Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-17 / 271. szám

4 Kelet-Magyarország 1983. november 17. A nemzetközi kérdések­kel foglalkozó szakér­tők, kommentátorok eddig is szívesen hasonlítot­ták kibogozhatatlannak tűnő politikai csomóhoz a ciprusi problémát. Most, hogy a Föld­közi-tenger keleti medencéjé­ben fekvő sziget török ki­sebbségének parlamentje ki­kiáltotta az „Észak-ciprusi Török Köztársaság” függet­lenségét, aligha lehet más­ként jellemezni a helyzetet, mint reménytelen zsákutcá- nak. A „függetlenségi nyilat­kozat” egyoldalú elfogadása ugyanis jogilag is véglegessé teszi az ország évtizedes meg­osztottságát. Látszólag pedig nem sok változott. Az 1974-es Maka- riosz-ellenes puccskísérlet után a görög bekebelezés ve­szélyére hivatkozva török csa­patok szállták meg a sziget negyven százalékát, s e terü­leten egy évvel később létre­hozták saját szövetségi álla­mukat. Ezt ugyan — akár­csak most — egyedül Ankara ismerte el, ám tény, hogy a tűzszüneti megállapodások so­rán kijelölt, a két népcsopor­tot elválasztó úgynevezett „zöld vonal” gyakorlatilag va­lódi határsávvá vált. Az or­szág északi részéről 200 ezer görög származású lakos me­nekült el, megalakult a török ciprióták saját törvényhozá­sa, megszületett zászlójuk és himnuszuk, választásokat ren­deztek. Az elhúzódó patthelyzet­ben azonban ennek ellenére látszott egy — igaz, egyre bi­zonytalanabbá váló — kiút: a két népközösség közti köz­vetlen, illetve az ENSZ égi­sze alatt folytatott tárgyalás- sorozat. Az eszmecserék, még ha az álláspontok gyökeres eltérése miatt kevés optimiz­musra jogosítottak is fel, mégis fenntartották az esélyt, hogy kölcsönös kompromisz- szumok révén sikerül meg­őrizni Ciprus egységét, szu­verenitását. Az ENSZ köz­gyűlése szintén ezt jelölte meg alapvető célként, köve­telve a megszálló haderők kivonását. Jelentős közeledés azonban a találkozók újabb és újabb fordulóin sem következett be, s Denktas, a török ciprióták vezetője már nyáron kijelen­tette: véglegesíteni fogják az északi államrész különválá­sát. Ankarai nyilatkozatok szerint ugyan a függetlenség kikiáltása „meglepetésszerű­en érte” a török vezetést, ám alig valószínű, hogy a lépés­re az anyaországgal történt egyeztetés nélkül került vol­na sor. A ciprusi válság ki­éleződésének ráadásul széle­sebb kihatása is van. NATO- berkekben például nyugta­lanságot kelt az Athén és Ankara közti viszony ismé­telt elmérgesedésének veszé­lye, h’szen az az Atlanti Szö­vetség déli szárnyát gyengíti. Nem véletlen, hogy még az Egyesült Államok és az egy­kori gyarmattartó, Nagy-Bri- tannia is helytelenítette az egyoldalú lépést. Denktasék- nak mindenesetre tudniuk kell, hogy új, „független ál­lamuk” csak török segítség­gel tartja és tarthatja fenn magát, a nemzetközi színté­ren való megjelenésükre, dip­lomáciai elismerésükre pedig semmi esélyük nincs. Sz. G. Kádár János, az MSZMP KB első titkára szerdán fogadta a hazánkban vendégszereplő Leonard Bernsteint. Képün­kön: a világhírű amerikai zeneszerző és karmester egyik művének partitúráját adja át Kádár Jánosnak. Á diplomáciai kapcsolatok jubileumán Szovjet üzenet Reagan elnökhöz A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége távira­tot intézett Ronald Reagan amerikai elnökhöz abból az alkalomból, hogy a Szovjet­unió és az Amerikai Egye­sült Államok között ötven év­vel ezelőtt, 1933. november 16-án jöttek létre a diplomá­ciai kapcsolatok. Ebben a két ország kapcsolatai jelentős mérföldkövének nevezi az év­fordulót. A diplomáciai kapcsolato­kat létrehozva mindkét fél annak elismeréséből indult ki, hogy a két ország társa­dalmi-gazdasági rendszere gyökeresen eltér egymástól. Ugyanakkor elismerték azt is, hogy ezek a különbségek nem akadályai a normális ál­lamközi kapcsolatoknak — hangsúlyozza a távirat. Ennek az elvnek az érvé­nyessége nem évül el. Az Egyesült Államokkal fenn­tartott kapcsolataiban mind­máig ez az elv vezérli a Szov­jetuniót, amely továbbra is a népek közötti béke, az egyenlő jogokon alapuló és kölcsönösen előnyös kapcso­latok fejlesztésének híve. Ügy véljük, hogy országa­ink j<k;gal értékelhetik a megfelelő módon az olyan dá­tumot, mint a diplomáciai kapcsolatok megteremtésé­nek 50. évfordulója — álla­pítja meg a Legfelsőbb Ta­nács üzenete. A FRANCIA KORMÁNY NEM ISMERI EL AZ ÚJ CIPRUSI ÁLLAMOT A francia kormány fenn­tartás nélkül elítéli a ciprusi „független török állam” ki­kiáltását, amely „súlyos me­rénylet a Ciprusi Köztársa­ság integritása, szuverenitá­sa és egysége ellen”. A fran­cia kormány nem fogadhatja el, hogy ily módon olyan be­fejezett tények elé állítsák, amelyek ellentétesek a Biz­tonsági Tanács és az ENSZ- közgyűlés valamenyi hatá­rozatával. KOIVISTO PÁRIZSI LÁTOGATÁSA Mauno Koivisto finn köz- társasági elnök szerdán dél­előtt, franciaországi látogatá­sának második napján, meg­koszorúzta az ismeretlen ka­tona sírját, majd a városhá­zán Jacques Chirac polgár- mesternél tett látogatást. Dél­után újabb megbeszélésre került sor Mitterrand elnök és a finn vendége között az Elysée-palotában. Hollandiában terjedőben a tiltakozási hullám a kormány tervezett 3 százalékos közalkalmazotti fizetéscsökkentési terve miatt. Képünkön: az amszterdami mentősök — sajátos tüntetésként — a Város főterén rendezték be 24 órára ideig­lenes főhadiszállásukat. NEMZETKÖZI DIÁKNAP Emlékezés A kkor, novemberben a megszokottnál is hi­degebb volt Prágá­ban. A macskaköves belvá­rosban talán senki sem volt ébren, amikor a diákok meghaltak. 1939-et írtak. Prágában már az SS-legények jár- őröztek. A német komman- datúrán már megszületett a parancs: november 16-án el kell fogni a Csehszlovák Diákifjúsági Szövetség ve­zetőit. Az SS-pribékek a pa­rancsot buzgón és gyorsan végrehajtották. A szövet­ség vezetőségének több tag­ját még aznap elfogták és ... és november 17-ére virradó éjszaka a tucatnyi prágai diákot bírósági tár­gyalás és ítélet nélkül egy­szerűen agyonlőtték. Gyalá­zatos tettükkel azt akar­ták elérni, hogy megtorol­ják, elfojtsák a diákifjúság megélénkülő antifasiszta harcát. A mártírhalált halt diá­koknak nem volt bűnük, csak országuk szabadságát és függetlenségét követel­ték, szembeszálltak a hitle- rizmussal, a világot meg­fertőző agyrémmel. Büntet­lenül azonban nem lehet gyilkolni. A prágai vérfürdő hírére megmozdult a világ ifjúsága, öt földrész diákjai hallatták hangjukat, tilta­koztak a brutális cselek­mény ellen. Az antifasisz­ta diákmozgalmat sem Csehszlovákiában, sem a világ más országaiban nem lehetett nem észrevenni. 1940 novemberében Pá­rizsban és Koppenhágában, és ugyancsak ebben az év­ben májusban Athénban antifasiszta diákmegmozdu­lásokon emlékeztek meg a prágai mártírokról. 1941- ben a londoni ifjúsági vi­lágtalálkozó résztvevői fel­hívással fordultak diáktár­saikhoz és nemcsak azt ha­tározták el, hogy a haladó szellemű diákok egység­frontba tömörülve harcol­nak a fasizmus ellen a tel­jes győzelemig, hanem ar­ról is határoztak, hogy a prágai események emlékére november 17-ét nemzetközi diáknappá nyilvánítják. A Nemzetközi Diákszö­vetség (NDSZ) megalakulá­sa valójában tehát a máso­dik világháború éveire nyú­lik vissza. A diákok, akik más és más országokban ta­nultak akkor, felismerték helyüket és szerepüket, szervezetten kapcsolódtak hazájuk antifasiszta szer­vezeteihez. S most, amikor a 44 évvel ezelőtti esemé­nyekre emlékezik a Nem­zetközi Diákszövetség, amelynek az évek során Prága lett a központja, sok­szor elhangzik a szó: béke. Sokszor elhangzik a köve­telés: szabadságot, függet­lenséget a föld minden or­szágának. S most, amikor az egy­kori, a prágai diá­kokra emlékezik a világ haladó diáksága, is­mét nagy a háborús veszély. A diákok ma a béke védel­méért szállnak síkra. Oft, ahol nincs függetlenség, nincs szabadság, ma is har­colnak, sőt olykor életüket áldozzák azért, amiért egy­koron a tucatnyi prágai di­ák áldozta fiatal életét. Borháború az USA-ban Amerikai szenátorok egy csoportja harcot hirdetett a borexportőrök „egyenlő esé­lyedért”. Azt állítják, hogy a külföldi, elsősorban nyugat- európai termelők széles körű állami támogatást kapnak és ez tisztességtelen előnyhöz juttatja őket az amerikai pia­con. A külföldiek évente 750 millió dollár értékű bort ér­tékesítenek az Egyesült Ál­lamokban, míg az amerikai export mindössze 38 millió dollárt tesz ki — közölte Pete Wilson, Kalifornia köz- társasági párti szenátora. Ta­valy az importált borok az amerikai piac több mint ne­gyedét hódították meg, s az idén, az első hét hónapban a behozatal további 12 száza­lékkal nőtt. — Egy labda, egy igazi nagy labda, egy négyes labda —■ álmélkodott a fiú. „Bacsáki tisztelendő úr vett nekik egy igazi nagy futballt?” — Sokáig gondolkodtam rajtatok, nem tudtam mást kitalálni — kezdte a pap. — Egyre kevesebben jártok ide. Azit gondolom, most majd többen jösztök — mutatott a kosárba, majd feli ordította, hogy a kipottyanó labdáit Nevdczkynek kellett elkap­nia. — Egy kis levegő kéne be­le — jegyezte meg nagy szak­értelemmel a fiú. — Amikor a falu futballis­táinak is csak egy labdája van, s azt is a suszter hozza rendbe minden vasárnapra szurkos cérnával, ezt a va­donatúj labdát te még kriti­zálod ?! — méltatlankodott Baesiáki. — Dehogyis kritizálom — ijedt meg a fiú —, egy egé­szen kicsit puha... Nem pat­tan jól, puhán hamarabb tönkremegy... — Honnan tudod? — kér­dezte gyanakodva a pap. — Többször hallottam, ami­kor megbeszélték a suszter­rel... Bacsákit kielégítette a vá­lasz. — Többet nem fogtok rongylabdával játszani, se te, se a többi katolikus ... — nézett végig a gyerekeken a pap. — Nem fogja a katoli­kusok lábát felhasítani a kő, mert reformátusok követ rak­nak a rongylabdákba. Min­denről tudok! — s Netviczky el is hitte neki, hogy való­ban mindenről tud. — A labda nálad marad, te felelsz érte — mutatott rá Nevdczkyre a pap. — De fel­tételeim is vannak1... Leg­alább kétszer játszanotok kell a reformátusok ellen. S legalább egyszer győzelemre is szükség lesz. Nem ragasz­kodom hozzá, hogy mind a kétszer, nem ragaszkodom, de egyszer mindenképpen ... Győzni kell! Érthető? Min­denki megértette? Mindenki megértette, de legjobban Neviczky, mert azonnal megjegyezte: — Református itt minden­ki... már azt akarta monda­ni, hogy a barátja, Kerczák is református, de aztán még­is meggondolta magát. — Annyian vagytok, hogy egy csapatra való kitelik be­lőletek — nézett rá a pap ér- teitlenüL Kissé csalódott, hogy éppen Neviczky nem bízik a katolikusokban, hogy éppen néki kellett ezt a megjegyzést tennie, akinek pedig vezetnie kellene a katolikus fiúkat — Utánanéztem, elegen vagy­tok — zárta le a vitát a pap. — Elegen *— hagyta rá Neviczky. — De kizárólag azok rúg­hatnak ebbe a labdába, akik a hittanórára eljárnak — kö­zölte Bacsáki. — És ezt mond­játok el mindenkinek. — Mindent megértettünk — nyugtatta meg a papot Ne- viczky. Majd, mert a pap minden fontosat tisztázott, amit a bőr­labda átadásánál fontosnak tartott, először énekelni kezd­tek, majd imádkoztak. A labdát Neviczky ezután már nem adta ki a kezéből. Tapogatta, újra és újra meg­állapította magában, hogy egy kicsit puha, meg az is megfordult a fejében, hogy amerikai lehet: állítólag a ka­tolikus egyház az amerikai reakciósokkal szövetkezik. Már nem emlékszik rá ponto­san, hogy kitől hallotta ezt, de hallotta. Hogy mi volt belőle igaz és mi nem, ezt senki sem tud­ta, az ő szülei például soha­sem beszéltek vele erről, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy templomba és hittanórára járjon. Ha most ezek az ame­rikaiak labdát küldtek Ba­csáki tisztelendő úrnak, nem is lehetnek olyan rossz em­berek. Ez a futball már az övé, ezt már senki sem ve­heti ki a kezéből. A friss bőr szaga betelepedett az orrá­ba, rátapadt a csupasz bő­rére is, mivel egyszer a lába közé szorította, majd úgy ölelte a mellére, mintha egy csecsemőt babusgatna. A zenekar háromtagú volt: egy panyolai öreg cigány he­gedült, aki magát csak Vak Légiósnak nevezte, s ragasz­kodott hozzá, hogy mások is így szólítsák, mondván, hogy ő Fehér Afrikában, harcolt an­nak idején a sivatagban. De hogy mikor is volt az az an­nak idején, arra sohasem de­rült fény, mint ahogyan az egyik szemére sem, amit — állítólag — egy kora regge­li verekedésben veszítette el, és nem a berberek föld­jén, csak itt a Kraszna-par- ton. Legnagyobb erénye a tanu­lékonyság. volt, amit Libus Oszkár hallgatólagosan el­ismert zenekarvezető is mél­tányolt, bár többször megje­gyezte, hogy a hegedűnek nagy jövője már nincs, elég csak összehasonlítani a szaxofonnal, az egész világ hamarosan a szaxofon dal­lamaira táncol. A Vak Légiós könnyedén és fölényesen legyintett Li- busra: „Errefelé eddig is mindenki a hegedűre tán­colt, ezután is így lesz... Az­után meg a húsivét vagy a karácsony? Na, ugyebár. Meg ezek az új ünnepek, a sok pi­ros lobogóval? Hogy mehet­nénk már húsvétkor hegedű nélkül a házakhoz? Ha azt a szaxofont, azt a micsodát fúj- kálnám, egy pohár borral nem kínálnának meg...” A Vak Légiós tehát nem ijedt meg Libus szaxofonjától, mi­képpen Hakli Zsigmond sem, aki dobolt, s laki legalább annyira szelíd ember volt, mint a Vak Légiós. Hakli egy ideje tehénláncot tekert a dob köré, mondván, e^zel mé­lyebb hangot tud kicsiholni, jobb lesz a ritmus, amit Pe­rcnyi Ottilia asszony kivált­képpen. megkívánt... Ottilia asszony nemcsak a zenekaron uralkodott, de a tánciskolát is ő vezette a fa­luban. És nemcsak a faluban, de a Kr as zna és a Szamos mentén is, egészen a barabási hegyig. Azon túl már csak azért nem járt a zenekará­val és legfőbb mindenesével, Haklival, mert lezárta előtte az utat az országhatár. A legkevésbé Libus Osz­kárt ismerték, nem tudta senki, honnan került erre a vidékre, hol az egyik, hol a másik faluban bukkant fel: leginkább az utcasarkokon ácsorgóit, a templomkertek­ben üldögélt, gyakorlatozott a tűzoltókkal, néha-néha szeré­nyen kuglizott a kocsmák ud­varán. A kívülálló azt hihet­te, hogy Libus mindenkiről mindent tud, de őt igazán senki sem ismerte. Ugyan hallottak valamit arról, hogy valamelyik őse errefelé élt, de senki sem mert volna megesküdni rá. A hittanóráról Neviczky a tánciskolába sietett, hogy mi­nél hamarabb megmutathas­sa Kerczáknak az új labdát. Kerczák bent ült a terem­ben, pár lépésre Libusék ze­nekarától, éppen a nyitott ablak alatt; a lábát maga alá húzta, mert csupasz talpát már elzsibbasztotta a hideg beton. A zenekar éppen a ba­nándalt játszotta. Libus hol énekelt, hol szaxofonozott. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom