Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. október 22. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Szabolcs megye futása • • <x itvcrgj' d/iv.ii cncuocg elfoglalta, széles vidékeket elnéptelenített és rommá változtatott. Azért lehet szerte mindenütt látni a városok, az emberi munka és falvak romjait, ahol a kegyetlen ellenség egykor lakott...” Így jellemezte a 18. század elején megyénket Bél Mátyás, aki nagyon lelkiismeretes, több mint egy évtizedig tartó adatgyűjtés után 1736-ban fejezte be Szabolcsról szóló leírását. „Senki sem fog csodálkozni, ha Szabolcs megyében most kevesebb magyart találunk, mint korábban. Az egyjrori háborúk nyomai még nem tűntek el annyira, hogy azok máig meglévő nyomait ne lehetne feljegyezni” — kesergett ugyancsak ő a megye láttán. Szabolcs, annak ellenére, hogy nem állandósult területén a török megszállás, nem tartozott a közvetlen hódoltsághoz, bizony megsínylette a török háborús időket. A három hatalom ütközőpontján feküdt. Felvonulási területe volt a török, a császári és az erdélyi seregeknek. Végigszáguldoztak rajta Bocskai, Bethlen Gábor és Rákóczi György felkelő csapatai. Az alföldet védő két erősség, Temesvár és Szolnok eleste után 1552-ben, a megye délnyugati részén fekvő falvakat a török kezdte el hódoltatok Egy 1556-ból származó megyei összeírás még azt mutatja, hogy megyénk lakosságának döntő többsége magyar. Amíg a kisvárdai és a bá- tori járás alig szenvedett a töröktől, addig a nádudvarinak sok községe már török uralom alatt volt. 1576-ban a megye adó alá eső portáinak 74 százaléka már a török kezén volt, azaz a török nem tartotta megszállás alatt, de neki fizették az adót. Ezért a 16. század utolsó harmadában főleg a nádudvari és a dadai járás településeinek lakossága a török járta sík vidékről a nagyobb biztonságot nyújtó hegyvidékre, észak, északkeletre húzódott. Mivel a nép óhatatlanul ragaszkodik tűzhelyéhez, csak a legvégső esetben választotta a futást. Ahol mód nyílott rá, ott a lakosok a közeli mocsarakba, nádasokba menekültek, s a veszély elmúltával legtöbbször visz- szabátorkodtak lakóhelyükre. Ilyenek voltak az Ecsedi- láp környékén meghúzódó falvak, vagy pl. Gáva, melyről Bél Mátyás feljegyezte, hogy „hadak országújába esett lakói a Tisza egyik szigetére menekültek”. Az egyre gyakoribb elköltözések ellenére a megye lakossága a 16. század végéig nem csökkent zuhanásszerűen. A korábban magyarok által megült falvakba, házakba szlovák és rutén rajok húzódtak le, s ezzel a megye egykor homogén magyarsága „felhígult”. Példa rá Kenézlő, ahol már 1549-ben 60 szláv és 2 magyar portát írtak ösz- sze. A megye egyik legnagyobb veszteségét Szinán pasa seregei okozták. Csupán 1594— 95 között 106 falut dúltak fel. Az 1598. évi házösszeírások szerint 35—36 ezer ember élt a megyében, 25 százalékkal kevesebb, mint 1549-ben Szolnok és Temesvár eleste előtt; A török kiűzését követően, a 17. század végétől a 18. század közepéig óriási méreteket öltő népvándorlás bontakozott ki hazánkban. Szinte egy második honfoglalásnak lehetünk tanúi, melynek során átrendeződött az ország-lakossága. A háborúk miatt elvándorolt lakosok egy része igyekezett visz- szatérni lakóhelyére. A nagy népsűrűségű megyékből, főleg északról és északkeletről katolikus és református magyarok, evangélikus szlovákok, görögkeleti ruténok és ortodox románok húzódtak le az Alföld megyéibe, A jobbnak látszó életfeltételek, a kilátásba helyezett, több évre szóló adómentességek, a „máshol talán könnyebb és jobb lesz” belső hajtóereje tízezrek kezébe adta a vándorbotot. Ha a földesúr nem engedte el őket, elszöktek. Sokan félve attól, hogy földesuruk visszaviszi őket, a falu és a rokonság tudta nélkül az éj leple alatt kerekedtek fel. Mások a nevüket változtatták meg. Volt, aki egyedül indult el, mindenét hátrahagyva, volt aki a családjával és vagyonkájával. Az 1710-ben Szentmihályról elszökött Kovács Mátyás 6—6 tehenet és lovat, 4 üszőt és 150 juhot vitt magával. Dani Mihály, Medve György és Kovács Tamás együtt szöktek el Öfehértó- ról 1731-ben. Nem vittek semmit magukkal. Vagy azért, mert nem volt mit, vagy pedig azért, mert csak így sikerült feltűnés nélkül továbbállniuk. Hiába volt minden tiltó rendelkezés, megtorlás. A föld népe, ameddig csak lehetett, igyekezett kihúzni magát a hármas adóteher, az állami, a megyei és földesúri adó alól. Szabolcs megye népessége a 17—18. század fordulóján 37—38 ezer körül mozgott, tehát száz év alatt alig emelkedett valamit. A meginduló jobbágyszökések hamarosan leapasztották ezt a számot A megyét egyes számítások szerint 1696—1735 között több mint három és fél ezer jobbágycsalád hagyta el. A 18. század első két évtizedében a legtöbben a szomszédos Biharba (431 családfő), majd a szabadalmazott Jászságba és Kúnságba (252 családfő), Zemplén (187 családfő) és Heves megyékbe (170 családfő), valamint a hajdú városokba szöktek (113 családfő). 1738—41 között a megye négy járásából 644 szökött családfőt írtak össze. így nem csoda, ha a vármegye mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza a további szökéseket és a már elvándorol- takat — ha kell — katonai erővel is visszaszerezze. A megfogyatkozott munkaerejű megye népessége egymás után tartja gyűléseit, ahonnan felszólítja a szomszédos és távolabbi vármegyék népességét, hogy a jószomszédsági harmónia érdekében „az olyan királyát, földesurát, vármegyéjét csaló, és maga terhének másra hárításával felebarátját nyomorító szökevények minden törvényes processzus nélkül visszahozattassanak”. Ilyen értelmű leveleket küldtek Szatmár, Bihar, Gö- mör, Borsod és Békés megyék elöljáróihoz, a szabadalmazott kúnsági és hajdúsági városokhoz. Szabolcs 1721-ben katonai executióval fenyegette Heves megyét „látván helységei romlását és utolsó pusztulását lakosságának Hevesbe történt veszedelmes átköltözése miatt.” A jobbágyok szökése azonban tovább tartott, mire a megye 1729-ben már az országgyűlés előtt emelt panaszt Heves ellen. Hiába volt azonban minden igyekezet, a megyék csak saját hasznúkat nézték, hiszen mindegyiknek munkáskézre volt szüksége. Gömör megye 1721-ben azt írta Szabolcsnak, hogy ha majd Szabolcs is hajlandó visszaszolgáltatni az ő alattvalóit, akkor tárgyalhatnak csak. Ez a levél is jelzi, hogy más megyékből ide is menekültek jobbágyok, jobb, békésebb élet reményében. Mivel a Kúnságba szökött jobbágyait is zaklatta Szabolcs megye, a kúnságiak elhatározták, hogy ..ha nemes Szabolcs vármegye az szegénységet üldözni és rabolni ide jönne ... fejünk fennálltáig egymást rabolni és hur- czolni nem engedjük...”. A nagyarányú jobbágyelvándorlás és -szökés Szabolcsban ugyanúgy, mint másutt, az 1740-es években tért nyugvópontra, miután III. Károly császár elrendelte, hogy az elköltöző jobbágy sehol sem kaphat adómentességet, s a földesuraknak végleges letelepedésre kell bírniuk jobbágyaikat. A jobbágy elvándorlás mellett súlyos természeti csapások és járványok is pusztították a megcsappant lakosságot Az 1739—40. évi pestisjárvány a megye 39 helységében közel ötezer áldozatot követelt. 1751—52-ben újabb járvány pusztított a megyében, mely közel háromezer halálát okozta, a legtöbbet a bátori járásban, közel kétezret. Hogy mégsem fogyott el Szabolcs megye lakossága, az többek között a beköltözéseknek köszönhető, amint az Gömör korábban említett leveléből kitűnik. Egy-egy járványos, aszályos év után felgyorsult a népesség mozgása, s a legtöbb esetben kitöltötte a járvány okozta űrt. A beköltözések, az idegen etnikumok betelepülése Szabolcsba elsősorban a ruténeké, románoké, szlovákoké és kisebb számban a németeké, és a természetes szaporodás következtében 1780-ra a megye lélekszáma megközelítette a hetvenezret. Ezután közel hetven évig, a szabadság- harcig békésebb idők következtek, melyek nemcsak a termelőmunkának, hanem a természetes szaporodásnak is kedveztek. Ács Zoltán
