Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
KM HÉTVÉG! MELLÉKLET 1984. március 31. Kedves Barátom! Beszélgetésünk vitává alakult. Igazivá, aihol valóban különböző nézetek feszültek egymásnak. Nem harag, de szenvedély, nem a legyőzés, hanem a meggyőzés igénye hajtott mindkettőnket. A tét, amire a vita kiment, az volt: jó-e, hogy a közvélekedés annyira sokféle, mert •— szerinted — sokkal megnyugtatóbb, ha a politikában egyforma vélekedés alakul ki a fő kérdésekben. Itt csaptak össze véleményeink. Vallottam, s ezt fenntartom most is: a végső célokat illetően legyen egységes az akarat és a szándék, de mentsen meg bennünket az ég attól, hogy a gondolatok egyformák legyenek. Éppen az alkotó elme, a nyugtalan gondolkodás, a jobbra törekvő kritika, a még jobbat akaró türelmetlenség képes újat létrehozni. Az egységesített közvélemény gát, mely között feloldatlanul hömpölyög az ellentmondás, s ahol állóvízzé merevül a tett. Te is jól itudod: az érdekek különbözők. Még egységesnek látszó közegben is tetemesek a különbségek. Vegyünk mondjuk száz építőmunkást. Azt mondhatod: íme, egy egységes, homogén közeg. Itt egy az érdek, egyféle a gondolat. De ha megbontjuk ezt a látszólagos egységet kiderül, más a férfi és más a nő érdeke. De mindkét rétegen belül más és más a fiatalé és az öregé. Érthetően másként vélekedik egy vidéken lakó, mint egy városi. Hogy mind a jobbra vágyik? Nos, ez közös. De hogyan, milyen úton, müyen téren, ez már másként jelentkezik az egyik s másként a másik csoportnál. Ha tágítod a kört, s az érdekviszonyokat kiterjeszted az egész társadalomra, akkor derül ki igazán, mennyi mindent kell egyeztetni, figyelembe venni, s mégse lesz tökéletes a megoldás. A bajt nem ott érzem, ahol Te. Nem az a baj, hogy a vélekedések sokfélék, hogy nem uniformizáltan fegyelmezett a közgondolkodás. A probléma az: nem tudunk igazán sportszerűen vitázni, mi több, a vitáról is téves fogalmaink vannak. S miután ezen a téren gyengeségünk ismert inkább pislogunk a kényelmesebb és biztonságosabb, a vitát mellőző egységesítés felé. Mert meg kell tanulni: a kérdőjel a mondat végén nem jelent egyet a szocializmus megkérdőjelezésével. A más vagy másként megfogalmazott vélemény nem egyenlő a cinizmussal, a kételkedéssel. Sőt: mondani merem, csak aki kérdez, csak aki kételkedik, csak aki kutatja az alternatívát, az rendelkezik megfelelő felelősségérzettel, elkötelezettséggel. Itt vágtál közbe, mondván: s mi lesz a politika tekintélyével? Mi lesz akkor, ha visszaszólnak az előadónak, mi történik, ha valaki rendíthetetlenül kételkedő marad, mi a következménye, ha viták veszik át az egyetértés helyét. Nos, a parttalan vitáknak én sem adnék helyet. A vita a vitáért rossz lenne. De legalább ilyen rossz az, ha a tekintélyt attól féltjük, hogy egy-egy kérdést az emberek ismerni akarnak töviről hegyére, mi több, érteni is szándékoznak, s talán jobbat is tudnak mondani, mint amit javasolnak. Ettől lesz demokrácia a demokrácia. Sajnos történelmünk jó párszor bebizonyította: a maradéktalan és szolgai tekintélytisztelet nem hozta meg a kívánt eredményt. Talán egyik fő hibaforrásunk az volt, hogy itt, közép-európai régiónkban későn kezdtük tanulná azt, amit pedig marxizmusunk klssz- szikusai már a múlt században sürgettek: az ellentétek harca szülje meg az újat és a jót. Nos, a jó megteremtésében legyen egységes a szándék, de ne legyünk se restek, se gyávák kimondani, ha valami nem tetszik, ha valamit nem értünk, ha valami helyett jobb jut az eszünkbe. Egy japán bölcs mondta: ha ezer kri- zamtén közül egy magasabb mint a többi 999, akkor nem az a megoldás, hogy az egy fejét levágjuk. Inkább azon kell gondolkodni, miként nőhetne fel a többi. Ne vágjuk hát le a vita fejét, ne igyekezzünk mindenáron egységesíteni. Főleg a köz véleményét, mely sok színével hajtóerő, kontroll, a jobb szorgalmazója. A vitát szívesen folytatom, remélve annak igazi közhasznát. Hahner Lajos gyárigazgatóral a döntések súlyáról Önnel már találkozhattak olvasóink ebben a rovatban, amikor kollégám mint az MTESZ megyei elnökségi tagját faggatta a műszaki értelmiség szerepéről megyénk életében. Sok igazságot mondott ki akkor, de most én arra volnék kíváncsi: mi a helyzet a „tűz- vonalban”, a termelés terepén, itt, az Újpesti Gyapjúszövőgyár újfehértói üzemében? — Ha ez most valamiféle „kontroll” akar lenni, akkor elöljáróban leszögezném: én mindig, mióta az eszemet tudom, mindig a termelési tűzvonalban dolgoztam. Legutóbb például a már említett MTESZ egyik rendezvényén szakemberek — vagy ha önnek úgy jobban tetszik: vájtfülűek — előtt tartottam előadást arról, milyen hatással van az exportnövelésre a mi szakmánkban igen fontos művelet, az utánfésülés, mármint a gyapjú utánfésülése. Ez országosan mindennapi gond, hiszen mind kényesebb a külföldi vásárló s nekünk importkiváltás, tehát jelentős devizamegtakarítás révén kell fokoznunk az értékesítést a világpiacon. A tenyésztő azt mondja: neki mostanság jobb üzlet a hús, nekünk viszont kiváló minőségű gyapjú kell. Nem mennék bele a részletekbe, talán elég, ha elmondom: a mi nagyvállalatunk, az Újpesti Gyapjúszövőgyár tavaly érezhetően fokozni tudta az exportot, s ebben Űjfehértónak meghatározó szerepe volt. Konkrétabban: a napi 6,5 tonnás fonaltermelésből a mi gyárunk — nagyvállalati szinten — 4,5 tonnát produkált. Ebből talán kiderül: mi nem csupán elméleti síkon, hanem a napi követelmények szintjén is igyekszünk helytállni. A Bocsásson meg, ha a kérdésem provo- “ katív volt, hiszen magam is jól tudom: tisztes évet zártak tavaly, egyebek mellett kevés híján 100 milliós értékű terméket adtak el tőkés piacon, s ezt az idén még tovább kívánják fokozni. Érdekelne viszont, hogy önök itt, Üjfe- hértón miként élvezik az önállóságot és hogy rendelkeznek-e valamennyi szükséges információval a munkájukhoz? — Kérdése most a lényegre tapintott. Nézze, mi sem vagyunk jobb helyzetben, mint a legtöbb gyáregység: státuszunk általában a végrehajtó szerepe, a mi anyagyárunkban sem tartják szükségesnek ma még, hogy bevonjanak bennünket fontos döntésekbe. Ezen, ha jól meggondolom, nincs is mit csodálkozni, hiszen ez egy történelmileg kialakult helyzet. Amikor Szabolcsban, Szat- márban megkezdődött a nagy arányú iparosítás, itt nem voltak meg a feltételek ahhoz, komolyabb szakmai kérdésekbe perdöntőén beleszóljanak az ipari kultúrát éppen hogy kóstolgató üzemek. Bár volt ellenpélda is. Mint tudja, én több éven át a csepeli központú Magyar Posztó nagykállói gyárát vezettem s akkor tagja voltam az anyagyári gyártmányfejlesztési bizottságnak. Minden fontosabb kérdésben kikérték a véleményemet. Ez az alkotó együttműködés eredményezte, ho|y mindenről elsőkézből tudtam, a döntéseket magaménak éreztem, s fokozott felelősség hárult rám a végrehajtásnál, mert magam is bábáskodtam egy-egy „szülésnél”. Újpesten — bár igen tisztességes a kapcsolatunk — más a gyakorlat: itt a gyártmányfejlesztés, a piackutatás, a fejlesztési koncepciók kialakítása szigorúan központi kézben van — s ez egyben el is dönti a mi úgynevezett tájékozottságunkat. Bár a teljes igazsághoz tartozik, hogy itt is érezhetően változik a helyzet: minden héten rendszeresen termelésirányítói megbeszéléseket tartanak, ám itt csak a diszpozíciókat kapjuk meg, a határidőket közük, s ez is valami. Már mutatkoznak jelei az „önálló elszámolási egység” státusz megszerzésének, amikor majd mi is tudjuk, konkrétan mi a mienk „a nagy kalapban”. A A jelenlegi helyzetnek miféle hátrányát ^ érzik itt, Üjfehértón? — Amit mi érzékelünk, az általános szabolcsi probléma. Például az, hogy itt túlságosan alacsony színvonalon indították a bér- színvonalat, s most hiába az anyagyár jóindulata, képtelenség behozni a fővárosiakat. Igazolásként megemlíteném: tavaly mi itt Üjfehértón 7,7 százalékos bérfejlesztésre kaptunk lehetőséget, miközben az anyagyárban csak 3,6 százalékkal növelték a béreket s még így is nőtt az „olló”: nálunk az éves kereset átlagban 43 ezer forint, Pesten pedig évi 60 ezer! A Megértem dilemmájukat, mégsem tu- ^ dók szabadulni a közismert véleménytől: úgy tűnik, Szabolcsban még mindig olcsóbb a munkaerő, mint a fővárosban, mert itt még igen számottevő a munkaerő-felesleg. Gondolom, ez önö«... nehéz helyzetünkben nekünk csupán egyféle lehetőségünk marad: minden fontos döntést a műn- káskollektívára bízni!” két is befolyásolja a döntéseik megho' zatalában. — Ellent kell mondanom közbevetésére és leszögeznem, manapság itt, Szabolcsban is legalább annyira meg kell küzdeni a munkaerőért, mint Pesten. Tudniillik ezen a tájon éppen akkor indult az intenzív iparosítás, amikor már a téeszek is látványosan kezdtek megerősödni, szaporodtak a melléküzemek, a gazdasági munkaközösségek, melyek jó kereseti lehetőséget kínáltak az embereknek. A kérdés, a nagy feladvány most már csak az lehetett számunkra: hogyan lehet olyan munkahelyi légkört kialakítani gyárunkban, hogy a munkások —; vagy pontosabban: félig munkások — szívesen jöjjenek be a gyárba, itt jól érezzék magukat. Miért palástolnám: engemet is itthagytak olyan munkások, akik kevesebb pénzért mentek el kedvezőbb körülmények közé. Mert — állítom — nem minden a jó kereset a munkások szemében. Máig sajnálom azt a tehetséges fiatalembert, aki jó beosztásban volt nálunk, egyedüli gyerekként mindene megvolt, 7—8 ezret keresett nálunk havonta és mégis kilépett, maszek szeszfőzdét nyitott. Én nem tudok konkurrálni egy szeszfőzde jövedelmével! Volt olyan remek művezetőnk, aki teherautót vett, közben állattenyésztéssel próbálkozott, sikerrel. Többen vannak, akik legálisan munka után fuvart vállalnak s nagyon szép jövedelemhez jutnak. Ez most egy adott helyzet s hogy mi gyáron belül jó döntéseket hozzunk a termelés emberi, személyi feltételeinek megteremtésére, bizony nem kis feladat. Mégis örömmel mondanám el: az idén a belépők száma többszörösen meghaladta a távozókét. Persze mi sem ülünk ölbe tett kézzel: áprilisban a gyáron belül 12 gazdasági munkaközösséget indítunk, hogy még inkább magunkhoz kössük a jó munkaerőket. A Helyben vagyunk: mit tesznek önök a ^ gyáron belül, hogy jó legyen a légkör, hogy az emberek ragaszkodjanak a munkahelyhez? — Sok mirtdent, mert erre kényszerít bennünket helyzetünk. Műszaki fejlesztéssel igyekszünk jobb munkafeltételeket teremteni. Júliustól például 3 lengyel szakember dolgozik majd nálunk, hogy jól karbantartsák a lengyel gépeket, s hogy segítsenek a munkaszervezésben. Van egy „saját” szak- középiskolánk, ahol képezzük a holnap szakembereit, közösen a többi szabolcsi hasonló üzemmel. Több fiatalunk már főiskolára jár, vállaljuk az utazás, a tanulás költségeit. Ma ott tartunk, hogy ha van ambíciója, nálunk a fonónő a munkapad mellett, levelező úton mérnöki diplomát is szerezhet. Megbocsásson, ez mind szép, bizonyára igaz, de a tények szigorúak: nálunk ma még nem európai szintű a könnyűipar termelése., — Ezt vitatom! Szerintem ma már a szabolcsi munkás „pesti”, ha úgy kívánja, európai szintű dolgokra képes! Ám a középvezetőknél hiányzik a szükséges praxis, az ipari kultúra. Kodály mondta egyszer: az éneklést már a születés előtt, az anyaméhben kell kezdeni. Kérdem én: az a fiatal munkáslány, középkáder, akinek az apja még csak kapált, szántott, aratott, hogyan tanulta volna meg „az ipari zenét” még a túlvilágon? Nem volt mit örökölnie! Ezzel szembe kell nézni, amikor valamire vállalkozunk, amikor dönteni akarunk. Segítünk magunkon, ahogy tudunk: művezetőképző tanfolyammal és más hiánypótló oktatással. A baj ott kezdődik, amikor kényszerhelyzetbe kerülünk: érkezik a diszpozíció, sürgős — és igényes! — a munka, ekkor jön el az úgynevezett borotvaélhelyzet, amikor az ember nem tudja, melyik ujját harapja meg: a határidőt tartsa, vagy a minőséget? Ráadásul nem ritka az alapanyaghiány, amikor az importot hazaival kell pótolni, úgy, hogy a külföldi ne fitymáljon, ne dobja vissza az árut. A Itt következik aztán a gyári „magánszféra”, amikor nem lehet külső okokra hivatkozni. Mit tesznek ilyenkor? — A dolgozókhoz, a munkásokhoz fordulunk: nehéz a helyzet, emberek, segítsenek. Higgye el, nincs ennél jobb módszer. Nálunk minden hétfőn összeül az üzemi négyszög, ahol a legfontosabb általános kérdésekről beszélünk, javasolunk. Másnap már a főmérnök — az anyagyárban kapott eligazítás birtokában — az üzemvezetőkkel rögzíti a legfontosabb teendőket. Havonta egyszer — nem többször! — találkozom az osztályvezetőkkel, amikor egyeztetjük a nehéz szakmai és emberi ügyeket. A már említett nehéz helyzetünkben nekünk csupán egyféle lehetőségünk marad: minden ontos döntést a munkáskollektívára bízni! Nálunk gyakorlat: az üzemi négyszög csak arányaiban javasol mindent, ezeket majd az osztályok konkrét formába öntik, de a döntés a legszélesebb fórumra, a termelési tanácskozásra vár. Ott emelik rá a kezüket a kitüntetésekre, a megtisztelő címekre — amikkel persze anyagiak is járnak —, hiszen ők ismerik egymást a legjobban. Ha én az anyagyártól nagyobb önállóságot szeretnék magamnak, magunknak, nem tehetek másként itthon sem: döntsön a munkás, mert ő feszíti meg végül is az izmait, koptatja az idegét. ^ Konkrétabban is hallhatnánk erről? — Kérem! Legutóbb például a 40 órás munkahét áprilisi bevezetése volt a nagy gyári téma. Rábíztuk a munkásokra, döntsenek, hogyan jó nekik. A tmk-ban úgy döntöttek, nem kívánnak munka közben ebédidőt tartani, mert így hamarabb hazajuthatnak a — háztájiba. Ám legyen! Az alkalmazottak úgy kívánták: inkább dolgoznak napi 8,5 órát, de pénteken szeretnének hamarabb hazajutni, takarítani, főzni, a kertben dolgozni. Ügy lett. Más, kisebb csoportoknál a rugalmas munkaidő bevezetése mellett törtek lándzsát. Vagy: a nyíregyházi busz közlekedési rendjéhez akarták igazítani a munkaidőt, hogy ne tétlenkedjenek másfél órát. Ügy lett. Termelési tanácskozásainkon ilyenek hangzottak el: mit tesz a vezetés a kompresszorok és a csővezetékek felújításáért, ami a termelési biztonságban létkérdés? Miért hiányos a szerszámellátás? Az egy- és kétműszakos dolgozók hogyan kereshetnek többet, mint a háromműszakosak? Háborog- tak az alapanyagellátás, a kivarrótűk minősége miatt... Nem folytatom: ezek nekünk, vezetőknek nagyon értékes jelzések voltak, amire oda kell figyelnünk s amit mielőbb rendeznünk kell. A Számíthat ilyen helyzetben a társadalmi és tömegszervezetekre? — Erre csak annyit mondhatok: nálunk az említett szervezetek vezetői hivatásuknál fogva termeléscentrikusak, hiszen valameny- nyien társadalmi funkciót töltenek be és ők is abból élnek, amit gyárunk produkálni tud. Kiváló partnerek, jó szakemberek, s talán ezért is van nálunk egy olyan kimondatlan elv: itt csak az lehet jó elvtárs, aki példamutatóan dolgozik a termelésben. 0 Ügy tudom, ez a fiatalok gyára? — Jól tudja és értem is a célzást, hiszen a vezetők között én vagyok a rangidős. Mit mondhatok erre? Azt, hogy nálunk a főmérnökig bezárólag a legtöbb vezető amolyan „harmincas”, érthető, ha körömszakadtáig védik a saját korosztályuk érdekét. Az én legjobban felfogott érdekem is, hogy kedvükbe járjak, hiszen végül is ezek á fiatalok cipelik a hátukon gyárunk gondját-ba- ját. Ezért is támogattam teljes szívvel az új klubszobát, segítjük a tanulni vágyókat, adjuk a buszt sporthoz, kirándulásokhoz. A Tehát ön, mint igazgató, kényszerhely- w zetben van? — Örömteli ez a kényszerhelyzet, hiszen van kikre támaszkodnom. Említhetem a szakszervezetet is: higgye el, nem formális a munkájuk s ez nekem nagyon sokat jelent. Bérkérdésekben például a bizalmiak képviselik a nagyhatalmat: a szűkebb vezetés — köztük én is — csak az arányokat javasoljuk, a személyre szóló döntés már a bizalmiak ügye. A Ha önöknél, itt Üjfehértón ennyire a w munkáskollektíva joga minden fontos kérdésben a döntés, nem érzi az igazgató, hogy ő csupán statiszta, holott a felelősség minden döntésnél zömében az ő vállára nehezedik? — Én jól tudom, hogy parancsszóval, utasít- gatásokkal semmire sem jutnék, hiszen mindenki talál manapság kenyeret magának. Divatos szóval úgy mondhatnám: nálunk team-munka folyik, ami nem tűri el a vezetői gőgöt semmilyen szinten. Én, mint igazgató, gyakorta kerülök két tűz közé, nekem szövetségesekre, segítőtársakra van szükségem a munkások, a középvezetők között. ^ Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor ^ietvEg^ ^IMTERJöJ
