Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

1983. december 3. Három gyerek, négy gyerek... Riportot írtam az egy, legfeljebb két gyereket neveld családokról. írtam arról, hogy a nemzet, az ország jövője szempontjából miért kicsi a mai gyermekáldás és pedzet- tem azt is: nehéz ma több gyereket vállalni, mert gazdasá­gi helyzetünk nem a legjobban alakult, s főhivatású anyá­nak lenni, keveseknek adatik csak meg. Nem mondhat­nám, hogy meglepett, de mégis örömtelién, s kissé váratla­nul érintett, hogy többen kerestek telefonon, mások pedig levélben írták 1c az olvasottakkal kapcsolatos észrevétele­iket. Valamennyien több gyermekes családanyák. Részlet V. T.-né leveléből: „Igen nehéz ma három gyere­ket etetni, ruházni. A nevelés, ha a család egységes, kevés­bé okoz gondot, de minden pénzbe kerül. Családom össz­jövedelme családi pótlékkal 10 ezer forint. Két nagy gyer­mekem ruháira, kosztjára igen sok kell. Harmadik gyer­mekem 14 hónapos, de a cse­csemő- és gyerekruha ára igen magas. Vissza kellett mennem dolgozni, hogy a ha­vi 10 ezer forint összejöjjön, pedig boldogan maradtam volna. De mégsem panaszko­dom, sőt ismerőseimnek csak olyan boldogságról tudok be­szélni, amit három gyerek nélkül el sem tudnék képzel­ni ...” A korábbi riportban sze­replő Zrínyi gimnázium egyik volt tanulója is tollat raga­dott. „ ... Hogy miért fogtam tollat? Először, mert nekem is 3 gyerekem van ... Hátrá­nyos helyzetű, nagy családból származó gyerek voltam. A mi korosztályunk még nem indult biztos szülői háttérből eredően, biztos anyagi alap­pal az életnek. Több osztály­társamnak van három gyer­meke, s nem hiszem, hogy la­kásért vállalták volna —, mint ahogyan én sem. De nem panaszként, őszintén mondom, sokkal nehezebb mint kettő, főleg egy gyermek esetén... Nem vállalják, és nem is fogják sokan a több gyerme­ket. Kérdem én, megnézte valaki, hány nagycsaládos üdülőjegyet kap egy-egy vál­lalat? Hol van az arány? Azt hiszem ilyen és hasonló ol­dalról kellene megvizsgálni a dolgokat. Ne hitesse el vélem senki, hogy az a gyerek, aki több gyermekes családban nőtt fel, szintén vállalni fog­ja ugyanazt, mint a szülei. Nem fogja, mát csak azért sem, mert azok között a gyer­mekek között él, hallgat, ámul, akik minden nyáron még csak nem is Magyaror­szágon, hanem külföldön jár­nak, igazi jó cuccaik vannak, s nem drága a drága ... ^ Megvallom őszintén, féltem őket. Már biztos, hogy nem tudom őket úgy elindítani az életbe anyagilag mint mások, az egykéket. Nagyon iQyek~ szem, hogy emberségből, jó­zan gondolkodásból, szeré­téiből, élettapasztalatból tudjak nekik pluszt adni... Vágyódtam a szép családra, aminek nagyon örülök, de félek a jövőtől. Nem já­rok-e majd úgy, mint egyik ismerősöm járt? Felnőtt gyer­meke szemére vetette, miért szült három gyereket, ha nem tudja azt adni, mint má­sok? ... Lehet az is majd, hogy azt mondják: köszön­jük, hogy felneveltetek béké­sen, szépen, szeretetteljesen! Ügy legyen, bár csak megér­ném!” — Miért hívott fel? — kér­dem Szöllősi Jánosnét, a Kossuth gimnázium magyar —történelem—filozófia sza­kos tanárát, a négygyerme­kes családanyát. — Mert úgy látom, hogy társadalmi tudati szinten nem értékelik a több gyereket. Tizenkét évig laktam Lenin- városban, a polgári gimnázi­umban tanítottam. Három gyermekem született egymás után — a negyedik kissé ké­sőbb —, s a férjem nem ke­resett úgy, hogy a gyest igénybe vehessem. De féltem az elszigetelődéstől is. S nem volt senki, aki segíthetett volna a három gyerek gondo­zásában. A munkahelyemen sem vették figyelembe, hogy nekem — és a hasonlóknak — nehezebb kétfelé is mindig helytállni. Szerintem tudo­másul kellene vétetni, hogy anyának lenni — több gyere­kesnek különösen —, társa­dalmi feladat. — Ha tehette volna, otthon marad a gyerekekkel? — Volt időszak, amikor igen. Ha anyagilag megen­gedhettem volna, minden­képpen. — Nem sajnálják, nem né­zik le a több gyerek miatt? — Röstellném, ha sajnálni kellene, hogy négy gyerme­kem van. Igyekszem adni magamra... És rájuk való hivatkozással nem vontam ki magam semmi fontos dolog­ból. A gyerekek mellett sze­reztem vörös diplomát az esti egyetemen, és így végeztem el a filozófia szakot a Kossuth Lajos Tudományegyete­men ... — Mit jelentett — és je­lent — anyagilag a négy gye­rek? — Muszáj voltam „pótma­mát” fogadni melléjük. Úgy igyekeztem az egészségüket óvni, hogy gyermekorvost fi­zettem. Ez legalább nyolc­vanezer forintot vitt el... — Van valamilyük a laká­son kívül? — Se kocsi, se telek. Két­szer voltam külföldön: egy­szer Pozsonyban, egyszer pe­dig Erdélyben. — Mennyiből gazdálkod­nak? — Férjemet Leninvároshoz köti a munkája, osztályveze­tő a TVK-ban. Itt, Nyíregy­házán 10 ezer forintból élünk. Ezer forint a rezsi, s napi há­romszáz forintot vitt el nyá­ron az étkezés. Másfél szobá­ban élünk és a nagyobb la­kásra félretett pénzből kel­lett elvennem. Iskolaévben csak az óvoda és a napközi 1200 forint. Egy télre való felkészülés a gyerekeknek, legkevesebb tízezerből jön ki... Ülünk a tanári melletti kis helyiségben. Figyelem Szöl­lősi Jánosnét. Ápolt, csinosan öltözött. Ha nem mondja, sosem hinném, hogy négy gyermeke van. Hogy mennyi energiájába kerül neki ez a tartás, csak ő tudja. S ő tud­ja azt is, hogy reggelente hánykor kel, este hánykor fekszik, míg az otthont, a gyerekeket rendbe tette ... Karmanóczky Jánosék Ko­dály Zoltán utcai lakásába nem a véletlen vezetett. Szöl­lősi Jánosné említette őket, mint sorstársakat, mint négy­gyerekeseket. A lakás szép, néhány jó festmény függ a falakon, a könyvszekrény­ben pedig egy kis könyvtárra való könyv lapul. Egy biztos: nem színre és nem méterre vették őket. A férj az ipari szakközépiskolában testneve­lő, az asszony az 5. számú ál­talános iskolában tanít. Van egy másodikos kisfiúk, egyik lányuk Debrecenben, a zenei szakközépiskolában el­sős, a másik lány harmadikos gimnazista, a huszonegy éves nagy fiú pedig Pesten, a Ze­neakadémia negyedéves hall­gatója és január óta a Ma­gyar Állami Operaház muzsi­kusa. — Mi tízen voltunk testvé­rek — mondja a feleség —, ezért szeretem én is a több gyereket. Minket szeretetben neveltek ... Szüleim parasz­tok voltak, korán meghaltak, s engem a testvéreim tanít­tattak. — Én nem származom nagy családból — veszi át a szót a férj —, hárman vol­tunk csak testvérek, de a ro­konságban sok a gyerek. — Ha ma kellene, nem biz­tos, hogy vállalnánk — szól az asszony. — Valóságos mű­vészet megélni. Ez a lakás kettő plusz egyes. Belekezd- tünk egy megfelelő méretű családi ház építésébe, de be­fejezni már nem tudtuk. A számvetés itt is hasonló, mint az előbbi esetben. Egy kevéssel talán több a jövede­lem, de a távol tanuló gyere­kek miatt a kiadás is több. — Nem dohányzunk, nem iszunk — mondják —, néha hangversenyre szoktunk el­járni. Csakhogy, eleve 3500 forintot fizetünk az OTP-nek. Törlesztés, részlet, rezsi. A nagy fiúnak havonta legalább kétezer forintba került a ta­nulása, a kollégista lánynak csak a heti négy utazása visz el négyszáz forintot. Plusz a kollégium és némi zsebpénz. Legalább hétezer forint megy úgy el, hogy nem ettünk, nem öltöztünk. — Nem tudom mi lenne, ha betegség lenne? — ingatja fejét Karmanóczky János. Aztán a nagy családosok és a társadalom viszonyára for­dul a szó. — Munkahelyemen nem panaszkodom — mondja a feleség —, nem akarom, hogy sajnáljanak ... Sokszor azt mondják, a munkahely nem szociális intézmény. Ez igaz is. De például a férjemnek csak a Zrínyi gimnáziumban ismerték el, hogy annak más a helyzete, aki négy gyereket nevel. Tőlem — tőlünk — ugyanazt várják el a munká­ban, mint a kevesebb gyere­ket nevelőktől. Ha egy haj­szállal lemaradok, mert nem bírom, nem kapok elisme­rést ... Az a gond — mondja némi gondolkodás után —, hogy megindult annak idején egy pozitív folyamat, a több gyerekért. Aztán most azokon csattan az ostor, akik három, négy — néha több — gyere­ket nevelnek... Félreértés ne essék: ezek a szülők nem bánták meg, hogy több gyereknek adtak életet. Csak a látszat csal, hi­szen ezúttal elsősorban a rideg — ám nélkülözhetetlen — anyagiakon át néztük a kérdést. Ha az előzményként szolgáló írást Veres Péterrel kezd­tük, most fejezzük is be vele: „Igen, mondjuk meg végre: az ország, a nemzet azoké lesz, akik fenn akarják tartani, akik akarják fenntartani. Én azt hiszem, hogy ma már nem haraggal, hanem gondolkodásra hívó szóval feltehetjük a kérdést: van-e köze annak az állampolgárnak, ha egyéb­ként egészséges, a szocialista jövendőhöz — ami egyben, akarja-e valaki vagy nem, a magyar nemzet jövője is —, aki nem vállalja, pláne kényelemszeretetből nem vállal­ja legalább az önmaga helyére álló utódok nevelését? De hogyan érdekelheti még a jelen is azt az embert, akit nem érdekel a jövő?” Nem helyesbítésként, csupán kiegészítésként: Nem csak a családban dől el a kérdés. Speidl Zoltán Lapok egy regényes életútból Nona György nevét jól Ismerik azok, akik a felszabadulást köve­tő hónapokban, években kerültek az ifjúsági mozgalomba, az újjá­alakuló politikai életbe. Az egykori ifjúsági vezető és színes egyé­niségű politikus most a Kossuth Könyvkiadó igazgatója, s e minő­ségében járt az elmúlt napokban megyénkben. Mint kiderült: régi személyes ismerősként látta újra Szatmárt, Mátészalkát. Nonn György „Életem roppant érdekes élménye, a harmincnyolc év­vel ezelőtti szatmári utam. A szomszédba való vagyok, a Mérkkel és Vállajjal szom­szédos romániai Csanáloson születtem. Szatmárban jár­tam középiskolába, majd a kolozsvári egyetem jogi kará­ra iratkoztam be, 1936-ban. Ekkor vettek fel a Román Kommunista Pártba. Már ak­kor rengeteg érdekes ember­rel ismerkedtem meg. 19 éves koromban — a Romániai Magyar Dolgozók Szövetségé­nek képviseletében — tár­gyalhattam például Petru Grozával, a romániai Ekés­front vezetőjével, a felszaba­dulás utáni miniszterelnökkel. Ettől az időtől kezdve az éle­temet a tanulás mellett egyet­len dolog kötötte le: a moz­galom. 1939-ben megalakult a Román Kommunista Ifjúsági Szövetség, annak lettem az erdélyi titkára. Egy évvel ké­sőbb — a bécsi döntés után — Észak-Erdély átkerül Ma­gyarországhoz. Új feladatom: felvenni a kapcsolatot a ma­gyar párttal. Így kerültem 1941 januárjában három idő­sebb kommunista társaságá­ban egy delegáció tagjaként illegális úton Moszkvába. A Komminternnél tárgyaltam magyar és román kommunis­ta vezetőkkel. Ott ismertem meg Rákosi Mátyást, Gerd Ernőt, Révai Józsefet és Far­kas Mihályt. Miután a fel­adatokat megkaptuk, vissza Kolozsvárra. Innen kerestük és vettük fel a kapcsolatot a budapesti elvtársakkal, sze­mélyesen Ságvári Endrével. Neki sokban köszönhető, hogy 1941-ben Kolozsváron, Nagy­váradon és Szatmáron már háromszáz fős illegális kom­munista ifjúsági csoport mű­ködött ...” Júniusban megindult a szov­jetellenes háború. Annak a lis­tának az alapján, amit a román rendőrség adott át a magyarok­nak, több, mint ezer kommunis­tát tartóztattak le Észak-Erdély­ben. Nonn Györgynek szeren­cséje volt, a letartóztatás elől meg tudott szökni. Pesten ille­gális néven dolgozott a XIV. ke­rületben. Mikor a pesti mozga­lom lebukott, Schönherz Zoltán­nal együtt öt is letartóztatták. Andrássy út, majd a Margit kör­úti fegyház következett. Tulaj­donképpen ezekben a börtönök­ben ismerte meg az egész ma­gyarországi mozgalmat. 1944 de­cemberében szökött meg egy transzport vagonból, s csatlako­zott a kőbányai partizán cso­porthoz. Egy hónap múlva felszabadult Budapest. Negyvenöt január 18- án bement a budapesti pártbi­zottsághoz, ahol azzal bízták meg, szervezze meg a kommunista pár­tot a Ferencvárosban, s itt fog dolgozni párttitkárként. Akkor volt huszonhét éves. Nem soká­ig dolgozott ott, mert behívták a budapesti pártbizottsághoz, s ő lett az akkor alakuló tömegszer­vezetek — a Magyar Nők De­mokratikus Szövetsége és a Ma­gyar Demokratikus Ifjúsági Szö­vetség — felelőse. „Itt jött egy érdekes vonu­lat az életemben. 1945 febru­ár végén feljött Debrecenből Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára, és a káderosztálytól kért egy embert személyi titkárának. Engem néztek ki erre a be­osztásra, hiszen jogot végez­tem és Moszkvában is jártam, így kerültem negyvenöt már­ciusában Debrecenbe, az ide­iglenes kormány székhelyére. Ott voltak a koalíció külön­böző pártjai, alakult, forrt, zsongott az élet. A tiszántúli megyékben már megkezdték a földosztást. Az MKP főtit­kárának egy szobája volt. így előttem zajlott minden meg­beszélése. A felszabadulás utáni magyar történelem nagy eseményei zajlottak kö­rülöttem, tulajdonképpen az új államalapításnak lehettem tanúja. Megfordult ebben a szobában Dálnoki Miklós Bé­la, a volt horthysta vezérez­redes, miniszterelnök, Tildy Zoltán, a kisgazdapárt és Szakasits Árpád, a szociálde­mokraták vezetője. Roppant érdekes élmény volt ez szá­momra, mint ahogy a felsza­badult megyék kommunista titkárainak beszámolói is. Több kötetes regény: látni, hallani, hogyan bontakozik az új magyar élet.” Később a kormány és a pár­tok felköltöznek Budapestre. El­jön 1945 ősze, következik a fel- szabadulás utáni első választás, amely a kommunisták számára rendkívül fontos, hiszen ez a párt a felszabadulás előtti ne­gyedszázad alatt a magyar reak­ció legfőbb céltáblája volt, s min­dent megtettek, hogy az emberek féljenek a kommunistáktól. Többszörösen így volt ez Sza­bolcsban és Szatmárban, ahol a nép tudatlanságára külön is épí­tettek ellenfeleink. Az MKP min­den aktivistájának részt kellett venni a választási harcban. „Itt kezdődött ismeretsé­gem a megyével. A párt Szat- márba küldött, hogy válasz­tási biztosként segítsem az ottani munkát. Valószínű azért, mert ennek a megyé­nek a tőszomszédságában él­tem és dolgoztam korábban hosszú évekig. És most jön az én nagy él­ményem. Október elején in­dultam el Szatmárba. Debre­cenben, a területi bizottságon — oda érkeztem Pestről — egy személykocsit adtak, in­dulunk a sofőrrel tovább pénz, élelem nélkül. Azzal a vigasszal keltünk útnak, majd találunk helyben mindent, ami szükséges, az ottani kommunisták ellátnak ben­nünket. így érkeztem meg Mátészalkára. Az MKP tit­kára — fiatalember volt, a nevére sajnos nem emlék­szem — lovagló nadrágban, csizmában fogadott. Ismer­tette a helyzetet, amely a szá­munkra rózsásnak nem volt éppen mondható. Mindegy, szép a feladat. Minden falu­ban tartottunk gyűlést. Be­széltem mindenütt, ahol ösz- szegyűltek az emberek, kocs­mában, iskolában — hiszen kultúrház még nem volt.” Hogy nézett ki ez a vidék ak­kor, milyennek látta az idegen a szatmári részt? „Én addig a romániai ol­dalt ismertem. Csak akkor döbbentem rá, mennyivel elmaradottabbak a magyar falvak, mint Szatmár Romá­niában lévő része. Város nincs a közelben, piac sincs, ahol a megtermelt élelmet el tudnák adni az emberek. Ret­tenetes nagy a szegénység. Alapvető politikai kérdések­kel sincs a lakosság tisztá­ban, a szegény ember azt sem tudja, milyen pártok vannak, fogalma sincs kire, miért kellene, érdemes sza­vazni. Akik földet kaptak, tele vannak gonddal. Nincs igájuk, vetőmagjuk, de az adó, a terménybeadási köte­lezettség is rettenetesen nyomja őket. Amerre men­tünk, keveset törődnek az emberek a szorosan vett poli­tikával, a távolinak tűnő jö­vővel, a napi teher nyomaszt­ja őket. Mik voltak a fő té­mák? Csökkentsék a beadási kötelezettséget, hozzanak iparcikket, mert nem tudnak vásárolni az üres boltokban. És amikor összehívtuk a gyű­léseket, elsőként gyűltek ösz- sze az asszonyok, akiknek a férjük hadifogságban volt, vagy elesett a háborúban, de ők még bíztak és kértek; se­gítsük hazahozni őket...” Az ellenséges propaganda is bénította a cselekvést. A háttér­ből — jegyzőtől, malomtulajdo­nostól, paptól — szárnyra keltek a rémhírek: jönnek az angolok, velük a volt földbirtokosok és felakasztják azokat, akik a föl­deket a kommunistáktól elfogad­ták, aztán külön ellátják a kom­munisták baját... Külön is megmaradt benne egy község, Szamossályi, ahová vár­ták a kompot, de nem jött, vár­ták a világosságot, de hiába, hi­szen a lámpából kifogyott a hi­ányzó petróleum. És az emberek ezernyi más ügye-baja, amire bizony az ottani kommunisták nem tudtak, nem is tudhattak megválaszolni. Csak a lelkesedés volt meg bennük, ami önmagá­ban kevés. „Talán egy hétig lehettem akkor Szatmárban, járva egyik községből a másikba, Hogy, hogyan, ennek illuszt­rálására egy apró dolgot, de — hiszen csupa apróságokból áll az élet! A sofőr közli, el­romlott a benzin csöve. Úgy mentünk aztán faluról falura, hogy menet közben töltöget­tem a benzint egy ideiglenes csőbe. Szombaton délután el­fogyott az üzemanyag. Be kell mennünk Mátészalkára. Az­zal fogadtak ott az elvtársak: a pesti rádió bemondta, Nonn György azonnal menjen fel a fővárosba. Elindultunk Nyír­egyháza felé. Az úton — Kál- lósemjén körül végképp el­romlott az autó. Felkérezked- tem egy szekérre, az letért a város közelében. Egy bicikli csomagtartóján hozott egy ember tovább. Késő este ér­keztem Nyíregyházára, ahol épp ott tartózkodott Rákosi Mátyás, a másnapi választá­si gyűlés előadója. Jelentkez­tem nála. Elmondta, azért kell gyorsan Pestre mennem, mert engem is betettek a másnap reggel Londonba in­duló delegációba, amely a Demokratikus Ifjúsági Világ- szövetség alakuló kongresz- szusán képviseli a magyar fi­atalokat. A kérdés: vonat hí­ján hogy jussak fel Buda­pestre? A nyíregyházi szov­jet városparancsnok adott dzsipet, amelynek viszont nem volt szélvédő ablaka. Szajolnál igazoltatás, há­tul ültem, leszállítottak, fél óra múlva tisztázódott a helyzet, mehetünk tovább. A teherautó vezetője Ceglédnél megáll, álmos, aludni akar. Vertem az ablakot, kiabál­tam: Vorosilov vár Budapes­ten! Elindultunk. Reggel hat­ra érkeztem az Üllői útra, futva az Akadémia utcára, a pártközpontba. Motorkerék­páron értem el Mátyásföldet, tíz perccel a szovjet katonai repülő felszállása előtt — amely Berlinig szállított min­ket — egy aktatáskával, sza­kállasán, sárosán estem be a gépbe... Máig sajnálom, hogy nem tudtam végigcsinálni Szat­márban a választási harcot. Nem mondom, hogy ez eset­ben többséget szereztünk vol­na, de mégis sokáig lelkiis- meretfurdalást éreztem ami­att, hogy nagyon kevés szava­zatot kaptak ott 45 novembe­rében a kommunisták. Hát ez volt az én első ta­lálkozásom a megyéjük­kel ...” Most, harmincnyolc év múltán végigsétált Mátészalkán. Ahol újak az utcák, a házak, ahol olyan gyárak vannak, mint a Ma­gyar Optikai Művek, s ahol min­den más, mint akkor, negyvenöt őszén volt. Azt mondja, senki ne vegye tőle nagyképűségnek, ha úgy érzi: ebben mégis csak ben­ne van egy egészen piciny tég­lája. Kopka János KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Nonn György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom