Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-12 / 267. szám

1983. november 12.

Á ZENE KÖVETEI

Énekeseink jó híre eljutott az óceánon túlra is, és megismerhették felkészültségüket több európai országban. Szerencsére nem egyetlen szabolcsi énekkarról mondhatjuk ezt el. A Nyíregyházi 4-es számú Általános Iskola dalosai az idén Venezuelában jártak. Nyáron a Vasvári Pál Gimnázium 26 tagja tért vissza irigylendő „trófeával”. Karnagyuk, Ferenczy Erzsébet vezetésével júliusban Bécsben elsők lettek az Ifjúság és zene nemzetközi fesztiválon és versenyen.

Hogy egyre több országban sikerrel szerepeltek kórusaink, színvonalas, tartalmas munkának köszönhető, és annak, hogy az együttesekben életformává vált a zene. Szintén az utazó és sikeres énekkarok közé tartozik az Ifjú Zenebarátok Kórusa, amelynek néhány tagjával „munkahelyén”, a Krúdy Gyula Gimnáziumban találkoztunk. Az iskola egyik irodájában szempillantás alatt mintegy húszán zsúfolódtak össze, a kar közel negyede.

— Mennyire fér meg a zene és az útazás? Szerintünk jól. Örömmel énekelünk, s hogy közben világot láthatunk, tapasztalatokat gyűjthetünk, más országokban hogyan élnek az emberek, milyen szokások az uralkodók, ez külön nyereség. — Egybecsengenek a negyedikes Tóth Katalin és Budaházi Erika szavai. 1981 tavaszán ők is ellátogathattak a kórussal a belgiumi Neerpeltbe az európai fesztiválra. Most is elevenen él bennük az a szívélyesség. amivel a vendéglátó családok a néhánv nap alatt gondoskodtak róluk. Az ott-tartózkodásuk alatt született ismeretség, barátság, az elváláskor könnyet csalt szemükbe.

Az idei tanévben két külföldi meghívásnak szeretne eleget tenni a kórus. Egy- egy idegen országban megrendezendő zenei esemény híre gyorsan terjed és minden toborzónál hatásosabban új tagokat vagy jelölteket szerez. A meghallgatásnál derül ki, bekerülhetnek-e a kórusba, lehet-e belőlük „ifjú zenebarát”. A próbák kemények: kedden és pénteken gyűlnek össze gyakorolni, új darabokat tanulni változó helyszínen. Hol a megyei művelődési központban, hol a tanárképző főiskolán, néha pedig a Tudomány és Technika Házában. Az Ifjú Zenebarátok Kórusa gyakori szereplője zenei életünknek. Október végén énekeltek az őszi évadnyitó hangversenyen, s már készülnek a hagyományos karácsonyi koncertre.

— Az előző évek munkája nyomán nevet szerzett kórusunk. A volt, „kiöregedett” énekkarosoktól ezt kaptuk örökségbe, amit . megőrizni, gyarapítani egyáltalán nem könnyű feladat. Közénk önAz oldalt írta: Reszler Gábor Fotók: Gaál Béla

ként állhat bárki,-nem küldünk el senkit. Aki nem tud lépést tartani a követelményekkel, az rendszerint magától belátja és kimarad. — magyarázza Gebri Györgyi, aki a negyedik C. osztály tanulója.

Az örökség bizony kötelez. Rangot jelent, ha valaki az Ifjú Zenebarátok Kórusának tagja. Nincsenek bérletes helyek, állandóan bizonyítani kell. Másképp nincs előrelépés. A meghívások, a rádió- felvételek jelzik, most „jegyzik” az együttest. Hogy így legyen a jövőben is, ahhoz ismét a közös akarás és kemény erőbedobás szükséges. Csak akkor képzelhető el, hogy lemezen is hallhatók legyenek. Mint az Éneklő ifjúság lemezsorozat hetedik darabján, melyen a Szerelmi panaszt és Farkas Ferenc: Pataki diákdalok című művét adták elő karmesterük, Gebri József vezényletével.

— Komoly munka az éneklés, ugyanakkor kikapcsoló„Zengjükadaltüdemámo- rosajakkal...” Puffanó lépések ütemére vonagló mondatkígyó hullámzott végig az utcán, tekergett be a nyáreleji meleg miatt kitárt ablakokon. A menetelők halandzsanyelvének értelmére csak az ismerős dallamból lehetett következtetni, és csupán a hullámzó, girbe-gurba sorok élén peckesen vonuló legény pattogó vezényszavai adhattak támpontot ahhoz, tizenévesek vert seregekre emlékeztető csoportja miért bukdácsol végig fényes nappal az utcán?

Menetdalversenyre készültek.

A „bal, jobb, egy, kettő” szavakat fáradhatatlanul ismétlő, élen haladó diák és a felelős tanár szívósságának köszönhetően estére elfogadható egyenessé feszültek a néhány órája zabolátlanul hullámzó sorok. Ám az értelmes, kifejező szövegmondás továbbra is csak kívánalom

dás is. Rendszerint fél öttől fél hétig tartjuk a próbát, előtte is, utána is készülünk a következő napra. Érdekes módon, a próba után köny- nyebben fog a fejünk. Arra vigyázunk, hogy az éneklés ne menjen a tanulás rovására. Pluszként vállaltuk, úgy kell eleget tenni, hogy ez ne érződjön a tanulmányi eredményen. Egymástól sem vesz- szük jó néven, ha valaki azzal az ipdokkal kér felmentést a felelés alól, hogy előző nap a kórusunk fellépett, — mondta Melegh Mónika és Juha Gabriella.

Mi minden hát az éneklés? Kemény örökség, amit a mostani tagok tesznek örö- kíthetővé. Kikapcsolódást nyújtó időtöltés, ami nem akadályozza, inkább segíti, hogy ki-ki mellette felkészüljön majdani hivatására. No meg természetesen kitartó gyakorlással teli órák, hogy az ifjú zenebarátok továbbra is zenénk utazó nagykövetei maradhassanak.

Dal szárnyal a nyíregyházi vasvárig lányok ajkán.,.

Nehezebben renaeziü csokorba gondolataikat, mint az imént a virágokat. A krizantém és a szegfű jobban engedelmeskedik kezüknek, akaratuknak a szavaknál. Lámpalázuk lassan csökken, hasonlóan ahhoz az izgalomhoz, amit két éve éltek át kórusalapítóként.

Babuczay Apollónia, Misz- kuly Erika és Dohos Júlia az idén ősztől már harmadikosok a tiszaberceli mezőgazda- sági szakmunkásképzőben.’ November eleji jeles nap délelőttjén ültünk le beszélgetni a közös éneklés örömeiről. Akkor este kapta meg diákotthonuk a kollégiumi címet. Nem volt könnyű kiérdemelni. Az 1981/82-es tanévben neveztek be a versenybe, bronzérmet kaptak. Ezt követte az elmúlt évben az ezüst és vele a kitüntető kollégiumi cím.

Hogy a feltételeknek eleget tehessenek, kíméletlenül ügyeltek a hálótermek, a közös helyiségek tisztaságára, a házirendben előírt viselkedési, együttélési normák betartására. A diáktanács munkáját, a tanár—diák kapcsolat fejlesztését is értékelték a cím adományozói. ♦

Ha az odaítélés miértjét taglaló jelentésben talán nem is említették meg az ifjúmunkás kórus létét, a tiszaberceli dalosok énekszavukkal az átlagosnál jobban kivették részüket a közösségalakításból. Az erőfeszítések elkerülhetetlenek. Már a kórus létrehozásáért is megbirkóztak.

— Hálóról hálóra jártunk, hogy összegyűjtsük a jelentkezőket — emlékszik vissza Babuczay Apollónia. — Nem volt könnyű elegendő számú jó hangút találni. A fiúk közül végül nem állt kötélnek egy sem. A lányok között is akadt olyan, aki féltette a próbáktól szabad idejét. Né- hányan ezért ki is maradtak

maradt. Mint ahogy hiányzott az ajkakról a mámor, a szívekből a hevület.

Az énekszó ilyetén meghurcoltatása fájt. A „vox huma- na”, az emberi hang szenvedett újabb vereséget azon a délutánon. Az unottság szürke falát képtelen volt szétzúzni a mozgalmi induló, az értelmét vesztett szóolvadé-^ kok nem fűtötték fel a fiatal emberkék szívét. Hogy mit adott évszázadokon át a közös éneklés az emberiségnek, hogy milyen lélekemelő, léleknemesítő percek forrása lehet — itt most részletezni felesleges.

Annyi bizonyos, hogy a zenei világ e külön földrészére manapság nem dívik a tömeges utazás. Ahogy érzelmeinkről sem szeretünk beszélni, úgy lassanként leszoktunk az örömünket, bánatunkat kimutató éneklésről is. Vérmérséklet, nemzeti karak-, tér dolga lenne mindez? Akárhogy is van, ma inkább ellenszenvet szül, ha mondjuk az utasokkal teli autóbuszra, villamosra dalos kedvű társaság száll, s a következő megállóig önfeledt nótá- zással tölti el az időt. Tegyem gyorsan hozzá, nem

italok mámorító hatására. Mint az a francia turista- csoport, amelyik pusztán jókedvből fütyült, dúdolt életvidám dalocskát az utcán a kimerítő városnéző séta szünetében.

A dal öröm forrása. Mégis ritkán kortyolunk vizéből. A fiatalok ugyancsak ritkán. „Nem menő dolog csoportosan énekelni.” — mondták ifjú kórustagok kortársaikról. Olyannyira leszoktunk az éneklésről, hogy ünnepeinken is némaságra kárhoztattuk magunkat, átengedve a terepet erősítők ezer wattjainak.

Ha lassú változásról beszélhetünk e téren, éppen itt ragadható meg egyik jele. Üzemi megemlékezéseken, iskolai ünnepségeken újra énekeljük a Himnuszt. A zenei előadásokat, rendezvényeket látogató fiatalokat rabul ejti a semmivel nem helyettesíthető emberi hang varázsa. Nagyon az elején vagyunk egy ilyen változásnak, de remélhetően utána a hullámvölgynek, ahonnan ismét magas ívű pályát futhat be a vox humana, hogy újrateremtődjön a lélekemelő emberi élmény.

a kórusból. Pedig énekkarosnak lenni nem utolsó -dolog. Jutalmazzák plusz vállalásunkat színházjeggyel, kirándulással, egyéb szórakoztató programokkal.

Kedden délutánonként van a próba. A megalakulás után Tóth Lajos általános iskolai vezető szakfelügyelő dirigálta őket. Miután nem tudta vállalni a vezetésüket, Dankó Józsefné vette át a karmesteri pálcát, aki Gávavencsel- lőről jár át Tiszabercelre.

— Állandó a próbáink „menetrendje” — magyarázta Miszkuly Erika. — Névsorolvasás után Erzsiké néni azokat a dalokat veszi át velünk, ami nehezebben megy. Ez elviszi majdnem a próba

ken sem mertem sehova nézni, csak a karmesterre, nehogy elhibázzam a hangot. Ha énekelünk, most is csak őt látom. Szereplés közben megszűnik számomra a külső világ. De úgy általában tapasztalom magamon, hogy nagyobb az önfegyelmem, jobban tudok a helyzetekhez illően viselkedni — így Apollónia.

— Barátságok szövődnek. A próbákon, fellépéseken jobban megismerhetjük, kiben mi lakik. A kollégium amúgy is egy nagy család, de a kóruséneklés még közelebb hoz bennünket egymáshoz. A munkában, a tanulásban sem engedjük, hogy bárki is kilógjon a sorból.

A kollégiumavató .ünnepségen a tiszaberceli szakmunkástanulók énekkara adta a műsort. Az iskolán kívül még nem figyeltek fel rájuk. KiDohos Júlia .... Miszkuly Erika .... Babuczay Apollónia

felét'. Utána egy keveset szolmizálunk és belefogunk egy újabb dal tanulásába.

— Voltak, akik megijedtek a nehéz énekektől. Túl nagynak találták a követelményeket. Mi hárman általános iskolában is énekkarosok voltunk, tudtuk, mivel jár. Azzal a szinttel is sikeresen megbirkóztunk, amit az ifjúmunkás kórúsoktól joggal elvárnak — mondta Dohos Júlia, a diáktanács titkára.

Mégpedig derekasan helytálltak. Mint mesélik, alig volt öthónapos a kórus, amikor megyei szakfelügyelői bizottság ^ érkezett meghallgatásukra. A' tét nem volt kevés: . azt döntötték el, újoncként indulhatnak-e a záhonyi munkás- és if júmun- kás kórustalálkozón. Hirjele- nében a karmestert nem tudták elérni, vezető nélkül mutatták be, mire volt elég a szűk fél év. A bírálók elégedetten távoztak. Igazán ezt csak a Záhonyba szóló meghívó olvastán hitték el az énekkarosok. Azóta már kétszer szerepeltek a munkáskórusok hagyományos tavaszi seregszemléjén.

A közös éneklés hasznáról faggatom tovább a három dísznövényes szakmunkástanulót, akikről időközben azt is megtudom, hogy leendő szakmájuk legjobbjai iskolájukban. No, de erről később.

— Jó kedvre derít az ének. Legalábbis nekem segít felülkerekedni a kisebb-nagyobb bosszúságokon, kudarcokon. Azt hiszem, így vannak ezzel a többiek is. Egy-egy próba után a mosdóban, hálóteremben csak úgy a maguk örömére dalolgatják a frissen tanult nótát — mondja Erika.

— Magabiztosságot, tartást ad. Korábban nagyon feszélyezett, ha több ember előtt végig kellett mennem. Még az első próbákon, szereplésecsit nehezményezik is, hogy csak egy május elsejei ünnepségen mutathatták be a községbelieknek, hogyan szárnyal a hangjuk. A Tisza- bercelen túli meghívások ugyancsak váratnak magukra. Nincs a kórusnak egyenruhája sem. Talán, ha a következő záhonyi találkozón jól szerepelnek, a jutalomból vásárolhatnak..

Igaz, a végzősök nem hordhatják sokáig. Mint ahogy a klubszoba felszerelésére, berendezésére társadalmi munkával megszerzett forintoknak sem ők lesznek az igazi élvezői. Ám példamutatásukkal az utánuk érkezőknek hagyományok alapjait vethetik meg. A korábban kevésbé használt klubszobában most esténként lemezhallgatásra gyűlnek össze a tamilok. Minden második héten osztályok veszik birtokba nevelőtanárukkal együtt, hogy beszélgessenek az iskolai élet mindnyájukat érintő ügyeiről, sportról, politikáról. Társadalmi munkában befejezték a szabadidőpályát. Osztályversenyeket rendeznek. Most ért véget a lányok kézilabda-bajnoksága, és minden hónapban megtartják a tanár —diák meccset.

Az énekkaralapítók választott szakmájuk szerelmesei. Ha hangzatosnak tűnik is a megállapítás, egyáltalán nem túlzó Több kötészeti versenyre küldte már őket az iskola, és helytálltak, holott felnőttekkel együtt indultak. Most Kécelre készülnek újabb virágkötészeti versenyre. ahol csak diákok lesznek. Végre kortársak között mérhetik le, mennyire birtokolják szakmájukat. A dal és a virág szeretete együvé érik bennük. Szépérzékük erősödik mindkettővel. Miközben kezük szemet gyönyörködtető rendbe tereli -a színes virágokat, ajkuk észrevétlen dalra nyílik.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET