Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-07 / 31. szám
1984. február 7. Kelet-Magyarország 3 Közös hasznunkra A zt hiszem, hogy senki se számolta még ki igazából, hogy hányféle fóruma van ebben a kicsi hazában a demokráciának. Mi tagadás, évekig bajlódtunk azzal, hogy ezek a fórumok élöek, a mindennapos valóságot becsülettel és tisztességgel szolgálók legyenek. A régen posztjukon dolgozó tanácsvezetők tudják, — egyetlen példa ez a kínálkozók közül — hogy mennyire örülni kezdtünk akkor, amikor a falugyűléseken egyre több lett a közérdekű felszólalás. Nem az egyéni panaszok kiszorulásának örültünk akkor, hanem a közéleti gondolkozás erősödésének. Nem tagadom, mert hát sokszor voltunk már vétkesek is dolgainkban, hogy még kegyes csalásokat is elkövettünk olykor, mert hiszen statisztikai lapokon kellett jelenteni a közéleti- ség ilyentén való apró gyarapodásait. Utólag könnyű agt mondani, hogy mindez természetes volt. Egy nép, amely mostoha történelme folyamán nem ízlelte meg a demokratikus légkör örömeit, egy ország ahol a legszebb lelkesedések éveiben is torzóvá lett a közgondolkodás, hogy aztán az utóbbi harminc évben kezdjen csak erőlködni és lenni azzá, amivé a gondolkodó emberek által lehet. Hazát és egyént egyképpen segítő közös ügyünkké. Tudom, hogy hosszúra sikerült a bevezetés, de szükséges volt, mert a hosszú időn át tartó folyamatos gazdagodásig — sokan — valamiféle kényszerű játéknak érezték ezeket a fórumokat. Amíg természetes volt, hogy minden jól megy és az egymást követő napfelkeltét, ahogyan téltől kora nyárig egyre fényesebbek, úgy lett a fontossága kisebb a fórumainknak. Azt mondtuk és hittük, hogy nincs beleszólásunk a nap járásába, intézik azt nálunk nagyobb hatalmak. Ma, ebben a nemzetközileg elkomorult, riasztó hírektől sem mentes, gazdasági gondokkal is keményedé világban egyszeriben rájövünk, mert minden ember rájön egyszer, hogy a továbbéléshez, a megszokott jóhoz kevesek lettek a külső hatalmak. Kimondom, mert így van, hogy ezekben a komo- ruló években megtanultunk — vagy inkább tanulgatunk —, másképpen gondolkozni. Egy kicsit túl a magunk kerítésén, túl a családon, mikro és makró közösségekben is. Néhány falugyűlés és néhány munkásgyűlés, és jó néhány magánbeszélgetés bennem lecsapódott összegzéseként írom: ahogyan szegényedtünk, mert szegényedett körülöttünk a világ, úgy gazdagodtunk, mert megnőtt bennünk a külső világ. Itt Szabolcs-Szatmárban kedvvel jártak annak idején a munkásszervező idegenek. Még a vonatokon is valóságos börzéje volt a munkahelyeknek. És a munkahelyet az minősítette, hogy hol, s hogyan lehet aránylag kevés munkával magas béreket keresni. A bérnek lett rangja, és nem a munkának, amivel egyenértékű igazság az, hogy az enyém sokszorozottan fontosabb lett mindenféle miénknél. Figyelve akkor a vonaton hallott beszélgetésekre, érzékenyen a közhangulatra, megjósolhattunk volna holnapi nehézségeket. Voltak akik figyeltek erre, és amikor ma tervezünk, akkor ebben a tervezésben benne van e figyelem minden haszna. Nevetséges dolog lenne most hallgatni olyan tényekről, hogy gyorsabban gazdagodott e hazában az állampolgár, mini ahogy erősödött, vagy erősödött volna a népgazdaság. Valóságos börzéje volt, még- egy-egy vonaton is, mindannak az alkatrésznek, legyen az akár egy szeg, vagy anyacsavar, ami vállalatoknál volt hiánycikk. Lehet hogy jó néhány an megsértődnek, de a társadalmi érintkezésben valóságos börzéje lett az ingyen, vagy könnyen élésnek. Kialakult egy társadalmi tudat, szerencsére kevesekben, de annál harsogóbban, ami a közös érdekek csorbítását csalásnak se érezte már. Kicsit olyanok lettünk ebben a társadalomban, mint a diák, aki a lyukas órának örülvén a tanár betegségének tapsol, és elfelejti, hogy nemsokára érettségiznie kell.** A diák dolga, hogy felnőjön. Ilyesmiben az idő kérlelhetetlen. És ha maradok a hasonlatnál, akkor azt mondom, hogy gazdasági problémáink tízmilliónyi embert vizsgáztatnak manapság. Vizsgáztatják elsősorban közgondolkodásból. Nos, minden gazdasági számítás szerint szegényedtünk. Ezt nyíltan kimondtuk, még akkor is, ha ennek a szegényedésnek a terheit még mindig az ország viseli inkább. Mi történt mégis az emberekben? A hivatalos fórumokon kívül magánbeszélgetések, sőt családi beszélgetések témája lett az ország. Az ingyenélést tegnap harsogva ünneplő, ma már egy kisebb közösségben is inkább elhallgatja, ha ingyen él. A munkahelyi börzén jelentkezett egy különös érték: a hűség. Gyárhoz, gyári, vagy szövetkezeti ranghoz. Az az ember, aki tegnapelőtt azt mesélte, hogyan „verték át” a művezetőjüket, most arra kezd büszke lenni, hogy valahol valamit időre elvégeztek, hogy valahol valamiért nagyot dolgoztak. S zámtalan formája van ezeknek a nem is szervezett fórumoknak. Az élet követeli ugyanis, hogy felelősséggel figyeljünk a magunk körüli világra. Hogy másképpen rangsoroljunk értékeket, hogy az áremelkedések kedvtelensége ne pusztán panasz, hanem józan gondolkodást, o jobbért való összefogást is eredményezze. Hiszem, hogy ezen a mezsgyén járunk egyre többen, és ha ez így van, akkor ezzel a szegénységgel, a velejáró másféle gondolkozással gazdagodtunk is. Okosan kell bánni vele, hogy közös hasznunkra legyen. Bartha Gábor ________________________ A Csepel Művek részére havonta 10 ezer kerékpárkereket szerelnek össze a Nyíregyházi Tempó Általános Szolgáltatóipari Szövetkezet szerelőüzemében. Nagy Lajosné és Dobos Istvánná műszakonként 600 gumiabroncsot szerel fel. (Császár Csaba felvétele) Gazdaságyezetők a pártszervezetről „Beavatkozás“ vagy segítség? Hekman László, a HAFE nyíregyházi gyárának igazgatója — korábban a MEZŐGÉP Vállalatnál pártvezetőségi titkárként is dolgozott! — így válaszolt: Kollektív bölcsesség — Ha a gazdaságvezető nem presztízsként kezeli az ügyet, hogy a párt „beleszól” vagy sem a termeléssel ösz- szefüggő kérdésekbe, akkor igényli, s el is várja a segítséget. Én sokkal nyugodtab- ban fekszem és kelek, ha tudom, hogy egy lényeges gazdasági kérdést a testületekkel együtt „átrágtunk”, s ennek alapján dönthettem. Ez a módszer nálunk bevált, s igyekszünk a jövőben is érvényesíteni. Ha nem a kollektív bölcsesség döntött volna 1983-ban az év elején, akkor exporttervünk teljesítésében alighanem lemaradtunk volna. Tamás Imre, a Szabolcs megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat igazgatója mondta: — Ha azt akarjuk, hogy 1984-es exporttervünket sikeresen teljesítsük, akkor minden anyagi-szellemi erőtartalék koncentrálására és hasznosítására szükségünk van. Ez szinte elképzelhetetlen a pártszervezetek hatékony munkája, segítsége és a pártellenőrzés nélkül. Az újra törekvés fontos jellemző és igény minden vezetővel és szervezettel szemben. Ez vonatkozik a gazdasági és társadalmi vezetésre egyaránt. Nem ellenezni, hanem igényelni kell a pártszervezet termelést segítő munkáját, ha úgy tetszik „beleszólását”, hozzájárulását a gazdasági sikerekhez. Sok nehézséggel küzdve, csaknem 10 milliós nyereséggel várja a zárszámadást az újfehértói Lenin Tsz tagsága. A sikerhez való hozzájárulást az év végi beszámoló taggyűlésen Bánfalvi András elnök A beszámoló párttaggyűléseken nagyon sokféle témában hangzott el felszólalás — valamennyit összegezni lehetetlen vállalkozás lenne. Emeljünk ki tehát egyetlen gondolatkört. A taggyűléseken — amelyeken részt vettem — mindenütt hozzászóltak az illető munkahelyek gazdasági vezetői is- Beszédük során azt figyeltem, vajon hogyan reagálnak saját pártszervezetük, pártvezetőségük bírálataira, illetve a termeléssel, a gazdálkodással kapcsolatos észrevételekre? Utóbb is erről kérdeztem őket. meleg szavakkal köszönte meg a párttagságnak. A pártfórum után váltottam szót az elnökkel arról, hogyan ítéli meg a pártszervezet gazdasági kérdésekkel foglalkozó munkáját. Kiváló partnefr — A rendszeres beszámoltatás szövetkezetünkben természetes. Lényeg: a termelési feladatok szolgálatába állítani a tagságot, minden embert! Ha ezt hangosítja fel a pártszervezet, ha erre hangolja rá az embereket, az csak jó dolog. S ebben nálunk kiváló partner a pártszervezet és vezetősége. Szívesen vennénk évente egyszer az egész tagsággal egy olyan beszélgetést, mint amilyen a taggyűlésünket előzte meg. Ez lenne érdemi visszaigázÖlása a vezetés egész évi munkájának. Igazi minősítés. Lehet, hogy egyszer talán erre is sor kerülhet — majd. Az ellenőrzést is jó néven veszem a pártvezetőség részéről. Ez megóvhatja az embert attól, hogy csalhatatlannak képzelje magát. S így nyugodtabb háttérrel dolgozhat, mert kisebb az esély a nagy dolgokban a melléfogásra. Megnövelt tekintély Érdemes és szükséges fontolóra venni e gondolatokat. A pártszerű együttmunkálkodással értek el ugyanis szép eredményeket a múlt évben az állatforgalmi vállalatnál, a HAFE-ban és az újfehértói Lenin Tsz-ben is. Nem csorbítva, inkább növelve a gazdaságvezetés tekintélyét. Farkas Kálmán Mérce A napokban befejeződött az egyetemeken, főiskolákon a rendes vizsgaidőszak. . Az „időszak”, mely az aktív tanulásé, a vizsgáké, a sikerélményeké s az esetleges kudarcoké. A sikertelenség azonban nem mindig a véletlen műve. Gyakran fellelhető ugyanis mostanában az „elég a kettes” felfogás. S persze az ilyen színtű tudásból nagyon könnyen lehet utóvizsga. És a vizsgázó még csak saját lelkiismeretét sem könyítheti a „pedig én felkészültem” tudatával. Miért elég az elégséges? Azért, mert ezzel is ugyanúgy diplomát lehet szerezni, mint a többieknek, akik többet, jobban tanulnak? Miért lenne divatjamúlt az egészséges verseny? Talán az ösztönzőrendszer sem lenne igazán jó. Ha ' két hallgató elmegy egymás* mellett, csak azt kérdezik egymástól: megvan? S hogy a jegy milyen, az már so- kadlagos. Tapasztalatom, .megütközve néznek arra a vizsgázók, aki netán megkérdezi: a kettes mögött milyen tudás áll. Hogy tulajdonképpen nem a legkönnyebben megszerezhető jegy szükségeltetik, hanem a szóbanforgó tantárgy ismerete, tudása, mert a főiskolákon, egyetemeken szerzett ismereteikkel lesznek a holnap mérnökei, orvosai, tanárai. S ennek tudata már felelősségérzetet igényel! Egyetlen hónap alatt természetesen nehéz sok száz oldal tudományt ’ bevenni, felfogni, megjegyezni. De sokkal könnyebb lenne ha egy egész féléves munka eredménye lenne a leckekönyv tartalma. Persze ez a rossz felfogás nem általánosan jellemző a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóira, de gyakran találkozhatunk ilyennel is. Talán tenni kellene valamit azért, hogy többször mondhassuk el: az igazi sikereket még mindig a képességek szerinti maximális teljesítménnyel lehet elérni. Szoboszlai Tibor egymásra találás A Balkányi Állami Gazdaság fűrészüzemében Nagy István automata gépen a szalagfűrészeket élezi és hajtogatja, (cs) érme 5 zép szokás, hogy a Közmű- és Mélyépítő Vállalat, a KE- MÉV évről évre díszes emlékplakettel tünteti ki azokat a vállalati dolgozókat, akik a legkiemelkedőbbet, a legtöbbet tet-- ték a vállalatért. Ritka kivétel, ha ezt az emlékplakettet nem vállalati dolgozó, hanem kívülálló nyeri el. Most ez történt. Kerekes Imre igazgató, Szilágyi Pál műszaki igazgatóhelyettes és Hajdú Károly, a KEMÉV párt vb képviseletében Mátészalkán Lánczi Jánosnak, a város most nyugdíjba vonult tanácselnökének adta át e magas erkölcsi értékű kitüntetést. Lánczi Jánost a lakásán keresték fel, nem volt hát ünnepség, a kitüntetés átadásának ezúttal nem volt forgatókönyve sem. Kerekes Imre arról beszélt, hogy több mint tíz éven át dolgozott a vállalat együtt Lánczi Jánossal. Nem mindig tökéletes békében, sosem viták nélkül, de partnerként, a vitában is egymást segítve, sosem ellenségként. E 'partnerviszony elismerése a kitüntetés, hiszen a vállalatnak majdnemhogy meghatározó szerepe van abban, ahogyan ez a fiatal város épül. Útkeresés volt a kezdet, az együttműködés, az együttdolgozás a folytatás. Megrendelő és szállító talált egymásra és ebben az akotó légkörben nagyszerű eredmények születtek. Lánczi János nyugdíjas tanácselnök néhány szóban mondott köszönetét a kitüntetésért. Arról a tizenkét évről beszélt, ami nemcsak az ’ ezernyi emlék miatt maradt felejthetetlen, hanem azért, mert a város mai arcán maradandón őrzi mindazt, amit a vállalat épített. Az arckereső fiatal városok akkor lehetnek boldogok és elégedettek, ha okuk van becsülni, szeretni, tisztelni azokat az embereket, akik a várost építik. Ha volt ilyen egymásra találás a tanács és a vállalat között, akkor ez tettenérhető, szemmel látható Mátészalka utcáin, a városon. Lánczi János szólt arról, hogy reméli, hiszi és tudja, hogy a kialakult jó kapcsolatok nem elsősorban személyhez, személyekhez kötődnek, hogy ez a kapcsolatrendszer, ami kialakult és a társadalmunk hasznára szolgált eddig, megmarad. Az emlékplakett átadását követő baráti beszélgetésben — és nincs ebben semmi túlzás — valósággal megelevenedett a város leggazdagabb évtizedének története. Ehhez a történethez meghatározó köze volt Lánczi Jánosnak éppúgy, mint a városban sokat építő vállalatnak. B. G. Az
