Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

1983. december 31. '34 tavaszán meghívta is­kolánk az akkori Szabolcs megyei m. kir. tanfelügye­lőt. tájékoztassa a végzősö­ket arról, mi módon kell a pályázatot benyújtani, il­letve hogyan kell megten­nünk első közelitő lépése­inket a tanítónői állás el­nyerése felé. A felvilágosí­tás első felében elmondta a tanfelügyelő, milyen okmá­nyokra van szükségünk a meghirdetett állások elnye­réséhez. Az előadás máso­dik fele azonban, mely ar­ról szólt, hogyan lehet eze­ket az állásokat valóban megszerezni, nagyon lehű­tött bennünket. Döbbenten, bénultam ül­tem. Kiderült, hogy szep­temberben senki sem kapott állást, illetve olyan igazit nem, amilyenre készültünk. Volt a városban egy nőipar­iskola, ahol fő tantárgyként a kézimunka szerepelt. Fenntartója a Jótékony Nőegylet volt, melynek mindenféle felekezetű, gaz­dag, rangos asszonyok vol­takba tagjai. Alig tudtam ennek az iskolának létezé­séről, amikor év végén rajztanárom és osztályfőnö­köm hivatott: „Itt tudnál-e maradni Nyíregyházán né­hány hónapig fizetés nélkül egy jó állás elnyerése remé­nyében?” Nagy kérdés volt ez, mert szüleim rég nem éltek, és semmi létalapom nem volt. „Igen” válaszol­tam azonnal. „No hát akkor hallgasd, mit kell tenned, mihez kell értened” — és felsorolták a nőipariskola összes tárgya­it, melyek közül élenjáró igény volt mindenféle rajz, művészettörténet, textil­ipari szakmai tárgyak, könyvvitel, önképzőkör ve­zetése stb. Fizetni megvá­lasztás esetén is csak mér­sékelten tudnak, de gon­doljam el, mit jelent ez a lehetőség Nyíregyházán, amikor máshol szobalány- sággal egybekötött filléres nevelői állás is csak alig akad. Beadtam kérvényemet a Nőipariskola. Felügyelő Bi­zottságához gyakorló tanító­női működésem engedélye­zésére. Már a nyáron meg­kezdtem a nevelőnői mun­kát, természetesen csak tel­jes ellátásért, külön fizetés •Részlet a szerző negyvenéves nevelői működését summázó em­lékezésből. nélkül, és augusztus végén munkába álltam. Bejártam régi iskolámba fillérekért korrepetálni és vártam a jó szerencsét, mert az‘első is­kolai év folyamán kiderült, hogy az állás reménysége elszállt. 1935. novemberben elengedtek az iskolából két hónapra Nyírbogátra anal­fabéta tanfolyamot vezetni, melynek végén némi pénzt és egy köszönő levelet kap­tam. Elengedtek 1936 és 1937 január—februárjában há­ziipari szabás-varrás tanfo­lyamok tartására Újkenéz­re, majd Tiszaszentmárton- ba. Ismét valami pénz és el­ismerő hangú működési bi­zonyítványok kerültek tar­solyomba. Gyűltek a dicsé­rőhangú működési bizonyít­ványok, de állásreménység sehol. A Nőipariskólának terve volt ugyan velem, szeretett volna megtartani, de pénze nem volt új állás szervezésére. A bizonyítványok és a bíztatás volt az alapja, hogy 1937. július 13-án a Nyír­vidék Szabolcsi Hírlapban megjelent pályázati hirdet­ményre felfigyeljek. Óra­adói állás: 8 órában szak­rajzot kell tanítani a le­ányosztályokban. Javadal­mazás heti 1 óráért évi 75 pengő. Erre az ideiglenes ál­lásra is bőven volt jelentke­ző. A fizetés természetesen mindkét esetben csak a tanév 10 hónapjára vonat­kozott. Nyáron fizetés nem volt. Igazi iparostanonc-is- kolai tanító akkor lettem, amikor 1938 nyarán elvé­geztem Székesfehérváron — szintén önköltségen — a 6 hetes iparostanonc-iskolai közismereti tanfolyamot. Sajnos a betöltött állások ideiglenesek voltak, és fo­lyamatosságukra semmi re­ményem nem volt. Évj;ől- évre írtam hát a kérvénye­ket a Vallás- és Közoktatási miniszternek, mellékelve az iskolák által támogatásul adott működési bizonyítvá­nyokat, melyben az igaz­gatók írtak a növendékek­kel való szeretetteljes bá­násmódról, az önképzőkör kiváló vezetéséről, ünnepé­lyek, kiállítások rendezésé­ről, tanfolyami eredmé­nyekről, női szabó mester- vizsga letételéről. így telt el három év és szerencsére újra megválasz­tottak az iparostanonc-isko­la 1940. évi ciklusára. Is­mét csak 8 órára és nyári fizetés nélkül. 1941 decem­berében, megérkezett áll. iparostanonc-iskolai rendes tanítói kinevezésem is. Ez­zel én lettem a nyíregyházi iparostanonc-iskola első főhivatású nőtanára, s egy­ben első állami alkalma­zottja is. A felszabadulás utáni mi­niszteri kinevezés 1946. de­cember 30-án érkezett meg. Két iskolában tanítottam a kötelező órákat. Az admi­nisztráción kívül vezettem az ifjúsági SZIT-szerveze- tet, a másik iskolában a Diákszövetség vezető ta­nára voltam, amiért se pénz, se órakedvezmény nem járt. Reggel 7-re men­tem az ipar: középbe, (az ifjúsági egyesületet akkor működtettük, ekkor voltak próbák, gyűlések) este 10 óra felé mentem haza az ipari tanulóktól. Szabad időm sem hétköznap, sem vasárnap nem volt. * Az iparoktatásban is új szellem uralkodott. Már éreztette hatását az 1949. évi IV. te., az iparostanu­lókról szóló első törvény. A képzés még kisipari jelle­gű volt ugyan, de a tanon- cok már hivatalosan is ipa­ros, majd ipari tanulók let­tek. Ettől kezdve az ipari ta- * nulók képzésére különösen gondot fordítottak a főható­ságok. Munkásokból képez­tek szakmai tanárokat, és a tantestületet erős válogatás­nak vetették alá. Minden­ben a nagy változások ko­rát éltük. Rengeteg volt a megoldásra váró feladat. Én csináltam és tanítottam mindent, amit az adott helyzet hozott, megkívánt. Tanítottam közismeretre, szakmai tudományokra, szakmai elméletre hol a szabó, hol a fodrász, kárpi­tos, szobafestő, bőripar, oly­kor még a vasipar körében is. Hát igen, komolyan csi­náltam és az adott körül­mények között természetes­nek is tartottam, örültem, hogy dolgozhatok. Hátha már akkor tudtam volna, hogy csak tantárgyi vonat­kozásban is mi minden vár még rám! Nagy hozzáértést igényelt, nagy akaraterőt, mert még tankönyv se na­gyon volt. Tanfolyamokon és egyéni munkával gyűjtö­gettük hozzá az anyagot. Az általunk összegyűjtött anya­got rövid kivonatban dik­táltuk le nekik, de ezekhez is többnyire mi adtunk pa­pirt és ceruzát. Óra elején kiosztottuk, óra végén be­szedtük a tintát és a tollal. Iskolába járásukkal is sok baj volt. Á mesterek gyak­ran visszatartották őket. Komoly munkát jelentett az osztályfőnöknek a gyakori műhelylátogatás, az iskolá­ba járás rendszerességének figyelemmel kísérése, s "szükség esetén a büntetési bejelentések írása. Mivel otthon nem tanultak a ta- noncok, valamilyen ered­ményt csak úgy tudtunk el­érni, ha feltétlenül biztosít­juk rendszeres iskolába já­rásukat. Iparostanonc-iskolába ta­nítani olyan rang volt a pe­dagógusok között, mint a gimnazisták mellett a ta- noncok helyzete. Egy gim­nazista és egy tanonc nem tegeződött. Az elemi isko­lákban együtt járó tanuló­kat a két iskolába való be­iratkozással egy világ vá­lasztotta szét. Az iparosta­nulók a SZIT-ben, a diákok a Diákszövetségben kezdtek készülni arra, hogy egyszer majd valóban megérthessék egymást. Az építő munká­hoz új emberekre volt szükség, és új tantárgyak vonultak be az iparosta- nuló-iskolába: mindennapi kérdések, társadalmi isme­retek, természettudományi ismeretek, politikai gazda­ságtan. Az elsők között voltunk az országban, akik pincé­ből klubhelyiséget csinál­tak. Egyetlen megoldásként kínálkozott napi összejöve­teleink céljaira az egyik üres, teljesen vakolatlan, ablak, sőt ablakkeret nél­küli szenes pince. Ezt hoz­ták rendbe az asztalosok, lakatosok, üvegezők, kőmű­vesek, szobafestők, s ezt takarították, rendezték be a többi szakmák tanulói, akik a SZÍT tagjaiként kívántak együtt dolgozni, tanulni, szórakozni. Egy régi feljegyzésemből látom, hogy 20—30 órát is töltöttem velük a SZIT- ben hetenként. Szinte min­den vasárnap, de havonta kétszer feltétlenül falura mentünk kultúrcsoportunk- kal. Politikailag forrponton van még minden. Még van hitoktatás, a SZÍT kará­csonyfa-ünnepélyt rendez, de folyik a harc Mindszent- hy ellen. Egy-egy újabb cél elérése érdekében utcai tüntetések vannak. Az ifjú­ság az iskolából is gyakran kivonul az utcára. 1949 márciusában együt­tes gyűlésen vesznek részt tanárok, tanulók, a MINSZ javaslata alapján a tanulók meghívására. A gyűlés tár­gya: kritika — önkritika. A tanulók vezetői társaik ne­vében is elmondják véle­ményüket az egyes tanárok munkájáról, tanítási mód- , szeréről. Kérik az általuk kifogásolt módszer megvál­toztatását , de elmondják saját hibáikat is. Mindenki hozzászólhat, szükség ese­tén védekezhet, parlamen- tális körülmények között. A tanárok is elmondják kí­vánságaikat. Egy, a levél­tárban megtalálható kora­beli jegyzőkönyv tanúsko­dik a gyűlés izzó, bátor, de egészséges hangulatáról, örömmel fedeztem fel eb­ben a jegyzőkönyvben, hogy egyszer az ifjúságtól is kap­tam írásban működési bi­zonyítványt, és nem is akármilyet. Szokatlan, új volt ez a hang akkor a fiatalok és a tanárok között. Lehet, hogy sok helyen el is vetették a súlykot, de illő mértéktar­tással feltétlenül hasznos volt. 1949. május elseje. A me­zőgazdasági középiskolának volt már egy traktora és azt 'a menet élén leány vezette. Ez hihetetlenül soknak tűnt '49-ben. Az 1951/52-es is­kolai év igazán nagy válto­zást hozott. Szeptemberben teljes gépi és kézi felszere­léssel, 17 felnőtt dolgozóval 23 másodéves ipari tanuló­val ideköltözött a miskolci Járműjavító Vállalat MTH 30. sz. tanműhelye. Vasas tanulóink kis létszámban eddig is voltak már, de nagy előmunkálatok előzték meg ennek az alapozó vas­ipari műhelynek a fogadá­sát. A műhelyt ugyanis I. osztályos tanulókkal be is , kelleti népesíteni. Vidéki toborzó körutakra indultunk. Ha fúvószeneka­runk kíséretével egyenruhás kis csapataink végigvonul­tak a község főutcáján és rázendítettek a „Munka ha­dának a lépése dobog” kez­detű dalra, vagy elénekel­ték, hogy „Kovács vagyok, ifjú a lelkem”, utcára tó­dultak és körénk gyülekez­tek felnőttek és gyerekek. Egy jó hangú fiú elszavalta Aszajev Iparok himnusza című versét. Ezután valamennyien be­szédbe elegyedtünk a falu lakosságával, hogy szóval is bíztassuk őket, jöjjenek az iparba dolgozni. Otthonnal is biztattuk őket, ingyenru­hával, iskolai felszereléssel, ösztöndíjjal, fizetett szabad­sággal. Olyan volt ez, mint haj­dan a katonatoborzás lehe­tett. Minden faluban (mert sok vasárnapunk ráment er­re) szívesen fogadtak ben­nünket, de nehezen vállal­koztak a beiskolázásra, fő­ként a leányok. Eladdig még a vasipari szakmákban nő nem is dolgozott, főként szakmunkásként nem, de végül is összegyűlt a ter­vezett 500 elsős ifjú, akik közül 80 leány volt. Egyenruhában járunk már valamennyien. A téli egyenruha fekete posztó tányérsapkával. A tanárok­nak, mestereknek bordó pa­roli aranycsíkkal, a gyere­keknek kék paroli. Az 50-es évek tanulási versenyeit a „Jótanulási mozgalom” ke­retében szervezzük és je­gyezzük. Életre kél az „Építs-szépíts” mozgalom. Tart még az MHK-mozga- lom. Bányászokat is toboro­zunk. Mind szép ez, csinál­juk is szívesen, de szabad időnk az nincs. Volt nálunk tánccsoport, énekkar, szín­játszócsoport és fúvószene­kar. Én a színjátszócsopor­tot vezettem. Nagy verse­nyek voltak akkor minden kultúrcsoport számára. A kívánalom a termelés és tanítás területén egyre fokozódott, de a juttatások LSora is bővült. A tanulók, j&Saemcsak egyenruhát, teljes ■^ellátást, tankönyveket, tan­szereket kaptak az ösztön­díj mellett ingyen, hanem üdülési, kulturális és más lehetőségeket, fizetett sza­badságot, sőt az otthonban .lakók alsóruhát, harisnyát, Spipőtalpalást, hajnyírást is. A jobb jövő reményében kora reggeltől olykor éjfé­lig is iskolában voltunk. Fe­szített tervvel dolgozik a népgazdaság, s vele mi is. A gyűléseket este 9 órai kez­dettel már nem az iskolá­ban tartjuk, hanem tanmű­helyben, hogy a termelés se szenvedjen csorbát. Változatlanul magyart és számtant tanítok elsősor­ban, de — mivel rajzos vol­tam valaha — fémipari szakrajzot is. A számtan évek óta szakszámtan, s mivel vasesztergályos osztá­lyaim vannak, ismerem az esztergapadot és mert az esztergapadok régiek, ve­gyes típusúak, rakosgatom össze hangolásukra a fogas­kerekeket, és megtanulok darabolni, sőt század milli­méter pontosságú csavar is születik már a kezem alatt. 1953 nyarán is a toborzá­sok folynak. Szabadságot azért csak szigorú mérsék­léssel kapunk. Téli, tavaszi szünet már nincs. Az ipar­iskolai munkanap azonos az üzemi munkanappal. Talán 1952 karácsonyán beszüntet­ték a második nap ünnepi jellegét is, helyette a mun­ka ünnepe lesz kétnapos munkaszünet. 1954 szeptember: meghoz­ta a 196 (Szabolcs-Szatmár és Heves megyéből beisko­lázott) 17—20 év körüli fi­atalembert, hogy belőlük 12 hónap alatt traktorosgépész szakmunkásokat csináljunk. Következett a tantestület óraelosztással foglalkozó gyűlése. Igazgatóm (a hete­dik), gyorsan kimondta: ..Giziké fogja tanítani a szakmaismeretet. Maga már olyan sok mindent megcsi­nált. hogy biztosan ez is jól fog menni.' Nem voltam, ma sem vagyok ijedős ter­mészetű, de azért ez a fel­adat túl nehéznek látszott. Aztán mély lélegzetet vet­tem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy tíz évvel ez­előtt még háború volt. An­nál ez sem lesz nehezebb és ha már mindenképpen csi­nálnom kell — gondoltam —, akkor legjobb szívesen csinálni. Picike vasipari múltam valamit segít. Gépészmér­nök férjem kénytelen lesz a házitanítói tisztet is be­tölteni. Szerencsére iskola es műhely egy épületben van, így minden „szabad” órámat a műhelyben tölthe- tem. Hogy reggeltől estig haza nem megyek, ez már megszokott dolog. Milyen tartalékerő van még ben­nem? Akaraterő, állóképes­ség, gyors átváltó képesség, türelem, megértés, rugal­masság, lelkiismeretesség, bátorság, emberismeret, lo­gikai, pedagógiai és szerve­zési készség ... Számba vet­tem, hogy eddig már voltam lakatos és kovács. Most át kell esnem a hegesztővé va­ló kiképzésen is. Egy hét alatt olyan „he­gesztő” lett belőlem elmé­letben, hogy azt magam sem hittem volna. Mikor bementem az első órára, már mosolyogva és nagy biztonsággal tisztáztuk a hegesztés és forrasztás kö­zötti különbséget. Zavaros, vagy kevéske ismeretünkből biztonsággal hámoztuk ki a jót. Ennek az együtt tanu­lásnak, együtt fejlődésnek is volt valami külön vará­zsa. Egy évi kemény pró­baidő után mennyivel könnyebb lesz már a követ­kező év — gondoltuk. Ha lettek volna ilyen évek! De egy sem volt. Az első ballagás! Egy Bu­dapestről a III. osztályba hazatérő női szabó tanuló hozta magával a hírt, hogy ott már az iparitanuló isko­lákban is ballagnak. Az el­ső ilyen ünnepély a Maka­renko utcán volt 1957-ben. Ennek az akkor kicsiny, ma széles körű mozgalom elin­dítói a nyíregyházi iparis­kolában a szabók és fodrá­szok voltak. Most, amikor visszaemlé­kezésem utolsó oldalait írom, június van. Utolsó ta­nítási napok, könyvleadások kora. Fokozott iskolai za] vesz körül, hallatszik be írószobámba. Időnként be­nyitnak, letesznek vagy ke­resnek valamit, valakit. Mondhatnám zavarnak, de nem mondom, mert én ezt a másnak talán furcsa zajt nem zörejnek, hanem zené­nek érzem. Az iskolai élet zenéjének. Üteme volt- mindig ennek a zajnak, rit­musa, az iskolai élet ritmu­sa. Mérte egyben az időt is. így év végén fortissimót je­lez ez a zajzene. Jelzi a be­fejezést. Négy évtizeden át hall­gattam ezt a „zenét”. Emellett javítottam mindig időre a dolgozatokat, emel- „lett figyeltem a gyerekek életét, emellett tervezget­tem bizonyítványukat. Emellett töltöttem be peda­gógusi hivatásomat, amely­ben követhettem el hibákat, de merem hinni, hogy na­gyon kicsit és nagyon keve­set. Nekem szólt a be- és kicsengetés ’37-től egészen ’77-ig, amikor — mert va­lahol pontot kell tenni a do­log végére —, lezártam a tanítói pályát. Nem könnyen átélhető dolgok következtek ezután. Megrebbentem, amikor vég­leg lemaradt nevem az is­kola órarendjéről. Szívesen üdvözöltek ha bejöttem, de nem kerestek többé. Már csak messziről szemlélhet­tem a dolgokat, de mindig örömmel vettem, ha vala­mi úgy történt, ahogy' sze- i'ettem volna. Nem vagyok már jelen a munkában, azaz hogy kicsit mégis. Munkatársaim átvet­ték tőlem a stafétabotot és viszik tovább. Forencz Mikiősné {(II ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom