Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-22 / 69. szám
4 Kelet-Magyarország 1984. március 22.Napi külpolitikai kommentár érkezett Csúcs-kudarc ^^■mikor a Közös Piac I j I csúcsértekezletének U résztvevői elfoglalták helyüket a nagy asztal mellett, a belga televízió kommentátora így fohászkodott: „őszintén reméljük, hogy Brüsszelben nem ismétlődik meg az athéni fiaskó. Ez igen nagy baj lenne”. Az ima azonban nem használt: az Európai Gazdasági Közösség most véget ért csúcskonferenciáján látványosan és egyértelműen megismétlődött az elmúlt év végi kudarc és az eredményt — pontosabban az eredménytelenséget — EGK- körökben valóban „igen nagy bajnak” minősítik. A megállapitás több vonatkozásban is jogos. Amikor a megjelentek már az első napon sikertelenül hadakoztak éjfélig, a másnapi Figaro ezt írta: „az éjfél a kísértetek órája. De ha így folytatódnak itt a dolgok, könnyen kiderülhet, hogy a brüsszeli csúcs az igazság órájaként vonul be a szervezet történetébe”. Ez már csak azért is igaz, mert ha a vitatott kérdésekben nem születik gyors megegyezés, valamennyi szakértő szerint 1984 második felétől testet ölthet a szervezet pénzügyi csődjének régóta huhogó kisértete. Már Athénben is jól látszott, hogy homokszemek csikorogtatják az EGK egykor oly olajozottnak tűnő gépezetét. Brüsszelben ezek a disszonáns hangok felerősödtek és a szervezet egész jövője attól függhet, találnak-e megoldást a vitás kérdésekre a június 25-én a franciaországi Fontainebleau- ban kezdődő újabb közös piaci csúcsértekezleten. A minden más dilemmát elhomályosító gond a brit hozzájárulás régi problémája, amely az EGK-gépezet bonyolult mechanizmusának terméke. A dolog lényege, hogy a tagországok hozzájárulnak a közös kasszához (eddig általában „a közösségi célokra átengedett adóbevételek egy százaléka” volt az arány), viszont ugyanebből a kasszából visszatérítést is kaptak. Nos, London szerint Anglia számára nagyon kedvezőtlen a befizetés és a visszatérítés aránya, a többi kilenc tag viszont egyöntetűen sokallja az ezzel kapcsolatos brit követelést. Mivel a többiek úgy látják, hogy az angol obstruk- cióval komoly veszélybe került az EGK-gépezet egész mozgása, megpróbáltak némileg elébe menni Londonnak, de a vaslady hű volt a nevéhez, kemény és hajthatatlan maradt. Így állt elő az a nem akármilyen helyzet, hogy Brüsszelben komolyan szóba került a tizek kilencekre redukálása, vagyis az a lehetőség, hogy a Közös Piac Anglia nélkül folytassa tevékenységét. g” - z persze csak a végső megoldás. Mind a gazdasági, mind a politikai érvek amellett szólnak, hogy a többiek — Franciaországgal és az NSZK-val az élen — megpróbálják megmenteni a jelenlegi mechanizmust. A nagyok közül ez Párizs számára a legfontosabb. A szerda este Amerikába utazott Mitterrand nem titkolta, hogy az EGK fontos és szerves része annak a francia koncepciónak, amely nyugat-európai összefogással próbál konkurrenciát teremteni az amerikai és a japán gazdaságnak. És a francia államfő helyzetét a Fehér Házban — enyhén szólva — nem erősíti a brüsszeli kudarc. Harmat Endre Szakértői tanácskozás A madridi találkozón történt megegyezésinek megfelelően Athéniban szerdán megnyílt az európai biztonsági és együttműködési értekezleten részt vevő 35 ország szakértőinek az a tanácskozása, amelynek célja, hogy megvizsgálja és kidolgozza az államok közötti viták békés rendezésére szolgáló, a meglévők kiegészítésére alkalmas, általánosan elfogadható módszereket. A meghívó görög kormány nevében Joannisz Kap- szisz külügyminisztériumi államtitkár köszöntötte a résztvevőket. Az értekezleten részt vevő magyar küldöttséget dr. Szathmáry György, a Külügyminisztérium főosztályvezetőhelyettese vezeti. Az NSZK-beli Frankfurtban a VDO Művek több száz dolgozója tüntetett amiatt, hogy megszakadtak a tárgyalások a vas- és fémipari munkások, illetve a munkáltatók képviselői között. (Kelet-Magyarország telefotó) Közlemény Lausanne-ból Befejeződött a libanoni nemzeti megbékélési értekezlet Rövid közleményt adtak ki Lausanne-ban a libanoni nemzeti megbékélési értekezlet második szakaszának befejeztével. Az értekezlet azzal a céllal ült össze, hogy a libanoni politikai erők elvi egyezségre jussanak a hatalom új arányokban történő etasztá- sáról a vallási közösségek közt, és megállapodjanak egy nemzeti egységkormány létrehozásáról. A hosszas tárgyalások után a résztvevők aláírása nélkül kiadott közlemény tűzszünetről és egy úgynevezett biztonsági tervről történt megállapodási-ót számol be, valamint arról, hogy külön testületet hoznak létre az új alkotmány kidolgozására. A biztonsági terv értelmében elválasztanák egymástól a harcoló feleket, kivonnák a nehézfegyvereket, a hadsereg visszatérne a laktanyákba és a karhatalomra bíznák a közbiztonsági feladatokat. A terv végrehajtására „biztonsági főbizottságot” hoznak létre Dzsemajel elnök vezetése alatt. Megállapodtak az ellenséges propaganda beszüntetéséről is. Az új alkotmány tervezetének kidolgozására 32 tagú testületet alakítanak, amelynek tagjait Dzsemajel elnök választja ki a konferencia többi résztvevőjének egyetértésével. A testület fél éven belül köteles jelentést tenni munkájának eredményeiről az elnöknek, A résztvevők elhatározták, hogy a jövőben is folytatják konzultációikat és adott esetben újabb tárgyalásra ülnek össze. Nem hivatalos nyilatkozataikban a résztvevők kudarcnak minősítették a konferenciát, mivel az nem oldotta meg alapvető feladatait. A politikai döntés hiánya előrevetíti a polgárháború folytatását, bár győzelemre egyik félnek sincs esélye, amint azt a harcok eddigi kilenc éve is bizonyítja. Reagan Kínába látogat Pekingiben hivatalosan bejelentették szerdáin, hogy Romáid Reagan amerikai elnök Csao Ce-jang kínai miniszterelnök meghíváséra április 26-tól május 1-ig tesz látogatást Kínában. Reagant elkíséri George Shultz külügyminiszter és több amerikai személyiség. Az amerikai elnök a hivatalos tárgyalások után Pekimgen kívül Hsziant és Sanghajt is felkeresi, tette hozzá a kínai külügyminisztérium szóvivője. Kunszabó Ferenc; Testámentom (A lép élete Nyírbátorba! a XIX. száradban) 3. Mikor ezt a hagyatéki leltárt a családban felolvasom, azt kérdi Balázs fiam: „Ki volt ez a Hatházi Ferenc? Valami földbirtokos?” „Dehogy is — felelem. — Itt áll, hogy fél szessziós, azaz, féltelkes jobbágy. Vagyis telki járandósága volt 14 magyar (1200 négyszögöles) hold szántó a nyiri homokon, a hozzá tartozó réttel, kaszálóval, legelővel, faizással, nádalással. Emellett termelt dohányt, ültetett szőlőt és gyümölcsfákat, s évente kétszer-három- szor vásárra vitte jószágait.” „És hány ilyen gazda volt akkoriban Bátorban?” Előveszem az adatokat, olvasom: „Az 1842-es Úrbéri Tabella szerint Bátorban 343 család élt. Ebből 24 egésztelkes, 264 féltelkes, 43 házas és 12 há- zatlan zsellér, de ez utóbbiak között kell keresnünk az iparosokat, fuvarosokat és bérlőket. Tehát a nagy többség, azaz pontosan a 76,9 százalék a mi Hatházinkkal volt egy szinte, 7 százalék dupláján, míg 16,1 százalék lentebb, de ha közülük valamelyiknek jól ment az ipar, a fuvar, a kocs- mállás meg a székállás, akkor esetleg sokkal magasabb anyagi szinten állt, mintegy féltelkes jobbágy.” Gergely fiam csak most szól bele: „Szóval, Bátorban már akkor mindenkinek lehetett pohárszéke, porcélán- tányérja, tükre, selyem ing- válla, tarka köténye, meg minden ilyesmi?” „Igen, ha nem voltak lusták, ha nem sújtotta őket betegség vagy más szerencsétlenség.” Balázs elcsodálkozik: „És ezek miatt sir annyit Kölcsey, Kossuth Széchenyi meg a többi? És ezekért mennek harcban a negyvennyolcas honvédek!? Hisz ezek kulá- kokü” Hökkenten nézünk egymásra feleségemmel. Mindenekelőtt azért, hogy a kulák szó, amit már mi is csaknem elfelejtettünk, úgy látszik, még a tizenévesek körében is tartja magát. Másodszor, hogy hát persze: annyit tanulják az elmúlt idők nyomorúságát, látják a régi korokat tárgyazó filmekben — sőt, hallják tőlünk (tőlem például, mikor a múlt hetekben a Károlyi család Bátor elleni erőszakoskodásait taglaltam), hogy most igazán zavarban vannak. De összenézünk harmadszor, mert bizony e testamentumok megismerése előtt mi sem gondoltuk volna, hogy ilyen anyagi és civilizációs szinten élt a bátori családok nagyon nagy többsége a múlt század első felében!... Végül is azt mondjuk: Bizony, ezekért küzdöttek annyit, s milyen jogosan és ezekért mentek harcba, s mennyire szükségesen ! Mert nem az a dolog lényege, hogy hány hurkatöltőjük, keszkenőjük, vasalt szekerük meg miegyebük volt a Reformkorban a jobbágyoknak, hanem hogy mennyi és mi lehetett volna anyagi téren és termelési színvonalban, ha a török korban az ország gazdasága nem esik vissza; s mi lehetett volna szellemiekben, kultúrában, de lelkiekben és erkölcsiekben, ha a felszabadító harcok után nem jutunk a Habsburgok nyomorító markába! Hanem, lássuk a fenti hagyatkozásokból és hagyatékokból mi olvasható ki a multszázadi népi letre vonatkozólag? A szántóföldi termelés, a jószágtenyésztés meg a szőlőés gyümölcskultúra számos munkaeszközt, felszerelést kívánt. A fenti négy iratban nagyobb részük szerepel. Hadd egészítsem ki. Tudniillik, ahol borház (présház) és pince van, ott nem csupán présnek, boros és ecetes hordónak meg kapának és ásónak kell lennie, de bujtatófának, szemző- és metszőkésnek (a metszőolló csak később jön divatba), vagy a ktskádnak, léhónak, merics- kének és még vagy tucat kisebb nagyobb eszköznek és szerszámnak. A mezőgazdasági, illetve konyhakerti, házkörüli eszközök, termelő berendezések felsorolása részletesebb: szekér, ekeszerszám, rudallókö- tél, fa- és vasboronák, fa- és vasvillák, fejsze, balta, kasza, lapát, vesszőfonatu vékák, gyékényfonatu kosarak, méz-, tojás-, mák- és a többi kuti- nák, lisztek és magvak tisztítására szolgáló sziták és rosták, nyárikonyhának is szolgáló üstház, valamint pincék, raktárak, szinek, hombárok, górék, ereszek, sertés- és szárnyasólak, ló-, ökör- és tehénistállók, meg a többi. Az említett sódaráló mellé besorolnám még a kézimalmot, a vajköpülőt, barázdasi- mitőt, fa- és vasgereblyét, kisbaltát, szekercét, sarlót, liholót (terményszelelő), miket még én is bőven működtettem gyerekkoromban. Ám a házi szövés-fonás taglalatánál elidőzhetnénk a kendertermelő és feldolgozó szerszámok fajainál. Sorra- vehetnénk, hogy az otthoni szabás-varráshoz, szerszám- készítéshez, kisebb és nagyobb javításokhoz milyen eszközökre volt szükség. Mindennek ma nagy, nosztalgikus divatja van: falra akasztani, szobasarokba állítani. Hanem miközben lakásunkat díszítjük ilyenekkel, gondolunk-e arra, mennyi tudást, hányféle képességet és készséget kívántak ezek az eszközök? Hogy régen a bátori embernek, s persze nem csupán annak, tudnia kellett az állatok gyógyításához, a növények betegségéhez, ismernie kellett a piac törvényeit, de emellett még birnia kellett számos olyan tevékenység fortélyát, melyek ma — persze magasabb, bonyolultabb fokon — talál kéttucat szakma teljes körét adják: házépítés, ajtók, ablakok készítése, zsuppolás vagy nádazás, kerités és kapucsinálás, kemence és tüzhelyépités, szerszámok, házi bútorok készítése és javítása, vékák, kosarak, kasok, kutinák és szakajtók fonása — sőt, édesapámnak minden szükséges fölszerelése megvolt a lábbelik javításához, ujraszabásához, talpalásához. (Folytatjuk) Sátoraliaíihelv hősei agyon kevesen vannak, í , I akik elmondhatják: ÜLI r'észt vettek a sátoraljaújhelyi börtönkitörésben. Pedig sokan voltak — bizonyítják a sírok a határ menti város főterén. 62 elesett és 11 kivégzett hős sírja. Tizenkét akasztófa állt a börtönudvaron, tizenkét halálos ítéletet mondott ki a bíróság, előre elhatározva még mielőtt megkezdődött a tárgyalás. Tizenegyen ott fejezték be fiatal életüket, a tizenkettedik — Szemere Imre, aki az utolsó percben kegyelmet kapott — itt él közöttünk, Budapesten. — 1943 májusában tartóztattak le — kezdi az elején a történetet Szemere Imre. — A kertészetből, ahol a szakmát tanultam, egyenesen a soroksári Csikány-villába vittek a fekete autón. Az akkori polgármesteré volt a villa, átvette tőle a hirhedt „def”, a vezérkari főnökség elhárító osztálya. Egy hónapig verték, kínozták az elfogottakat, a Deákféle kommunista csoport tagjait a csendőrnyomozók. Tárgyalásra a Margit körútra (ma Mártírok útja, a börtönépületet néhány éve lebontották) vitték az elfogottakat, Két csoportban negyven vádlottat állítottak a vezérkari főnök különbírósága elé Szemere Imrét három évre ítélték. — Eleinte öreg tartalékosok őriztek bennünket — mondja —, főleg a néhány évvel korábban átcsatolt felvidéki területekről. Ők sokai segítettek nekünk, levelet csomagot is hoztak családtagjainktól. 1943 végén le is váltották őket, úgy gondolták, hogy a fiatalabb katonák nem bánnak majd ilyer kesztyűs kézzel velünk. De csalódtak: az új őrség nagy része ugyanerről a vidékről származott. Tényleges katonák voltak és nem rajongtak Horthy ékért. Nem is maradtak sokáig, 1944 márciusában elvezényelték őket Akkor került oda Spollnei Ödön főhadnagy, őrségparancsnok és Kovács főfoglár aki addig a Conti utcai elhá- rítóknál szolgált. Lehet, hogy akkor is let’ volna börtönkitörés, ha nerr következik be a legsúlyosabb az ország német megszállása A sátoraljaújhelyi börtön fog lyai között sok jugoszlá\ nemzetiségű volt. Főkén Zsablya és Csurog bácska községek környékéről. 1944. március 19-én, vasárnap látogatási nap volt. Mindenki várta hozzátartozóját de kevesen jöttek el. Már nen lehetett egykönnyen eljutn az ország egyik részéről a másikra. Magyarországot megszállta a náci hadsereg; a hírt a látogatók vitték el a börtönbe. Akkor már nem volt mire várni. A jugoszlá- vok elhatározták, hogy napokon belül — szerdán, március 22-én — kitörnek. A magyarok közül is többen csatlakoztak. — Szerda reggel — mondja tovább az elfelejthetetlen órák történetét Szemere — az előre megbeszélt terv szerint minden zárkában egy-egy fogoly beszélgetett a kulcsos őrrel „küblizéskor”. A jelszó „juris” volt, ami szerbül annyit tesz: rajta! Amint ez elhangzott, a „beszélgetők” berántották az őröket a cellákba. Ezen az egyetlen szón kívül mindennek hangtalanul kellett volna történni. Szemere elkapott a fegyverállványról egy puskát, azzal futott tovább. Ám az egyik őr ezt meglátta, behúzott egy másik puskát az őrszobába és vaktába lövöldözni kezdett. Vagy 15-en voltak az őrszobában, Szemere is lőtt feléjük, csupán azért, hogy ne merjenek kijönni a katonák. Előre megbeszélték: magyar katonát nem bántanak, de csendőrt és — ha beavatkoznak — németet igen. — A lövöldözésnek csakhamar megvolt az első áldozata — folytatja a tizenkettedik halálraítélt — egy öreg szerb, aki a lányával együtt volt a börtönben. Közben meghallotta a lövöldözést az egyik őrmester, a pisztolyához kapott, én pedig leütöttem. Ez alatt a többiek már kinyitották a kaput, mentek kifelé. Egyik fogolytársam támogatta Pákei törzsőrmestert, akit egy pisztolygolyó megsebesített az arcán. Levittük a konyhába, elvettem a pisztolyát, majd, amikor hallottam, hogy katonák tódulnak befelé, visszaadtam az üres pisztolyt, leültem a törzsőrmester mellé és vártam a sorsom beteljesülését. Március 22-től április elejéig zajlott a sátoraljaújhelyi tragédia. Ezalatt 62 szabadulni akaró rab esett el a börtönben, környékén és a közeli hegyekben. Sokan megsebesültek. Az utolsó három szökevényt április 6-áp, a statáriális hadbírósági tárgyalás harmadik napján fogták el. A kitörés nem sikerült. Élve vagy holtan, mindenkit visszavittek a börtönbe. Kiszálltak a kassai katonai elhárítótisztek, napokon át ütlegelték, kínozták a foglyokat*. Aztán, hetek múltán kezdődött a tárgyalás. Nyolc fiatalkorú ügyét elkülönítették, átadták a rendes bíróságnak. Néhányan úgy menekültek meg, hogy a tárgyalás idején még kórházban voltak. — Tizenhárom halálos ítéletet mondtak ki. — emlékezik Szemere Imre, — ebből egyet „visszavontak”, mert kiderült, hogy az egyik szerb fiú még fiatalkorú. S a hosszú indoklás végén olvasta a bíró: „Ezt az ítéletet a kassai hadtestparancsnok úr aláírásával ellátta és jogerőre emelte azzal a záradékkal, hogy Szemere Imrének megkegyelmez, a halálos ítéletet tízévi börtön- büntetésre változtatja át”. felszabadulás után Spollner főhadnagy, őrségparancsnokot a népbíróság elítélte. Pákei törzsőrmester — a volt foglyok közbenjárására — nyugdíjat és néhány hold földet kapott. De akkor még ez távolinak látszott. Dühöngött a fasiszta terror. Az ítélet hirdetése utáni napon egymás után hurcolták a bitó alá a tizenegy hőst. Volt, aki jelszót kiáltott, mások énekelve tették meg utolsó lépteiket, Benya Antal délvidéki főiskolai hallgató az Internacionálét fütyülve várta a halált. Hősök voltak. Emlékeznünk kell rájuk, most, mártírhaláluk 40. évfordulóján is. Várkonyi Endre
