Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

Egy falu lakók nélkül és 46 ezer látói atóval Van egy minifalu Szabolcs­ban, melynek nincsenek la­kói. Egy házőrző kutya vi­gyázza a rendet, mint hivatá­sos nappali és éjjeliőr. Egy év alatt a falunak 46 ezer látogatója volt, ez a legfris­sebb adat. Olvasóink bizonyá­ra kitalálták, hogy nem egy valóságos, élő faluról, hanem a sóstói múzeumfaluról van szó, melyet 1970-ben kezdtek el építeni, megmentve ezzel a megye legértékesebb népi építészeti remekeit, népraj­zi tárgyait. Eddig negyven épületet, illetve mezőgazda- sági és egyéb létesítményt építettek itt fel a muzeológu­sok irányításával, összesen százra tehető majd a teljesen kész épületállomány, az idő­pont pedig úgy 1990. Amíg nincs teljesen készen a múzeumfalu, azt hihetnénk, akkor még látnivaló sincs, vagyis, akkor kellene meg­nyitni a közönség előtt, ami­kor már teljes a falukép. Ez • azonban olyan veszteséggel járna, hogy az érdeklődők, csak jó hat-hét év múlva lá­togathatnák a 12 holdas falut. Miért ne lehetne azonban a már meglévő értékeket hoz­záférhetővé tenni, miközben az építkezés tovább folytató­dik? Ezért is nyílt meg 1979- ben a múzeumfalu a közön­ség számára, s azóta évről év­re gyarapszik a látogatók szá­ma. Tavaly 37 ezer, az idén már 46 ezer érdeklődő volt kíváncsi rá, akiket a múze­umi szakemberek készsége­sen kalauzoltak végig a fa­lun, miközben fél szemmel arra is vigyázniuk kellett; va­lamelyik figyelmetlen látoga­tó nem gyújt-e cigarettára ott, ahol épp nem szabad, ahol a tűz mihamar eltüntet­hetné a föld színéről az érté­kes és sok millió forintos költséggel felépített házakat, magtárakat és egyéb létesít­ményeket. Sajnos, ugyanis, a létszám­stop idején nyílt meg a mú­zeumfalu, s azóta is nagy gond az idegenvezetés, a fel­ügyelet, a tárgyak, eszközök megóvása. Múzeumi, népraj­zi szakemberekkel jól ellátott a kis intézmény, ahol komoly kutató munka folyik, sőt újabban mint megyei népraj­zi múzeumnak a szomszédos Hajdú-Bihar megye egykori nyírségi területére is kiterjed a gyűjtőmunkája. Mennyi időt tölthet itt az ember, anélkül, hogy unat­koznia kellene? A múzeum­falu szakemberei szerint, - a gondos érdeklődőnek legalább másfél órás látnivalót kínál­nak a népi építészet legjobb alkotásai és a házakban elhe­lyezett néprajzi tárgyak, nép- művészeti munkák. Akadnak persze olyan kalandjaik, konfliktusaik is a múzeumfa­lu vezetőinek, munkatársa­inak, amikor kényszerűség­ből ugyan, de Jómaguk taná­csolják el a látogatókat. Elő­fordul, hogy megáll egy busz, a társaság vezetője kiperdül belőle és azt mondja „van öt percünk, nosza, gyerünk megnéznénk a múzeumfalut.” Ekkor mondják a muzeoló­gusok, hogy inkább ne jöjje­nek lse, mert öt perc itt egyenlő a nullával, ennyiért nem érdemes kiszállni a buszból. A többség azonban nem ilyen látogató, hanem alaposan, komolyan érdeklő­dik, sőt tanácsokat ad, netán még vitába is száll a népraj­zosokkal. Akad késő esti, már-már éjszakai vendég is, aki elvárná, hogy ekkor is a rendelkezésére álljon a mini­falu „házigazdája”. Ez per­sze képtelenség. Akadnak, igaz kevesen, enyveskezűek is, néhány néprajzi tárgynak lába kélt. A múzeumfalu bebizonyí­totta, hogy élni akar és tud is, ha még nagyobb figyelmet fordítunk rá, mi látogatók, érdeklődők — és természete­sen a fenntartó, irányító szer­vek is. P. G. A modern éjjeliőr-portás megosztja figyelmét. Parányi őrhelyén nézi a minitévét, de az ablakfalon át mindent lát, amire munkaköri leírása kö­telezi. Jöttömre kikapcsolja a készüléket, s elmondja, hogy miként nyitott ablakot országra, világra. Kissé re­kedtes hangján egyszerűen ízesen vezeti be történetét: — Azt hiszem, az utolsó órában dobtam el a poharat. Az orvosok már nem sok időt jósoltak nekem. Kiké­szült a májam, az idegem, mindenem. Vízvezeték-szere­lőként dolgoztam, de ritkán ittam a vizet. Ötvenöt évesen leszázalékoltak, és portási ál­lást vállaltam, itt, a Nyír­egyházi Autóközlekedési Tanintézetben. Ebben a kör­nyezetben valahogy talpraáll­tam. Köröttem mindenféle gépjármű. Megcsapott a ben­zingőz, mindjárt vettem is egy kis Babettát. Aztán elin­dultam országot, Európát lát­ni. Világjárónak is neveznek, de ez túlzás, ötvenhat évesen vezettem először járművet. Egy kicsit vezeklésnek is szántam ezeket a nagy uta­kat. Azelőtt azt sem tudtam, hogy pontosan hol van Mis­kolc, vagy Milánó. De azt A fákon majmok ugráltak... Vila« enelior tudtam, hogy melyik nyíregy­házi kocsmáros mikor sza­badnapos. A kocsmák helyett azóta a benzinkutakat láto­gatom. Hogy fehér a hajam és 62 éves vagyok? Jó útra térni sohasem késő. Gunyecz Béla éjjeliőr mo­nológja ez. Azé az emberé, aki visszanyerte testi-lelki erejét és tulajdonképpen egy jó hobbynak hódol. MZ—125- ös motorjával a huszadik szá­zad „vándora” lett. Motoroz- gatva jött, látott és győzött. Legyőzte önmagát. (Talán eh­hez kellett a legnagyobb erő.) Hogy miket látott amióta új életet kezdett? Gibraltárnál látta Afrika partjait. Olcsó kis fényképezőgépével meg­örökítette a pisai ferde tor­nyot. A párizsi sugárutakon luxuskocsik után robogott motorján. Idén nyáron tisz­telgett az emberi kultúra bölcsőjénél, látta Athént, és fejet hajtott az Akropolis előtt. Természetesen felfedez­te tenyérnyinek számító szép kis hazánkat is. Amikor megtanulta vezetni a Babettát, először Észak-Ma- gyarország felé vette útját, aztán a Dunántúl dombjait, városait zárta a szívébe. Majd — még a Babettán — Csehszlovákiába vezetett első külföldi útja. A „nagy” mo­torra 1978-ban, csaknem öt- venhét éves korában szerzett jogosítványt. Harmadszorra. „Kétszer megbuktam, pedig mondom, ekkor már az ATI- ban dolgoztam. Végül is, ami­kor megszereztem a jogosít­ványt, az intézet vezetője le akart beszélni a hosszú útról. Azt mondta, nem fogom bír­ni azt az óriási forgalmat, és majd visszafordulok. De men­tem egyenesen előre, ahogy a térképeken az utat még ott­hon bejelöltem magamnak. Csak egyszer, Marseille előtt tévedtem el, és bolyongtam vagy 3 óra hosszát”. Frissen él még az emléke­zetében, hogy fáradtan, de uj­jongva érte el Gibraltárt. Mintha egy meseországba ért volna. A fákon majmok ug­ráltak, amatőr fényképei megörökítették játékos moz­dulataikat. Aztán ment to­vább, Sevillába, ahol bikavi­adalt szeretett volna látni. Csalódott, hónapokat kellett volna várnia a ma már rit­kaságszámba menő viadal­ra. Egy keveset beszél néme­tül, még kevesebbet oroszul. Egy müncheni boltban, ami­kor bevásárolt, megkérdezte a tulaj: hol tanult meg né­metül? Mondta, hogy néme­tekkel együtt volt három évig hadifogságban, meg szótárt is forgat. Erre nem akartak pénzt elfogadni tőle. Mire hozzátette: a fogságban töl­tött együttlét nem tartozik a kedves emlékei közé ... Egy NSZK-beli benzinkút­nál a sok japán és más, „már­kás” motorkerékpár között szerényen meghúzódott. Egy fiatalember gúnyos mosollyal meg is kérdezte tőle: „Milyen gyártmány ez a motor?” Azt felelte: német. A fiatalember rázta a fejét, hogy az nem le­het. Az öreg motoros megerő­sítette, hogy pedig az, egész pontosan NDK-gyártmányú az MZ. Az a motor, amelynek nyergéből ez év nyarán látta a török nyomortanyákat is. Mint mondja, Nyugat- Európábar. már nem ismétel­né meg útjait. De jövőre, immár 63 évesen neki akar vágni egy újabb hosszú út­nak. Fel akarja fedezni Finn­országot. Azt reméli, hogy a motorjára ragasztott H betű miatt a finnek rokoni fogad­tatásban részesítik. Nábrádi Lajos Pál Gyula: Menientő A z évkezdet nem minden népnél esett január első napjára. Az órómáiak a ta­vaszba fordulással, azaz március else­jével kezdték az évet. A régi kelta, germán, szláv törzseknél, de a finnugoroknál is, vagy a pásztorkodó altáji népeknél a természet változásához, a gazdasági munkákhoz, vagy az állatok szaporodásához igazodott. A nye- nyecek újéve a réntenyésztéssel, a rénáldo- zat bemutatásával függött össze. így vetődik fel a kérdés, milyen lehetett az újévi ünnepe a magyarságnak a keresztény­ség felvétele előtt? Milyen időszámítása le­hetett, mielőtt átvette a kereszténység idő­számítását is? Anélkül, hogy teóriákba bonyolódnánk, ta­lán annyi ide kívánkozik, hogy a nomadizá- ló pásztornépeknél a szóban forgó ünnepkör jelentőségét növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre vagy szál­lásra való visszavonulás gyakorlata. így volt ez a magyaroknál is, amiről IX. századi arab—perzsa források is tudósítanak, de azt is tudjuk, hogy honfoglaló őseinknél a szál­lásváltó legeltetés megmaradt az államalapí­tás után is, hisz László és Kálmán királyaink törvényei utalnak erre. Bár a keresztény ün­nepek rendjét hazánkban a szabolcsi zsinat szabályozza, az „új köntös alatt” ha aláné­zünk, számos pogány „bűnjel” marad oly annyira, hogy a szokástöredékek napjaink­ban is élnek szerte a honban, Szatmárban is. A Paládokon harminc évvel ezelőtt még emígyen búcsúztatták az óévet és köszöntöt­ték az újat: „Kántálva feljártuk a falut, éj­félre értünk a templom elé, ahol elénekel­tünk egy zsoltárt, majd lámpással világítva felmentünk a toronyba énekelni. így hang­zott: Gyászba borult napunk megújult, / Si­ralmas ó-esztendőnk elmúlt. / Szívünk teljes víg örömmel, / Mert újesztendőt ezennel / Szemlélünk. Noha erdők, mezők gyászolnak, / Téli hi­deg miatt nem szólnak, / De más teremtett állatok, / Valakiket nézek-látok, / örülnek. stb. Az éneklés után lejöttünk és a kultúrház előtt meghallgattuk Hajdú Sándor köszöntő­jét. A nagy élet országútján, életszekér állj meg. Egy új határkőnél vagyunk, Istenünk óh áldj meg. 1954, ez van írva rajta, az újévet előlünk nagy felhő takarja. Sűrű, sötét ez a felhő, titkokat rejteget. Elszorul a szívünk, nem látunk kék eget. Viharos volt Mégis hálás Ostorcsapás Vigasztalás Fagykár, asz Mégis az Űr A versesbi szédelegtünk ladangolást. ladang a ve csordában!) ] torokkal, du< hogy minél n háztól-házig zajongva kér forgatni ? Ha az eng« gyobb zenebi gazdával, ma A fenti sz együtt van a nősz, rossz szí tény elemekl Elterjedt n év napján, a; is. A veszek« éljenek. Sárg hogy sok ara: test, hogy sol dekében kis; alapja az „oi kezdet jóslás: fogja csinálni napos evésne is hasonló ér Számon tai is, hiszen nei dőben milyer cselekményei ezek sok ese ken, tapaszta T ehát az sok az új észt eltűnő, de so ron naptárai XI. Innocent 1-ét jelölte k Í eült a két öreg, szem­közt az asztalhoz. A férfi komotósan, ő már kint volt a jószágnál, megtette hát a dolgát. Jól érezte magát. A nagyszobában rendetlenségben hagyták az estét, megvallatott hát egy pálinkásüveget, szét- ömlött benne az ital melege. Az asszony fáradtan ejtette az ölébe a kezét, rá még várt a takarítás évezredes asszony gondja. Gondolatnyi pihenés­nek szánta a leülést, meg lo­pott örömnek, hogy elidőzhet még egy kicsit äz ünnepüknél. — Azért szép, hogy mind el­jöttek — mondta. — Hiába volt két lakodalom. — A pap még időzött volna. Ha nem jön a tanácselnök... Így is itt volt másfél órát. Akár egy igazi lakodalomban. Berti itatta erősen ... — Erzsink lejön délelőtt se­gíteni. Ígérte ... — A maradékra j.m. Hátha kapar magának lalameny- nyit... — Ne bántsa mindig. A lá­nya ... s Nézték eg- mást. tz ember­nek r t azt kellett volna n.yudania, hogy az anyja lánya az/úgy ahogy szokta az unal­mat kergető csendes veszeke­déseikben, de most nem szólt. Még tartott benne az aranyla­kodalom. Kitért a vita elöl. — ötven éve se voltak töb­ben a lakodalmunkon.. — Pedig azt két évig fizet tűk. Aztán lett az első tehe nünk. A Cifra ... — Nem a Cifra. Az a máso dik volt, a zsemlyeszínű. A: első a Piros volt... Marad sör. Egy ládával kint... — Bort alig ittak. — Pálinka is maradt. Kő: volt megvenni annyit. Sokai hoztak. — Elfogy ... — Csak túl gyorsan ne fogy jón! — Az asszony megin emelt a hangján, de békült i: rögtön. — Maga nem ivott so■ kát ... — Most ittam. Reggel. — A; i .1 ember nyúlt az üveg után .billentette, volt az alján Kell? — Csak egy nyelet... Tartották a kezükben a po­harat. A filmeken ilyenkor va­lamit mondanak egymásnak a; emberek, de ők már régen szé­gyenetek egymás előtt mindéi kedvességet. KM ÜNNEPI MELLÉKLEI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom