Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. november 6.

#

Népeket összekötő barátság

Sétálok a Korzón, figyelem az embereket Van aki hozzám hasonlóan az idejét tölti. Beszélgetnek egymással, a kirakatokat nézegetik, mások dolguk után sietnek. Ungvá- ron a Korzó akkora, mint Nyíregyházán a sétáló utca, ám a jelentősége nagyobb. Itt zajlik a város élete; forgalmas, lüktető élet ez. Napjában több ezer ember megfordul, szerelmesek találkoznak, randevút beszélnek meg, s a késő esti órákban itt válnak el útjaik. Délután, az est hátralévő részében különösen sokan járnak a Korzón. Találomra megszólítok valakit, Szabolcs-Szatmár megye és a Kárpátontúli terület kapcsolatáról faggatom.

— Öh, jól ismerem a szomszédos megyét, Nyíregyházát — újságolja örömmel alkalmi ismerősöm, majd folytaja a beszélgetést magyarul. — Nem egyszer jártam már a határon túl, Ungváron pedig gyakran hallani Szabolcs- Szatmárról, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság területi csoportja rendszeresen tart előadásokat.

Jó érzés hallani és tudni, hogy számon tartanak bennünket, érdeklődnek az eredményeink iránt. Ez majdhogynem természetes, hiszen testvérmegyékről, testvérvárosi kapcsolatról van szó. Erről pedig Lizanec Péter, az Ungvári Állami Egyetem filológiai karának dékánja, a magyar tanszék vezetője nyilatkozik, aki egyben az SZMBT területi elnöke.

— Negyedszázaddal ezelőtt jött létre a társaság. Ungváron, Munkácson és tíz járásban van szervezetünk, összesen 152 kis egység. Feladatunk Magyarország, Szabolcs- Szatmár megye megismertetése, az elért eredmények, sikerek propagálása. Gyakran rendezünk kiállításokat Magyarországról kapott anyagokból, előadásokat tartunk szinte az egész Kárpátontúli területen. Fontos feladatunk a nemzeti ünnepek megtartása, tudományos konferenciák szervezése. Találkoztunk a szabolcsi építőkkel, szoros kapcsolatot tartunk fenn a Bessenyei György Tanárképző Főiskolával. Tanárok, hallgatók jönnek hozzánk Nyíregyházáról, közösen végzünk tudományos munkát.

Felsorolni is hosszú lenne a két szomszédos terület közötti közös tudományos munkákat. Ám a gyakorlati munka is szorosan kötődik Nyíregyházához és Ungvárhoz. Ennek talán legélőbb és legismertebb példáját a SZÁÉV szolgáltatta.

— Még a 70-es évek első felében kezdődött a kapcsolat- felvételünk a kárpátontúliak- kal — emlékezik Béres Géza, a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat igazgató- helyettese. — A munkácsi építőkkel tapasztalatcsere-látogatásokat szerveztünk, többen jártak a Keleti lakótelep építésekor Nyíregyházán. Majd létrejött a nagy vállalkozás, az .ungvári szálloda építése.

Harminc hónap alatt, 1979- ben készült el a szálloda. Jó volt ez a vállalatnak, hiszen székhelyünktől nem messze, koncentráltan dolgozhattak. A külföldön való munka mindig tetszetős. Az idén ősz elején fejezték be a szállodához kapcsolódóan egy kilencszin- tes lakóház építését. A szállodában pedig, a Hotel Zakar- patyeban szinte mindig teltház van. A tizennégy szintes komplexum valóban a mai kor követelményei szerint épült. Egyszerre hatszázan lakhatnak az egy-két ágyas szobákban és a lakosztályokban.

— Mi a legteljesebb mértékig elégedettek vagyunk a szállodával — mondja a hotel igazgatóhelyettese, Mán Béla. — Mi sem bizonyítja ezt jobban: a kezdeti forgalmunk az utóbbi időben megkétszereződött.

Erről beszél Túri Attila is, az INTURIST osztályvezetője:

— Legtöbben Magyarországról, Csehszlovákiából érkeznek. Itt megy keresztül egy európai főútvonal is, ami szintén növeli a forgalmat. Több nyugat-európai, sőt észak-amerikai turista- csoport is megfordult Ungváron. Nagy szerepet játszanak ebben a kényelmes, modern és jó felszereltségű szobák, nem utolsósorban az utolérhetetlen magyar, orosz, ukrán ízek. Sok köszönőlevelet is kapunk.

Ennyit a SZÁÉV és Kárpá- tontúl kapcsolatáról, hiszen a nyíregyházi építők tovább

öregbítik a szabolcsiak hírnevét. Ősztől egy újabb városban, Csernovciban építenek szállodát. S még az iparnál maradva, feltétlenül szólni kell a Rakamazi Cipőipari Szövetkezet és a Kárpátontúli Cipőipari Termelési Egyesülés kapcsolatáról.

— Hét éve dolgozunk közösen: az ungvári, a nagy- szőllősi, a huszti és a tiszaúj- laki cipőgyárak — mondja Ilja Ivanovics Homonnai, az egyesülés vezérigazgatója. — Évente 9,2 millió pár gyerek-, női és férficipő készül. Ennek 103 millió rubel az értéke.

Az ungvári gyárnak másfél évtizedes kapcsolata van a rakamaziakkal. Koncsovics Tibor fődivattervező így értékeli:

— A szó szoros értelmében sokat tanulunk egymástól. Mi átvettük a mokaszinek gyártási technológiáját, s tőlünk a szlovák testvéri vállalatunk. Nem egyszer jártam már Ra- kamazon, minden esetben hoztam magammal valamilyen újdonságot.

Szépek, ízlésesek az Ungváron készített cipők. Szívesen vásárolják a városban, csak az a baj, hogy kevés jut belőlük a helyi üzletekbe, mert az egész országban forgalmazzák.

A negyedszázados testvér- megyei kapcsolat legszebb példája a szovjet—magyar határ két oldalán fekvő Barátság almáskert. Legutóbb, 1977-ben hatvan hektárt ültettek a magyar mezőgazdászok a szovjet oldalon. Az almaszedés kezdetét eddig minden esztendőben ünnepi nagygyűléssel kötötték össze. Aztán a mezőgazdasághoz tartozik az is, hogy nemrég szovjet mezőgazdászok tanulmányozták Szabolcsban a dohánytermesztést, a kukoricatermesztés terén is van kapcsolat, és lehetne a sort folytatni.

★

Nehéz teljes képet nyújtani a két megye kapcsolatáról. Nem szóltunk a záhonyi és a osapi vasutasokról, a gázvezeték-építőkről, a közös villanytávvezetékről és még sok másról. Ám minden között a legszebb a barátság. Az embert és népet összefogó.

Sipos Béla

Mindenki otthon érzi magát

Tízéves a Szovjet Tudomány és Technika Háza

Méltó hajlék a tudomány és a kultúra számára — ez az első gondolata annak, aki befordul a zajos budapesti belvárosi Semmelweis utcáról, a mindig nyitva álló kapun. Bent márvány lépcsőház, tágas termek, ünnepélyes csend és — ha ellentétnek hangzik is — a termekben szinte állandóan történik valami: hangverseny, klubösszejövetel, filmvetítés, kiállítás — sorolni is sok volna. A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában vagyunk, ahol éppen évfordulóra készülődnek.

Tíz éve, 1973. november 9- én nyitotta meg kapuit.

Nem volna unalmas a felsorolás, mégsem lehet vállalkozni arra, hogy elmondjuk: mi mindennek adott otthont egy évtized alatt az a ház, hányféle rendezvényen szórakoztak és művelődtek itt az ország minden részéből érkező vendégek. Számokból talán elég annyi: az elegáns, belvárosi épületben fél ma- gyarországnyi, mintegy ötmillió látogató fordult meg. Az itt és országszerte tartott rendezvények sÄrna meghaladta a tízezret, a filmbemutatóké pedig nyolcezer fölött jár.

Talán ennyiből is kitűnik: itt mindenki otthon érzi magát. Elsősorban azért, mert a Szovjet Tudomány és Kultúra Házába figyelmes vendég- szeretettel fogadják a látogatót. De nem utolsósorban azért is, mert annyiféle program között lehet válogatni, hogy aki egyszer akár csak betévedt ide — attól kezdve törzsvendég lesz. Kezdve a legifjabbakon, akik közül egyre többnek kedvenc vasárnapi időtöltése a rajz- és bábfilmek nézése a Napocska gyermekklubban.

Még a legnehezebbnek tartott korosztály, a tizenéveseké is megtalálja a házban azt, ami érdekli. Ök a Kortárs ifjúsági barátsági klubot látogatják, miközben az apák a szovjet—magyar sportbarátok klubjában vitatkoznak az újabb és emlékeznek a régebbi sporteredményekről. S hogy az egyenjogúságon se essék csorba — ugyancsak itt működik a Vörös Szegfű klub, amely a magyar és a szovjet asszonyok barátságát •szolgálja.

Folytathatnánk a sort a

ceruzával a tenyerekre írták. Egyszer 75 gramm kan- discukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rámpirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?”

A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyrerángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskolás- lány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fémcsontvázán keresztül, amely memaradt az üresség fölött. Faládákban egykor'virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól emlékszem — futott ki az erkélyre nővérem: „Tányával megyünk a frontra!...” És most, íme, a Bristolból bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha

jha nem is lett volna a szenem előtt.

Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő • tekintetével pillantott Ná- gyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ő szegyet természetesen nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az egyenruhás fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok a sorsukra.

Késő estig sétáltunk Ná- gyával N-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek. öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyujjas kesztyűben, a kecske a tér közepén megmakacsolta magát.

Telihold függőt a város fölött, megvilágította a apácazárda romjait Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, batisztzseb- kendőkbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbehátú, bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsűt szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy

vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben ... Sok hasonló legendi járt akkoriban N-ben.

Ná .ya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigombol am a köpenyem, szárnyaival átfogtam Négyét, magamhoz húztam.

— De hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított.

A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja suttogott valamit Ná- gyának.

M

ásnap Nágya kikísért. Űjra ott álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. És ebben a pillanatban semmire se gondoltam, semmit sem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül égyedül én tértem visz- sza a frontról.

(Havas Ervin fordítása)

Hl ÜNNEPI MELLÉKLET

szocialista brigádok, a volt szovjet ösztöndíjasok, az orosz és szovjet zene kedvelőinek klubjaival, illetve köreivel. Természetesen olyanok is vannak — nem is kis számmal —, akik felváltva látogatják a klubokat vagy egyikből a másikba látogatnak át.

Ismét másokat a könyvek érdekelnek — s itt kielégíthetik ezt a kulturált szenvedélyüket is. Az egyik könyvtárteremben szépirodalmi és társadalomtudományi műveket találnak, a másikban a műszaki-tudományos ismereteiket bővíthetik. A két könyvtárban összesen több mint negyvenezer kötet áll az olvasók rendelkezésére.

Az olvasni- és hallgatni- valókon kívül — s mintegy kiegészítésükként és illusztrációjaként — gyönyörködni- való is akad mindig a Semmelweis utcai palotában. Tíz év alatt a Szovjetuniónak több köztársasága mutatta be képzőművészeinek alkotásait és iparművészetének termékeit. Volt itt kiállítás litván grafikákból, lett fémművesmunkákból, szemelvények az üzbég képzőművészetből, s természetesen több kiállítás mutatta be a legnagyobb szovjet köztársaság népének, az oroszoknak sokféle művészeti alkotásait.

S a legújabb: október közepén rendkívül érdekes és művészeti értékekben gazdag kiállítás nyílt meg itt: magyar festők, grafikusok és szobrászok munkáit mutatják be. Ezekben egy a közös: a Szovjetunióban tanult, vagy ott járt művészek a földrésznyi országban szerzett élményeiket örökítették meg, és mutatják be a tizedik évforduló tiszteletére.

Híven és következetesen szolgálja a ház a szovjet és a magyar nép barátságának ügyét. Egyre szélesíti a kapcsolatokat, amiből következik, hogy ez a legkevésbé sem szorítkozhat Budapestre. Ezért hívott meg már több megyét önálló kiállításra. Elhozták ide értékeiket a Vas megyeiek, legutóbb a dunaújvárosiak — s a sorozat még hosszan folytatódik. Ugyanennek a másik oldala, hogy a Szovjet Tudomány és Kultúra Házába bemutatott játék , dokumentum- és rajzfilmeket eljuttatják a városokba és falvakba is.

jr—

S akik a filmeken megjelennek, akiket alkotásaik alapján vagy akár hanglemezről ismer a közönség — ellátogatnak személyesen is. Járt már e falak között Gri- gorij Csuhraj filmrendező, Jevgenyij Nyeszterenko operaénekes, Robert Rozsgyeszt- venszkij és Csingiz Ajtmatov író — hogy csak néhány nagy nevet említsünk a sok közül. De voltak — és a közeljövőben ismét lesznek — űrhajós vendégek is, itt találkoznak a kozmosz titkai iránt érdeklődő, magyar barátaikkal.

Mindez a legszebb, legkulturáltabb környezetben. Az első, már a belépéskor megragadó látnivaló a márványoszlopos előcsarnok. Onnan halkan suhanó liftek viszik a vendégeket a felsőbb emeletekre, ahol kényelemben, hangszigetelt termekben élvezhetik a filmeket, a zenét, társaloghatnak egymással a klubtagok — kinek mihez van kedve és hajlama.

Számos magyar társadalmi szerv, egyesület működik ígyütt a Szovjet Tudomány §s Kultúra Házával, segíti nunkáját. így a Hazafias NTépfront, a KISZ, a Magyar- szovjet Baráti Társaság. Tíz esztendő eredményei azt mulatják, hogy a közös munka náris sok szép gyümölcsöt lozott. További hasonlókat rívánunk az újabb évtize- lekre.

Várkonyi Endre

mével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematikadolgozatát az egész 8—9. osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba.

— Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. — És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihaj- lovszkij-óra?

Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom sugárúton állt zöld fabódéra.

Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatye- rina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszercsak híre járt, hogy először azokat viszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskolai barátommal, Gyimka Manszurovval arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott,

aztán mellé ült egy részeg, és jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! — háborgott Jekatyerina Nyikola- jevna. — Magad és Manszu- rovot! Manszurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most él Jekatyerina Nyikola- jevna, élek én, ideutaztam N- be a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé!

Egyszer télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek ne- Id, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiban.

Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmo- lenszkig — ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmo- lenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomásügyeletes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Je-