Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
/ KM HÉTVÉGI melléklet Leviczki Kiára Klára, vagy Klári? Esetleg Klárika? Hogy szólítsam? Fotós kollégám, akivel már kezdünk egészen használható munkamódszert kialakítani az interjú iszonyúan nehéz műfajában, elmegy valahova. Dolga van. •— Félóra múlva visszajövök — mondja, — és magamra hagy. K. J., a filmes jó barát, aki vállalta, hogy bemutat a művésznőnek, szintén elmegy. Közénk telepedik a csend. A két tenyérnyi moziirodában ülünk, köztünk egy billegő lábú típus-dohányzóasztal, és egy végtelen világ. Mint két ember között, akik nem ismerik egymást. A japán kabuki színház virágos útja jut eszembe, ami a nézőtér mellett vezet egész hosszában a színpadig; az új szereplő mindig ezen jön végig, lassan, kimerevített mozdulatokkal, hogy mire a színpadra ér, és meg kell szólalnia, megszokja és megismerje a néző. Agyonbonyolított antré — mondanánk mi, akik az európai színházkultúrán nevelkedtünk. Ám ez a japánokat nem érdekli, és kezdek rájönni, hogy igazuk van. „Lélektől lélekig”. Ez most az én virágos utam, amin végig kell mennem. A befelé nyíló ajtóval, ami az operettszínpadok legfőbb kelléke, most nem mehetek semmire. Klári közben csendesen válaszolgat mesz- sziről indított kérdéseimre. Nyíregyházi lány, a Zrínyi gimnáziumban érettségizett, utána egyből felvették a színművészeti főiskolára. Kevésnek sikérül elsőre, ö a Szecsuáni jólélek című Brecht-darabból mondott részletet. Sen-te monológját, aki mindig jó akart lenni, de ahhoz hogy jó lehessen, utat kellett engednie a rossznak is, Sui-ta személyében, aki szintén ő'volt. Mélység és magasság. Ebből építkezünk. Ezt érezhették talán meg benne a felvételin is, ezt a minden irányban nyitott érzékenységet. Nézem és közben úgy teszek, mintha jegyzetelnék. A szépségideál koronként változik. Ma a reklámszépség divatját éljük. A babaarc kelendő, a durcásan felhúzott száj, amitől olyan a nő, mint egy sorsával elégedetlen pandamackó. Előbb a kirakatbábukat próbálták nő formájúra mintázni, most a nők igyekeznek kályhaezüsttel, karácsonyfadíszarannyal befújt arcú próbababákra hasonlítani. Leviczki Klárinak emberarca van. Tiszta, világos, belülről fénylő. A haja is egyenes. Elképzelem, milyen lehet, amikor a szél fújja... Ez az a színésznői alkat, ami vidéken, — így nálunk is — „hiánycikk”. Akire szinte az egész klasszikus repertoár fiatal nőalakja „ráosztható”. Júliától Oféliáig, Bánk bán Melindájától a Tragédia Évájáig. Mégsem elégedett, pedig pályája jól indult. Már főiskolás korában több filmben játszott, hirtelen felkapták a nevét. Harmadéves volt, amikor Szőnyi G. Sándor, Kinek a törvénye című filmjében szerepelt. Negyedéves korában is sokat játszott, filmben, tévéjátékban, rádióban. Első szerződése a Madách Színházhoz kötötte. Belekezdett Shakespeare: Sok hűhó semmiért című vígjátékának Héró szerepébe, de nem fejezte be. Érezte, hogy vidékre kell mennie. Nem talált Pesten társaságot. Valami megüresedett körülötte, a boldog és felhőtlen főiskolás évek után. — Hiányoztak az osztálytársak — mondja. — Egri Márta fogadott magához, ez jó volt. Aztán mégis, valahogy magamba fordultam. Ebben az időszakban volt egy nagy csalódásom is... — Konfliktusokba kerülünk — szól nagy sokára. — Ezeket feldolgozzuk magunkban, s ettől tisztulunk. Azután a tisztaság vágya, a tisztulás ilyenformán kipróbált mechanizmusa újabb konfliktushelyzetekbe sodor... Leültem mostanában. Ülök egy székben, s gondolkodom, önmagámban szeretnék rendet tenni. Mire fotós kollégám megjön, s elkezd kat- togtatni, mi már bejártuk a fontosabb vidéki állomásokat. A Madách Színház után Pécsre szerződött, és még sikerült „időben odaérnie”, hogy részt vehessen a színház nagy Illyés- korszakában. Az utolsó Illyés-drámában, a Sorsválasztókban eljátszhatta a női főszerepet. Még egy nagy szerepe volt itt. Roscsin: Igyekezz jót tenni című darabjában, amit moszkvai vendégrendező állított színpadra: Galina Volcsek, szintén főszerepet játszott. (Sőt címszerepet, mert a darabot Olga címmel mutatta be a színház.) Aztán, mintha a sors kegyeltje lenne ez a nyíregyházi lány, Győrbe is a legszerencsésebb pillanatba szerződik. Bódi Gábor rendezi a Hamletet, Cserhalmival a főszerepben. Leviczki Klári megkapja minden színésznő álmát, Oféliát. Cserhalmi György csupaideg, vibráló Hamletjének híre ment, az előadás vitákat kavart. — Sikerült úgy beleélnem magam a szerepbe — mondja, — hogy ott is hagytam a színházat. Komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy kolostorba vonulok. — Szerencsére ez nálunk ma már nem megy olyan könnyen, mint hajdan Helsin- görben. — Verseket írtam ebben az időszakban — mondja. — Rajzoltam is. A világot próbáltam megérteni, s aztán kezdtem egy kicsit megnyugodni. Tisztázódott egy sereg dolog, például az, hogy nem tudok színház nélkül élni. Űjra játszottam hát Győrben, majd Szolnokon. Most már hármasban beszélgetünk. Fölemlegetjük, ki mindenki lett az utóbbi húsz évben színész, aki Nyíregyházáról, vagy a megyéből indult. Sokan vannak. Pécsi Ildikó, Csomós Mari, Kozák András, Hegedűs D. Géza. Leviczki Klárival együtt három lánynak a Zrínyi gimnázium volt az útra röppentő iskolája. Aztán szóba kerül a népművelés, az amatőr művészeti mozgalom „hőskora!’. A nagy fellendülés évei, a „Szóljatok szép szavak”, a „Szóljatok játszók, regölők” felejthetetlen mozgalma, melynek mind a hárman részesei voltunk. Lehet hogy valamelyik sárospataki diáknapon is találkoztunk. Űjfehértón, ahol a rádió és a tévé is fölvette a megye akkor legjobb amatőrszínpadait, biztosan. Valahol van is egy fényképem a Zrínyi gimnázium színjátszó csoportjáról, a Margócsi Klári — Kardos Tiborc által készített Vásárva című műsorról. Klári ott áll a képen, középen. — Nagy ötlet volt az a darab. Főleg a díszlet. Vettünk egy készlet Dexion Salgó raktári polcot, s azon folyt a játék föl-s alá Általában nagyon szép és termékeny volt az az időszak. Ennek köszönhetem, hogy színész lettem. — Korábban nem ez volt a szándéka? — Nem hiszem, — mondja. — Egy biztos, mindig teljes életet szerettem volna élni. Tanár akartam lenni, vagy orvos. A Zrínyi irodalmi színpada, s az a légkör, ami akkor ott volt, eldöntötte, hogy hova adjam be a jelentkezési lapomat. — Meddig lesz itthon? — Sajnos csak két napig. Vissza kell mennem Pestre, felveszi a rádió Strindberg: Az apa című drámáját, amiben benne vagyok. Pedig jól érzem itthon magam. Itt van édesanyám, barátaim, ismerőseim élnek itt *.. — A nyíregyházi színházhoz nem volna kedve leszerződni? — Mit csináljak? Hagyjam ott Szolnokot? — kérdezi most hirtelen, mint egy tanácstalan kislány. Ennek a bezárkózásnak vége lesz egyszer — mondja elgondolkodva. — Bolyongásaim véget kell, hogy érjenek már. Felnőttem... Az a belső út, amit én most járok, azt hiszem, hogy a végén hazavezet. Most talán még tiltakozom: nem, nem. Még mintha ragaszkodnék Pesthez, Szolnokhoz, valamihez. Kicsit riadtan nézek magamba, mert úgy látom, hogy az a spirál, a lelki fejlődés, tisztulás engelsi spirálja Nyíregyházára mutat. — Említette ezt a színházban is ? — Beszélgettünk róla — mondja, és megint mosolyog. — A főrendező, amikor meglátott, így szólt: Maga a Leviczki? És ilyen nagy? Pedig nem is vagyok annyira hosszú. Csak 175 centi. — Futóalkat — jegyzi meg kollégám, és összeméretkeznek. Én pedig arra gondolok hogy szeretném megváltoztatni a főcímet. A Megyénkből indultak helyett legszívesebben azt írnám, hogy Megyénkbe visszatér. Mester Attila Á magyar film védelmében Filmforgalmazók a megmondhatói, milyen reklám a következő felirat: magyar film. Szó ami szó, aligha ezzel csalogatják a nagyérdeműt az országosan és éves viszonylatban hozzávetőleg 40%-ig kihasznált mozikba. Divat lett hazai rendezőink munkáit — néha szélsőséges formában — elmarasztalni, bár egy-egy közönségsiker (Pogány Madonna) vagy kritikai elismerés (Mephisto) ideig-óráig enyhíti a közhangulatot, de nem kell soká várni, s a honi termés újólag kabarétréfák, olcsó élcelődések céltáblájává válik. A közelmúltban lezajlott XVI. magyar játékfilmszemle ismét alkalmat adott a vélemények ütköztetésére. A Kelet-Magyarország jegyzetírója meglehetősen sötét képet festett az utóbbi időszak magyar filmjeiről (febr. 25-i szám). Sok az „értelmiségi film”, ráadásul ezek „napjaink, illetve a 70-es években kialakult gazdasági és szellemi életünkkel alig-alig foglalkoznak”, sokat közülük a „borúlátás” jellemez, s ha valaki még ezek után is mozijegyet akar venni magyar filmhez, az tudja meg, „álellenzé- kiség”-gel is kénytelen lesz szembenézni. Vígjátékot pedig ne is keressen, mert csak egy van, de az is „félresikerült”. Kétségkívül igaz, hogy viszonylag gyengébb esztendőt zárt a magyar filmgyártás 1983-ban, mint az azt megelőző esztendőben, de a kép mégsem olyan sötét, mint ahogy az az idézett véleményből gyanítható. Annyit megér, meg kell hogy érjen a magyar filmművészet mindenkinek, aki érdekeltnek tartja magát (végül is.minden mozinéző érdekelt!), hogy valamivel árnyaltabban közelítsen a kérdéshez. Mindenekelőtt hangsúlyozandó, hogy a művészeti élet vizsgálatában mindig mesterkélt az éves „zárszámadás”, mert ez egy folyamat egy szakaszának önkényes kimetszése. Mindig a folyamat kell a vizsgálódás tárgyát képezze. Igaz, hogy 1983-ban nem született korszakos remekmű, de legjobb tudomásom szerint regényirodalmunk sem tud felmutatni a múlt esztendőben ilyesfajta értéket, s az irodalomkritika mégsem húzta meg a vészharangot. Ma Magyarországon száz körül van azoknak a száma, akiknek a személyi igazolvány foglalkozás rovatába az van írva: filmrendező. Ezzel szemben évi húsz játékfilm készül. Egyszerű számtani művelet kideríteni, hogy milyen gyakran állhat kamera mögé egy alkotó. Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Kovács András, Makk Károly, Szabó István, Kosa Ferenc, Gaál István, Sára Sándor, Bacsó Péter. Olyan névsor ez, amelyet szívesen vállalna magáénak bármelyik filmkészítő nemzet. De közülük 1983-ban egyik sem jelentkezett új filmmel. Hogy így alakult, az az előbb említett számok tükrében nyilvánvalóan a véletlen számlájára írandó. Jelentkezésük hiánya azonban egyértelműen indokolja a kevésbé jelentős színvonalat./ Bár nem művészi kérdés (legfeljebb áttételesen), beszélni kell a magyar filmgyártás pénzügyi hátteréről. Olvashatni, hogy egy-egy amerikai szuperprodukció költségei elérik esetenként a 30 millió dollárt is. A mi rendezőink megköszönnék, ha ugyanennyit kapnának forintban egy-egy vállalkozásukhoz, valójában viszont még ennek is jó ha harmada jut. A játékfilmgyártás állami támogatása évek óta változatlan, az elkészített művek száma úgyszintén. Ha tekintetbe vesszük a jelentős áremelkedéseket, amelyek a filmszakmát is érzékenyen érintik, akkor belátható, hogy a látványos, sok szereplős, kosztümös kalandfilmek, költséges vígjátékok elkészítése lehetetlen feladat rendezőink számára. (A Hosszú vágta is csak úgy volt leforgatható, hogy a költségek nagyobbik hányadát a kopro- dukciós amerikai fél vállalta.) Az említett és a terjedelmi korlátok miatt fel nem sorolható nehézségek ellenére számot adhatunk nem elhanyagolható eredményekről. A korábbi évekkel ellentétben nem volt mostohagyerek a gyerekfilm (Szegény Dzsoni és Árnika, Vizipók-csodapók, Tündér Lala). Láthattunk egy szép természetfilmet (Noé bárkái), s az átlagot meghaladónak minősíthető az évi termésből a Szerencsés Dániel (1983-ban került mozikba!), a Könnyű testi sértés, a Hatásvadászok, az Adj, király katonát!, és ami különösen örvendetes: a Jób lázadása az amerikai film- akadémia döntése alapján egyike azon hat filmnek, amelyek közül kiválasztják, melyik érdemes a legjobb külföldi filmnek járó Oscar- díjra. A HUNGAROFILM pedig több mint száz magyar filmet adott el külföldön, ami háromszáznál több vásárlást jelent (lévén, hogy egy-egy filmet több ország is átvett). Érdekességként megemlíthető, hogy Szabó István Bizalom című filmjét a Zöldfoki szigeteken játsszák, a Pogány Madonnát Bissau-Guineában vetítik. Kétségtelen, 1983 filmjeiből a többség felejthető, de ezek miatt aligha szabad szó nélkül elmenni az értékek mellett. Gyanítom, hogy más művészetekkel összehasonlítva az arányért nem kell szégyenkeznie a magyar filmművészetnek. Hamar Péter Csák Gyula szívesen látott vendége megyénknek. A nyíregyházi születés csak az alapjait jelenti ennek a kötődésnek, az író és a megye kapcsolata — szerencsére — ennél sokrétűbb. Az utóbbi időben gyakrabban fordul meg nálunk, a Móricz Zsigmond Színház az elmúlt évadban sikerrel játszotta a színház megnyitására írt drámáját, Az őszülés váratlan óráját. Több cikk méltatta eddigi munkáját, a Szabolcs-Szatmá- ri Szemle tanulmányban foglalkozott pályájával. (1981/3.) Űj könyve a Népszava Könyvtár sorozatában látott napvilágot. Csák Gyulát ebben a regényében is az foglalkoztatja, hogy a mindennapjaiba bezárt ember hogyan képes kezébe venni sorsának irányítását? Hogyan élnek a valóságban azok a szocialista erkölcsi normák, amelyeket az elmélet évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott? A Közös magány négy hősnője egy textilgyár munkás- szállójában él. Különböző életút, másféle tapasztalat és sors után a véletlen szeszélyéből kerülnek együvé. Mária, a szobaparancsnok, keserű világfelfogása a legtávolabbról való indulást sejtteti, Viktória, a hajdani elkényeztetett gyermek egyedül vias^ lágában minden az ő kedve és vágya szerint alakult, és mindezért semmit nem kellett tennie, csak elhúzódni, kihúzódni a világból, behúzódni önmagába és — képzelődni” — írja róla Csák. A negyedik — faluról érkezett — szobatársnő Zsuzsa. Magával hozta naív báját, őszinte hitét. Akaratlanul is felkavarja szobatársai életét, pontosabban rádöbbenti a többieket: mostani életük nem kényszeríti őket végletes (végzetes) szerepekbe, hittel, lelkesedéssel alakíthat az ember a sorsán. I Közös magány zárja össze a Közös magány hőseit. Azonos bennük a céltalanság, a fáradtság, a kiábrándultság. Viktória gyanúsan csillogó életformája, Ildikó kétségbeesett dühe, Mária megkesere- dettsége azonos tőről fakad: reménytelennek tartják a küzdelmet. Mintha szemben állna velük a külvilág: a szálló mogorva gondnoka, a barátságtalan szoba, a szabályokba kényszerített élet, az elidegenített munka súlya, s mindezekhez a magánélet zártsága, megalázó kényszerei. Nincs pozitív érték ebben a világban: András, az üzem pszichológusa is csak kísérleti alanynak tekinti az embereket. Ebbe a sötét mikroklímába csöppen bele Zsuzsa. Furcsa módon a szobatársnők külön-külön kitárulMária lakást kap a vállalattól, Ildikó visszakapja gyermekét, Viktória újra megtanulja becsülni elzüllött apját. Máriának a regény végén felhangzó sírása jelzi, hogy megváltozott valami, de nem oldódott meg semmi. Zsuzsa jövője is bizonytalan. Nincs perspektívája. Valószínű, hogy az a sors vár rá, amelytől szobatársai szenvednek. Az elmagányosodás riasztó képeit rajzolja Csák Gyula. Nem a szociográfus tárgyilagos módszerével, a regényben a szépíró mutatja meg erényeit. Ez elsősorban a helyzetteremtés biztonságában, a stílus jellemző egyneműségében nyilvánul meg. Ami kevésbé sikeres: a közlő részek uralkodnak a cselekvések fölött. Csák inkább leír mint jellemez, az epikus anyag szűkössége az egyéni sorsraj- znkat is felszínessé teszi. Ami a Közös magány című regényt elolvasásra érdemessé teszi: a problémafelvetés aktualitása. Fontos végiggondolni azt is, hogy vajon tettünk, teszünk-e eleget a közösségek kialakulásáért, vagy belenyugszunk, hogy közösség helyett közös magány lesz a sorsa a munkásszállókban élők népes táborának? (Népszava Könyvtár, 1984.) Nagy István Attila ■ 1 IÜPSmPv’IUI #%IV 1984. március 10. ^ Közösség vagy közös magány? Csák Gyula: Közös magány
