Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
1983. november 6. Számadás vasárnap A ki bérházban él, tudja: különös íze, zama- ta vp.n ott az ünnepeknek. Tészta sül, tej forr, hús sistereg. A hétköznapokon üres ház hangokkal van tele, a házak előtti tereken gyerekhad nyüzsög, forgalmas a lépcsőház, családok indulnak, családok érkeznek együtt, komótosan, úgy, ahogyan máskor soha. És érkeznek a nagymamák telt kosarakkal, cipeked- nek, nem azért, mert az kell, hanem az ajándékozás öröméért. Ünnep előtti vasárnap. Papucsos, háziköpenyes béke van körülöttem, és jó meleg öröm, mert az ünnepekhez a gyerekeknek van a legtöbb érzékük: odabújnak ilyenkor mellénk az ágyba, és időnk van arra, amire máskor nem marad idő, a „nagy”, az „igazi” beszélgetéshez, olyanhoz, amit holnapra talán elfelejtenek, de amire egyszer majd, felnőtt korukban emlékezni fognak. És amikor a gyerek a játékba unt, időnk van kényelmesen együtt inni a reggeli kávét, megbeszélni öfömöt és gondot, számadást tenni önmagunkkal is. Holnap november 7. Engels írja, hogy mindaz, ami a szocialista forradalom győzelme előtt történt, az emberiség előtörténete csak, az igazi történelem a forradalom győzelmével kezdődik. Szeretem az ünnepeket, mert ilyenkor számadást csinálunk a történelemmel, még akkor is, ha ezt így nem gondoljuk végig, hiszen az én, a családom élete is történelem. A két fiam lent játszik már a téren. Kicsik még, a zászlókról kérdeztek reggel, és én meséltem nekik a forradalom legendáit. A győztes forradalom örömét, a hősöket... És lám, most, hogy ők lent játszanak, magam maradtam a megidézett példáimmal. Tudom, mert hogyne tudnám, hogy azok a hősök is valamiképpen mindennapi emberek voltak. Nehezebb sorsukkal mások, mint mi, de ugyanúgy emlékekkel és tervekkel gazdagok. És ők is a gyermekeiknek akartak gyönyörű jövőt. Hogyan hitték ők a világot? Tudhatták-e, hogy legendákká lesznek egyszer? És megbékélnének-é azzal, hogy legendákká lettek? Jobb életet akartak, és sokan az életüket is áldozták ezért. Nem élték meg a győzelem örömét, és a kort sem a győzelem után, amely más volt, mássa is lett, mint amilyennek megálmodták. A győzelmet félteni kellett, harcban megvédeni. És harc volt az éhezés is, a fá- zás, ugyanolyan, mint az építés, mint a munka. A győzelem nem egy pillanat volt, hanem a percek folytatása, és a győzelem nem a zászlók lobogása, hanem az emberekben építő erő. Ez tett szinte csodákat a második világháború vérzivataros poklában, az újrakezdéskor, az építésben, és ennek kell szinte csodákat tenni az emberiség igazi történelmének mindennapján. A fiaimnak legendákat meséltem, aztán, hogy ők játszani mentek, megbeszéltük otthon a gondjainkat. Van elég, hol kevesebb, hol több, ugyanúgy, ahogyan mindenkinek, de az ünnepből ezek a gondok nem vehetnek el. A győzelem nem lesz mássá, nem lesz szegényebb akkor sem, ha keményebb, nehezebb napokat élünk ma, mint tegnap, ha olykor szorongva hallgatjuk a rádiót, olvassuk a híreket, mert félteni kell a világot, mert a forradalmárok elszántságával szükséges védeni azt, ahogyan élünk. A magam csendes ünnepét, a gyermekem jövőjét, az életet. Elég-e legendákat tudnunk, elég-e emlékezni a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmére? Hiszem, hogy ennyi nem elég. Az emlékezés csak az ünnep, a történelem tudása, értése lesz csak erővé. És nekünk nagyon kell ez az erő. Minden, ami van körülöttünk, ebből való. Valójában jussolói vagyunk a történelemnek, de örökösként folytatói is. Örömeinkkel és gondjainkkal, gondolatainkkal és a gyerekeknek megtanított gondolatokkal. N eszez a bérház. Tészta sül, tej forr, hús sistereg. A térről felhangzik a vidám gyermekzsivaj. Készülődik a holnapi ünnep. És reggel, majd ha mellém búvik a két gyerek, csendesen arról mesélek, hogy nemcsak a legendák szépek, nemcsak a zászló az ünnep, hanem az ünnep mi vagyunk magunk. Bartha Gábor Hegedűs Géza: Szonett az ünnepek értelméről Ha itt az ünnep — emlékezni kell, mert minden ünnep emlékeztető: múltakból őrzött ösztönző erő, melytől a lélek új célokra lel. Ha itt az ünnep — megáll az idő s leendőnek időtlenség felél: az élő emlék bizonyságra jel, . hogy a teendő meg is tehető. Az ünnepekkel bizonyít a múlt, mely évszázadról évszázadra hullt, hogy jövendőkhöz talpazat legyen. Az ünnepen a lélektcljes ész a közös célért emléket idéz, hogy tettrekész legyen az értelem. ... Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. Dehát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak „feje fölött”! Az ablakon túl csalogatóan, hívogatóan kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen már egyszer egy tisztességes tél! Na, ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egészen. egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is olyan messziről idelátszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiatalosan sajog a szíve, mint öt-hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természetű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra, az idős asszonyt napokig csalogatta frisseségével, makulátlanságával. Mint ebben a korban már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludt, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg. hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig ... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakából, hanem a közbülső forgalmas városÖsztöndíjas klub Szabolcsban Diploma a Szovjetunióból „Örömmel értesítem, hogy az 1948/49. tanévre a Szovjetunióba szóló ösztöndíjban részesítettem. Az ösztöndíj egyelőre egyéves tanulmányok folytatását biztosítja a Szovjetunióban. Egyidejűleg gondoskodtam arról, hogy a kiutazó ösztöndíjasok repülőgépen jussanak el tanulmányaik helyére ...” Dr. Bóka László államtitkár aláírásával 35 évvel ezelőtt küldték el az idézett sorokkal kezdődő leveleket. Űtnak indult a Szovjetunióban tanuló magyar ösztöndíjasok első csoportja. Fiatalemberek, akiknek nagy többsége először ült repülőn, először lépte át az országhatárt. Orosz nyelvtudásuk is meglehetősen fogyatékos volt. De tudták, hogy olyan ismereteket szerezhetnek a szovjet egyetemeken, amelyekre itthon égető szükség van. Tanultak társadalomtudományt, művészeteket és főként természettudományi, műszaki képzettséget szereztek. Szűkabb szakosodás Az akkori ösztöndíjasok visszaemlékezéséből 1978-ban kötet jelent meg Feledhetetlen esztendők címmel, melyben kirajzolódik, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük. Honvággyal, nyelvi problémákkal, a szigorú tanulmányi követelményekkel. Heti ötven-hatvan órát töltöttek az egyetem-főiskola padjaiban. Az eredmény? Felkészült szakemberként tértek haza, második anyanyelvűkké vált az orosz. És életre szóló barátságot kötöttek Moszkvával, Leningráddal, a többi egyetemi várossal. A három és fél évtizedben több mint ötezren szereztek szovjet diplomát az egyetemek és főiskolák nappali tagozatain. Szabolcs-Szatmár- ban száz szakember kapott diplomát a Szovjetunióban. Több mint háromezren műszaki pályára készültek fel. Bizonyos, hogy a szakember- képzésnek ez a formája jelentős szerepet játszott és játszik a magyar értelmiség utánpótlásában. Hiszen a Szovjetunióban olyan szűk szakmai szakosodás lehetséges, amilyen nálunk nincs, mert a kisszámú igény miatt a hazai felsőszintű szakemberképzés nem lenne célszerű, nem lenne gazdaságos. A közlekedés, az élelmiszeripar, a mezőgazdaság, a vegyészet stb. egy-egy részterületével foglalkoztak behatóan a szovjet egyetemeken, főiskolákon. E diplomások nélkül bizonyos szakterületek fejlődése nehezebb volna. (Jellemző példa a paksi atomerőmű, ahol a magyar szakemberek szinte kivétel nélkül a Szovjetunióban szerezték meg diplomájukat.) Szakmai továbbképzés Általános tapasztalat, hogy a magyar ösztöndíjasok jól tanulnak, azaz gazdag ismeretanyaggal, jól képzett szakemberként térnek haza. Több( n Bállá László: Ázatlak mögött UITZ BÉLA: ÜLŐ NO i részt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző karmolását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult el mellette az plyan sokszor bejárt, szemével számtalanszor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott táj. A görségük itthon is kapcsolatban marad a szovjet műszaki, tudományos élettel. Követi választott hivatásának fejlődését, az egykori szovjet egyetemi társaktól, oktatóktól is értesül az újabb és újabb eredményekről. Az érdeklődés természetesen kölcsönös. Ha úgy tetszik e személyes tájékozódás is segíti a magyar—szovjet gazdasági és műszaki-tudományos, valamint kulturális együttműködést. A kölcsönös tájékozódás szervezett formájaként említendő, hogy az MSZBT meghívására évente szovjet egyetemi tanárküldöttség érkezik hazánkba. Tagjai azoknak a szovjet felsőoktatási intézményeknek az oktatói, amelyeken jelentős számban tanulnak magyar hallgatók. A delegáció megismerkedik a szakma magyarországi képzésével, a diplomásokkal szemben támasztott igényekkel. Szakterületük legfrissebb ismereteiről informálják a volt ösztöndíjasokat, akik 1976 óta részt vehetnek szovjetunióbeli szakmai továbbképzésen is. Ösztöndíjasok bizottsága Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért kíséri figyelemmel a Magyar—Szovjet Baráti Társaság a volt ösztöndíjasok itthoni tevékenységét. Hiszen a szakmai ismeretek mellett tapasztalatokat, élményeket szereztek arról is, hogyan élnek, gondolkodnak a Szovjetunióban. Az MSZBT VI. országos értekezletét követően, 1977 februárjában alakult újjá az ösztöndíjas bizottság. A bizottság a szaktárcákkal együttműködve segíti a hazatérő ösztöndíjasok szakmai, társadalmi beilleszkedését, a Szovjetunióban folyó szakmai továbbképzést és a magyarországi ösztöndíjas klubok tevékenységét. esős, repkénnyel befutott, akácfa után persze az a kis köves szakadék jött, azután szánalmas-pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasz- szonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, s jólesően látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk lévő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ösvények, fák, bokrok, sürgönypóznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. ». Hogy milyen . csodálatos .túrákat' tesz,.májd^ a fé$lő, újzöld, fényeivel-illataivaí egész lényét bizseregtető határban! A beilleszkedést nehezíti, hogy nem mindig sikerül azonnal megtalálni a végzettségnek megfelelő munkahelyet. A szakmai nyelvet, a hazai szakmai szokásokat is meg kell ismerniük. A többi pályakezdőhöz hasonlóan, a szovjet diplomások is szembetalálják magukat egzisztenciális gondokkal. Kivált azok, akik az egyetemen kötöttek házasságot — a szovjet házastárs elhelyezése kíván segítő figyelmet. Tárcaszinttől a klubokig Értékelte a bizottság például a szaktárcák és a kinn tanuló ösztöndíjasok közötti kapcsolattartást, beszámolókat hallgatott meg a megyei és városi klubok munkájáról, szervezi a szovjet tanárdelegációk magyarországi programját, a szakmai találkozókat, a tárcaszintű összejöveteleket. Budapesten és a megyékben is sorra alakultak, alakulnak az ösztöndíjas klubok. Nyíregyházán több mint két éve működik hasonló klub. A klubokat közös akarat hozta létre: az ösztöndíjasok igénye, hogy egymással találkozzanak, gyakorolják az orosz nyelvet, kicseréljék szakmái tapasztalataikat. Azaz a klubok "szakmai, kulturális és szórakoztató rendezvényeket is kínálnak. A bizottság legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy bevonja a Szovjetunióban végzett szakembereket az MSZBT-tagcsoportok munkájába. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a szovjet diplomások szívesen vesznek részt a tagcsoportok tevékenységében. Köztünk élnek, tevékenykednek, immár több mint ötezren. Szívesen megosztják velünk élményeiket. M. D. KM ÜNNEPI MEÜÉKLET
