Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
KM ÜiTVfiOI MELLÉKLET 1983. november 26. Kedves József! Sokáig gondolkoztam, hogyan szólíthatom meg önit. A kényszerű várakozások közben egymás mellé sodródott emberek beszélgetéseiből legtöbbször csak a jó szájíz, a később fontossá váló mondatok emléke marad meg és elvész az elmormolt név, amire akkor még nem is figyelünk. Tudom viszont, hogy a gyermeke, a kilencéves fia neve Józsi, és ebből gondolom, hogy az apja neve se más. Elárulom: akkor, a beszélgetés közben eszembe se jutott, hogy írás készüljön önről. A vonatok menetrendje szigorú és a menetrend diktálja, hogy mikor marad félbe egy mondat. Nos, fogadja úgy ezt a levelet, mintha az akkor félbehagyott mondatomat folytatnám. Hogyan került rá sor már nem tudom, de az olvasásról beszélgettünk, ön elmondta, hogy fűtő egy gyárban, hogy a társak gyakran „zrikálják”, mert utazás közben is olvas, hogy a főnöke már külön is beszélt arról, hogy szakkönyvet olvasson, ne bolondságokat. Aztán a fiáról beszélt, aki az általános iskola harmadik osztályába jár és akit kézenfogva vitt el a könyvtárba, hogy a gyerek élete se legyen szegényebb, majd ha felnő. Mindezt úgy mondta el, ahogyan az egymást először és aztán soha többször nem látó emberek beszélgetnek, egymásnak bizalmas dolgaikról. És úgy mintha valami szégyellni való lenne az ilyesfajta könyvszeretetben, mintha a gúnyolódó társaknak lenne valamiképpen igaza. Olyasmit mondott, hogy szerencsésebb ember az, aki valami „hasznosat” csinál szabad idejében. Aki pénzt keres, hobbiként bütyköl, hasznossá teszi magát a ház körül. És szólt arról, hogy a Záhonyban vasutas édesapja szoktatta könyvre, hogy annak valóságos könyvtára volt. Aztán beszélgettünk írókról. A kedvenceiről Jókaitól Móricáig, Tersánszky Józsi Jenőtől Tamási Áronig. Könyvekről, amiket mind a ketten olvastunk. Könyvekről, amelyek élményt adtak, élményekről, amelyekre hosszú idő után is jólesik az emlékezés. Beszélt egy keveset a gyerekkoráról, az olvasni szerető ugyancsak fizikai munkás édesapjáról, akit éppenúgy különcnek tartottak a barátok, a munkatársak, ahogyan fiát is különcnek tartják a könyvszeretete miatt. És megkérdezte tőlem, az idegentől, hiba-e ez hát valóban? Mit mondhattam volna? Azt, hogy én is szeretem a könyveket, hogy pihentet, ha olvasok? Talán azt, hogy a boldog gyerekkoromban miféle ravaszsággal szoktatott apám a betűre, kijelölvén azt a polcot, amelyhez nem nyúlhatok, oda- téve minden olyan könyvet, amit egy tízéves gyerek megszerethet? Jó nevetését mondhattam volna, amit nem láttam, csak felnőttként tudok, amikor észrevette, hogy lopom a tiltott könyveket? Azt, hogy egy életre adott útra valót ezzel? Valamikor (nincs ez még olyan régen), úgy képzeltük a jövőt, hogy a kétkezi munkás kincsévé tehetjük a kultúra minden értékét. így képzeltük és lényegében meg is teremtettük ennek a feltételeit a könyvtárainkkal, a szoba- konyhás munkásmyomorúságok felszámolásával, a gyerekeink előtt kinyíló iskolakapukkal. Honnan hát akkor magában ez a fajta szégyenkezés, honnan a többiekben a csúfolódó kedv? Ez az, amit nem mondtam el, ez, amit mindenképpen közügynek érzek. Lehet, hogy ügyeskezű emberként ön szabad idejében pénzt kereshetne, lehet, hogy ebből a pénzből még egy játékot vehetne a fiának, ugyanolyant, amilyet a szomszéd vett. De vajon tudják-e az olvasó emberen csúfolódók, hogy milyen emlék maradt magában az édesapjáról és milyen emlék marad majd egyszer magáról, az olvasó emberről a fiában? Kiszámította-e már valaki, hogy mennyi köze van az ön szép szenvedélyének ahhoz, hogy tizenkét éve hű a gyárához, hogy mennyi köze van a könyveknek a munkájához? Tudom, ezt a főnöke sem. számította ki, nem is gondolta végig. Majd talán egyszer, ha nyűgöd tabb éveket, évtizedeket élünk eljutunk addig, hogy ön, vagy éppen a fia életmódja, életvitele lesz a példa. A követendő, az emberhez méltó, a legértelmesebb. Addig is sok könyvélményt kíNemes Sándorral, a SZÁÉV üzemi párt-vb tagjával a kommunisták számadásáról A Gondolom, aki ránéz a képre, gyorsan w felismeri Önt, az „öreg motorost”, aki egykoron ragyogó sikereket ért el mo- tocrossversenyzőként. Magam is jól emlékszem, milyen bátran küzdötte le az éles kanyarokat, a veszélyes buktatókat. Munkahelyén, a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál is régi „motorosnak” számít? — Meglehetősen. Augusztusban volt 29 éve, hogy érettségi után ide kerültem, segédmunkásnak. Pontosabban már diákkorom nyarait is ennél a vállalatnál dolgoztam végig: apám hozott magával. Közgazdasági technikumba jártam, majd a munka mellett végeztem el a műszaki technikumot Debrecenben, motorszerelő lettem. Végigjártam a szamárlétra majd’ minden fokát: szakmunkás, művezető, főművezető, üzemvezető s most 5 éve neveztek ki a gépészeti osztály élére. A Tegyük hozzá: az egykori vakmerő mo- w toros időközben lehiggadt, a szakma mellett komoly társadalmi megbízatásokat tölt be. Tagja a vállalati pártbizottságnak, a végrehajtó bizottságnak. Mégis megkérdem: mostanában, a vállalati „pályán” is meg kell küzdenie emelkedőkkel, kanyarokkal, akadályokkal? — Ez is legalább olyan nehéz pálya, ha nem nehezebb, mint az egykori volt. Különösen az mostanában, amikor köztudottan megszigorodtak a gazdálkodási, a termelési körülmények, feltételek. Elöljáróban csak annyit: közismerten nehéz helyzetbe jutott általában az építőipar. A hazai beruházások visszafogása arra késztette a mi vállalatunkat is, hogy külföldi megbízások után nézzen. Valaha ezt el sem tudtuk képzelni! Kezdtük az exporttevékenységet az ungvári szállodával, majd folytattuk ugyanitt lakásokkal; hasonlóan lakásépítést vállaltunk az afrikai Líbiában és nemrég megkezdtük az Inturiszt-szálló építését Csernovciben. A Ha jól értem szavait, nagyobb részt önhibán kívül, objektív okok miatt került a SZÁÉV nehéz helyzetbe az utóbbi években? • — Jelentős részben igen. A megrendelők, a vállalatok nem rendelkeznek olyan ipari beruházási keretekkel, aminek a mi számunkra is kedvező nyereségtartalma volna. Lakásokon, iskolákon minimális a nyereség. Ráadásul az építőipari anyagellátás akadozik, ez sokszor munkacsúcsot, torlódást okoz. Sűrűn kell újraprogramozni emiatt a munkákat, jelentős munkaerőt vagyunk kénytelenek mozgatni, ami tovább növeli a költségeket. Ijesztően megnőtt a járműjárulék és bennünket is sújt az áremelkedés, az energiaköltségek ugrásszerű növekedése. Folytassam? A Beszélgetésünknek az ad aktualitást, hogy a pártszervezetek ezekben a napokban készítenek mérleget az éves munkáról. Ilyen előzmények után kérdezem: milyen mérleget, számadást tud majd készíteni 1983-ról a SZÁÉV párt- bizottsága? — Nehéz hónapok vannak mögöttünk, gondjainkról részletesen írt korábban a Ke- let-Magyarország is. Három és fél ezer dolgozónk birkózott hol jól, hol rosszul a tennivalókkal, én mégis bízom "benne, hogy év végére sikerül teljesítenünk az 1,3 milliárdos tervünket. Tény viszont, hogy az első félévben elmaradtunk nyereségtervünktől", s ez akkor is és most is állandó témája volt a párttaggyűléseknek, a termelési tanácskozásoknak. £ A párttagság is úgy látja, hogy a gon- w dók forrása kizárólag az objektíve nehezebb gazdasági helyzet? — Látják a nehézségeket, de nem hunynak szemet a saját gyengeségeink fölött. Mert ennek sem vagyunk híján! Csupán egy példa: az irányításban dolgozó műszakiak egy része mindent megtesz a jó munkaszervezésért, jó gazdaként sáfárkodik a rábízott eszközökkel. Akadnak azonban jócskán olya- nok, akik nem gondolkodnak közgazdászként, pedig ezzel jelentős összegeket foghatnának meg a vállalatnak. Például azzal, hogy az idegen vállalatok által feltüntetett fuvarköltséget ne fogadják el azonnal, hanem elemezzék azt, győződjenek meg a tényekről, ütközzenek meg az igazukért. Csak közbevetőleg: én most azért késtem erről a találkozóról, mert már nyolc órája birkózunk az ÉGV-vel két toronydaru szovjetunióbeli telepítésének költségéről. Nagyon komoly összegekről van itt szó, amit ha lefaragunk, máris több a nyereség és talán valamivel olcsóbbak is leszünk. Ilyen esetek naponta ismétlődnek a legkülönfélébb területeken. A párttagság — és a törzsgárda nagyon sok tagja — észleli és gyakorta szóvá is teszi ezt! Jfe Helyben vagyunk. Ön is jól tudja, hogy a pártmunka, a pártélet nem öncélú, annak hatása a munkában jelentkezik. Önöknél megvannak-e a lehetőségek arra, hogy a párttagság szava év közben is eljusson a legmagasabb fórumra? — Tapasztalataim szerint minden lényeges jelzés eljut pártbizottságunkhoz, mi pedig közvetlenül felvetjük azokat a gazdasági vezetőknél. 9 Csak felvetik? — Értem a célzást, ezért hadd említsek egy esetet. Amikor kiderült, hogy rossz fél évet zárunk, végrehajtó bizottságunk beszámoltatta a vezetést: mi vezetett ide és mi a megoldás? Testületünk nem fogadta el az okok magyarázatát, visszaadtuk a beszámolót, konkrétabban kértük megfogalmazni a gondokat, a teendőket és csak azután került a téma a pártbizottság elé. Természetesen ez a beszámoltatás valamennyi szinten gyakorlat, nemcsak „felül”. 9 Mit tud minderről a párttagság? _ — Kialakult szokás, hogy pártbizottságunk munkájáról, határozatairól gyorsan tájékoztatjuk az alapszervezeti titkárokat, akik továbbadják ezt a kommunistáknak. Területfelelőseink is segítik ezt a munkát, tehát a „visszajelzés” rendszere is megvan. A Bocsásson meg, de ezt én túlságosan ^ szabályosnak érzem. Gyanítom, hogy a párttagok felvetéseit, jelzéseit szenvedélyes hangnem kíséri. Egyáltalán: bátran szóvá teszik a kommunisták a munka közben adódó gondokat? — A munkásembernek, aki becsületesen dolgozik, ha megteremtik neki a feltételeket, nincs oka szépíteni a dolgokat. Ügy tapasztalom, nálunk kimondják fájdalmukat az emberek. Érthető ez, hiszen napjainkban rengeteg feszítő gond van a munkahelyeken. Például a kisvállalkozások, a gmk-k megjelenése nagy differenciálást eredményezett a keresetekben, s a gond az, hogy nem egyformák az esélyek e téren. Például amíg egy kőműves hét végén akár 2 ezret is megkeres pluszban, addig egy kiváló gépszerelőnek erre nem nyílik lehetősége. Sok a csábítás kívülVől, a bérfejlesztésünk behatárolt, ördögi kör ez, amit a munkásember naponta a bőrén érez. Ezek után aligha feltételezhető, hogy aki felemeli a kezét a taggyűlésen, az nikkelezni fogja a szavakat... Képzeljük csak el, hogy mit érez az a párttag, aki közel a családjához dolgozott mondjuk Mátészalkán és átszervezés miatt egyik napról a másikra Sátoraljaújhelyre vezénylik. Persze, az esetek többségében jogos a morgás ... ® ... folytassa csak! — Rendben. Teljesen jogos a méltatlankodás, ha a vezetőjük „elfelejti” kellő időben tisztázni a változás szükségességét és már csak a tényt közli. Mert sajnos ilyen is előfordul. Manapság az emberek joggal várják el, hogy felnőtteknek tekintsék őket, hiszen akik a közismert nehézségek közepette is ragaszkodnak a vállalathoz, azokkal nem lehet packázni. Az irányítás bármelyik szintjén levő vezető nagyon sokat árthat a munkahelyi légkörnek, ha keresztülnéz az embereken és csak parancsolgat. A Szenvedélyes szavaiból az érződik, ön- ^ nek is volt már ilyen esete ... — Nem titkolom, volt, méghozzá nem is akárhol. A párt-vb egyik ülésén tettem szóvá a jelenlevő vállalati vezetőnek hogy a nehéz helyzetben sem célravezető a feladatokat emelt hangon, túlfűtött idegességgel •csak úgy kiosztogatni. Ez egyébként a legalacsonyabb szinten sem járható út. Az emberekben a kirohanás reakciót vált ki, míg az őszinte, egyenes beszéd, amely feltárja a nehézségeket, együttérzést, cselekvést sugall. ® Megenged egy kényesebb kérdést? — Tessék. A Azt mondják, a bajban van a legna- w gyobb szükség az egységre, minden szinten, önöknél mi a helyzet e téren? — Őszinte leszek: nincs minden rendben, úgy érezzük. Mégha egy kisebb munkahelyen van széthúzás, viszály, az idegesség, a kapkodás miatt az sem áldásos. De minél inkább feljebb megyünk a vállalati hierarchián, annál veszélyesebb ez a dolog. Párttagjaink aggodalommal vetették fel taggyűléseken, közvetlen elbeszélgetéseken, hogy úgy tudják: a legfelsőbb szinten is tapasztalni személyes vitát, presztízsharcot. Nem volt alaptalan ez a felvetés. Az ügy annak ellenére gátló tényezőként hatott, hogy magasabb szinten azért minden döntésnél nagyobb a tét is. Végrehajtó bizottságunk sem ment el szó nélkül a fejlemények mellett és bár minden gond még nem szűnt meg, de úgy látom, most már az egységes cselekvésen van a hangsúly. A Említette, milyen sok múlik a jó vália- ^ ti légkörön, s hogy ez az egyik arany- tartalék a munkában... — Ezt én arra alapoztam, hogy ma már sok munkás rendelkezik annyi információval és van annyi ismerete, hogy igazi partnernak tekintsék. Kevesen tudják, hogy nálunk . több, üzemmérnöki képesítéssel rendelkező dolgozó gépen teljesít szolgálatot. Az ő intelligenciaszintjük azt parancsolja, hogy mindig-őszintén és kendőzetlenül tárjuk fel a problémákat. Az ilyen emberek gyorsan felismerik, hogy egy megnyilatkozás csupán szólam-e vagy megfontolt, komol-y beszéd, amit tettek követnek. Párttagságunknál mindez fokozottan jelentkezik, tehát a beszámoló taggyűléseken és az azt megelőző elbeszélgetéseken is joggal várják, hogy ne taktikázzunk, hanem nyíltan, őszintén vessük fel a legkényesebb kérdéseket, hogy avassuk be őket a közösség dolgaiba. K) Önnel elbeszélgettek már? — Még nem, de ennek az az oka, hogy most érkeztem haza Líbiából, ahol két hetet töltöttem dolgozóink között. Ott persze, mint területfelelős, én beszélgettem a kint dolgozó kommunistákkal, akik igen nehéz körülmények között dolgoznak. Elmondták, nagyon jólesett nekik, hogy amit korábban a kint tartott párttaggyűléseken szóvá tettek, arra a választ a most ott-tartózkodó miniszteri biztostól megkapták. Elmondta, miben segítenek, de azt is őszintén feltárta, milyen nehézségek maradnak a jövőben. Ez egyenes beszéd, ez tetszik a munkásembernek. Hazatértem után beszélgettem néhány munkással: Líbiában nagy szükség volna 2 daruke— zelőre és 4 szerelőre, nagyot lendítene a vállalaton, aki jelentkezne. Már készül a hat ember útlevele, de meggyőződésem, hogy hatalmi szóval nem jutottunk volna ötről a hatra. A Tehát végül is sikerül leküzdeniük az “ idén is a vállalat előtt levő akadályokat? — Meggyőződésem. Vállalatunk az évi munkát tekintve — sportnyelven szólva — most ért a célegyenesbe. Még lenni kell any- nyi erőtartaléknak, hogy átszakítsuk a célszalagot. Mint mondtam, minden szinten tapasztalni az egység erősödését; most már mutatkoznak a jobb munkaszervezés jelei, az, hogy — éppen a párttestület szorgalmazására is — jól funkcionálnak az önálló elszámolási egységek. Megszűnt a korábbi bizalmatlanság a hét építőipari vállalat együttműködésében, itt is mind nagyobb hitele van az adott szónak, a különböző megállapodásoknak, amelyek tetemesen csökkenthetik a társultak költségét. Az év végi taggyűlések is nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a SZÁÉV, mint a szabolcsi építőipar bölcsője, .ne csupán a munkával, hanem az itt dolgozók munkássá nevelésével is bizonyítsa erejét. Leküzdöttünk mi már nagyobb nehézségeket is, mint a mostani, munkánkat sok szép létesítmény őrzi. Ezek olyan forrást jelentenek, amely kiapadhatatlan. KK Köszönöm az interjút. Angyal Sándor
