Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
HÉTVÉG! MEUIÉKJJET 1984. január 14. 0: FIATALOKRÓL FIATALOKNAK ka gördülékenyen beszél, szépen fogalmaz, nem akarom elhinni, hogy nincs meg a nyolc osztálya sem. Most végzi. Munka és iskola után olvasgatni szokott. És könyvet ír! Már megmutatta a nevelőjének. Kitalált történet, felhasználja benne saját bűnügyét is. (Lám, hát mégis foglalkoztatja három év előtti tette!) A végén azt is megtudom, hogy az a nevelő fogadta őt egyszer, amikor szökésből vitték vissza az intézetbe ... Akkor elhatározta, meg fogja verni. Hogy ez lett belőle, maga sem érti. Bement, ott hevert a kés az asztalon, felkapta ... Nem emlékezik csak három szúrásra. Itt, Tökölön egyszer kapott büntetést, verekedésért. Nem hagyta, hogy ketten menjenek a barátjára. Egyébként meghúzza magát. Nincsenek nagy álmai: nősülés, boldog családi élet... ★ Gyártelepféleség, csak a kerítés túl magas. Felül, az ívben kétfelé hajló vasakon szögesdrótcsíkok. Valaki megszólal: „Jó helyen já-| rank”. Jó helyen járunk? ★ A kapus szürke egyenruhája és a nagy tábla nem hagy kétséget, Tökölön vagyunk, a fiatalkorúak börtönében és fogházában. A parancsnok — inkább nézni osztályfőnöknek — tájékoztat bennünket. Százalékok, arányok. Je- gyezgetem a számokat, de az eszem másfelé jár ... ★ ... jó kötésű, villogó szemű fiú volt, Kolinak hívtuk. A hajósi nevelőotthonból ismerem. Szüntelen nevetősre állt a szája, szerette is mindenki. Félve írom a szót, de valóban intelligens volt. Elvégezte, tisztes eredménnyel, az általános iskolát, s beíratták Kecskemétre szakmát tanulni. Ügy tűnt, ő lehet a pozitív kivétel a tipikus állami gondozott sorsok között. Eszembe jut Kálmán, ez a túlkoros, de a többiektől jó pár centivel lemaradó, nagyon érzékeny, mégis vagány gyerek. Mintha ő ihlette volna a „Kicsi a bors ...” kezdetű mondást. Ügyes, erős, ugyanakkor meglepően tájékozott, igazi vezéregyéniség volt. Egy év alatt elvégezte a hetedik-nyolcadikat. Hívták, hát hogyne ment volna. — Haza, egy Szolnok megyei község szélére,-, a telepre. Azóta mindketten balhékba keveredtek, nem tudom hol vannak most. Lehet, hogy éppen Tököl a lakhelyük ... ★ „Induljunk sétára!” — javasolja a parancsnok. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mikor először viszi múzeumba őket a tanító néni. Poénkodásaink másként hatnak, mint odakint, a fel-fel- csattanó nevetés bizony falsul hangzik. Vagy csak én vagyok túlságosan érzékeny? Utálnám, ha engem mutogatnának, s gyűlölném azt, aki néz! („A gyerekek alig várták már magukat” — nyugtatott meg tavaly az egyik lánynevelő intézet igazgatója, mielőtt a magánzárkákat és lakóikat mutatta meg. Aztán a vezeklők egyike csak a hátát fordította felénk, a másik meg lefeküdt a földre, s két lábát a rácsnak támasztva nézett velünk farkasszemet.) Az iskola, akár a többi, csak a diákok idősebbek, no meg itt nem a köpeny járja. Feliratok, jelmondatok a folyosón, a termekben. A biológiaszobában akvárium, s üvegkalickában tengerimala- cpk. Erősítőeszközök, tornaterem. Minden ami kell. („Az elítélteknek közel a fele jár a dolgozók általános iskolájába. Az idekerülőknek csak felnőtt bűnőzök egészen kis hányada, hat százaléka rendelkezik valamilyen szakmával.”) Böngészünk a tízezer kötetes könyvtárban, jó néhányat elfogadnánk belőle, a kevésbé nyűttek közül. Akadnak persze rongyosra olvasottak is — — indiános és mesekönyvek. (Krimi — méltányolható okokból — nincsen.) Bekukkantunk a pszichológiai laboratóriumba. Jórészt itt dől el, hogy az egyhónapos megfigyelési időszak után milyen körletbe, melyik nevelőtiszthez kerül az új fiú. A stúdióban farmeros fiatalember, a kultúrtiszt rnutogatja a berendezést, magnókat, videó- felszerelést. Megyünk a körletekbe. Már az udvarról észreveszem az ablakokhoz nyumoló kíváncsi arcokat. Kandi pillantásokat vetnek lányainkra. A folyosón patikatisztaság. Keskeny, üvegezett téglalap az ajtók mellett, kémlelőnyílás. Benézek. Az ágyak egységesen vetve, akárha laktanyában járnék. Nem valami jókor érkezünk, odabent ebédelnek. A csajka fölött rámvetül egy szempár, zavartan kapom el a tekintetem. Kísérőink biztatnak, menjünk, beszélgessünk velük. „Hagyjátok már nyugodtan enni őket!” — így az egyik látogató. „Mindjárt mennünk kell, használjuk ki az alkalmat!” — érvelnek a többiek. Győz a racionalitás. Lassanként elvegyülünk a fiúk között. Kemény gyerekek vannak itt, Lombroso mester mégis foroghat a sírjában. Legtöbbjükre ő maga sem mondta volna, hogy bűnöző, ha csak a fizimiskájukat nézi. Egyikőjük az osztálytársát ölte meg, mert az megtalálta a betörési tervet tartalmazó naplóját, a másik a hídról dobta le a haverját, de a legnépszerűbb egy lányosképű kölyök. Kitartottságért csukták le, a Rákóczi téren futtatta a nőket. Élvezi a hitetlenkedést, rá is tesz egy lapáttal, hadd hüledezzenek a hallgatók! Van aki a legfrissebb sebeit mutogatja (dühében fejjel rohant a csempének), a másik meséli, mit követett el annak idején, a harmadik már a szabadulás utáni időket tervezi. Mindannyian szívesen beszélnek magukról. Mi nagyobb zavarban vagyunk. Kérdezgetünk, leggyakoribb szavunk a miért? Mikor állíthatom egy gyerekről, hogy ő a bűnös, s meddig az inkább a környezete, a család (vagy annak hiánya), netán a társadalom? Van-e erre valamiféle objektív mérce? „Olyan ártatlanok!” — sóhajtja csoportunk egyetlen anyája. „Mit sajnáljak rajtuk, — keménykedik egy férfi — nem ok nélkül vannak itt!” Nem hiszek a naív sajnálkozásban, és haragszom a sommás ítélkezésre. Aztán megint eszembe jutnak hajósi ismerőseim, s már inkább érzek sajnálatot én is. De már itt az ellenpólus: nemrégen alig tudtunk kimenekíteni a gyorsvonaton egy ártatlan kis elsős közép- iskolás gyereket a részegen kötözködő mándoki suhanc kezei közül. És ő még szabadlábon van. Ezek a srácok egészen mást tartanak természetesnek, mint az úgynevezett társadalmi elvárás. Nincsen bűn tudatuk — így, külön írva. Nem felejtem el, hogyan reagált egyszer egy tíz év körüli fiú, amikor megtudta, hogy jogász leszek: „Akkor majd megvédsz, ha lopni fogok!” — lelkendezett megdöbbentő természetességgel. Itt támasztom a falat a börtön folyosóján N. Józseffel. Tucatnév, tucattermet, -arc. Mégis mindenki hallott már róla. Ö az aszódi gyilkos, ti- zenvalahány késszúrással megölte nevelőjét. „Az egyik legjobb magaviseletű gyerekünk” — mondja róla a parancsnok. Nem várok látványos meaculpát, mégis meglep, milyen egykedvűen beszél egész országot felkavaró tettéről. „Leszámoltam ezzel, nem akarok foglalkozni vele” — közli. Állítólag álmában sem szokott előjönni az az este. Kérdem, milyen volt az áldozata. Válasza közhelyekből áll: rendes, intelligens stb. Nem, nem volt semmi oka, hogy ... Nem hagy nyugodni ez a dolog, de egyelőre semlegesebb témákra térek át. Az édesanyja szokta látogatni, ha majd kiszabadul, hazamehet. Bár az anyja úgysem bírja ki addig részeg apja állandó ütlegeit... JósA munkahelyek következnek. („Egyik legfontosabb feladatunk a munkára nevelés. Korábban szakmunkásképzés is folyt itt, ma elsősorban betanított munkát végeznek elítéltjeink. Kilencszáz forintot vonunk le a tartási költségekre, keresetük többi része őket illeti. Vásárolhatnak meghatározott összegig a benti üzletben, vagy újságokat rendelhetnek belőle. A maradékot gyűjtjük, ne kelljen üres zsebbel újrakezdeniük az életet.”) A nyomdában hetilapokat fűznek, csomagolnak. Nagy sárga masina vágja egyenesre a papír szélét, munkaruhás fiú adagolja a jövő heti Rakétát. A címlapról meztelen nő képe csúfondároskodik vele. Az udvaron betonelemeket öntenek, feltűnően szorgosan. Itt lehet a legtöbb pénzt keresni, igaz, alaposan meg kell dolgozni érte. A nagy üzemcsarnokban már műszakváltáshoz készülődnek. Külsőleg semmi jele, hogy nem egy civil gyárban vagyunk. Ikarusokhoz hajlítanak különféle csöveket, néhány szakmunkás irányításával a fiúk. Szép arcú, hallgatag cigánygyereket szólítok meg, ő már befejezte a munkát mára. Kezefején a tököli- ek stigmája, az a bizonyos öt fekete pont. Még otthon vésték bőrére a haverjai... Cinikus gondolatom támad: „ez bejött”. Rablásért van itt, a bátyjával közösen követték el. Megjelenik ő is. Teljes ellentéte testvérének. Rengeteg rajzolat a testén, többet tapasztalt már, mint az öcskös. Beszédes, örül a lehetőségnek, nemcsak válaszol, kérdez is: kik vagyunk, honnan jöttünk? Kezet fogunk. Utánam szól, köszöni a beszélgetést... Néhány kérdés még a parancsnoknak, de már igencsak mehetnékünk van. Kiérve — félig tréfásan — nagyot szívunk a szabad levegőből. Papp Dénes Az árnyoldal Az árnyoldal. Ez jelenik meg lapunk fiataloknak szánt mai oldalán. A kisebbség világának képe, mely zavar, irritál jó érzésű ifjút éppúgy, mint aggódó felnőttet. Áz erőszakos, a tisztességtelen, a bűnözés útjára tévedt, a bűnözésben merítkező emberek láttán kérdések sokaságát tesszük fel. Kutatjuk az okokat, a felelőseket. Csak ritkán — túlságosan is esetlegesen — jutunk el oda, hogy a fiatalok felelősségét is felvessük. Pedig riportunk éppen azt mutatja: az eltévedtet, a rosszat eléri a méltó büntetés. Csak ennyi lenne? Aligha. Kutatnunk kell, miként alakítható ki a felnövekvő nemzedékben az értékek tisztelete, az etikus tartás, a társadalom törvényeinek megtartása, az életformává vált tisztesség. Csak a környezet és közösség kényszere hathat a kisebbséget alkotó, a mértékadó erkölcs útjáról letérőkre. A megelőzés indulatával, a megtértek esetében a segítés szenvedélyével. Köztünk nőttek 'fel, köztünk élnek, közénk kerülnek vissza. Ne a tünetet kezeljük csupán. A kórt győzzük le. NEM DIVAT CSUPÁN Erőszakos fiatalok Szaporodnak fiataljaink viselkedési zavarai — panaszolják a felnőttek — az iskolában, az utcán, de még a családban is. Ki nem hallott még meghökkentő eseteket a tizenévesek durvaságáról, garázdaságáról, trágár beszédmódjáról? Aki rendszeresen megfordul fiatalok között — de elegendő élményt kínál egy kiadós séta is a nagyvárosi forgatagban —, az tanúsíthatja, hogy az ismerősöktől hallott történetek éppenséggel nem légből kapottak. Az ifjabb nemzedék mostani durva viselkedése, úgy látszik, társadalmi rendszerektől független kortünet, amellyel idehaza is szembe kell néznünk. A kultúrálatlan viselkedésnek számos oka lehet, ezeket sürgősen fel kell tárni, csupán azt ne tévesz- szük szem elől, hogy az ember magatartása, a mi esetünkben a gyerekek egy részének kifogásolt durvasága társadalmi termék, tehát mélyebb okokra vezethető vissza, mint az egyéni alkat vagy a manapság oly tetszetősen hangzó kordivat. Az ifjúság arculata minden korban olyan, amilyenné a felnőttek keze és példája formálja. Ifjúságunk viselkedési zavarai tehát nem függetlenek a társadalmi környezet zavaraitól. Mert ha a „nagy” társadalmi együttélés régióiban sincs minden rendben, ha mind többen elhajítják az erkölcsi kötőféket, akkor a tizenévesek hogyan lehetnének különbek, mint a felnőttek? Pedagógusok és pszichológusok azt vallják, hogy mindenekelőtt a kedvezőtlen családi körülmények vezetnek a társadalmi beilleszkedési folyamat korai zavaraihoz, ami iskoláskorban a nehezen nevelhetőségben nyilvánul meg. A rossz családi környezet, a szülők durvasága, nemtörődömsége, léha életvitele, szeretet nélküli magatartása az egyik gyerekben gátlást, szorongást, félelmet kelt, a másiknál — aki valószínűleg erősebb egyéniség — erőszakos indulatot vált ki, ami előbb-utóbb átcsap agresszív viselkedésbe. Az agresszív magatartás a pedagógiai szakirodalomban gyűjtőfogalom. A jelenség ugyanis nemcsak verekedésben, iskolai, utcai vagy munkahelyi garázdaságban ölt testet. A szóbeli erőszakosság is agresszió: a durva beszéd, az útszéli trágárság, az ordibálás, a fel- nőtekkel szembeni tiszteletlenség stb. Roppant nehéz megtalálni a betegség elleni gyógyírt. Egyelőre ott tartunk, hogy a pedagógusok, a szülők többnyire csak kérdezni tudnak a nehezen nevelhető, illetve agresszív. gyerekekkel kapcsolatban, s a válasz — mely legtöbbször a lélektan tudományának a várából hangzik el — egy- egy gyerek esetében lehet hathatós, de magát az elharapódzó jelenséget nem szorítja vissza. Az, hogy nagy figyelmet fordítsunk a sérült személyiségű fiatalokra, és a velük való foglalkozást hassa át a türelem, a szeretet, valóban jó tanács — de hiszen régóta ismeri ^ ________________________ ezt a családi és az iskolai nevelés. Csak hát jóval bonyolultabbak ennél az erőszakos viselkedés kiváltó okai, ennélfogva a szelíd kéz egyedül nem képes elsimítani a ráncokat. Két erkölcs határán élünk. Emlegetjük elégszer, hogy társadalmunk átmeneti jellegű, benne már több mint két évtizede a szocialista termelési viszonyoknak van meghatározó erejük. Igen ám, de o szocialista tudat kialakulása és megerősödése nem tart lépést a politikai, gazdasági, technikai fejlődéssel. A nagy történelmi-társadalmi megújulással — most csak a tudati oldalra figyelve — természetszerűleg jár együtt a múlt meghaladására való törekvés, a régiek helyett új értékek teremtése. Ránk most az jellemző, hogy a régit már leromboltuk, az új felépítésében pedig nagyon lassan haladunk előre. A korábbi, főleg a paraszti társadalom például még felhasználhatta a közvéleményben rejlő nevelő- erőt is. Mert az egyént, hányán megfeledkeznek róla mostanában, nemcsak a saját személyisége befolyásolja — a jogi törvényekről nem is szólva —, hanem azok a magatartási minták és íratlan szabályok is, amelyeket a környezete, a közvélemény állít elébe. Régen a kisgyerek elsősorban a felnőttek példáját látva, követve nevelődött bele a társadalomba, folyamatosan sajátította el azokat az erkölcsi értékítéleteket, amelyekre majd felnőtt korában szüksége lesz. Az egyén magatartását nemcsak a család ellenőrizte, hanem a közvélemény is, és a viselkedést aszerint ítélte meg, hogy az összhangban áll-e a közösség céljaival, érdekeivel. Ma viszont mit várhat a nevelés a közvéleménytől, például a fiatalkori erőszakosság visszaszorítására? Vajmi keveset, hiszen jóformán nincsen nálunk egységes pedagógiai közgondolkodás. Az emberek egy része, ingerült válaszként a neveletlenség szaporodó tüneteire, kemény szigort, büntetést követel, mások viszont — a pedagógia helyes elveit eltorzítva — azt próbálják elhitetni, hogy a gyereknek „teljes szabadságot” kell adni, azt csináljon, amit akar, mert csak így bontakozhat ki az egyénisége. Elevenbe vágó társadalmi kérdés a fiatalok egy részének agresszív viselkedése. Ha a közösségi eszme háttérbe szorul a társadalomban, és az emberek bizonyos csoportjainál az individualista törekvések kerülnek előtérbe, ha a közvélemény elnémul vagy közömbös lesz alapvető kérdésekben, akkor végül is mi emel gátat az önzésnek, az erőszaknak? Kellenek a pedagógia és a pszichológia kis lépései is clZ erőszakos magatartás 1 visszaszorítására, de társadalmi méretű javulás a szocialista tudat térhódításától, a szocialista erkölcs hadállásainak megerősítésétől várható csupán. K. I. >
