Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-28 / 23. szám
KM HÉTVÉGI melléklet /-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------—---------------\ FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Szükség van-e ránk — Ügy érzik szükség van magukra? — kérdeztem a Tungsram kisvárdai gyárában a kezdő szakmunkásoktól, és fiatal mérnököktől. — Igen — hangzott az egyértelmű válasz. Ugyanezt kérdeztem a Szabolcs Cipőgyár ifjú szakmunkásnőitől és egy frissen végzett üzemmérnöktől. A válasz itt is egybehangzó „igen” volt. Ez egyébként a világ legtermészetesebb kérdése még a legteljesebb biztonság esetén is. Hiszen aki ad magára, akinél a munka az élet nem csupán kényszerű része, akinek szüksége van arra, hogy értékén elismerjék, az nem csak a pályakezdés éveiben, de egész élete során feteszi ezt a kérdést. Első beszélgetés: Tungsram, Kisvárda. Beszélgetőtársak: Ágoston László főmérnök, aki nem pályakezdő, de fiatal. Harminchat éves és ő a gyárban a legidősebb vezető. Továbbá: Soltész Anikó szervező üzemmérnök, Lakó József, Kovács Balázs, Kassa Tibor, Károly József műszerészek, Makiári László gépészmérnök, főművezető, Kovács Benjámin gépészmérnök, gyártástechnológus és Fekete László gépészmérnök, technológus. ÁGOSTON LÁSZLÓ: — Itt jóformán mindenki fiatal, a gyár is az, az igazgató mindössze 35 éves, így én vagyok a vezetők között a korelnök. Fontos, hogy minden vezető helyből való, „importember” egy sincs. Elsősorban a diplomások hiányoznak, ebből következik, hogy akinek megfelelő a végzettsége, aki rátermett, az megfelelő munkát kaphat... Megmozdul bennem a kételkedő ördög: — Ha itt lennék pályakezdő mérnök, egyrészt örülnék, hogy ennyire fiatal mindenki. De, ha a jövőmön tűnődnék, lehet, hogy kevésbé lennék boldog. Hiszen az alacsony korátlag nekem, a — tételezzük fel — jól képzett, és tisztességesen előre jutni szándékozó — fiatal mérnöknek azt is jelentheti, hogy lesnem kell: mikor megy valaki nyugdíjba, vagyis mikor léphet mindenki egyet? — Ilyen gond lehetséges, de talán nem ily nyomasztó a helyzet. Ha jobb képességű fiatal nevelődik ki — volt már erre példa —, akkor csere is előfordulhat. Került már sor vezetőcserére, amikor kiderült, hogy valaki az adott poszton nem felel'meg. Egy biztos: itt a sima karrierre garancia nincs, aki a szamárlétrát akarja megmászni, s ki akarja sakkozni, hogy hány éves korában hol tarthat majd, az hibásan kalkulál. Az ugrásra viszont van lehetőség. Nálunk ráadásul sajátos a helyzet: egyedül csak a Kandó Kálmán főiskola nevel nekünk kellő szakembereket. Egy műszaki egyetemet végzettnek itt újra kell tanulnia a szakmát. Legalább egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ifjú mérnököt ne „etethessék” meg a jó szakmunkások. Aki diplomás hozzánk jön, az általában marad is. Mozgás azért van, de ennek inkább emberi, mintsem szakmai okai vannak. Nálunk naprakész tömeggyártás folyik: ha ma elmaradok az előírt mennyiséggel, holnap már nem tudom pótolni. — Érdemes itt szakmunkásnak lenni? — Ez a gyár elsősorban női betanított munkára épül, de a kulcsemberek a szakmunkások. Milyen a perspektíva? Ehhez tudni kell, hogy három kategória létezik: a gépbeállító, a csoportvezető és a kiemelt szakmunkás. A szakmunkások nálunk tanulnak, mert olyan berendezéseink vannak, amiket csak ebben a gyárban lehet megismerni. — A szakmunkásra mindig szakmunkásként van szükség? — Ritka kivételtől eltekintve igen. Előfordult, hogy szakmunkás betanított munkára került, de annak fegyelmi okai voltak ... Ami inkább gond: hiába jó átlagszínvonalú a szakmunkás- gárda, nem mindenki hajlandó a lépéstartásra. Mindig nehéz egy új technológiát átvenni ; ebben a gyárban örökké fejlődni kell, hogy valaki „spéci” legyen. Ez a kiemelt szakmunkásodnál is gond. A kereseteket illetően pedig egyszerű a képlet: aki kvalifikáltabb munkára képes, többet is keres. Egy kiemelt műszerész 20—30 százalékkal több fizetést kap ... A bevezetőben idézett kérdésre adott igenlő válasz mozaikokból tevődött össze. Soltész Anikó mondta: — Érettségi után kerültem ide, a gyár ösztöndíjasaként tanultam. Végzés után nem változott alapvetően a helyzetem, nem kaptam új feladatot. Ez nem panasz, mert engem, előlegezett bizalommal harmadéves koromban tettek jelenlegi helyemre. Mostani munkaterületemen akarok maradni, nem vágyok nagyobb pozícióra. Távolabbi tervem, a mérnökközgazdász diploma megszerzése. MAKLÁRI LÁSZLÓ főművezető, aki a legrégebben dolgozik a megkérdezettek közül: — Három éve kerültem a gyárba. Nagyon jónak tartom, hogy már a kezdeteknél sincs egyenlősdi, nem az az elv, hogy a diploma az diploma, hanem elég élesek a különbségek az oklevél minősítésétől függően. A jeles 4500 forinttal kezd, a négyes négyezret kap, az elégséges pedig kénytelen 2600 forinttal beérni. Én négyes oklevelet szereztem. Rendszerszervezőként végeztem, és végül a termelésnél kötöttem ki. Ma már nem hagynám el azt a területet. Egy év után főművezető lettem. — Jellemző ez a gyorsaság? — Nem. Ügy érzem, túlságosan nagy ugrás volt. Olyan helyre kerültem, ahol már négy, régen dolgozó művezető volt. — Nem keltett felzúdulást a gyors előzés? — A művezetők mindegyikének alacsonyabb volt a végzettsége mint nekem, az előzésből probléma nincs. — Az ugrás után hogyan tovább? — Jó ideig itt kell maradnom, hogy továbbléphessek. Mi a lehetőség? Célszerű lenne, hogy a vezetők 4—5 évenként más beosztásba kerüljenek. Tudom ez nem olyan egyszerű, de biztosíthatja a megoldást. Elképzelések is születtek, de előre megtervezett forgás nincs... KOVÁCS BENJÁMIN 1983 őszén került a gyárba: — Fejlesztéssel foglalkozom ... A közvetlen főnököm nagyon elfoglalt, s keveset tud a kezdőkkel törődni. Az biztos, hogy ha fejlesztőként akarok értelmesen dolgozni, még sok tapasztalatra kell szert tennem. Ami az előrejutást illeti: annyira a pálya elején állok, hogy erre még korai gondolni... — Én is rendszerszervező gépészmérnök vagyok — mondja Fekete László, aki ugyancsak 1983 ősze óta dolgozik a gyárban. — Az a baj, hogy számítógép nincs, így csak a gépészeti ismereteimét hasznosítom. Mehettem volna fejlesztőnek, de az emberekkel való foglalkozás jobban érdekel, örültem, amikor művezető lettem, de más munkára kértem magam, mert megjött a behívóm és nem láttam értelmét annak, hogy egy-két hónapig művezető legyek ... Most a tanulóidőnk van, s a helyzetet nem, szabad végleges állapotnak tekinteni. Nér ha úgy érzem, a munkámhoz nem kell a diploma, de az egyetemi végzettség segít abban, hogy ugyanazt jobban csinálhassam. A műszakiakra nagy szükség van, de érzésem szerint túl sokan vagyunk, kevesebb ember, jobban kihasználva elég lenne ... Mielőtt a szakmunkásokat hallgatnánk, vessünk egy pillantást a „bérjegyzékre”, minden megjegyzés nélkül. Nézzük előbb a műszakiakat. Soltész Anikó jeles diplomával 4500 forintot, Makiári László főművezető, prémiummal együtt 6000 forintot vihet haza, az ugyancsak jelesen diplomázott Kovács Benjámin fizetése 4500, Fekete Lászlóé pedig 4000 forint. És a szakmunkások: Lakó József 5200—5500 forint, Kovács Balázs 5200 forint; Kassa Tibor első teljesítménybéres hónapjában 5700-at keresett, a még órabérben dolgozó Károly József fizetése 3200 forint. LAKÓ JÓZSEF: — Szakközépiskolát végeztem. Először arra gondoltam, hogy továbbmegyek, de untam már a tanulást. Most katona leszek, aztán meglátjuk ... KOVÁCS BALÁZS: — Én is szakközépiskolát végeztem 1982-ben. Állványgyártó gépre kerültem, elég hamar teljesítménybéres lettem. Ez nekem elég is. Nem akarok továbbtanulni. Itt nem nehéz a munka, és majdnem annyi a bérem, mint a csoportvezetőnek. Úgy 500—700 forint a különbség. KASSA TIBOR: — Múlt év augusztusa óta vagyok szakmunkás. Jó a munkaköröm, jók a kollégáim. Most szakközépiskolába jelentkeztem. Ha leérettségizem, tovább szeretnék tanulni. KÁROLY JÓZSEF: —• A legnagyobb órabérrel engem vettek fel. Mikor lehetek órabéres? Ez nemcsak rajtam múlik. Kérdés ugyanis: mikor ürül teljesítménybéres hely? Erre talán lesz lehetőség... A mondottak összegzésére, magyarázatára talán nincs is szükség. Második beszélgetés: Szabolcs Cipőgyár. A Szabolcs Cipőgyár a munka jellegében, a bérezésben különbözik a Tungsram- tól. De: pályakezdők itt is vannak. És az is biztos: mindenkire szükség van! Huszka József, a gyár igazgatója : — Sok az ipari tanulónk, és sok a gondunk, hiszen a végzettek egy része elmegy tőlünk. Mert kényszerből választották ezt a szakmát, mert másutt könnyebb a munka. Ezek a gyerekek általában nem képesek középiskolában továbbtanulni, Szinte csak lányok kerülnek a szakmába, s aki férjhez megy, sokszor hazaköltözik a falujába ... Maga a képzés is gond. A cél a magas műveltségű munkás, ezért az oktatás fele elméleti, így a gyakorlatra kevés idő jut... Sokszor elég lenne a betanított munkás is, de egy szakmunkás többfelé használható ... Baj, hogy egyre kevesebb az olyan gyerek, akiből később középvezetőt lehet „csinálni”. Felhígult a szakma. Nem könnyű a műszakiak helyzete sem, hiszen vannak mérnökök, akik a jobb szakmunkásoknál kevesebbet keresnek. Ugyanez a helyzet a művezetőkkel. Felsőfokú végzettsé- gűekben nem vagyunk gazdagok. Tizenhárom diplomásunk van, de tíz még kellene: Juhász Judit, Fintor Gá- borné, és Orbán Ilona felsőrészkészítő szakmunkásokkal, valamint Mezősi Éva bőrfeldolgozó-ipari üzemmérnökkel ugyanarról beszélgettünk, mint Kisvárdán. Mind a négyen 1983 júliusában kerültek a cipőgyárba. Kezdők tehát mindannyian. — Erre a pályára készültek? — Igen — felel Juhász Judit. — Női szabó akartam lenni — mondja Fintor Gá- borné. — Szövőnőnek készültem — mondja Orbán Ilona —, de kollégiumban kellett volna lakni és ezt a szüleim nem akarták. — A Zrínyiben érettségiztem — meséli Mezősi Éva. — Az osztályfőnökünk javaslatára többen a könnyűipari főiskolára jelentkeztünk. Ruhaiparira felvételiztem, de végül bőrös lettem. Nem bántam meg a választást. Gyakornok vagyok, és a most alakult tőkés osztályra megyek dolgozni. Megkérdeztem, milyen eredménnyel végeztek? Juhász Judit elméletből kettest, gyakorlatból ötöst szerzett. Fintor Gábornét hármasra és négyesre, Orbán Ilonát pedig hármasra és ötösre minősítették. Mezősi Éva jó rendű diplomát kapott. Feljegyeztem a fieztéseket is, kommentár itt sem szükséges. Tehát Juhász Juditnak és Fintor Gábornénak 2700 forint volt eddig a legnagyobb keresete, Orbán Ilona 3900 forintot is vitt már haza. Mezősi Éva üzemmérnök fizetése 3000 forint. — A velem végzettek — mondja az üzemmérnök — 3500 forint körül kezdtek. Az én első ajánlatom a Szabolcs Cipőgyártól 2600 forint volt... — Tanulmányi eredmény szerinti differenciálás nincs? — kérdem a szakmunkásokat. — Nincs — felelik. — És ez helyes? — fordulok a legjobb eredményt elért Orbán Ilonához. — Természetesen ... A válasz oly magától értetődő, hogy a vitának különösebb értelme nem lett volna. A szakmunkások közül egyik sem akar tanulni: mindhárman bejárók. Ramo- csaházáról, Ibrányból, Ke- mecse Körmendi-tanyáról indulnak nap, mint nap. 1984. január 28. A Szabolcs Cipőgyárnak mindenkire szüksége van. S ha ennek a mondatnak rossz a csengése, az nem a gyár hibája... Harmadik beszélgetés: megyei tanács, munkaügyi osztály. A beszélgetés előzménye: a pályakezdőkkel átfogóan senki sem foglalkozik. A pálya- választási tanácsadón, a KISZ megyei bizottságon és a 107- es szakmunkásképzőben nemleges volt a válasz az érdeklődésre. Minden irányú vizsgálatot a megyei tanács sem végzett. De dr. Palozsa Bélá- né főelőadó szavai és dr. Barcsi Aranka írásos anyaga közelebb visznek a hiteles kép megfestéséhez. Mert a Kisvárdán és a cipőgyárban kapott „igeneket” hiba volna általánosítani. — Egy tavalyi, vizsgálat szerint — mondja dr. Palozsa Béláné —, a pályaelhagyás a mezőgazdaságban a legnagyobb mértékű, 60 százalék körül mozog. Ezen belül legtöbben (65—70 százalék), a növénytermesztők keresnek más munkát. Legkevesebb a pályaelhagyás a kereskedelemben: 15—18 százalék. Az ipart nézve: a hegesztők 35— 40 százaléka keres más munkát. Ennek egyik oka, hogy nagyon sok gyenge képességű fiatal jelentkezik ide. A gépgyártásban minden harmadik fiatal néz más munka után, az autószerelőknek pedig a fele keres más szakmát. Sokan mennek gépkocsivezetőnek, mert ott többet kereshetnek. Nagy a mozgás az építőiparban is. A női szakmákat tekintve a bőr-, textil- és ruhaiparban átlagban 40 százalékos a pályaelhagyás. Ha általában firtatjuk az okokat, megállapítható, hogy sokakat a munka nem elégít ki, mások a keresetet, vagy az előmeneteli lehetőséget keveslik, de szerepet játszik a rossz pályaválasztás, az, hogy nem ezt akarták csinálni, s a nőknél számításba kell venni a családalapítást... — Természetesen akadnak hiányszakmák. A gépi forgácsoló, a kőműves, az ács, a cipőgyártó... A felsőfokú végzettségűekből egyértelmű a hiány, így mindenki a képességeinek, végzettségének megfelelően dolgozhat. A dr. Barczi Aranka által írt összegzésből „szükség van-e rájuk?” kérdésre kaphatunk feleletet. Ezúttal csakis a szakmai képzettséget adó iskolákat nézzük. „A megye oktatási intézményeiben — szól a hely tét ismertető írás —, 15 220-an végeztek 1983- ban.” Számos szempontot figyelembe véve a szakemberek 9230 munkába állítható fiatallal számoltak. A foglalkoztató szervek ezzel szemben 6429 munkahelyet kínáltak fel, s ez azt jelenti, hogy várhatóan 1500-an mennek (mentek) el a megyéből. Ezek után nézzük, milyen kilátásokkal indultak a szakközépiskolások? Az elhelyezkedni szándékozók száma 610, a munkahelyeké pedig 450 volt. Természetesen, a szakmák szerinti szóródás nagy. Az összesen 2980 ifjú szakmunkás 3021 hely között válogathatott, azonban a túlkínálat sem egyenlő a gondnélküliséggel. Mert, míg a szakmák hozzávetőleg felében keresik az embert, addig a másik felében az eszkimó sok és a fóka ke.ás. Végül: az 550 diplomás i észére 737 munkahelyet kín " ak 1983-ban ... A figyelmes olvasó látja: elnagyolt a kép, és jelzésszerű minden ebben az írásban. A téma a „bűnös” hisz annyira sokrétű, hogy — mint említés esett erről — mihamarabb átfogó vizsgálatnak kell alávetni a fiatal szakemberek helyzetét. Mert a „szükség van ránk?” időnkénti igenjével szemben ott áll, a „Szükség van-e rájuk?” — kérdésre gyakran adható nemleges válasz. Speidl Zoltán