Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
ftjfl HÉTVÉGI MELLÉKLET J9ti3. november i2. Szenvedélyes emberek ■M-7- őrünk racionális. BÍZÓIUL nyos szempontból ez a racionalitás átmegy a mindennapok mechanizmusába. Kétségtelen, hogy ilyen korszakban az úgynevezett forradalmi magatartás és a forradalmi szenvedély olyan jelenségek, amelyek közvetlen és állandó megnyilvánulására nincs konkrét lehetőség. Sokan el is keserednek emiatt, 'mert elfelejtik, hogy Brecht Gal- lileije kimondta: nem az a szerencsétlen ország, amelynek nincsenek hősei, hanem az, amelynek hősökre van szüksége. Valóban, abban a pillanatban, ha hazánkat valamilyen szerencsétlenség érte, megváltozott a racionális magatartás. Megváltozott, hiszen — gondoljunk csak a legutóbbi árvízre, vagy akár olaj- és gázkitörésekre — hirtelenében az ismeretlenségből, a mindennap szürkeségéből emberek emelkedtek ki, akik néhány órára vagy napra hőssé magasodtak. És semmit nem von le a hősiesség értékéből, hogy amint a veszélyek elmúltak, az emberek visz- szatértek oda, ahonnan kiindultak: a mindennapi élet mechanizmusába. Mert mi sem ellenszenvesebb, éppen akkor, amikor társadalmi létünk konszolidált, mint állandóan kérni és keresni a forradalmi, a I hősies tetteket, a látványos és döntő föllépéseket- A konszolidált világ erre nagyon ritkán ad lehetőséget. De nincs is elméleti ellentét a forradalmi hagyomány és a konszolidált fejlődés kö- .3 zött. Nincs, mert minden forradalomnak az a célja, hogy folyamattá váljon, hogy megteremtse a maga 1 konszolidált fejlődését, és minden konszolidáción belül megbújnak azok az ellentmondások, melyek megkövetelik egy-egy pillanatban a forradalmi kiállást, a forradalmi magatartást. * Sohasem tekintették á filozófia, sőt a társadalom történetében sem ellentmondásnak a mindennap racionalitását és a szenvedélyességet. A felvilágosodás korában például, s éppen az angol felvilágosoV _________________ dásban nemcsak Locke határozott empirista racionalizmusa határozta meg a gondolkodás és a cselekvés irányát, hanem Shaftesbury enthuziazmusról szóló könyve is, amelyben éppen a lel- kesültség fontosságát hangsúlyozza. A francia felvilágosodásban sem pusztán Voltaire szatírái irányították a gondolkodást, hanem Rousseau szentimentális felháborodása is bomlasztotta az ancien régime viszonyait. És a végtelenségig folytathatnánk a sort, mely azt bizonyítja, hogy minden racionalista gondolkodó vagy maga is kiállt az érzelmek, a lelkesedés hatalmas szerepe mellett, vagy szövetkezett azokkal, akik ezt hirdették. v Nemcsak tapasztalatilag, hanem gondolatilag is érthető, hogy az emberek hol benne élnek a mindennapi racionalitásban, hol — ha kell, ha szükség van rá — kiszakadnak belőle. Midőn Gobbi Hildától egyszer megkérdezték, hogy vajon ma is megtenné-e azt, amit a fel- szabadulást követő években gyakran megtett, hogy tudniillik ingyenesen, nehéz körülmények között vállalkozna arra, hogy verset mondjon — a művésznő körülbelül ezt válaszolta: ha hasonlóak volnának a társadalmi körülmények, akkor a legtermészetesebb módon vállalnám. Tehát az, hogy meg is mutatkozzék, mégpedig látványosan az egész közösség előtt nyilvánvalóvá váljon, hogy melyik emberben van határozott közéleti elkötelezettség, s kiben nincs, az végeredményben a helyzet, a szituáció függvénye. A szenvedélyes emberek ma sem vesztek ki társadalmunkból. Legfeljebb kevésbé figyelünk rájuk. Hiszen az a tudós, aki éjszaka fölkel, és bemegy a laboratóriumába, mert kíváncsi éppen beállított kísérletének eredményére, éppen úgy szenvedélyes ember, mint az a tanácstag, aki órákat vagy napokat veszekszik, mire kiharcolja egy idős ember elhelyezését, vagy egy üzlet létesítését stb. Míg az utóbbi esetben a közéleti jelentőség evidens, addig a kutató esetében kevesen tudnak róla, majdnem titokban tartja maga a tudós is, hogy milyen „bolond”- cselekedetekre ragadtatja magát —, s mégis van az ilyen cselekvésben közéleti pátosz. A mindennapi életben tehát csak látszólag kevés a hőstett. Azok, akik gyerek- nevelést, állami gondozott gyerekek nevelését vállalják, azok a pedagógusok, akik családi problémákat is megoldanak, akik a tömegből kiemelik a tehetséges gyerekeket, mind-mind szenvedélyes emberek, a mindennap józan fanatikusai, s ez az a fanatizmus, amire ma szükség van, s amire a forradalom évfordulója is figyelmeztet. Hegel egyszer azt mondta, hogy szenvedély Bélkül soha semmiféle nagy tettet nem vittek véghez a történelemben. Azt hiszem, igaza volt, csakhogy létezik látványos és létezik alig látható, szerény, a mindennapban megvalósuló, szinte elrejtőző szenvedély. A szenvedélyes emberek a maguk mestersége iránti szenvedéllyel, a maguk környezete megváltoztatásának szenvedélyével napjainkban ugyanolyan jelentőségűek, mint a forradalmi szituációban a forradalmárokO r k azok az emberek, akiket a mindennapi életben úgy tartunk számon: lehet rájuk számítani. Az a^munkás, akinek technikai tudására egy ne- í héz probléma esetében a műhely vezetője számíthat i —, s minden műhelyfőnök • tudja, hogy kire számíthat —; az a barát, akinek segít- ségére hasonlóképpen szá- míthat a barátja; az a funk- cionárius, akinek aktivitására és igazságosságára min- j den nehézség esetében épí- | -teni lehet —, szükségkép- j pen a szenvedélyes emberek közé tartozik. S minél racionálisabb egy kor, annál inkább van szüksége mind- azokra, akik a maguk módján telítve vannak szenvedéllyel. Hermann István 1 ________J A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház nagy sikerrel játsza Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabját, amelyet Nagy András László vitt színre. Vitai András Benedetto, (mellette jobbról) Horváth István Claudio szerepében. Szabó Tünde Beatrice, Hartmann Teréz Héro és Szigeti András Leonato kormányzó, a darab egyik jelenetében. Hartmann Teréz Héro és Vennes Emmy Margareta kíséronő szerepében. (Elek Emil felvételei) A citerás juhász B ejön a szobába, kezet fogunk, leül és hallgat. A szeme sarkából méreget, miféle a szándékom. Már bánom is, hogy elfogadtam az elnök, Lőrincz Sanyi bátyám ajánlatát. Mondtam neki, olyan valakivel hozz össze engemet, aki nem mindennapi ember. Ö egyből rávágta: „Akkor az nem is lehet más, csak Dobos Sanyi, a juhászunk.” Aztán miért éppen a juhász? „Csendes fiú, de ha megoldod a nyelvét, elmeséli az szépen sorjában, hogyan jutott el a juhászbottól a zeneelméletig.” Mi mást is kérdezhetnék most itt Dobostól, mint azt, hogy manapság is jól van-e dolga a juhásznak? ★ — Az attól függ. Lehet jó is, lehet rossz is. A jó juhásznak, ha nagyon megdolgozik érte, meg a vezetői méltányolják az igyekezetét, akkor máma is jól mehet a dolga. Másként csak a nótában gyöngy ez az élet. — Aztán mikor jó egy juhász? — Ha nincs fájós lábú birkája. Ez az egyik. Mert a birkát védeni kell sok mindentől. Főképpen a harmatos, fűtől, ezért is van, hogy harmatfelszállta után vágunk neki a határnak. De a jószágot állandóan szemmel kell tartani, a legkisebb bajt is időben orvosolni. — Sokan irigylik magát a nyugodt életéért. — Nem hiszem én azt, merthogy nincs nekem egy perc nyugtom sp. Hogy az elején kezdjem, minden évben, ahogy megünnep- ljem a névnapomat, máris hajtom ki a nyájat á határba és ott maradunk, amíg le nem esik a hó, sőt van úgy, hogy azután is. Kora tavasztól karácsonytájig. Mert a birkának semmi sem olyan jó, mint a szabad határ, ahol békésen ellegelhet. Na de ez sem csak annyiból áll, hiszen lesni kell, hol a jó legelő, hol szabad hajtani, meg merre leselkedik baj a jószágra,„ha megeszik valamit. Itatni is itatni kell, ugyebár, vigyázni a bundájára. Amikor aztán szállingózni kezd a hó, s betakarja a mezőt, indulni kell a hodályba. Azazhogy csak abban az esetben, ha nincs repcéje a téesznek. Mert ha van, akkor az első hó nem vet véget a kijárásnak: a birka a lábával kikaparja a repcét és naphosszat ellegelészget. ★ Elmúlt a kezdeti szótlanság, Dobos Sándor néha-néha már valósággal belepirul, amikor a munkájáról beszél. Aztán többször is visszakanyarodik egy témához: invitál, kapjunk át a kompon a Szamos túlsó partjára, mivelhogy ott a nyáj, ott lakik ő is, meglátom, milyen birkapaprikást csinál ő nekem. ★ — Gondolom, már gyermekkorában kötött örök barátságot itt Sályiban a juh- nyájjal. — Rosszul tetszik gondolni. Én amolyan bekerült vagyok csak Szamossályiban. Túr- istvándiban szedtük fel a sátorfánkat, onnan települtünk ide, mivel jó szívvel hívtak. Én nem vagyok juhászivadék, bár, ha jól végiggondolom, anyám ágán vannak juhászok. A véletlen meg a sors mégis úgy hozta, hogy már a hat elemi után beálltam kisjuhásznak. Szegény apám akkor már nagybeteg volt, nekem dolgozni kellett, a hetedik meg a nyolcadik osztályt is két család mellett, levelezőn végeztem el Szatmárcsekén. Tizennégy esztendeig voltam én meg nagy békességben a nyájjal, amikor egyesült a csekei meg a túristvándi téesz. Akkor valamék okos kitalálta, hogy el kell venni tőlünk a juh- tartási járandóságot, mármint azt, hogy a juhásznak külön lehessen húsz .juha. Ment a huzavona, a veszekedés, kezdtek az idegeim tönkremenni. Ott is hagytam a téeszt, de nemcsak szándékból, hanem jobbára kény- szerűségből. Beteg lettem, ágynak dőltem. Egy év után tudtam úgy ahogy talpra állni, de az orvos könnyebb munkát ajánlott. Már megvolt a növénytermelő szakmunkáslevelem, de én levizsgáztam a mezőőrségből is. így aztán másfél évig az lettem. Mezőőr koromban aztán gondoltam egy nagyot és beiratkoztam Mátészalkán a mezőgazdasági szakközépiskolába! Aztán milyen az élet: a vezetők máris keménygallérosnak kezdtek nézni, kineveztek növénytermesztési üzemegységvezetőnek. Minek is tagadnám, hogy imponált nekem ez a dolog, egy kicsit kárpótoltnak is éreztem magamat, de nem sokáig. Iszonyatosan kivette az ember idegét ez a poszt. Volt úgy, hogy még éjfél után is írtam a munkalapokat, utána meg tanulni kellett volna másnapra. — Visszakívántam én már a mezőőrséget, mert akkor kezdtem a középiskolát. Kimentem a határba, félrehúzódtam a töltés oldalába, s egyik kezemben a bottal, a másikban a könyvvel készültem az órákra. Egy nap aztán az iskolában megszólított a Sályi- ba való Varga Gyula. Te Sándor, nem jönnél el mihozzánk, merthogy meghalt a juhászunk, üres az állás, lakás is kikerülne. Gyorsan, kellett dönteni, s bár a háztűzné- zésnél hem ugráltam örömömben, mivel nagyon gyenge állományt találtam, de igent mondtam. Egy hét alatt el is sepertünk. Szolgálati lakást adtak, meg jó szót kaptam,. amire a régi helyemen hiába vártam. Most már mint juhász jártam a középiskolába. — Hajnali háromkor keltem, megetettem a jószágot, a hetes busszal indultam. Ilyenkor a feleségem itatott, aztán őrizte a nyájat, amíg délután megjöttem. Kutya egy élet volt, szentigaz. Különösen a matematika adta fel a leckét, de volt egy rendes fiú, Gazda Lajos Vámosorosziból, ő nyitogatta az eszemet a másodfokú egyenletekre. Negyvenötén kezdtük, az érettségiig csak hatan maradtunk. Amikor kihirdették az eredményt, nem bírtam a könnyeimmel. Tartottunk egy kis bankettet Szálkán, aztán Gyarmaton még rádupláztunk, taxival vitettem magamat a kompig. A révész átvitt a vizen, behívtam hozzánk egy kupicára. Szegény feleségem vagy négyszer megmelegítette a húslevest. Azt főzött az érettségire. Másnap is csodálatos íze volt. ★ Üjra próbálkozik Dobos Sándor: mi az a kis köd, pillára megcsinálja azt a pörköltet, meg én is ihatnék egy pohárral az egészségére. Mondom neki, majd legközelebb, becsszóra lesz még rá alkalom, hogy megnyaljuk mind a tíz ujjúnkat és eldudorászunk cite- raszó mellett... ★ — Erről még szót se ejtett. A citeráról. — Lehettem vagy hatéves, amikor a téli estéken szegény apám mindig citerázott nekünk a karosládán. Csodáltam a remegő ujjait s azt, hogy milyen szép hangokat tudott előcsalogatni a húrokból. Magam is megpróbálkoztam vele, ha módját ejthettem. Az a szentigaz, hogy iskolás koromban Kopasz Károly tanító úrtól nagyon sok szép népdalt tanultunk, amit délután meg este én azon nyomban el is játszottam a citerán. Jó citera volt, bánom, nagyon bánom, hogy nem vigyáztam eléggé rá: felkerült a padlásra, onnan meg örökre eltűnt. Azután meg, hogy gyermekfejjel elkerültem a nyájhoz, vettem magamnak egy furulyát, azzal kísértem az állatokat dűlőről dűlőre. Hallottam még Túr- istvándiban, hogy a fehérgyarmati járásban is fellendülőben van a népzenei mozgalom. Na, nekem se kellett kétszer mondani, hogy lépjek be a „Kis Túr” együttesbe. Citeráztam és furulyaszólót fújtam. Akkor ízleltem meg először a tapsot... — Mivel az életem vargabetűje Sályiba kanyarodott, egy ideig pihent a citera, a furulya. Mondom aztán egyszer a párttitkárunknak, csinálni kellene iitt is egy kisegyüttest. Sályiban nem is tudták, hogy nekem ilyen hajlamom is van: ráálltak, biztattak, főként az iskolaigazgató. Tizenhárom pulyá- val alakítottam meg a csoportot, tanítgattam őket, amikor időm engedte, fillér nélkül, kedvtelésből. A járási seregszemlén, 82-ben már tomboló sikert arattunk. Kaptunk is a járástól 12 ezer forint támogatást hangsze- rekrek s a következő bemutatkozáson, Nyír- bélteken már elnyertük a citerabarátok köre különdíját. Pásztor- és betyárdalokkal szerepeltünk, idén juhászdalokkal gazdagítottuk műsorunkat, jövőre meg egy lakodalmas népdalcsokrot szeretnénk színpadra vinni. Idős emberektől magam gyűjtöm a dalokat, méghozzá úgy, hogy megtanulom. Mert egy a baj: nem ismerem a kottát. De hál’ istennek sikerült vennem használtan egy öreg Wartburgot, most már nem vagyok megkötve, járok is kottát, zeneelméletet tanulni Danes Lajoshoz, Nyíregyházára, a művelődési központba. Most ő a tanítómesterem, amíg „C” kategóriás működési engedélyt szerzek. Annyi az igaz, hogy lassan nemcsak az ujjammal, hanem az eszemmel is játszom a dalokat. Hogy melyik a kedvencem? Sok van. Például az, hogy „Nem ide való vagyok én, Az Alföldről most jöttem ..Legszívesebben talán mégis azt játszom: „Lefeküdt a gulya, Harmat száradtára .. ★ Igaza van, Sándor, egyszer még átkelünk a kompon Szamossályi alátt... Angyal oándor
