közösségi életet, ami az egyéni és a társadalmi ön­zés, az elvakult szenvedélyek, a félelmetesen ijesztő öngyil­kossági arány, az alkoholiz­mus, a szétesett családok sö­tét hullámaiban jelentkezik. — Hangsúlyoztam, hogy er­re a gátépítő munkára nem­zetünk felelős vezetői hívnak bennünket. Ezt a meghívást bűn volna nem meghallani, bűn volna visszautasítani. A gát szimbolikájánál maradva, kiemeltem, hogy a gátépítés­nek a védekezésen túl van egy másik, nagyon fontos cél­ja is. A gát, a közösen épített védőfal értékeket őriz, értéke­ket véd és ment. Ha felelőssé­get érzünk szeretett magyar hazánkért, akkor őriznünk kell, akkor védenünk kell a veszélyeztetett szellemi-er­kölcsi értékeket. Azokat a kincseket, melyek nélkül nincs boldog jövő, de nincs emberi élet sem. Ezek kö­zött az értékek között kell számon tartanunk: a család­nak, mint a társadalom alap­pillérének védelmét; a há­zasság értékeinek fokozott tu­datosítását; közösségi életünk mélyebb humanizálását; a kölcsönös jóakarat légkörének további megerősítését, a bi­zalom és az önzetlenség ápo­lását; a becsületesség, a meg­bízhatóság és az igazságosság elmélyítését. — Felszólalásom befejező részében arról szóltam, hogy hogy a közös gátépítésnek leg­fontosabb része a béke meg­őrzéséért végzett erőfeszítés. Mi, a fiatalabb papi nemze­dék tagjai, hála Istennek, csak a történelemkönyvek­ből és az idősebbek elbeszélé­seiből ismerjük a háború pusztításait. De azt akarjuk, hogy maradjon mindig is ta­nulságos történelmi emlék minden háború! Soha se vál­jék senki számára sem sze­mélyes élménnyé! Hangsú­lyoztam, hogy egyházunk Is­ten akaratából a megbékélés jele, küldetése alapvetően bé­keküldetés. Békeszolgálata abban áll, hogy papjain, lel­kipásztorain és hívein keresz­tül állandóan az ember meg- nemesítéséért dolgozik. Az ember megnemesítése pedig azt jelenti, hogy kitartó erő­feszítéssel küzdünk az agresz- szív ösztönök, a durva önzés és a hatalomvágy ellen min­denütt. A szebb és emberibb élet elengedhetetlen feltétele a béke. ön az egyházak felelősségét említette, miben áll ez ma Ma­gyarországon? — Szabad legyen idéznem a II. vatikáni zsinat egyik igen fontos dokumentumából: „A zsinat buzdítja a kereszténye­ket, hogy az evangélium szel­lemétől vezettetve hűségesen igyekezzenek teljesíteni földi feladataikat, hiszen tagjai mind a két közösségnek, az egyháznak és az államnak.” E világi kötelezettségeinek a hi­vő ember ugyan legjobb ke­resztény lelkiismerete szerint, de mégsem mint az egyház tagja, hanem mint állampol­gár tesz eleget. — Az állampolgári köteles­ség teljesítése, a közjó szolgá­lata és előmozdítása, a mun­kában való helytállás — nem azért kötelessége, mert ke­resztény, mert valásos, ha­nem azért, mert ember, mert állampolgár. Ezt a kötele­zettséget a Krisztushoz való tartozás csak erősíti, hiszen az ember teremtett voltában gyökerező etikai követelmé­nyeket a megtestesült máso­dik isteni személy — hitünk tanítása szerint — új hang­súllyal, a megváltozott élet középpontjába helyezte. Nem is annyira szavával, mint egész életével. Az üdvösségre vezető út az igazi keresztény ember számára a feladatvál­lalás, a munka, a szolgálat- teljesítés sokszor csalódások­kal, sikertelenségekkel és szenvedésekkel szegélyezett útja. Lényege az életnek, erő­inknek, idegrendszerünknek fokozatos elajándékozása — kötelességteljesítésben, min­dennapi becsületes munká­ban — másokért: a családért, a közösségért az önfeláldozó szeretet nagy gesztusával. Együtt dolgozva a legkülön­bözőbb területeken a más vallásúakkal és nem hívők­kel. Egyházunk hivatása ab­ban áll, hogy — a parlamenti felszólalásomra utalva — át­nemesítse az embert. — Az egyház alapvetően az­zal! segíti népünket, ha hívei a krisztusi szolgálat, a krisz­tusi szeretet és áldozatválla­lás szellemében végzik mun­kájukat, életükben valóra váltják a keresztény etikai kö­vetelményeket. Egyik marxis­ta barátom egyszter tréfásan így fogalmazott: „Tudod, én a tízparancsolatból az első há­rom kivételével minden pa­ranccsal egyetértek veled...” — Igen, valóban érdekes megfo­galmazás ez, de alapjában vé­ve igaz. Mi vallásos emberek valljuk: a vallásosságnak és a kereszténységnek nagy fela­data van hazánkban. Hitünk alapján vállalunk részt abban a munkában, melyre az első három parancs lelki indítékai a következő hét megtartásá­ra kötelezik a hivő embert. — Meggyőződésem, hogy ezzel a munkával az egyház mindig tud társadalmilag hasznos tevékenységet kifej­teni. Feladatok, munkalehe­tőségek pedig bőven vannak. Gondoljunk csak a család, az emberi élet védelmére, az öregek, betegek, az elesettek, a veszélyeztetett gyermekek sorsára, a szülők, nevelők fe­lelősségének ismételt tudato­sítására, ifjúságunk erkölcsi tudatának emelésére és még sok más dologra. Köztudott, bogy az egyházak­nak nem elhanyagolható befolyá­suk van a világban. Mit tehetnek a mai bonyolult nemzetközi hely­zetben a békéért? — A keresztény ember hús- vétkor a halál fölött győze­delmeskedő Krisztust, a feltá­madt Jézust ünnepli. A hús­vét alapvetően az élet ünnepe. Az egyház hivatásának, kül­detésének lényege az Élet szolgálata, a földi életé és a Krisztus által adott örök éle­té. Ez a küldetés pedig alap­vetően arra indít minden hi­vő embert, hogy kertelés nél­kül elítéljen minden háborút és az erőszak minden formá­ját. Különösen időszerű ez éppen napjainkban a nemze­tek közötti növekvő feszült­ség idején. Minden vallásos közösségnek latba kell vetnie minden tekintélyét, erkölcsi erejét annak érdekében, hogy elnémuljanak végre a fegyve­rek és ne legyen többé hábo­rú. Szükségünk van a békére, hogy emberi életet élhessünk. Meg kell szabadulnunk a gyű­lölettől, a haragtól, a bosszú­tól. Mai világunkban egyre kényszerítőbben érezzük ezt a követelményt­— Korunk a világméretű egységesülés kora. Annak a felismerésnek a kora, hogy mindannyian egymásra va­gyunk utalva és mindannyian függünk egymástól. A világ­égés borzalmas lehetősége fé­lelmet kelt az emberiségben. A világ egyházai a békesség­re neveléssel tehetik a leg­többet. Az élet szolgálata ál­tal juthatunk el csak ahhoz, amit VI. Pál pápa így fogal­mazott meg: „ ... hogy a vi­lág minden ember számára megnyissa az emberi élet ama útját, ahol mindenkit fe­lebarátként, testvérként sze­retnek és támogatnak”. Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom