Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-08 / 32. szám
1984.február 8. Kelet-Magyarország 3 f Szomszédom az ellenségem? A Magyar Optikai Művek mátészalkai gyáregységében Imre Ágnes az 50 köbméteres digitális számkijelzésű vízórákhoz műszakonként 480—520 kerékházat készít a KVASY fröccsöntőgéppel. (Császár Csaba felvétele) • Mitől jó a légkör? • Kötődni az iskolához • 0 gazda felelősségével Tantestületi egység, jó iskolai légkör — olyan fogalmak, amelyekkel gyakran találkozik az ember. De mitől jó a légkör, miben legyen egységes a tantestület, mennyiben lehet alakitója az oktató-nevelő manka „hátországának” az iskolai pártalapszervezetek. Ezekről a valójában nehezen mér- hető és kifejezhető értékekről beszélgettünk a Nyíregyházi Kereskedelmi Szakközép, Kereskedelmi, Vendéglátóipari A hányszor sor került a közelmúltban befejeződött angol filmsorozat következő részére, az jutott eszembe: az örökösen marakodó elvált párhoz a Szomszédom a feleségem cím helyett az illene, amely ezen jegyzet fölött áll. Esetünkben ugyanis állandó volt a harckészültség, és napirenden voltak a csatározások. A csendet, amely néha mégiscsak elkövetkezett, még azt is megülte a gyűlölködés. Szomszédom az ellenségem. Egészen a közelmúltig akár egy falu két része között is előfordult. Szavakban, viselkedésben, tulajdonképpen titkoltan. Aztán egyesült a számtalan tsz, és az egészséges versengést sok helyen káros rivalizálás váltotta fel. Természetesen kettős nyelven folyik itt az élet. A formák sehol sem csorbulnak, de a tartalom hiánya enyhén szólva nyomasztó. Illene például illusztrálni az itt kijelentet- teket, mégsem vállalkozom rá, mert a viselkedési szabályok betűről betűre betartattak. Nagyon pontos határ mentén fekszik a vázolt jelenség. Rajta innen, ha nem is ellenségeskedés, csak a szomszéd eredményeit irigykedve figyelő némaság van. Rajta túl pedig szárba szökken a barátság, az együttműködés, a másik kérésének elébe siető gyors segítség. Ahol a határ már csak mezsgye. Bizony-bizony van ebben a megyében sok olyan szomszédos termelőszövetkezet, ahol az elválasztó dűlő mintha tényleg magas kőkerítés lenne. A világért át nem menne egyik agronó- mus a másikhoz, hogy eszmét cseréljenek ebben-ab- ban. Micsoda pazarlás! Közepes nagyságú gazdaságokban is másfél-kétmilliós alkatrészkészletek pihennek a raktárban. És a két raktárosnak az ilyen enyhén szólva közömbös helyzetben fogalma sincs a másik kollekciójáról. A főgépész is tudja, hogy a szomszéd az egyik kombájnjába tavaly tett egy csapágyat az aratás finisében, utána már kiselejtezték a kora miatt. Most az itteni géphez csak az a csapágy hiányozna, mégsem megy át elkérni, kivenni a már ócskavas aratógépből. Az oktalan elszigeteltség mellett persze mindent tudnak egymásról, hiszen az emberek egymás mellett élnek. Sógor, koma, egyik itt, a másik ott tag. Valameny- nyiük életének alapja a termelőszövetkezeti mozgalom, és nemcsak nekik, hanem vezetőiknek is, akik a megmutatom én. egyedül is útját járják. Zsákutcát, — fűzzük tovább a gondolatot. Ma már alkatrészt „spájzolni”, munkacsúcsra gépparkot tartani és közben állni hagyni, nem pusztán elítélendő dolog, maga a bukás. Senki nem jár már a szakemberek sarkában, hogy ellenőrizze, jót cselekszik-e? Egy valaki azonban állandó vendég marad, és ez nem más, mint a bank! A Szomszédom a feleségem című film végül is heppienddel végződött, és ezt a „gyakorlott” tévénéző várta is. Nemcsak azért, mert egy pillekönnyű vígjáték soha nem végződhet véres tragédiával, tudvalevő- az is, hogy a szóban forgó házaspár tulajdonképpen szerette egymást, csak túl sok volt az egyéni vonásuk. A földet bnűvelni is csak egyféleképpen lehet, és gazdálkodni is csak egy céllal, a jövedelemért. Az ésszerű gazdálkodás pedig soha nem volt akkora szükségességű, mint korunk szorító, majdhogynem fojtogató valóságában. Csattanónak, bizonyítéknak egy meglepő példa: Sopron környéki tsz-ek Rába-Steigerei, ha végeztek itthon, átjárnak osztrák farmerek földjeit szántani — schillingért. Hozzánk is jönnek Szlovákiából aratni, de a kampánymunkák közötti hétköznapok még mindig rejtegetnek össze nem békült szomszédokat. Ésik Sándor Szakmunkásképző Iskolában. Már az iskola neve elárulja: egy ma még ritka iskolatípusról van szó, amely nem csupán közös igazgatású intézmény — ahol szakközépiskolai és szakmunkásképző intézeti fiatalok tanulnak — hanem az iskola tantestülete, tanuló közössége is egy „családot” alkot. Jó „házasság" — Az elején nem volt ez könnyű — emlékezett az iskola igazgatója, Mező Gyula. — Több iskolából jöttek a nevelőink, különböző adottságokkal, szakmai és emberi tapasztalatokkal. Először azt kellett megértetni mindenkivel, a nevelést, az oktatást tekintve nincs külön szakmunkásképző és külön szakközép iskola. Rangot, elismerést a munka eredményessége hozhat egyedül, nem az számít, ki tanít a szakközépben és ki a szakmunkás osztályban. Természetesen volt és van olyan nevelőnk, aki mind a két helyen tanít és az elején nagyon kellett figyelnie, hogy ne keverje össze a másféle követelményeket, az értékelést, osztályozást. Egy szakközépes osztályban tartott óra után a szakmunkás osztályban ne támasszon azonos követelményeket, vagy éppen fordítva... Az iskola több éves- Tatíút- mányi munkája bizonyítja, hogy egészséges „házasságban” élnek és dolgoznak ebben az újszerű intézményben. Ami igen fontos: az egyesítéssel nem a szakközép „szállt” lejjebb a szakmunkásképzőhöz, hanem a szakmunkás osztályok szépen felzárkóztak. Egyenletes tanulásról, fokozatos színvonalnövekedésről számolhatnak be a szakközépesek is. Közben sokat formálódott, fejlődött a tantestület, amelynek jelenleg 67 tagja van. Nagy gondot fordítottak a képzésre, továbbképzésre, ma már mindenkinek megvan (vagy most szerzi meg) az egyetemi, vagy főiskolai végzettsége, a szakoktatóknak is, akiket téljes jogi pedagógusnak tekintenek a kollégák. Nyolcszáz bejáró Miközben a népes, 1376 tagú nappalis tanulósereg eredményeit nézegetjük, Antal László, az iskolai pártszervezet titkára egy látszólag apró dolgot hoz szóba. Megemlíti, hogy újabban a tanulók iskolaköpenye is egységes, nincs különbség színben, fazonban szakközepes és szakmunkástanuló öltözet között. — Nem is gondolná az ember, milyen jelentős ez gyermekek, a szülők szetnében — magyarázza a pártszervezet titkára. — így már senki nem érzi a megkülönböztetésnek még a külső jegyét sem. A gyerekeinkről egyébként elmondhatjuk, többségük tisztességesen tanul. Ahogyan az előbb láttuk: a szakközépeseknél a bukások aránya 2,1 százalék, a szakmunkástanulóinknál 4,9 százalék. Mind a kettő jóval kisebb a megyei átlagnál. Ennek ellenére további erőfeszítéseket teszünk a lemaradók felzárkóztatására. Gondunk hogy több mint nyolcszáz tanulónk bejáró, van akinek hajnali 3—4 órakor kell elindulni otthonról. Kevés a kollégiumi helyünk. Szikszai Gyuláné kollégiumvezető, a pártvezetőség tagja a szakmai munkaközösségek jó munkáját összeková- csoltságát említi, amely egyik fontos építőköve, a tantestületi egységnek. A nyíltságot említi, akárcsak a pártszervezet titkára, mint a jó iskolai légkör nélkülözhetetlen elemét. A nevelők munkájának értékelése, rangsorolása, fizetés, jutalom, kitüntetés, s ha kell — feddés — nyílt, őszinte, segítő. Az elismerést nagyon sokszor nem az igazgató osztja, hanem a szakmai munkaközösség-vezetők és az egyes oktatási-nevelési területek hozzáértő gazdái. Egységes magas követelményeket állítottak a nevelők elé, de nem mérik patikamérlegen percről percre az eredményességet, aminek sok összetevője van és olykor később érik be a tanulóknál. Megosztják a munkát —Mindent együtt beszélünk meg, készítünk elő, dönV______________________________________________ A MEZŐGÉP baktalórántházi gyáregységében Lamos László takarmánykeverőhöz készít lánckereket. (Jávor) M indent elmondtunk a disznóról, ami ilyentájban illik. Dicsértük a gyors halálát, malackori kedvességét, süldőkori gömbölyödését, hízó sorsában az étvágyát, és dicsértük erősen a szalonnáját. Megterítették a hosszú asztalt, harmatos volt a butéliák fala, fogyott is jócskán a borból, de másból is, mert sokfelöl jött a rokon, az ismerős, a barát, és manapság úgy illik, hogy mindenki azt kapja, amit az ínye kíván. Tehát egy jókedvű és szép hangulatú estén ült le mellém Sándor bátyám, s ott beszélgettünk a ritka nótaszünetekben. Mondom ritka szünetekben, mert nemcsak az ő hangja volt a legszebb, hanem a legtöbb régi nótát is ő mondta nekünk fiataloknak. Még dél körül, megmutatta a házát, a háza előtt a messzire látszó két fenyőfát, öt idézem ezután, mert valamiképpen fontosnak érzem, amit MADARAK a fákról, a házról, a magányról, az emberekről elmondott akkor: „Látta a fákat? Történetük van. Rendőr voltam .1956 karácsonyának nagy összevisszaságában szekérrel hozták ide a valahonnan kitépett kicsi fenyőket. Lopták. Mi elvettük és kiosztottuk az emberek között. Annyi volt, hogy még maradt is belőle. Két kicsit, amin rajta volt a gyökér, megsajnáltam. Hát az ott a két fa... ” „ ... És tudja miért szeretem én a fákat? Nem azért mert árnyékot adnak, hetvenéves öregnek már nem kell az árnyék. Az asszony amíg élt, — isten nyugosztalja szegényt — még szidta is a fákat, mert az árnyék alatt nem termett meg a virág. Aztán ő elment, itthagyott magamra. A két fiam se volt már itthon amikor meghalt. Mim maradt? A sok emlék, a ház, meg a kert, és a ház mellett a két fenyő. Sose hívtam őket, de úgy rászoktak arra a madarak, hogy még a keserűségben is észre kellett venni őket. Elkezdtem nézni mit csinálnak. Kevés ember látja ám ,hogy milyen harcias kis madár a cinege. Még a verebet is elveri a szalonna mellől...” „A szalonna? Torzsal- kodtunk mi a fa miatt az asszonnyal, de csak any- nyira, ahogy két öregember unalmában is beszélget. A feleségem a madarakat is szidta, de én azt sem tudtam, hogy milyen madarak azok. Azt se, hogy télen az asszony szalonnadarabokat kötöz a fára nekik. -Hát így szoktak oda. Károm nem volt belőle, mert utóbb, hogy sokan lettek talán még egy-egy permetezést is megtakarítottak nekem. Elejiben nem is törődtem velük, mert milyen akinek nincs mihez felkelnie! Feküdtem volna tízig az ágyban, húztam volna fülemre a dunnát, hogy gondolkodni se kelljen, de a cinegék akkor teleülték az ablakpárkányt, és akár hiszik akár nem, olyan volt, mintha be is kopogtak volna: „Kelj fel vénember, mi itt élünk...” S zavam ne felejtsem, téltől télig nemcsak cinegék voltak ott, hanem rigók is, de még olyan színes madár is, aminek én a nevét se tudom. Ne nevessen ki, a mádarak tanítottak meg rá, hogy fel kell kelni reggel. Az ember addig él, amíg van valamennyi élet körülötte, akinek szolgál, akikért felébred. Most aztán innen is, az ölésből, viszem haza nekik a kidobott húsdarabot, pedig hát otthon is van. Megint van. Előbb a madarakhoz keltem fel, aztán jószágot kezdtem tartani újra. Hízókat nevelek a gyermekeimnek, de még a magam rossz gyomrához is egyet. Olyan nagy dolgot tanított nekem az a sok kicsi madár, hogy azt én el se mondhatom. A fiaimnak magyaráztam, de nem értették. Pedig vérem a véremből mind a kettő. Ők is itt nőttek falun, de az unokám már csak füstös városi verebet lát. Ezért mesélem én az én madaraimat. Ott költenek a fán, és amíg élek már nem engedem bántani őket. Megért-e? Nekem ők segítettek, hogy megéljek.” Koccintottunk a cinegére és én a messzebbről jött irigyeltem a szálas öregember szép birodalmát. Bartha Gábor tünk, vagy értékelünk — magyarázza a pártszervezet titkára, majd hozzáteszi: — de a munkamegosztásra is ügyelünk. Nem végezhetjük el a szakmai vezetés munkáját, de minden fontos kérdésben elmondjuk a véleményünket és közösen alakítjuk ki, ami után már egységesen szólunk és cselekszünk. — Egyébként a pártszervezetünk létszámát tekintve, kicsi, tizenhat párttagunk van, akik példásan helytállnak a napi oktató-nevelő munkában és mindenkinek jut bőségesen társadalmi, pártmunka is. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a szakmai vezetéssel együtt sikerült egységes szellemű és szemléletű tantestületté formálni a korábbi két különálló iskola testületét, s úgy tapasztaljuk, jó munkahelyi légkörben dolgoznak a nevelőink, a gazda féltésével, felelősségével kötődnek az iskolához. Páll Géza
