Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

'1M HÉTVÉGI MELLÉKÚT 1984. február 25.^^ MEGYÉNKBŐL INDULTÁK Végh Antal PRO ÉS KONTRA. Sokan mondják: dü­hös, nyers. Legalább ennyien állítják: bátor és nem ismer határt, átgázol mindenkin. Mások szerint: konok, megcímzi a vélemé­nyét, s az ilyenek a pokolba kívánják. Egye­sek szerint ő századunk legolvasottabb ma­gyar írója. Mire az ellentábor: aki ilyen di­vatos, nem is lehet színvonalas. Akik két­ségbe vonják helyét az irodalomban, azok hatásvadásznak, egyenesen botrányhősnek tartják. Rajongói esküdnek rá: ma ő írja a leg­szebb novellákat a magyar faluról. „Benső­séges, szomorú hangon beszél a pusztító vi­lágról ... a lápi emberekről, szülőföldjéről, Jánkmajtisról, a Túr, a Tisza, a Szamos, a Kraszna vidékéről.” Nehéz helyzetben van a krónikás, ha meg­kísérli a választ: ki hát végül is Végh An­tal? AZ ELSŐ LÉPÉS. „Penészlek óta” nem láttuk egymást, meglehet, valaha a legény­kor szép napjaiban sok-sok órát töltöttünk együtt. Kocsin visz fel budai lakásába, mert a földijeivel csak ott tud felszabadultan szót váltani. — Mi újság otthon? Ö kérdez először barátokról, ismerősökről, a hazai változásokról, aztán kiderül, hogy szinte mindenről „naprakészen” tájékozott. Mondom, valójában én a „sértett szülőföld” képviseletében nyomtam le háza kilincsét, ö érti a célzást, nem jön zavarba, hogy most szembesülhet —, régóta óhajtja már ezt. — Mikor gondoltál arra, hogy író leszel? — Soha. Ahol én születtem, Jánkmajtison nemigen dédelgetett ilyen célokat akkortájt senki. Éltük a tisztességes hétköznapjain­kat, ami avval járt, hogy arrafelé már a pu- lyának is kiporciózták a munkát libát őrzött, tehenet legeltetett, mezőre járt, ha átérte ke­ze a kapát. A szigorú életrend, amiben mi voltunk, jó családközösséggé formálta az otta­ni népet. Ha erre gondolok mostanság, mind­untalan rádöbbenek: én még ma is abból a tiszta, őszinte világból élek, ahol nem volt divat a hazudozás, a nagyképűség, a sunyi­ság, s ahol annak volt becsülete, aki erejével, verejtékével tett szép szelet kenyeret az asz­talra. Félbeszakítom, mondván: nem életrajz ké­szítése most a feladatunk. Annyit azért tud­nunk kell mégis: kitűnően járta ki a majtisi iskolát. Debrecenbe került a református gim­náziumba, majd 4 évig tanítóskodott Bihar megye tanyáin, falvaiban, egészen a behívó­ig. Két év múlva Üjfehértó következett, szin­tén katedra, de akkor már levelezőn járta á magyar—történelem szakot az egri főisko­lán. Diplomaosztás után Nyíregyházára „tele­pült”, tanított a Vasváriban és nevelőtánár volt a Bessenyei kollégiumban. — Falusi tanítóként, főleg Fehértón ten­gernyi időm volt az olvasásra. Egyszer az­után leültem írni. Egy közönséges borítékban küldtem be a néhánylapos írást a megyei újsághoz, a Kelet-Magyarországhoz, Sipkay Barnának, a későbbi nagy tehetségű írónak, aki akkor sok szép novellát adott közre. Kérdeztem tőle levélben: érdemes-e nekem írni? Jött a válasz postafordultával: „Nem­csak érdemes, hanem kell!” Szinte hetenként jelentek meg ezután az írásaim szülőhazám újságjában. „ ... ERIDJ MÁN AZ IRODALOMBA ...” Nem szégyellte régen és ma sem, hogy sokat tanult másoktól. Margócsy Józsefet említi Sipkay után: a kezdet kezdetén ő gyakorta elhívta a lakására és azt is megmondta, mi jó és mi rossz az írásaiban. Katona Béla ta­nártársa volt a Vasváriban: ő sem szépítget- te a véleményét, mint ahogy Hársfalvi Pé­ter barátja sem csupán a vállát veregette egy-egy írása utón. — Volt mondandóm és én mondtam. Ami­kor megírtam, á Két szép rozmaringszál cí­mű novellámat; minden kommentár nélkül elküldtem a Kortárs-nak. Látom egyszer: ott a nevem a tartalomjegyzéken, s kopogott a postás egy levéllel: hív és vár Tolnai Gá­bor, meg Király István. Nemsokára pesti lakos lettem, .Tűért Veres Péter, Szabó Pál, Csurka István, Darvas József bíztattak, meg kritizáltak. Az én pályámat, vagy hogy nagy szót használjak: a küldetésemet az döntötte el: ezer szállal kötődtem a faluban megélt életemhez. írta egyszer róla Benjámin László a Kor­társban: „Öt is a falu küldte az irodalomba, e szavakkal: Na, eridj mán az irodalomba vagy akárhová, csak itthon ne rontsd a leve­gőt.” Végh Antal érezte, szeretetteljes min­den szava. „ÁLLÓVÍZ”, VÁLTOZÁSOK. Penészleket, az Állóvíz című írását nem lehet kikerül­nünk. Hallgatja, amint szemére vetem: tud­ja-e, hogy azzal az írással nagyon sok hara­gost szerzett magának a szülőföldön; hogy sokan hálátlannak, mi több, afféle árulónak tartották, aki eltúlozza a bajt, a hatás kedvé­ért országos botrányt kavar. — Nyírbátorban, író-olvasó találkozón szegezte nekem a kérdést egy penészleki em­ber: meg mernérme írni az igazat az ő falu­jukról is? Mondtam, nálunk minden igazat meg lehet írni. így hívtak meg később a fa­luba, s amit ott tapasztaltam, nagyon elszo­morított, nem tudtam szabadulni az élmé­nyektől. Miközben a mi szatmári vidékün­kön meg az egész Szabolcsban — a rosszabb feltételek közepette is — már szépen alakult az új élet az összes ellentmondásával együtt, itt minden évszázados elmaradásban volt. Utólag kértem néhány statisztikai adatot a falu vezetőitől és írtam meg azt a riportot, amit megjelenés előtt az ott élő vezetők hagytak jóvá ... Most nem mondhatok mást, mint az emlékezetes „háború” napjaiban, amit az írás megjelenése követett: egyetlen szándékom az volt, hogy segítsek. Talán hall­gatnom kellett volna? Megyénk nagy csilla­ga, Móricz Zsigmond mondta: „Szépen meg­írni csak azt lehet, ami fáj”. Nekem akkor Penészlek nagyon fájt... Most is úgy ér­zem: ami Penészleken volt, azért nem egy­két vezető volt felelős, ez történelmi képződ­mény volt. összefogásra hívtam fel ennek megszüntetéséért. Később, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Erdőhá­ton—Nyíren könyvemről írta a Népszabad­ság kritikusa: Végh Antal most megint szer­zett magának néhány százezer új olvasót és néhány száz ellenséget. Ez azért nem rossz arány ... NEMCSAK FUTBALL. Sokan úgy tartják számon Végh Antalt ő az, aki időről időre borsot tör a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetőinek az orra alá. Tiltakozik az ilyen minősítés ellen, mondván, ő nem a futballról ír, hanem arról a társadalmi jelenségről, amely ezt a sportot körülveszi... Eddig több mint harminc kötete jelent meg —, ebből csupán kettő szól a futballról. Első elbeszé­léskötete, vagy a regények, a színdarabok vitathatóságukban is igazolják minden ere­jével és tehetségével felelősen és elkötelezet­ten szól a mai faluról. Kritikusa írja: a régi és az új találkozásában vergődnek Végh hő­sei, szeretnének megszabadulni gátlásaiktól, beilleszkedni az új élet kereteibe ... — Ha már Penészleket szóba hoztad, em­lékeztetnélek rá: megírtam én a szépet, a lélekemelőt is a szűkebb hazámról. Például az árvíz idején azt a szép összefogást, amely megmentette Szatmár népét a pusztulástól, a kilátástalanságtól. Igaz, apám halála óta rit­kábban jutok haza, hiszen anyám is itt él ve­lünk, de azért látom, hogy milyen a változás Szabolcsban, Szatmárban, s nemcsak gazda­ságilag, szellemiekben is. Nyitottak, bátrab­bak, magabiztosabbak ott az emberek, föld­kunyhó egy se, új palotákat húznak a falu­végeken, jól élnek, egészségesek a gyerme­kek. Majtison olyan családokból kerülnek ki diplomások, akik régen enni sem ehettek eleget. De látom az újfajta bajokat is: az el­idegenedést is, az alkoholizmust, ami kezdi szedni az áldozatait. Magam is átérzem az almadrámát; most készülök egy riportsoro­zatra, melynek első része éppen ez a gond lesz. Érzem, almaügyben most fokozottabban a szülőföld mellé kell állnom, segíteni, ahogy tudok. Vallom, sokkal nehezebb a hétközna­pok küzdelmében részt venni, mint behúzód­ni és onnan kiabálni. EPILÓGUS, LEGMÉLYEBBRŐL. Most viszi a kiadóhoz ezer oldalas kéziratát. „így éltünk Szatmárban” címmel. Megírta benne a születés, a keresztelő, az aratás, a cséplés, a temetés és még sok más ottani szokás tör­ténetét. „A múltunk nem mögöttünk, hanem alattunk van, rajta állunk, az a fundamen­tum.” Megtanult angolul. Amerikai előadó- kőrútján Chicagóban megkérdezték tőle: ha ilyen szókimondóan ír, bizonyára sok kiadat­lan kézirat lapul az asztalfiókjában. „Höl­gyeim és uraim, az én fiókomban csak üres kéziratpapír van, mert amit én leírok, annak minden sora napvilágot lát Magyarorszá­gon.” Részlet egy nyilatkozatából: „Nincs olyan napom, hogy fele időmet — lélekben — ne a szülőföldemen tölteném. Jánkmajtis, ez a kis szatmári falu az én világomból, az életem­ből semmilyen körülmények között nem tö­rölhető ki, ez adja számomra mindenhez az erőt...” Angyal Sándor Gondolatok filmszemle ürügyén Sajnálkozás helyett - valóságot! A különböző szaklapokban sokan és sokféleképpen fog­ják még értékelni a XVI. magyar játékfilmszemle al- katásait, e sorok írója csak arra vállalkozik, hogy né­hány feltűnő jelenségről mondja el véleményét. A szakmai és a társadalmi zsűri kiosztotta a díjakat, azonban azt hiszem, hogy a filmek sikerét végső soron a nézők döntik el, hiszen a fil­mek nekik készülnek, bár er­ről a bemutatott 22 alkotás egyike-másika nem győzött meg egyértelműen. (Gondo­lok itt a túl sokat felvállaló Dárdai György négy és fél órás művére az Átváltozásra.) Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy mindössze egy bevallottan vígjátéki igé­nyű filmmel találkozhattunk, s az is félresikerült (Elcse­rélt szerelem). A közönség talán Bacsó Péter filmjén a Te rongyos életen fog a leg­jobban szórakozni, pedig en­nek a filmnek téma és meg­valósítási kapcsolatát alap­vetően elhibázottnak tartom. Vígjátéki hagyományaink­nak úgy tűnik nincs méltó folytatója, pedig a nézők nem felejtettek el nevetni, csak legyen min. Feltűnően sok az úgyneve­zett értelmiségi film, s egy már nem műfaji kérdés, ha­nem a valóság ábrázolásának lehetőségeinek és a magyar film továbbhaladásának kér­dése is. Tudom, hogy az ér­telmiség hamarabb és érzéke­nyebben reagál történelmünk kérdéseire, ám ez nem azt jelenti, hogy egyes alkotók eleve felvegyék az értelmisé­get sokszor jellemző borúlá­tás hangulatát, s filmjeikben valami felsőbbséggel szólalja­nak meg, sokszor a szakmai érthetőség határát is túllépve. (Bástyasétány 74, Mennyei seregek, Hanyatt-homlok.) A bemutatott filmek mintegy fele kíséreli meg a nemzeti önvizsgálatot — sok felmen­tő ítélettel —, de napjaink, illetve a 70-es években kiala­kult gazdasági és szellemi éle­tünkkel alig-alig foglalkoz­nak. Sokszor halljuk, hogy vál­ságos időket élünk, azonban ennek művészi ábrázolása ritkán jelenik meg, pedig a közéletiséggel töltött magyar filmeknek ezt a munkát kell felvállalnia és sajnálkozás helyett a minket érintő fáj­dalmas vagy éppen örömteli pillanatokat, eseményeket kellene ábrázolni, tegyem hozzá segítő szándékkal, mert a hibák feltárása, láttatása ilyen tett. (Igaz ez nehezebb mint álellenzékiségbe tömö­rülni.) S hogy mennyire így van ez, azt bizonyítja Szom­jas György filmje a Könnyű testi sértés, amelyben olyan hősöket mert és tudott be­mutatni, akik morális kapasz­kodóikat elvesztvén sodród­nak a mai Magyarországon. Megérdemelten kapta meg a rendezés díját. Végül hadd szóljak két filmről amelyek a már emlí­tett Szomjas György filmje mellett kiemelkedtek a me­zőnyből. Az egyik ifj. Schif­fer Pál műve a Földi paradi­csom — ez az egy alkotás foglalkozik a mezőgazdaság­ból élő emberek sorsával — amely meghökkentően, de mindenképpen valósan mu­tatja be egy magángazdálko­dást folytató család életét. 1983 legjobb magyar film­jének a szakmai és a társa­dalmi zsűri egyaránt Mészá­ros Márta Napló gyermeke­imnek című filmjét tartotta, teljes joggal, mert a film mondanivalója és megvalósí­tási módja pompásan sike­rült. A magyar filmnek, meg­győződésem, hogy az említett három rendező által fémjel­zett utat kell járnia ahhoz, hogy megőrizze rangos helyét a világ filmművészetében. Sarkadi Gábor Hamarosan a mozikba kerül a Figyelmeztetés című kétré­szes bolgár történelmi filmdráma. Az alkotás melynek ren­dezője a világhírű Juan Antonio Bardem, a Dimitrov-pert viszi vászonra. A hatalomra jutott náci uralom kommunista­ellenes támadásának drámai története ma is figyelmezteté­sül szolgálhat, abban az időben amikor az újfasizmus sok­felé újraéled. A film főszereplője a bolgár Petar Gjurov. Kolozsvári Papp László: Halálugrás kezdőknek és haladóknak Az író negyedik kötete. Az előzőek (Monológok a határon — 1978; Az alkoholista halála — 1980; Lecsókolt kép — 1982) sajá­tos jellemzője az önirónia, a tö­mörítés, az intellektuális próza megmunkáltsága, s a látszólago­san hétköznapi események ta­nulságos rögzítése. E, negyedik kötet pedig tartalmában az ér­telmiségi létállapot korrajzával, formailag a naturalizmus és az abszurdizmus között lebegtetett képeivel a továbblépés foglalata. Valóságunk részelemeként az értelmiségi lét bemutatása napja­ink szívesen és gyakran vállalt írói témája. (Ördögit Szilveszter, Czakó Gábor, Bolya Péter.) Ko­lozsvári Papp László cél- és esz­közrendszerében reálisan mérte fel lehetőségeit. „Nem a világot akarom elmagyarázni neked — az egészet —, csupán azt a réte­gét, mely lágy hömpölyben foly- ja körül, lankasztja mozgását, homályosítja el tekintetét.” A való mértéktartó megközelítése mégsem bizonytalanság, a tuda­tosság forrása. Hősei — Zoltán, az újságíró és Vera, a művészettörténész — mo­nológjai ritka és őszinte kitárul­kozások, a hazugságok, a két­ségbeesett önigazolások láncola­tai az ellenkező előjelű türelmet­lenségek szembeállításával. Zol­tán zsákutcájából pörgeti esemé­nyeit, írja le egy létforma ok- okozatl összefüggéseit, summázza közelmúltunk és jelenünk tanul­ságait. Zoltán apja ügyvéd volt, az 1950-es évek végén halt meg kényszermunkán. Fiát kizárták az egyetemről majd visszavették, s némi késéssel újságíró lett. Helyzetmeghatározása — „Mesz- sziről jöttem méterben, történe­lemben, vágyakban, s túlságosan későn érkeztem meg.” — épp­oly ellentmondásos, mint szaka­datlan sértett önérzetben vergő­dő válaszkeresése. „Mire vagyok, lehetek ezek után alkalmas?” Életvitele indítéka, hogy születé­se óta olyan motor kezdett mű­ködésbe, amelyik a fennálló renddel szemben fenntartását, ellentétben állását erősíti. Osz­tályhelyzete azonban csak rész­igazság, mert tagadja, hogy a változó környezet determinál. A szocialista társadalmi viszo­nyaink között igaz egy szűkebb környezet — ődöngő értelmisé­giek, meg nem értett művész- lelkek — az ellenzéki értelmisé­gi típusjegyeit erősíti benne. Mi­vé is lehetne társadalmi környe­zete e kettős meghatározottságá­ban? Kolozsvári is ennek útjait keresi. Az elfogadom mindazt, ami előnyös, de visszautasítom, ami kedvezőtlen-szemlélete kép­mutató világlátást takarhat. A hamis világból pedig hamis élet­vitel következik. ,,A borzasztó, sorvasztó magyar múltbamene- külésen” tépelődése egyik jel­lemzője ellentmondásos — jelen­létét mindenütt tagadó — álla­potának, ami „lényeges kötődé­sek hiányá”-hoz vezet. Létének elemei a család, öncsalás, hazug­ság, különcség. Zoltán és hason­szőrű társai „A szállnj igét már csak egyféleképpen értik: fölfe­lé. A magukbaszállás állapotát nem ismerték meg, s már késő, iszonyúan elkéstek vele.” A ha­zugság is itt csap át önmentő akcióba: „Néha kegyetlen és igazságtalan vagyok a javunkra. Sohasem kíméletlenebb. mint amennyire valódi történelmünk velünk kibánt.” Az önmentö íté­leteiből kézenfekvőén következik cselekvéseinek hamis igazolása is: ......... a magunk képére for­mált eszményi akkor is valósá­gos, ha nincsenek eszközeink ki­fejezésére.” E labilitás kiúttalan­sághoz, az pedig öngyilkossághoz vezet. Az ellenponton Vera egy Nyu­gat-európai utazáson gondolja át szerelmük, Zoltán élete értelmét. Indulatos kérdése — „Hogyan igazolhatsz ilyen szörnyű követ­kezetességgel egy szerepet?” — egyúttal minősít. Zoltán maga­tartása szerepvállalás. A kort hi­báztató ellenvéleményre meggyő­zően replikázik: ......... nem vá­laszthatunk magunknak kort. Nincsen jobb kor vagy rosszabb kor.” — közelít az általános ér­vényű mondanivaló megfogalma­zásához. S Kolozsvári Papp László is e ponton aktivizálja ol­vasóit — sugallva —, hogy a megélt kort cselekvéseinkkel te­hetjük magunkévá, alakíthatjuk közösségeink hasznára. Ezáltal korunk olyanná lesz, amilyenné — mindannyian — formáljuk, s ebben a folyamatban egyéni ér­demünk a közösségek eredmé­nyeitől függő. A zaklatott tartalomhoz igazo­dó hármas tagolás — Vera, Zol­tán ismét Vera monológja — for­mai megoldásában nemcsak az eltérő vélemények ütköztetésé­nek kerete, hanem szigorú szer­kesztéssel annak is, hogy az ol­vasó együtt éljen a viaskodó hő­sökkel. A korábban megismert filozófikus próza jellemző je­gyeit igényes megfogalmazás, fe­szes logikai rend erősíti. A hang­súlyt nem az egyén vergődésére, környezetével alakított kusza vi­szonyaira helyezte, hanem a tár­sadalmi közösség igényeire, ol­vasói egyértelmű állásfoglalásá­nak alakítására. Ennek formai megoldástípusát eredményesen választotta meg. (Szépirodalmi Kiadó, 1983.) Miklós Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom