Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-14 / 11. szám

KM hétvégi melléklet 1984, január 14, MEGYÉNKBŐL INDULTAK FILMIEGYZETŰNK Kunszabó Ferenc A gyarapodás eredménye, az új családi ház, előttem áll fehérre meszelt falaival. A történetét, napjaink e nem egyedi kálvári­áját, már ismertem Kunszabó Ferenc leg­utóbbi könyvéből. A kezem önkéntelenül a csengőre téved, pedig a zár nem volt kulcs­ra fordítva. A bejáratban feltűnik magas, barna alakja. Elém jön, nemrég birtokba vett dolgozószobájába vezet. A fehérre festett falak nemesen egyszerű­ek. A sarokban, könyvespolcoktól ölelve író­asztala. Nem ez az érd-parkvárosi volt első találkozásunk. Két esztendeje is annak, hogy a nyíregyházi levéltárban összefutottunk. Akkor kezdte nyírbátori szociográfiájához az anyaggyűjtést. Azóta jegyzetei, feljegyzései nap mint nap körbeveszik, a nyírségi város­ról születő kötet tölti ki idejének nagy ré­szét. Talán a szülőföldről illenék kérdezni min­denek előtt. Arról, hogy uradalmi cseléd ap­jával hány helyen fordult meg az országban, milyen volt születésekor, 1932-ben a nyíregy­házi tanyavilág, és iskolakezdésének színhe­lye, Nyírbéltek-Nagyaszospuszta. Könyveiből mindez kiolvasható. Akik ismerik műveit, tudják róla azt is, hogy 16 évesen állt mun­kába Budapesten, a háború után felnövekvő nemzedék nagy kohójában. Hajógyárban la­katosszakmát tanult, mihamar elvitték szak- érettségire, és elvégezte az irodalom—törté­nelem tanárszakot. Ezután nagy ívű körbe kezdett: Székesfe­hérvár. Kaposvár, Szeged, Hatvan, Sátoralja­újhely. Vác. Majd rövid időre ismét Buda­pest, ahol a nagyvárosi forgatagban sehogy sem tudott megragadni. Az évek során jó néhány foglalkozást végigpróbált az újság­írástól a gyári és mezőgazdasági fizikai mun­kán keresztül a szociológiai kutatásig. Újabb vándorlás után Érden telepedett le, hogy a legutóbbi helyváltoztatással Érd-Parkváros- ban teremtsen feleségével és három gyerme­kével új otthont. — Számomra fontos, hogy családom rend­ben tudjam, hogy kiegyensúlyozott hátteret érezzék magam mögött, ötkor kelek, hatkor már írok, délután négyig, ötig folyamatosan dolgozom. Mondják rólam, hogy sokat publi­kálok. Mi lehet a titka? Egyszerű: reggel asztalhoz kell ülni. A hatvanas évek közepén, mikor írásra adtam a_ fejem, rájöttem: ter­veim csak rendszeres életformával vethetem mind papírra. Pesttől tizenhét kilométerre élek, de a fővárosban keresem mej* a ke­nyerem. Hétfőn megyek be a szerkesztősé­gekbe, kiadókhoz, a többi nap az írásé, a szombat, vasárnap pedig a családé. A kert­ben dolgozgatunk, kirándulunk. — Igyekeztem alaposan, a szociográfus szemével megismerni a valóságot. Szeren­csémre 1967-ben Erdei Ferenc munkatársá­ul hívott, agrárszociológiával foglalkozhat­tam. A hatvanas évektől az új gazdasági mechanizmussal, a társadalom demokratizá­lásával kapcsolatos programok kidolgozásá­ban vehettem részt. A társadalmi élet meg­újításával szép eredményeket értünk el. Ezt 1983 tavaszán az Egyesült Államokban járva magam is lemérhettem. Jó a hírünk a világ­ban, megbízható gazdasági partnerként ke­zelik hazánkat, ami nagyban köszönhető annak a politikának, amely a hatvanas évek végétől új utakat keres fejlődésünkhöz. írásaiból, könyveiből kitetszik, hogy a mai valóság elemzése után a történelem felé for­dult. A tavalyi ünnepi könyvhét újdonsága volt Széchenyi István eszmevilágát taglaló műve. Januárban hagyja el a nyomdát a re­formkorról írt És ég az oltár, márciusban kö­veti a Nevelő idő című gyűjteménye. Mióta komolyan írásnak adta a fejét, azóta foglal­koztatja nemzeti öntudatunk, önismeretünk problematikája. — Elodázhatatlannak érzem a számvetést múltunkról. Ezt Mohács óta szinte minden nemzedék megtette a maga módján, mert érezték, hogy valahol lépést tévesztett nem­zetünk, ezért voltunk — a legutóbbi időket kivéve — a huszadik században is sikertele­nek. Nemcsak bennem merült fel a kérdés, hogy miért lehettünk sikeresek a középkor­ban és miért maradt el a folytatás. Szerin­tem a XVIII—XIX. században már láttuk az európai erőviszonyok nyugatra tolódását, de nem érzékeltük az ebből következő szerep- változást. Európának nem volt többé szüksé­ge az egységes, erős, független Magyarország­ra. a kis nemzet szerepkörét pedig nem vol­tunk hajlandók elfogadni, ahogy tették pél­dául a hollandok gyarmataik elvesztésekor. „Régi dicsőségünket" sirattuk, ami nem egy­szerűen késett ..az é.ii homályban , hanem nem volt többé. S hogy észrevegyük, ehhez olyan egyetemes zsenire volt és van szüksé­günk, mint Széchenyi, aki arra figyelmezte­tett, hogy új dicsőséget kellene teremtenünk az uj körülmények között. — A népi-nemzeti lét vizsgálata nemcsak saját fejünket, szívünket, lelkünket akarja rend behozni. Egyúttal szomszédaink érdeke­it is szolgálja, hogy ne elbizakodott vagy ön­magával sem bíró, ideges nemzet mellett él­jenek. Nem volt még nép, és nem is lesz, amelyik zavaros tudattal meg tudna felelni a hely és a kor által kiszabott feladatoknak. Hogy erről beszélni nem szociográfus dolga, nem írói feladat? Szakmai berkekben van­nak ilyen ellenérzések. Ezzel szemben azt vallom, hogy nemzeti tudatunk zavarainak tisztázása mindannyiunk feladata. A marx­izmus klasszikusai soha senkit nem akartak kizárni a töprengésekből, sőt kívánatosnak tartották, ha minél többen tépelődtek a kér­déseken, annál hamarabb lehet eljutni a fel­ismerésekig. Ezután harmadik szociográfiájára, ha úgy tetszik egy trilógia befejező da­rabjára terelődik a szó, melynek Bátor lesz a címe. Az elsőben, a Sárközben azt vizsgál­ta, hogy a jellegzetes táj népe hogyan kap­csolódott be a szocialista mezőgazdaságba. A Jászföldben egy sajátos történelmi múltú kö­zösség körében nézte meg, miként tagolódtak be a szocialista nagyiparba. A bátori köny­vében elsősorban az foglalkoztatja, hogy egy kisváros lakóinak milyenek hétköznapjai, melyek azok a szabályok, normák, amiket követnek, milyen emberi, erkölcsi értékek működnek bennük: közelít-e egymáshoz a városi vezetés és a lakosok jövőről formált képe? — Mióta elvesztette a település városi jog­állását, a lakosok fő törekvése az volt, hogy visszanyerjék a rangot, és a körzet méltó központjává váljanak. A bátoriak példája azt mutatja, hogy a népet nem szabad elsiratni, nem szabad jövőjével együtt a végzetet em­legetni. Az egyénekben benne van a szebbre, jobbra törekvés, s a felvetődő korkérdésekre életigenlő választ adnak. Gyermekkori em­lékeimben törekvő, intelligens emberekként őrzöm a bátoriakat. Tisztelték, becsülték egymást. — Jó családi megértésben éltünk, a sze­gények között talán az átlagosnál jobb kö­rülményekben. Mindig volt ennivalónk, a téli cipőt, ruhát megvehettük. Az estéken együtt volt a család. Bármivel is foglalatos­kodtunk, bármilyen házi munkát végeztünk, egyikőnk felolvasott, vagy megtárgyaltuk a világ sorsát. Apám szerettette meg velem a könyveket. Cserélgettük a szomszédokkal az olvasni valót, gyermekként jártam könyv­tárba, ami akkoriban nem volt általános do­log. A családi biztonságérzetet, mint legna­gyobb útravalót Bátorból hoztam magammal. — Magam „neveztem ki" szülővárosom­nak, hiszen szüleimmel nyolcévesen költöz­tünk oda. Számomra az volt a nagyvilág. Ott láttam először mozdonyt, mozit, amit addig csak hírből ismertem. Nyiladozó gyermekfő­vel éltem át mindezt, ezért nőtt a szívemhez. Minden ember életében elérkezik az emlé­kezések, a számvetés ideje, amikor keresi a gyökereket. Nyírbátor volt az a hely, ahova visszataláltam. Hat, nyolc évé elhatároztam, hogy' papírra vetem emlékeim, összefűzve a város jelenével, jövőjével. A szándékom ta­lálkozott a városi vezetés akaratával. ’Biztat­tak, kezdjek hozzá. Ha hibákról fogok írni, abból is tanulnak. A második világháború után költözött el Nyírbátorból. A következő évek, évtizedek bolyongásai közben elkerülte a megyét, bár az egyetem után szeretett volna Nyíregyhá­zán, a megyei újságnál dolgozni. A hetvenes évek derekától fordul meg rendszeresen sző­kébb hazájában. A Nyírségben utazgatva is egyik rögeszméje, foglalkoztatta: vajon kel­lően szerbe-számba vettük-e, hogy a szám­talanszor leszólt nyíri népnek milyen sok mindenre jutott az erejéből? Makacs szorga­lommal, kitartással házat épít, kertet, gyü­mölcsöst művel és ezáltal mennyi háttérberu­házástól mentesítette az országot! Nem kérdeztem, elégedettnek érzi-e magát Kunszabó Ferenc. Bizonyára nem, hiszen az alkotó ember soha sem lehet egészen az. Dé­delgetett gondolatok foglalkoztatják, próbál­ják türelmét, melyeket minél előbb szeretne nyomtatott sorokba tömörítve másokkal is megosztani. Terve van bőven. Csak előbb könyvbe formálja választott szülővárosának szánt üzenetét, Reszler Gábor ...nem állt össze... Gondolatok a Hanyatt-homlokró! Minden fiszteletem azon művészeké, akik arra vállal­koznak, hogy társadalmi ren­dünk fejlődésének ellentmon­dásait megpróbálják művészi szinten ábrázolni, ami soha nem hálás, de annál nehe­zebb dolog. Révész György eddig elké­szített filmjei, bár témavá­lasztásukban, valamint meg­valósítási módjukban igen el­térőek, azt bizonyítják, hogy a rendező érzékenyen reagál a társadalmi rendünkben vég­bemenő változásokra. A Hanyatt-homlok Vámosi Miklós kisregénye alapján készült, aki művének mottó­jául Calderon híres idézeté­nek — „Az élet álom” — for­dított értelmét választotta; Az álom élet. A rendező hűen követi a megállapítást, s filmje egy napjainkban élő fiatal író va­lóságból szőtt álmait meséli, illetve eleveníti meg, s az ál­mokon keresztül figyelmün­ket a már meglevő, vagy ép­pen kitermelődő problémák felé fordítja. Mert miről szólnak az ál­mok? Egy magyar értelmisé­gi érvényesülési lehetőségei­ről, a fiatalkori siker és elis­merés utáni vágyódásról, a személyes kapcsolatok eltor­zulásáról, a mindennapi apró bűnök által okozott rossz köz­érzetről, a sokszor emlegetett passzív sértődöttségről, illet­ve az ezzel kapcsolatos csoda­várásról. De beszélnek ezek az álmok az egyént foglalkoz ­tató társadalmi kérdésekről: a nép és vezetői kapcsolatá­ról, a kompromisszumokról, múltunk és jelenünk össze­függéseiről s így folytathat­nám tovább, hiszen a film gazdag gondolatokban. A fel­sorolásból is észrevehető, hogy a rendezőt azok a kér­dések foglalkoztatják, ame­lyek szerinte rossz közérzetet okoznak, amelyeknek megol­datlansága alapján jövőnkért aggódik. Révész Györggyel együtt vallom, hogy léteznek ezek a kérdések, problémák, beszélni is kell róluk, sőt egyre sürge­tőbb tisztázásuk, megoldásuk, azonban a módot ahogyan elénktárja a valóságot, s a minket foglalkoztató kérdé­seket. nem tudom elfogadni. Nem a film műfaja iránt van kifogásom (amit jobb híján tragikomédiának ne­veznék). hiszen az életműben találunk hasonlóan építkező alkotásokat. — Volt egyszer egy család —, hanem a stílus ellen, ami bántóan egyenet­len. Hangsúlyozom, hogy hiszek Révész György jövőért aggó­dó indulatában, és ezért nem értem, hogy a film valóban emberi képsorai mellé, ho­gyan kerülhettek közönséges, elcsépelt szóvirágok. sót gusztustalan viccek is. (Jele­net a teherszállító vagonban.) Tudom. hogy sorsdöntő dolgokról is lehet, sőt kell is a groteszk, a humor nyelvén beszélni, ami azonban nem azt jelenti, hogy a viccelődés a tartalom rovására menjen. Révész György a lazán kap­csolódó képsorokon keresztül egyre lassuló tempóban ad hangot rossz közérzetének, melyet azonban általános ér­vényűvé nem tud emelni, így a film szétesik ötletek, gon­dolatok halmazává, s nem áll össze egységes művészi alko­tássá. Sarkadi Gábor Viharos fogadtatásban ré- is vegyes érzelmekkel Cogad- szesítette a kritika A csoda tá a bemutatót, s megáilapí- vége című új magyar filmet, tóttá, a filmből csupán égy-, Vészi János, a fiatal, alig 30 dé a legfontosabb hiányzik: a esztendős rendező az öreg szeretet, az emberek idős emberek életéről forgatta ezt napjai iránti meleg érzékeny- a tragikomédiát. A közönség ség. Csingiz Ájtmatov: Ajtmatov neve ismerős a magyar olvasónak,. Felejthe­tetlen olvasmányélmények elevenednek meg bennünk, s hősei, az egyszerű munkás- emberek, akiknek élete a hősiesség és helytállás példá­jává magasul. Gondoljunk csak A versenyló halála, a Fehér hajó vagy a Dzsamila szerelme című kisregényeire. A hagyományok, a kirgiz nép mondavilága, szokásai, mélyen gyökereznek művé­szetében. Ott van, amikor a jelent, a közelmúlt történel­mét faggatja, amikor a szoci­alista társadalmat építő nép felelősségében, problémáiban, küzdelmeiben, életének vál­tozásaiban. felemelkedésében és sikereiben az ember, az egyén felelősségét, életének felemelő pillanatait és hét­köznapjait rajzolja meg. „Hogy a múlt emlékei meg­maradjanak jövendő száza­dokra, a művészet siet a tör­ténelem segítségére. Állan­dósítja a múltat. Valószínű­leg csak a művészet képes a pillanat parancsoló megállí­tására, a ma élőt rábírni, hogy bekapcsolódjék az ese­ménybe, amely elmúlik, hogy vissza ne térjen" — írja Ajt­matov a Népszabadság 1983. Áz évszázadnál hosszabb ez a nap január 15-i számában megje­lent „Egyenlő az egyenlők között” című írásában. Ajtmatov, aki eddig a múlt és a jelen összefüggése­it vallatta, tárta elénk mű­veiben hőseinek életén ke­resztül, .most a múlt, jelen,’ jövő egységében próbál fele­letet keresni emberi-művé­szi kérdéseire. S ezt a jövőt veszélyekkel terhesnek, fe- nyegetettnek látja, mert ve­szélyeztetett a jelen is. A mű története egy kis kir­giz faluban, Fergeteges Bu­ránkban játszódik, s kicsit csodálkozik az ember, amikor á főhőst is Förgeteges Edigej- ként ismerik, s tevéje is För­geteges Karanar. Tovább ol­vasva, azonban a szeme előtt növekszik szinte eposzi hőssé Edigej, a váltóőr. s válik szimbólummá a kis település, mely a vasútépítés idején né­hány barakkból állt. A cselekmény kezdete egy emberül vége. Edigej barát­ja és küzdőtársa, Kazangap, az emberi helytállás és tisz­tesség példája meghalt. Edi­gej kötelességének tartja, hogy kívánsága szerint az ősök temetőjében temessék el. Míg a hagyományokhoz híven megadja barátjának végtisz.tességét, gondolatban végigpergeti eleiét, melynek folyamát az időről időre át­dübörgő vonatok saját törvé­nyeik szerint szakítják meg. A mű valóságos és emléke­zeti síkján lejátszódó ese­ménysor maga is a párhuza­mos szerkesztés remeke. Életükön átvonul, átsüt a történelem, erényeivel, nagy­ságával, a személyi kultusz embert torzító, ártatlánok tragédiáit okozó szörnyű hi­báival. A regény harmadik síkja a fantasztikumba vezet, amely­nek Dosztojevszkij szerint: annyira kell érintkezni a reálissal, hogy az már majd­nem hihető legyen.” A falu közelében, életüktől elszakad­va, arra mégis mintegy tűnő­vé egy rakétakilövő bázis van. A képzelt__ jelen, amely­ben a Szovjetunió és az Egye­sült Államok közösen végez­nek világűrkutatási kísérlete­ket. Az egyik űrállomás szov­jet—amerikai űrpárosa új bolygót fedez fel, amelynek kultúrája magasabb a földi­nél, ahol nem ismerik a há­borút. Hisszük: az író is, az olva­só is a maga eszközeivel min­dent megtesz, hogy ne kell­jen más bolygóra menni a béke, az igazságosság megte­remtéséért. Ennek nagyon jő színtere (lenne) a Föld. Kántor Anna A csoda vége

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom