Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 4. ^ □ ártani Rutkai Jánosné- nál. Mutatta azt a két szobát, amely lakásának része. Padlós. Erre külön felhívta a figyelmet. A konyha mozaikköves. Újszerű, tetszetős tűzhelyen két fazékban víz melegszik. A vízmelegítés oka nyilvánvaló. Kint az udvaron külön kec- cekben két disznó nyűgös röfögéssel várja vacsoráját. A víz a darára, a moslékhoz kell. A két jószág egyike koca, a másik süldő, hízónak vaíló. A lányom kapta az esküvőjén nászajándékba. Decemberben, karácsony előtt volt az esküvő, Ök Pesten laknak, én vállaltam, felhizlalom ezt a malacot. Jó is. így a hétköznapok gyorsabban telnek. Elbíbelődök a jószágokkal. — Na és az esték? Divat még a szomszédolás, a tanyá- zás? — Ó, nem járok én sehova. Este bezárom az ajtót és nézem a televíziót. Van rádió is. Újság is jár, olvasgatok... A falakon rengeteg fotó. Esküvői képek, családi csoportképek és unokák. Rutkai Jánosné, született Kádár Erzsébet 70 éves, 1939- ben került Szállásról Zsuzsanna majorba, a mai öm- bölyre. Szülei dohányosok voltak, férje cseléd, ök a fel- szabadulás után nem építettek házat, mint mások. Lakták azt az egy szobát, ami volt a cselédlakásuk. Aztán megvették a másik lakrészt és mindent átépítettek. Fokozatosan, ahogyan kikerült rá a pénz. A padlót, a falat, a mennyezetet és mindent, azért mutatta Erzsi néni, hogy hol van ez már attól a régi, rossz emlékű cselédlakástól. — Kilenc gyereket neveltem itt fel — mondja — mind él, de kirepültek. — Merre, hová? — Pestre, Pesten túlra, Százhalombattára. Mentek a boldogulásuk után. Mert itt nagyon nehéz. Az egyik fiam itt a helyi tsz-ben dolgozott sokáig. Most már ő is elment. Itt nem tud megélni, keresni. Nem tudom, mi van, de valami nem Jól van ... ömböly. Tizenöt éve már, hogy egyszer arra jártam. Akkor is betértem egy cselédházba. Az még eredeti volt. Földes, hatgerendás szoba, Komaromi Mihály lakta. Szürkén, ridegen kopott és taszítóan hideg volt a szoba. Miért maradt meg itt? Ezt kérdeztem. — A gyermekeket kellett kistafírozni. Meg aztán már( 66 éves vagyok, régi cselédje ennek a földnek. Itt már addig, ameddig maradok. Beszélgettünk a régi cselédsorsról. Elsorolta: —/A bérem négy mázsa búza, 16 mázsa rozs, 40 pengő és egy hold kommenciós föld volt egy évre. Nekem hatodmagamra ennyi, másnak 10-re, 12 szájra. Mert a magamfajta gazdagsága a gyermekáldás volt. Ez volt talán a szegénységünk is. Akkor nem volt nehéz kiszámítani: pénz, sóra, paprikára, ruhára alig több mint egy fillér jutott naponta. Na és sörre, borra a férfiembernek? — Ugyan már. Gondoltunk mi sörre. Néha mértek egy kis bort, de azt levonták... Rutkai Jánosné nyugdíjas. — Idejekorán lettem azzá. A szövetkezetben istállót meszeltünk. Lerogyott az állvány. Láttam én, korhadt volt a deszka. De hát megesett. Eltört sok részem, kórházban ápoltak. Rokkant lettem, mondták is: na maga sem fog már fel 18 hold földet harmadában. — Harmadában? Hát nem tsz-tag volt? — Az voltam, de a földet akkor harmadában műveltük. A munkaegység semmit sem ért. Dekára mérték utána a gabonát. Egy munkaegység csak pár deka búzát ért. — És most mennyi a nyugdíj? — Most 2100 forintot kaptam. De a legelején csak 560 forint volt. Az a cselédház, ahol vélekedésem szerint Komaromi Mihály lakott, megvan. Legalábbis a falai, mert átalakították. ÁFÉSZ-bolt és büfé. A település kellős közepén. A bolt előtt vaskorlát, annak támaszkodik egy fiatalember. A büfének nevezett kocsma még zárva. * — Nyitásra vár? — kérdeztem az álldogálót. — Dehogyis. Csak nézelődöm. pénzzel nem lehet úgy bánni, hogy a figyelmét százfelé ossza az ember. Tél van, de nem az igazi. Sáros, lucskos minden utca. A levegő párás, ködös. Ilyen Barangolások Omboly Mit lát, mit nem? Alig van mozgás. Két gumicsizmás, kucsmás férfi tart a Petőfi utca felé. A postára csomaggal egy nagykendős asszony igyekszik. — Nincs itt sok látnivaló — jegyeztem meg. — Az nincs. Élet sem. — Dolgozik? — Igen, a termelőszövetkezetben. De most kint voltam a kondánál. — Kondás? — Nem. Csak van egy kocánk, először jár ki, azt voltam szoktatni. Másként hazaszökne, elcsavarogna. Beáll egy busz. Asszonyok csapata száll le. Jöttek az állami gazdaságból, odajárnak almát hámozni. Napszámért. Egyenest az ÁFÉSZ-boltba tartanak. Ott friss kenyér, só, cukor és minden, ami szükséges, vár rájuk. Kápki ÍIcR- kó a kasszában csak számol. A vásárlás önkiszolgáló. — Milyen a forgalom? — Havonta 220—230 ezer forint. Decemberben 300 ezer forint felett volt. — Régen csinálja? — Itt? Fél éve. Júniustól. Pesten 6 évig voltam kereskedő. — Miért jött ide? — Itt születtem. — Nevet. Nem ez az igazi ok. A nagy- szüleim már idősek, betegek. Miattuk jöttem. Velük vagyok. — És Pest? Legyintés a válasz és ezzel be is fejeződik a diskurzus. A forgalom élénkül és a időben még a szép is rútnak tűnik. Ömbölynek, ha van szépsége, talán az, hogy tágas, levegős, sok a fa, sőt erdő. A község egyik-másik utcája egyenesen akác- vagy fenyőerdőkbe fut. Középpontban a park, hatalmas tér, százados szomorúfüzekkel. Valamikor a kastélykert része volt. A tágasság nem megtervezett. Valamikor nagy volt a Zsuzsanna major és a községalapítók úgy tűnik, nem tudták, vagy nem is akarták beépíteni. Talán arra számítottak, hogy rengeteg új ház épül még. Felnőnek a gyermekek, házasságot házasság követ és ház, ház mellé épül. Nem így történt. Az egykor volt cselédek belerészegedve a lehetőségbe, az ötvenes évek elején 237 új házat építettek. Kelemen István (ma nyugdíjas tsz-elnök) mondta 15 évvel ezelőtt: — Bige György épített először házat. Aztán gomba módra szaporodtak az épületek, kialakult nyolc utca. Úgy hordták ide az emberek az építőanyagot, mintha a föld indulna. Mentünk mindany- nyian, ki lovas szekérrel, ki tehénfogattal. 20—25 szekér egy sorban. Aki ezt látta, nem tudta mire vélni... Nem csak házak épültek. Épült egy négytantermes iskola, három szolgálati lakással, épült tanácsháza, orvosi rendelő, kultúrház, könyvtár. Ömböly ma társközsége Nyírbélteknek. Nem hiszem, hogy ez az oka, de a lendület, ami volt egykor, a nagy buzgóság nyugvópontra jutott. Bementem a postára. Dem- jén Ferencné kézbesítőtől kérdeztem: — Épült itt új ház mostanában? — Nem. Nemigen. Most egy sem épül. Tudnám, hiszen nyolc éve kézbesítem a leveleket, újságokat. Mindenkit ismerek. — Itt valamikor 28 televízió-, 186 rádió-előfizető volt. 113 Szabad Földet, 33 Kelet- Magyarországot, 23 Népszabadságot járattak. Most? — 136 a tv-előfizető, 38-an a Kelet-Magyarországot, 20- an a Népszabadságot járatják. Legtöbb most is a Szabad Föld: 62. Az öregek azt szeretik... Erősen megcsappant Ombolyon az olvasók száma. Ez jelez valamit. Nem azt, hogy sajnálják a pénzt újságra, folyóiratra, avagy nincs kedvük olvasni az embereknek. Nem. A magyarázat a postán van. 1984. január 30-án 16 csomagot adtak postára az ömbö- lyiek. A küldemények rendeltetési helye: Budapest, Tapolca, Dunakeszi stb. Tartalom: élelmiszer, hús, alma és toll. Igen toll. Megy a toll valahová a gyereknek párnába, dunyhába. Ügy tűnik, tele van az ország ömbölyivel. Ház nem épül, a régiek kopnak, zsugorodnak. Némelyiket már nem is lakják. A lakatlan ház meghal végül. Ömbölyiek, régi cselédemberek mondták: — Amikor annak idején kiköltöztünk a cselédházakból, azok szinte azonnal ösz- szedőltek. Miért is ne. A ház érzi, hogy lakják. Amíg van, aki magára zárja esténként az ajtót, addig a ház is él, kitart. De hát mi lenne a megoldás, hogy ne menjenek el a fiatalok, hogv házat építsenek, hogy Ombolyt lakják, gazdagítsák. Ipar — gondolom én. Egy erős termelőszövetkezet, melléküzemekkel, foglalkoztatási és jó kereseti lehetőségekkel. Az kellene. De hát Ömböly a végeken van, a térkép peremén. Amíg rovom az utcákat, taposom a havas sarat, jut eszembe: beszélgettem egykor Bereczki Imre tanácselnökkel. Elmondta, hogy Zsuzsanna majorból 1947-ben lett község. Akkor kapta az ömböly nevet. Miért? Mert a Művelődésügyi Minisztériumban nyomára bukkantak, hogy évszázadokkal korábban a tatárjárás idején már létezett egy Ömböly. Pontosan ott, ahol 1950-ben az új házak épültek. Poraiból támadt fel tehát egy elpusztított, megsemmisített település. Hogy így legyen, ahhoz uradalomtól, uraságtól és cselédsorstól kellett megszabadulni. A tanácselnök akkor és ott bízott abban, hogy a település fejlődni, terebélyesedni fog... Jmbölyre egy út vezet Be is, ki is. Ki többen jönnek, mint befelé mennek. Nagy kár. Aki kísért, azt mondta: nem lakna ott. Miért? Mert sár van, mert csupaszok a fák ágai? A tavasz ott is szép, a nyár jó, az ősz gyönyörű. Ha igazi tél lenne, az is lenyűgöző volna. — Nem — így az útitárs — itt nincs semmi. Érted, mit akarok mondani. Mozi, színház, vendéglő, orvos, meg minden. A város ezt mind fölösen biztosítja ... — És te állandóan moziba, színházba, vendéglőbe jársz. Naponta szükséged van az orvosra? — Nem. De jó tudni, hogy van ez a háttér, hogy mehetek bárhová, ahová akarok. Nem vitázok. Még azt se mondom, hogy nem az említett intézmények, lehetőségek csábították, vonták el a fiatalokat. A megtartó, a visz- szatartó erőn töprengek. Mindhiába. Marad a puszta tény. A család, a sok-sok gyermek, fiúk és lányok, vők és menyek, unokák, dédunokák, mind megannyi fénykép a falakon. A lakásban úgy vannak jelen, hogy sűrű köröttük a magány. Szöveg: Seres Ernő Fotó: Császár Csaba KM
