Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

KMHÉTVÉGI melléklet 1983. október 22.^^ Kovács Géza ttz-olnökkel Jó Barátom, Kurucz Albert! Ha nem újságról lenne szó, úgy mon­danám: Berci. Mert boldogult úr- fikorunkban kialakult barátságunk ezt — gondolom szerinted is — megenged­né. Azóta útjaink széjjelváltak, s Te, az egykori Gunda-tanítvány, ma a szent­endrei szabadtéri múzeum igazgatója vagy. Méltán. Éppen ez ügyben szeret­nék veled levelezni, úgy gondolván, hogy a közügyet meg kell osztani a nyil­vánossággal. Nem olyan régen jártam a skanzen­ben. A szép Szatmár iránti kíváncsiság vitt eL oda, szerettem volna látni a mán- doki templomot, a botpaládi házat, a nemesborzovai haranglábat, a Tisza menti temetőket, a mándi templomot... És itt jön valami, ami megdöbbentett, s igen-igen bántott. A mándi templom jó szándékú, ám tájékozatlan felügye­lője imigyen tájékoztatta a látogatókat: Mándról a fiatalok mind a városba szi­várogtak, az ott maradt öregek nem tudták gondját viselni e templomnak, ezért került ide. Az állam épített ne­kik betonból modernet. A faluban már alig lakik valaki.,. Fájt a szöveg, hiszen ismerem Mán- dot. Lakják úgy 332-en, köztük sok a fiatal, a város, ahová „szivárogtak” Fe­hérgyarmat, de a legtöbbjük este „visz- szaszivárog”, a füttyentésnyi távolságra lévő falujába. Jómódú község ez. Lakói szeretik. És hadd tegyem hozzá: mind a mai napig sajnálják templomukat. Így van ez másutt is. Nemesborzován is pa­naszkodtak: a betontorony nem az iga­zi. Mándokon is visszasírják a régit. Jó, tudom, ezen már túlvagyunk. Nemzeti kincs, nemzeti érdek, látványos skan­zen — ha nem is értek egyet ezzel ma­radéktalanul, de belenyugszom, s így te­szik ezt a községekben is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szabadtéri múzeumban nem kö­telező az épületek mellé az igazi tájé­koztatás. Megérdemlik az ott élők, hogy a bel- és külföldi helyes, valódi, őszin­te képet kapjon arról a tájról, melynek történeti értékeit nézi. Bolyongtam a méltatlanul szétszórt szatmári sírok kö­zött, s azon gondolkodtam, vajon ők és ma élő utódaik miért érdemelnek ilyen téves hiten alapuló hírverést. Tudom én jól, hogy a múzeumi teremőrnek sok dolga van. Nem történész, nem régész, nem néprajzos, nem szociológus. De ab­ban is biztos vagyok, hogy akár pár so­ros tájékoztatás, akár egy szép térkép, vagy éppen egy jól megértetett magya­rázószöveg hű es tisztességes informáci­óval gazdagítaná a látogatót. Kedves Bercikém! Hogy miért mondom el ezt Neked? Mert tudom, hogy Te, aki erről a táj­ról indultál a Dunakanyar felé, jól meg­érted az itt élő ember érzékenységét. Te­gyem hozzá: jogos érzékenységét. Ha sok nehézség kíséri is életüket, büsz­kék múltjukra, jelenükre. Ha emlékeik, remekeik múzeumba kerültek, annyit joggal várhatnak, hogy ne skanzen­tárgyként szóljanak róluk, hogy ne el­aggott hadnak tekintsék őket, hanem ma élő, dolgozó, szerető, küzdő emberek­nek. Biztosan azt mondhatod, elfogult vagyok Szatmárral szemben. így igaz. S bár magam ns: i e tájról indultam út­nak, minden fáj, ami akarva-akaratlan bántja őket. Múzeumba kerülő múltunkat nem sí­rom vissza. De igenis hadakozom a ma élőkért, akik roppant mély gyökerekkel kapaszkodnak a mándi, mándoki, bot­paládi, nemesborzovai talajba. Ök nem­zeti indentitásuk egy darabját jelképe­ző épületek!- templomokkal, tornyok­kal adóznak a nemzeti kultúra nagy ki­állításainak, s cserébe nem is várnak mást, csak igazságot, valódi képet mai életükről. Hogy ez így legyen Szent­endrén, az rajtad is múlik. Sajnos a skanzen utcácskáján nem éreztem szat­mári, felső-Tisza-vidéki hangulatot. Persze a legtöbb embernek ez nem is so­kat számít, amikor egy skanzenben jár. De nagyobb bői. hogy nem éreztem az itt élők iránti .zeretetet, megbecsülést, tiszteletet sem. És ez baj. Gondolom nem haragszol levelemért. Közös, jó ügj ugallta. a vezetői tekintélyről Mindenekelőtt hadd meséljek el egy történetet. Egy vállalatnál nyugdíjba ment egy idős vezető, akinek elve volt: ha beosztottaival dolga akadt, akkor az illetőt telefonon magához hívta. Utódá­nak első lépése, hogy demokratizálta ezt a helyzetet: maga kereste fel az ille­tő ügyintézőt. Egy idő. múlva egyikhez- másikhoz már hiába ment, mert azok különböző indokokkal elküldték, mond­ván, más dolguk akadt. Csökkent-e itt a vezető tekintélye? Legcélszerűbb különbséget tenni a valósá­gos tekintély és a hatalom között. Abban, amit elmondott, vegytisztán egyik sem talál­ható meg, de mindenképpen érdekes prob­lémára világít rá. A törvény és a poszt ál­tal nyújtott tekintély kevés. Annak a hely­nek, ahol az ember dolgozik, sajátos levegője van, legyen az a gépműhelyben egy munka­pad, vagy éppen az elnök irodája, esetemben a szabolcsbákai Búzakalász Termelőszövet­kezetben. Jó példa erre, ha például a jo­gász egy fegyelmi ügyet vizsgál ki, és a be­szélgetés színhelyéül nem a saját szobáját választja, hanem mondjuk a fuvarost szeke­re mellett hallgatja meg. Ez esetben feltét­lenül fontos, hogy a diskurzus színhelye a jogi ember irodája legyen, mert ott ő érzi magát biztonságban, míg ellenkező esetben fordított a helyzet. A vezetőknek tehát minél kevesebbet kell a termelőmunka színhelyén tartóz­kodni? Rontja a tekintélyt, ha egy vezető a szük­ségesnél többet fordul meg egy körben. Azt is mondhatnám, hogy leértékeli az ottlét fon­tosságát. Amikor az emberek egy-egy helyen hiányolják, hogy keveset járok közöttük, az a válaszom: örüljenek ha nem látnak, mert ha itt vagyok, az azt jelenti hogy másutt ke­vesebb a probléma, és itt a gond. Ugyanígy van a dolgozók irodára járásával is. Az olyan elnöki iroda, amelybe percenként jönnek és mennek az emberek, és ugyancsak sűrűn változik a beszélgetés témája, nem lehet ha­tékony munkahely. A demokratizmus egyik alapfeltétele, hogy az elnök ajtaja bármelyik tag előtt, bármikor nyitva álljon. — Amit mondtam, az egyáltalán nem zár­ja ki, sőt biztosítéka a dolgok gyorsabb inté­zésének. Ha például a tsz sorsát hosszú idő­re befolyásoló ügyben tárgyalok felettes szervtől jött emberekkel, akkor semmikép­pen sem engedhetem meg, hogy bárki is zavarjon, még akkor sem, hogyha egy lép­csővel „felettesebb” szervtől érkezett is va­laki. Különösen akkor nem, ha bejelentés nélkül teszi. Mégsem leszünk persze udvari­atlanok, mert a tsz dolgait velem hasonló szinten tudó kollégám foglalkozik vele, amíg én végzek. Nem jelenti ez azt sem, hogy a tagokra a „magasabb röptű” tárgyalások mi­att nem kerülne sor. Éppen az ő érdekük­ben, megbeszélt időpontban jöhetnek, és akkor kizárólag az ő gondjaikkal foglalko­zom. Szükség van erre azért, mert az egyes embernek a saját gondja legalább olyan horderejű, mint nekem a termelőszövetkezet 1200 dolgozójáé. Nem fizikai lehetetlenség ez bér esetében? ennyi em­— Minden ember ügyes-bajos dolgát még akkor sem tudnám elintézni, ha a teljes munkaidőmet annak szentelném. Nem is ez ennek a rendje. A kis közösségek vezetőinek saját szintjükön olyan döntési, jutalmazási és büntetési jogkörüknek kell lennie, amellyel már ott megoldják a felmerült gondokat. Persze könnyű ezt mondani, de annál nehe­zebb rövid idő alatt bevezetni és megvalósí­tani. Olyan vezető még nem született, akit az általa vezetettek kivétel nélkül elfogadnak és elismernek. Ilyenkor természetes, hogy a tag feljebb keresi az orvoslást, de mi ebben az esetben is saját főnöke jelenlétében fog­lalkozunk vele, és ha megkérdőjelezhető az illető döntése, akkor egy idő múlva felvető­dik az -intézkedő alkalmasságának kérdése. £ Ez lenne tehát a demokratizmus? — Csak egy része. A demokratizmus ott kezdődik, amikor nemcsak az egyes vezetők­nek sikerül tekintélyt kialakítaniuk, hanem azok a csoportok is tekintélyessé ’ válnak, akiket bevonnak a döntésekbe, akikkel is­mertetik a távlati terveket, és akiktől olyan értékes visszajelzést kapnak ezzel kapcso­latban, amelyeket be tudnak építeni az elő­zetes elképzelésbe. * Tekintélyes csak egy kollektíva le­het. Ebben a vezetők a saját szint­jükről le és fel egymásnak adogat­ják a labdát. Ez nem más, mint az információk olyan áramoltatása, fo­lyamatos értékelése és használata, mint az egészséges vérkeringés, a legtöbbet érő információ szükség­szerűen az első számú vezető ke­zében keli, hogy legyen, mert bár kevesebb számú mint az összes, de azokból szintetizálódott. Q A döntés joga az elnök kezében van. — Szépen is néznénk ki, hogyha én nap mint nap döntenék. Akár rövid-, akár hosz- szútávú problémákról, döntésekről van szó, azt mindig kollektív elhatározás előzi meg, ami pedig a tsz sorsát is érinti, igen hosszú utat jár végig. Minden munkahelyen kis csoportokban tárgyaljuk meg előzetesen a dolgot, így aztán az egész tagság benne él a döntés alakításában, hiszen végül is a tsz legfőbb szerve a közgyűlés. A napi döntése­ket sem én hozom, hanem az arra illetékes munkatársaim. Ha már a munkatársaknál tartunk: egy vezető tekintélyét a vezérkara előtt meghatározza, hogy legalább olyan szak­mai képességekkel, rátermettséggel ren­delkezzék, mint bármelyikük. Amikor pedig úgy dönt, hogy felvesz a soraikba egy új embert, akkor szeretne minél ér­tékesebbre szert tenni, de azért titok­ban arra is gondol, hogy „le ne pipálja” őt a későbbiekben? — Azt, hogy szakmai felkészültségben az elsőszámú vezető mindenben ^tóhegyen mondjuk a második vonalon, lehetetlenség megvalósítani. Nálunk például van egy mű­anyagüzem, egy erdészet, amelynek vezetői saját tevékenységi körükről többet tudnak mint én. Ezt tehát felesleges lenne erőltetni. Véleményem szerint úgy kell kialakítani egy vezetői garnitúrát, hogy ott oda és vissza tekintélye legyen mindegyiknek a másik előtt. Ez persze azzal jár, hogy mindenkinek tapossa valaki a sarkát. Évente négy-öt gya­kornokot hozunk, hosszú távú káderfejlesz­tési terv értelmében, ök egy ideig ismerked­nek a szövetkezettel, mi meg velük, és az­tán kapnak egy helyet. Itt rövid időn belül felelős vezetővé válnak, mert minden posz­tot alaposan biztosítunk. Ezért nem érhet meglepetés bennünket, ha egy ágazat vezető­je valamilyen okból kiválik, mert akár a harmadik vonalból is pótolni tudjuk. Hogy ez a harmadik vonalbeli türelmesen várjon a sorára, azt érdekes feladatokkal, és jó anyagiakkal,próbáljuk elérni. Az előbb mondta, hogy minden vezető­nek külön-külön tekintélye kell, hogy legyen egymás előtt. Ez tehát a „három lépést” is jelenti egyúttal? — Egy bizonyos távolságtartásra minden­képpen szükség van. De a „három lépés” az túlzás. Aki mégis ezt tartja követendőnek, annak hatalmi tekintélye lesz, és elszigetelő­dik kollégáitól, hiszen azok félve a magas hangtól, és egy kis kényelemszeretetből a kényesebb problémákat egyszerűen nem mondják meg a főnöknek. így aztán az il­lető egy idő múlva információs vákumba kerül. Ez együtt jár azzal a veszéllyel, hogy a problémák olyan halmaza, amely esetleg katasztrófához vezethet, olyan későn jut el hozzá, amikor már menthetetlen a hely­zet. Azt, hogy mekkora a távolság, meny­nyire ad hangot vezető és beosztott az alá- és fölérendeltség viszonyának, a beszélgetés köre határozza meg. Négyszemközt például én nem tartom szükségesnek semmi jelét adni annak, hogy én vagyok a tsz-elnök. Más a kérdés, ha idegenek, tagok vannak jelen, vagy éppen a közgyűlés elnökségé­ben ülök. Mindenképpen el szeretném ke­rülni azt, hogy a hibáimat ne merjék a szemembe mondani. A Nem nehézkes ezt megvalósítani, példá- w ul a barátai esetében? — Kényes kérdés. Az a legtisztább, ha az embernek a munkahelyén nincsenek ba­rátai, legalábbis közelebbiek. Ez azonban lehetetlen dolog, mert gyakran éppen ott fejlődik ki a barátság. Ha már megvan, és az esetek többségében megvan —, akkor elke­rülhetetlen kimondani a szentenciát: munka­helyen nincs barátság, legalábbis a dolgok eltussolása, elkendőzése céljából. Nem lehet azt megengedni, hogy tegnap este még vidá­man poharazgattunk valamelyikünk névesté­jén és pusztán e tény miatt, másnap akár egy hajszálnyival is kevésbé fogalmazzak keményen, mint azt az előadódott probléma súlya megkívánja. Egyébként pedig akkor jó barát a jó barát, ha van önkritikája és el­fogadja a bírálatot. A Az' elmarasztaló szavak tehát nem lesz­nek kisebb hangerejűek? — A hangerőről és a káromkodásról meg­van a külön véleményem. Bizonyított tény, hogy az ideges ember nem tud dönteni, vagy ha mégis azt teszi, nagy a hiba veszé­lye. Nem beszélve arról, hogy amit később lehiggadva megbán, azzal lejáratja saját ma­gát, ha vezetőről van szó, akkor a vezetői te­kintélyét. A szép szó, és a nyugalom a leg­fontosabb eszköz. Az ember egyszerűen fe­lelős az arckifejezésért. Sajnos a döntés nem mindig tudja megvárni, hogy a düh elszán­jon, de érdemes ennek érdekében erőszakot tenni saját magunkon. Kilépve a gazdaság kapuján, az elnök egy személyben képviseli a termelőszö­vetkezetet a vele kapcsolatban álló ke­reskedelmi, gazdálkodási szervekkel, fe­lettes és szakhatóságokkal szemben. Az, hogy van-e tekintélye, megnyilvánul ab­ban, hogy milyen szinten tárgyalnak ve­le, milyen gyorsan fogadják. — Lehet, hogy nagy szavakat használok, de azt mondom, hogy ez már diplomácia. Ahhoz hogy gyorsan és hatékonyan intéz­hessük ügyeinket, be kell tartani bizonyos játékszabályokat. Tudni kell, hogy hol, kit és mikor kell keresni, és nagyon fontos az idő- egyeztetés, így elkerülhető a kényelmetlen feszengés, az előszobái üldögélés. Azokkal a szervekkel pedig, akik hatósági jogkört gya­korolnak fölöttünk, nem érdemes egyszerűen „jóban lenni”, hanem tárgyilagos kapcsola­tot kell velük tartani, mindig megfelelő in­formációt adva, a gondokat nem eltitkolva. Egy-egy rangos esemény, mint például zár­számadás, olyan alkalom, amikor a tagság elvárja, hogy a velünk kapcsolatban lévő vállalatok, szervek minél magasabb állású vezetőt küldjenek az elnökségbe, hiszen vé­gül is a munkánkat ünnepeljük és ebben a vendég által képviselt szerveknek nagy ré­szük van. Ezek különbem csak látszatra kül­sőségek, mert az elismert siker után — amit a minél díszesebb vendégsereg is fém­jelez — ä tagság egy emberként áll a vezetés mögé, mert látja, hogy elismerték. £ A tekintélyes vezető egyik tulajdonsága, ^ hogy megfelelő képe van saját személyi­ségéről, egy másik pedig az, hogy nem esik az álszerénység bűnébe. Tekinté­lyes embernek tartja-e magát? — Beugrató kérdés ... Ha már ilyen jó tu­lajdonságnak kell a tekintélyes ember eré­nyei közé tartozni, akkor tudnia kell kivág­nia is magát, mert innen már csak egy meg­gondolatlan lépés a nagyképűség. Ez a foga­lom soha nem abból a szituációból ered, ami­kor éppen szóba kerül. Ha megvan, akkor mindannyiszor megelőzték olyan dolgok, amelyek az embernek becsületére válnak. Munkasiker, erkölcsi siker, és még sorolhat­nám. Ezt azonban egyedül senki sem tudja magának egy munkahelyen megteremteni — és itt szeretném elkerülni az álszerénység veszélyét. Tekintélyes ugyanis csak egy kol­lektíva lehet. Ebben a vezetők a saját szint­jükről le és fel egymásnak adogatják a lab­dát. Ez nem más, mint az információk olyan áramoltatása, folyamatos értékelése és hasz­nálata, mint az egészséges vérkeringés. A legtöbbet érő információ szükségszerűen az első számú vezető kezében kell, hogy legyen, mert bár kevesebb számú mint az összes, de azokból szintetizálódott. Ha nekem ezt sike­rül elérnem, és sikerül a gazdaságunk életé­nek minden szálát a kezemben tartanom —, akkor tekintélyes vezető kollektíva élén ál­lok. £ Köszönöm a beszélgetést. Esik Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom