Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

UM —^———i ft Benke Valéria: Értékrend, szocializmuskép H ogyan is állunk ma itthon a szocialis­ta értékrenddel? Ha vannak — már­pedig vannak — az értékítéletnek zavarai a társadalmi együttélés gya­korlatában és a társadalomábrázolásban, an­nak művészi és más formáiban, akkor az is feltételezhető, hogy a szocialista értékrend orientáló hatása nem érvényesül megfelelő­en. Időnként és helyenként az is kérdésessé válik — vagy azzá teszik —, hogy létezik-e egyáltalán szocialista értékrend. Kialakult-e vagy csak kialakulóban van, esetleg éppen most kezdik ki új próbálkozások, jelenségek, megnyilvánulások? Hogy vannak zavarai, az kétségtelen. Időnként meglepve vagy háborogva kons­tatálják sokan, hogy a polgári értékeknek és érdemeknek szinte kampányszerű dicsérete alakul ki, nemcsak a memoárdrodalomban, hanem a jelen problémáit taglaló, a múltból példákat felvonultató más megnyilatkozások­ban, közlési formákban is. Nem hiszem, hogy eredményes próbálkozás lenne a polgári ér­tékrendet a maga egészében rehabilitálni, mert azt nem lehet; ha mégis akadnának ilyen törekvések, azokat el kell utasítani. De egyes polgárerények bizony elkelnének ná­lunk. Azok a polgári érdemek, amelyekről méltánytalanul kevés szó esett korábban, most gyakran és nagy hangsúllyal szerepel­nek különböző műfajokban. E tekintetben sokat tett történettudományunk, és az ár­nyaltabb ábrázoláshoz hozzájárulnak me­moárok is. Egy-egy korszak egészének érté­kelését azonban nem változtathatja meg, még akkor sem, ha a kutatások eredményeként a részletek módosítanak is a képen. Némi „csúsztatás” persze abban a tekintet­ben is van, hogy az ilyen polgári értékeket hogyan mutatják be a múltat értelmezve, mindenekelőtt a jelen kritikája céljából. Sokat szerepel például a nosztalgikus esz­mefuttatásokban a demokratikus magatartás, a műveltség, a hivatás-tudat, szembesítve a múltbeli példákat mai állapotokkal. Ezek a progresszív értelmiségre jellemző vonások. Ám ez igen vékony réteg volt az akkori Ma­gyarországon, már szinte ritkaságszámba ment a szélesebb polgárkörökben — téves te­hát általánosként való idézése, beállítása. És alig-alig létezett dzsentri-dzsentroid rétegek­ben, pedig ezeknek a szerepe mintaértékű volt a magyar értelmiség nagyobbik részé­ben. Ha azonban a régi pedagógusgárda kiváló tagjainak — hiszen akkor sem csak jó peda­gógusok működtek —, akik a nagy néptöme­gek legtehetségesebb fiaiból és leányaiból vá­lasztódtak ki, emlékét idézik és állítják pél­daként a maiak elé, ezt jó szívvel fogadhat­juk; gondoljunk saját tanítóinkra, tanáraink­ra, volt közöttük mindenütt olyan, akinek alakjára, magatartására nagy megbecsüléssel emlékezünk. A kiemelkedő értelmiségiek a hivatástudat, az önfeláldozás, a tudományért és a társadalomért hozott áldozatok nagysze­rű példáit adták. Ezt ne fukarkodjunk elis­merni, mintaképül állítani. A polgárerényeket illetően valójában nagy történelmi mínuszaink vannak. Ezek az eré­nyek az akkori társadalmi viszonyok miatt nem alakulhattak ki, vagy ha egyesek ala­kulóban voltak, nem szilárdulhattak meg. Melyek ezek? Például a pontosság, az idő ér­tékelése és tisztelete. Ha kicsit körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy Magyarországon ezzel mennyire nem vagyunk rendben. Vagy a takarékosság, mégpedig nem a krajcáro6 zsugoriság, hanem az ésszerű, gondos bánás anyaggal, szerszámmal, emberi munkával. És a szaktudás, a szakmai felelősség, az üzleti korrektség. Ehhez a polgári fejlődés több évszázada kellett, ami alatt a kézműves kultúra és a kereskedelem kialakult Ez ná­lunk bizony hiányzott. Emiatt a műszaki kul­túra és a munkakultúra általában gyenge, de a gazdasági érintkezés kulturáltsága, kor­rektsége sem elég jó. S végül a műveltség, a tudás tisztelete, értékelése. Paradoxon: tö­megméretekben kitermelni, elterjeszteni eze­ket a polgári értékeket — nálunk a szocializ­mus feladata (ide értve a vállalkozókedvet, az egészséges vállalkozói szellemet is). Sok ilyet lehetne felsorolni, de talán ezek a legfon­tosabbak. Van azonban, amitől óvni is kell társadal­munkat: a műveltség és a tudás értékelése nem azonos a dipiomafétissel! Nálunk most vannak olyan jelek, hogy a „papír” rangja növekszik meg. E- hazánkban egyébként ko­rábban is létezett, nem mi találtuk ki. A ne­mesi levél mellett a honorácior (a tanult, magasabb iskolát végzett) réteg is valameny- nyire kiváltságos, privilegizált volt. A mi társadalmunk hasznára azonban csakis a valódi tudás és annak közérdekű felhaszná­lása szolgál. Hadd tegyem hozzá: ha az em­lített tulajdonságok — és más hasonlók — nincsenek jelen a társadalmi mentalitásban, akkor a válla)' zószellem vajmi lg&üs és kétes értélKf kát la lenne. CN** Az említett p< .ák és más új, vagy régi értékelemek fölemlítése és propagálása nem okoz zavart akkor, ha azok a szocialista ér­tékrend kereteibe illeszkednek. Tudjuk, hogy az értékítélet tekintetében van elbizonyta’a- nodás. Sokféle okra, hatásra vezethető visz- sza, de én a legjelentősebbnek azt találom, hogy életünkben s >k a változás, azok gyor­san követik egymást, tehát nehéz őket fel­dolgozni, gondola ii és közvélekedési síkon egyaránt. Az egyébként téves koncepció, amely él­várja, hogy a tudományok szintjén — téte­lezzük fel — helyesen megválaszolt kérdések Készletek a nyíregyházi pirtaktfvafllésen elhang- zott előadásból. azonnal átmennek a közfelfogásba. Ahhoz ugyanis idő kell, míg a társadalom tudata földolgoz olyan változásokat, amelyek külö­nösen az egyént komolyan érintő kérdések­ben, i a munkamegosztásban, a jövedelem- szerzési módokban történnek. És a viszo­nyoknak is kialakultabbá kell válniuk. A háztájiról másfél-két évtizeddel ezelőtt sokat és hevesen lehetett vitázni, egymástól merő­ben eltérő értékítéletet alkotni. Most, hogy kialakult, gyümölcsözik, és beépült a társa­dalom gyakorlatába, a tudati feldolgozás, az értékítélet egységessé válása már nem okoz különösebb gondokat. Ismétlem: vannak bizonytalanságok a való­ság változásai és megítélésük tekintetében; ezek feldolgozásához segítséget kell nyújta­ni. De azért ne engedjük eltúlozni ezt a bi­zonytalanságot. Nem vált minden labilissá sem a társadalmi gyakorlatban, sem a szo­cializmus lényegi vonásait illetően. A koor­dináták — amelyeknek keretében az új vagy módosuló elgondolások beépülhetnek — szi­lárdak maradtak és maradnak. A tulajdon- viszonyok nem változnak; a szocialista tulaj­don szerepe a meghatározó, a népgazdaság egészében az állami, a mezőgazdaságban a szövetkezeti tulajdon a domináló. A magán- tulajdon valamelyest nőni fog, de súlya cse­kély marad. A változások legnagyobb része nem a tulajdonviszonyokat érinti, hanem a tulajdonformákat, az együttműködés és a munka koordinálási módjait. Az is kialakul, hogy a társadalmi szükségletek közül mit nem célszerű nagyüzemi keretben kielégíte­ni, erre egyébként meg kell és lehet a meg­felelő formákat találni. Az említett koordináták: a munkáshata­lom, a közösségi tulajdon, a munka szerinti elosztás. Ezek azok a társadalmi tények, amelyek valóságunk meghatározó elemei; ezek alakítják a társadalomról alkotott ké­pet, de nem automatikusan. E szocialista kri­tériumoknak és értékeknek a tudatba való beépítésével, folyamatos megerősítésükkel foglalkozni kell; ám ez a tudatformák összes­ségének hatására történik, így tehát a politi­ka, a tudomány és a művészetek is részesei annak, hogy a társadalom tudatában hogyan alakul a saját viszonyainak megfelelő kép. A szocializmusképről is sok, néha túlzó Vé­lemény hangzott el az utóbbi időkben, két- felől is végletesen. Egyfelől a konzervatív, dogmatikus felfogás a társadalmi együttmű­ködés formáinak változását vagy csupán a felvetését is aggályosán, szinte negatívum­ként kezelte. Másfelől az egyébként rokon­szenves újítói hév túlzásai olyan megfogal­mazásokban csapódtak le, mintha a szocia­lizmuskép puszta ténye lenne minden jónak a megakadályozója. Akadnak hasonlóan szélsőséges megfogalmazások más kérdések­ben is. Ebbe belejátszik a szellemi divatok kampányszerűsége, a zsurnaliszta felületes­ség, a divattémák gyakran végletekbe csúszó kezelése. A szocializmuskép — leegyszerűsítve — a társadalomban élő általános felfogás arról, hogy milyen a szocializmus, és milyennek kell lennie. Ez az elméleti tézisek és a pro­paganda, valamint a közfelfogás tartalmát együttesen érintheti. Mindkét elemnek benne kell lennie: annak is, hogy milyen és annak is, amilyennek lennie kell, kellene. A kettő nem feltétlenül kerül összeütközésbe egy­mással, ha a valóság és a szocializmuskép fő elemei egybeesnek; más elemek esetében tá­volság van, de nem divergencia. Orientáló erővel ugyanis csak akkor bír a szocializmuskép — márpedig erre nagy szük­ség van —, ha azt is tartalmazza, hogy mi­lyennek kell lennie, mivé fejlődhet a szo- cializmus. Néhány szót a társadalomábrázolásról. A társadalmi viszonyainkat kritizáló írásoknak — akár a múlt, akár a jelen elemzésével fog­lalkoznak — igazságtartalma attól függ, hogy a hibák vagy torzulások szocialista kritiká­ját, vagy a szocializmus létrejöttének és mai állapotának polgári kritikáját adják-e. Ered­mények és hibák arányának méricskélésével önmagában nem lehet jól — hitelesen — áb­rázolni a mi társadalmunkat, a valóság át­alakításáért folyó küzdelmet. Igazságtartal­ma akkor és annyiban van bármilyen elem­zésnek, ha a valóság tényei a maguk össze­függésében szerepelnek benne; akkor és csak akkor hiteles az ábrázolás. Még akkor is, ha fáj ráismernünk arra, hogy bizony az ábrá­zolt valóságban kritizálható módon ott van­nak a mi hibáink is. A valóság tényeinek és összefüggéseinek feltárása azonban azt alig­ha engedi meg, hogy a magyar társadalom szocialista átalakulása, vagy akár az azt kö­vető évtizedek mérlege negatív legyen. Ha vannak alkotások, amelyekben a társa­dalmi folyamatok lényegét nem látják, vagy éppen arra irányul az elmarasztaló kritika, akkor ennek valószínű oka az esetek többsé­gében az, hogy sajátos prizmán át mutatják be, például valamilyen sérelmi optikán át. Egy másik, ma terjedő vonás, hogy hiányzik belőlük a küzdő ember, aki társaival együtt tudott és tud változtatni a viszonyokon. He­lyette típusfigura lett a körülményeknek ki­szolgáltatott, ezért — az ábrázolás nézőpont­ja szerint — minden erőfeszítéstől, az önálló döntés felelősségétől felmentett ember. Sok és heves vita volt nálunk az elmúlt években — más kérdések mellett — a tele­pülésfejlesztésről, a lakáskérdésről. Kölcsö­nös türelmetlenségtől, néha szélsőséges meg­nyilatkozásoktól sem mentes. A mi elvtár­saink, a hivatalos szervek részéről gyakran merevség, lassú reagálás volt tapasztalható — más oldalról viszont pergőtűzszerű kriti­ka, amely sok tekintetben figyelmen kívül hagyta a realitásokat. A településfejlesztés kritikájára mégis az volt a jellemző, hogy reális társadalmi problémákat ragadott meg, még túlzásaival együtt is. A lakáskérdés tár­gyalása is sok egyoldalúsággal történt. A la­kótelepek általános lejáratása — ahelyett, hogy a rosszul építetteket kritizálták volna — nem volt szerencsés. A lakáselosztás és -fenntartás léhetséges megoldási módozatai körül jelentős tudományos véleménykülönb­ségek is voltak; a közgazdász-közvélemény más álláspontot képviselt, mint a szociológu­soké. A „közgazdasági koncepció” egyes kép­viselői kizárólag piaci elemeket kívántak ér­vényesíteni, a szociológusok körében viszont kevesebb piaci hatást, több szociálpolitikát javasoltak. Sajnos, a közvélemény számára ez a véleményeltérés nem volt kivehető. Az bizony ismételten előfordul, hogy szakem­berek nem tudják eléggé érthetővé tenni ál­láspontjukat, vagy nem szívesen hadakoznak egymással. A párt arra törekedett, hogy a különböző kritikai álláspontok és elgondolások kapja­nak nyilvánosságot, s hogy ezeknek szelektá­lásával, szintetizálásával szülessen végül is megoldás. A Központi Bizottság a lakáskér­désről tavaly, a Politikai Bizottság a telepü­lésfejlesztésről a közelmúltban hozott hatá­rozatot. Ez utóbbi a községek, a városok ön­állóbb fejlődésére ad lehetőséget, a lakosság bevonását is feltételezi. E politikai döntések­ben érvényesült az előzetes viták pozitív ha­tása. De azt még mindnyájunknak tanulnunk kell: hogyan lehet célirányosabbá tenni a vi­tákat, a lényeges kérdésekben világossá tenni az eltérő álláspontokat és a különböző elgon­dolások használható elemeit közös munkával szintetizálni. Mind világosabbá válik tehát, hogy néhány nagy horderejű kérdésben — a korábban el­indított vizsgálatok és a szakmai viták ered­ményeképpen — érnek a jó gondolatok, ala­kulnak a javaslatok. Megközelítően egy idő­ben, tehát egymással találkozva készülnek, el: a gazdaságirányítás továbbfejlesztésére irányuló javaslatok, az új választójogi tör­vény; a kétszintű közigazgatásra való átté­rés, a járások megszüntetése és ami vele együtt jár: a városok és a nagyközségek sze­repének növekedése, a kisközségek relatív önállóságának javítása. A településfejlesztés, a gazdaságirányítási rendszernek a tanácsok gazdasági önállósá­gára is kiható vonásai, meg a választójogi és a közigazgatási munka változásai együttesen teszik lehetővé és szükségessé a tanácsok ön- kormányzati jellegének fejlesztését Fel kell készülnünk arra, hogy a települések olyan fejlesztése, amely a lakosság erőforrásait job­ban igénybe kívánja venni, azt jelenti: az emberek érdekeltek lesznek abban, hogy az erre vonatkozó döntésekben részt vegyenek. Ezért ki kell alakítani az intézményes és a gyakorlati megoldási módokat a döntésekben való részvételre, és a végrehajtás ellenőrzé­sére, ami o szocialista demokrácia lényege; és a változások annak gyakorlati továbbfej­lesztését jelentik. Korunkban a társadalmi rendszerek vitája folyik. A burzsoá propaganda ismét dur­vábban és nyíltabban lép fel ellenünk. Mi ezzel szembeszállunk, és nem csupán elvi ér­vekkel. A szocializmus válságáról és hanyat­lásáról terjesztett propagandaképet cáfolják a gyakorlat lépései is. Ezek az elgondolások és döntések — amelyekről itt csak kurtán szóltam — jelzik, hogy a társadalmi viszo­nyok és az emberi kapcsolatok, a jobb együtt­működés területén újabb előrelépésre nyílik lehetőség. A gazdasági eszközök szűkösségére utalva gyakran kényszerülünk jó és szükséges dol­gok halasztására. De a társadalom szocialista fejlődésének itt tárgyalt elemeiben újabb lé­pést tehetünk akkor is, amikor és amíg a gazdaságban nagyobb fellendülésre nem szá­míthatunk. Remélhetjük viszont, hogy ezek­nek az elgondolásoknak a megvalósulása te­ret nyit sok ember erőfeszítéseinek és sok kis, de összességükben nem jelentéktelen anyagi, gazdasági forrás feltárulásának is. A nemzet, a társadalom konstruktív erőit pártunk politikája változatlanul képes össze­tartani. Az ehhez szükséges koncepció meg­van, a munkaprogramok elkészültek vagy készülnek. A végrehajtásban számítunk a gazdasági szervezetek, a vállalatok és a szö­vetkezetek kollektíváira, irányítóira; a taná­csokra, az igazgatásban dolgozó elvtársaink­ra; a felelősen, elkötelezetten dolgozó embe­rekre. Mi szükséges mindezeken kívül ahhoz, hogy az ő munkájuk is könnyebb legyen, és néhány áttörési ponton jó megoldást talál­junk? A megfelelő közszellemre is figyelmet fordítani. Ez a mi „szakmánk” — mármint a propagandistáké, a politika munkásaié. A kiállást rendszerünk mellett, a bátrabb polé­miát eszméink védelmében erősíteni kell, s ehhez megjavítani az ideológiai irányító szervek munkáját. N ehéz, küzdelmes időszak előtt állunk. Különösen nagy szükség van arra, hogy a pártból két hatás sugározzon ki folytonosan. Az egyik, hogy a társadalomépítő munkában, a gazdasági, a települési és más munkaterületeken támogas­suk a jó törekvéseket, az értékes kezdemé­nyezéseket A másik pedig: erősíteni azt az érzést, hogy érdemes küzdeni! Sugározzon a bizakodás, hogy sikerülni fog, amit eltervez­tünk, még ha valami hosszabb ideig tart is, mint ahogy vártuk. A népnek szolgál a párt mindkettővel; azzal is, hogy cselekvési teret nyit és a hasznos tetteket támogatja, s azzal is, hogy a bizakodás légkörét, nemzetünk ön­bizalmát erősíti. Kívánom a Szabolcs-Szatmár megyei kom­munistáknak, hogy megyéjük lakosságának javára és egyetértésével végezzék munkáju­kat, s hogy e táj népének küzdelme, áldozat­vállalásuk hozza meg a megérdemelt ered­ményeket

Next

/
Oldalképek
Tartalom