Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

1983. október 15. A régen, látott isfkolaitárs, barát szereteté- vel fogad. Este van, nem csöng a telefon, nyugodt idő a beszélgetésre. „Hogy vagytok otthon?” — ez az első szarvai Visszakérde­zek: melyik az igazi otthona annak az öt­venéves embernek, aki egy évvel több, mint negyedszázadot már egy távoli megyében, más környezetben töltött el? — Az én életem rendhagyó módon ala­kult. Királytelek pusztán, a Dessewffy gró­fok zselléréként túrta dédapám, nagyapám a földet, s apámat is korán mezei munkára fogták. Anyám mesélte, hogy nyughatatlan ember volt, s tizenhat éves korában — mert megbántották — elment Májerszki gépgyá­rába, lakatos tanulónak Nyíregyházára. Ki­tanulta a szakmát, de nem volt ipar, ahol elhelyezkedjem Aztán megszerezte a gépko­csivezetői bizonyítványt is, elment dolgozni Kótaijtoai, a Jármy-uradailomba. Én ott szü­lettem. Apám munkahelyeivel vándoroltunk mi is. A három évvel fiaitaflialhb öcsém már Tárcái mellett Látta meg a napvilágot. Mire az első elemit elkezdtem, visszamentünk Királytelékre —, akkor éppen ott volt mun­kai Később apám úgy gondolta, hogy nyug­díjas állást kell szereznie, így a harmadik- negyedik elemit már Diósgyőrben jártaim. 1943-itaam apám üzemi baleset következtében meghalt. Mihez kezdjünk? Vissza Királyte­lekre. Attól1 kezdve Nyíregyházára jártam a polgáriba, majd a kereskedelmi középisko­lába. Igaz, hogy sókat vándoroltunk, de az ember eszméflése tízéves korban kezdődik. És huszonnégy éves koromig — még ha egyetemre Pesten is jártam — tősgyökeres szabolcsi voltaim. A gyermek- és ifjúkor ki­tör öihetetlen élményeivel. Nos; a kérdésre: irigylem a nemzetiségieket, mert két nyel­ven beszélnek. Valahogy így vagyok én is. Jól megfér egymás mellett, ha Komárom megye mellett magaménak vallom a Nyír­séget is, ahová innen hazamegyek és ha ott vagyok, ide is hazajövök vissza. Talnult és sokait. „Ezt kizárólag a nagyon erős anyámnak köszönhetem, aki varrt, so­kat dolgozott. Ö képes voltt felfogni már a felszabadulás napjaiban, hogy most tanulni lehet és keil. Apám ruhájából alakított ru­hában jártam, később belenőttem az apám cipőibe. És minden nyaram kemény fizikai munkával telt. Dolgoztam kőműves mellett, patkodé kovácsnál, tizenhat éves koromban cséplőgépnél zsákoltam, vagont pakoltam. Almaim csúcsa volt, hogy autószerelő le­gyek, azt mondta anyám: jó, de először érettségizzek le. Ez volt számunkra a maxi­mumok maximuma.” Tudom róla: gyerekkorában is nyílt volt és fogékony. Falujában az EPOSZ-rtafc leitt tagja, ma is őrzi a tagsági könyvét negyven- hetes dátummal. Aztán jött a Diákszövetség és a DISZ. A középiskolában osztálytitkár volt és mindenütt ott, ahol a mozgalom. Kitűnőre érettségizett. „A tanárok beszél­ték rá anyámat, hogy engedjen el Pestre, az egyetemre. Külügyi akadémiára akartak elő­ször felvenni, de anyám azt kérdezte: any- nyit gürcölt rám, ezután meg állandóan külföldön leszek? Ez hatott, maradtam. El­kerültem a közgazdasági egyetemre, pénz­ügyi szakot végeztem. Ott is vastagon benne voltam aiz ifjúsági munkában, táncoltam az egyetem népi együttesében, amely jó hírű volt. S miután rengeteg előadást tartottunk, jártuk a vidéket teherautókkal, politizál­tunk, vitatkoztunk, az egyetemen felvettek a pártba,” ötvenhat ősze, diploma — haza Nyírte­lekre. Nyíregyházán, a Beruházási Bankban volt éppen egy előadói hely. „Az egyetemen megszerettem egy tatabányai kislányt, Cifra Juliannát. Meg akartunk házasodni, ám itt akkoriban nagy gond volt az állás, a lakás. A menyasszony édesapja hívott, menjünk el Tatabányára,, ott lakás is van, meg munka is mindenkinek. Naigyon, nehéz szívvel, de felpakoltunk anyámmal, öcsémmel, s indul­tunk a feleségem városába, akinek még a dédapja is bennszülött volt és bányász. Ál­lást kaptam az itteni banknál, ahol majd négy évet dolgoztam. Békaposolódtam az alakuló KISZ munkájába, hét éven át vá­rosi vb-ftag is voltam. Közben elkerültem a bányaitröszthöz. Szerettem volna érteni ah­hoz, amit csinálok. Nekiláttam a tanulásnak újból, elvégeztem az aknáseképzőt és má­sodszor is érettségiztem.” Alapító tagja volt a megyei népi ellenőr­zési bizottságnak, s 1972-ig társadalmi el­nökhelyettese. Négy évig a megyei pártbi­zottság revíziós bizottságának is tagja. Mint mondja,, nagyon jó tanulóidő volt. A bank­ban megismerte a fejlesztéseket, tulajdon­képpen a, megyét A népi éllenőrzésen ke­resztül a gazdaságot. Ez lehetett az alapja, hogy hatvannégyben megkerestek, lenne-e kedve elmenni a megyei tanács tervosztá­lyára — vezetőjének. Ez is szép, izgalmas feladat. Kilenc hónap híján tíz évig dolgo­zott ott. Beválasztották a megyei pártbizott­ság gazdaságpolitikai bizottságába. Itt még jobban megismerték, így lett negyenévesen a megyei pártbizottság gazdaság politikával foglalkozó titkára. „Nem 'csináltam soha mást mint dolgoztam és benne voltam a közéletben. Mindig is szívesen segítettem a mi egyenes politikánkat valamilyen módon részben megérttetni, részben megvalósítani. Szerencsém is volt bíztak bennem, kaptam bizonyítási lehetőséget. Emellett mindig ta­nultam is.” Megszerezte az okleveles könyvvizsgáló képesítést, elvégezte a pártfőiskolát s hat­vanhétben doktorált a közgazdasági egyete­men. „A területi és tanácsi tervezés közgaz­dasági összefüggései” című disszertációját kizárólag azért nyújtotta be, mert hozzátar­tozott az annak idején végzett szakmai mun­kájához. Milyennek ismerte meg Komárom me­gyét? „Átjöttem egy szegény paraszti me­gyéből egy nagymúltú, ipari, mozgalmi me­gyébe. Apósom régi mozgalmi munkás volt feleségem is mindenkit ismert. Ezért is érez­tem, hogy mintha hazajöttem volna. Komá­rom az a megye, amelyben Budapest után ma is a legtöbb az ipari foglalkoztatott, bár a többi megye hátránya közben erősen le­csökkent. A magas szintű ipar azóta is gaz­dagodott, s a gazdaság többi ága igyekezett ehhez felzárkózni. Ha a nagyüzemi mező­gazdaságban ma több a munkaerő, mint ko­rábban, hogy másfél évtizede nincs alaphi- ányos tsz — azt ennek köszönhetjük. A megye politikai vezetése idejekorán fel­karolta a termelőszövetkezetek kiegészítő iparát, s az addig nagyon gyenge szövetke­zetek ma már vissza tudják pumpálni az innen szerzett jövedelmet az alaptevékeny­ségbe. Ebben a megyében van Bábolna, de nem csupán az. Van itt a nyomtatott áram­kör gyártásától a mikroprocesszorig min­denre vállalkozó — a tsz-etoben. Most azt kérdezem a Szabolcsból 26 éve elszármazott politikus-közgazdásztól: ho­gyan látja innen egykori megyéjét? „Az ötvenes években, mikor eljöttem, kü­lönösen érzékeltem, hogy egy ilyen pici or­szágban is mint a mienk, milyen különbsé­gek vannak megye és megye között. Nem lehetett összehasonlítani egy szabolcsi pa­raszt ember életét az itteni bányászéval, akinek szűkös lakásában a tízes-húszas években már villany volt és minden utcán közkifolyós víz. Én padiig 1952-ben petróle- umlámpa mellett érettségiztem! És az itteni kereseti lehetőségek a szabolcsi silány ho­mokhoz képest... Nem szólva arról, hogy a felvilágosult ember műveltségi és szakmai színvonala mennyiben különbözött azoktól, akik között én felnőttem. Akikkel még gye­rekfejjel, néha már sírva vitatkoztam, aki­ket béklyóban tartott a vallási bigottság, a nagy-nagy szegénység a négyes és a hatos ajtajú cselédházak mögött. Döbbenetes él­mény volt ez egy fiatalembernek, mint ahogy az is: ezek az emberek mennyire nem akarták a nagyüzemet. Mert féltek, mert meg tudtak őket fölemlíteni a kolhoz és a csajka meséjével. Nekem sokáig fájt, hogy nem tudtak ezen az életen gyökeresen vál­toztatni. És el nem tudom mondani az örö­mömet, amikor a hatvanas évek végén a szabolcsi tervosztályon dolgozó barátaim megmutatták Nyíregyháza új ipartelepét, vagy mikor otthon, a rokonaim életén is lá­tom az anyagi gyarapodást és azt, hogy a gyerekeik tanultak, munkásközegben élnek, hogy műveltségben, olvasottságban mit mentek előre, hogyan vitáznak a világ, az ország dolgairól...” Hetven,három óta Komárom megye első számú vezetője. Mit változtatott ez a funk­ció az életén? — Ügy fogom fel, hogy ez a bizalom egy nagyon szép, de nagyon kemény szolgálat, bár soha nem tartottam izzadságosnak. Szí­vesen végzem ezt a munkát, ha nehéz is, ha mint ma is, rendkívül sok gonddal jár. Min­den területen nagy feladatokkal kell bir­kózni. Még a mi megyénk gazdasági szer­kezetét is át kell alakítani! Olyan szolgálat ez, amelyben éjjel-nappal rendelkezésre kell állni, s amikor többet, sokkal többet várunk az emberektől, mint korábban, leg­feljebb azt mondhatjuk, hogy cserébe ugyanannyit tudunk adni érte ...” Késő este van, mire befejezzük a beszél­getést és leérünk a pártház előtti térre. „Nem mondtam még, hogy a feleségem a bányatrösztnél dolgozik, közgazdász, lá­nyunk is a szülei p>ályáját választotta, ő Pesten kapott állást. Ez a mi egyszerű éle­tünk ...” Sétál haza, a bérházi lakásba, de még visszaszól, szeretettel üdvözli a barátokat, ismerősöket. Kopka János FITZCARRALDO Werner Herzog az NSZK mai filmművészetének fene­gyerekei közé tartozik. Ezt a címet — vagy inkább „stá­tuszt” — elég sokan kihar­colták maguknak a tőkés mozivilágban (sőt: még ne­künk is van egy-két fene­gyerekünk), Herzog rebellis - kiedése azonban sajátosan egyéni színezetű. Az 1942-ben született ren­dező — aki mellesleg pa­raszt származású — hátat fordított az egyetemnek, ahol bölcsész tanulmányokat foly­tatott, majd belekóstolt a szín­házművészeti stúdiumokba is. Amatőrként sajátította el a Mmcsinálás alapismereté­it, aztán hipp-hopp kikönyö­költ magának néhány p>rofi megbízatást. Témáival tuda­tosan pol gárp ukkais z tásna tö­rekszik. Nem érdekük az el­fogadott társadalmi játék­szabályok és bevált konven­ciók. Vállalkozásai kivételes tehetségét éppúgy tükrözik; mint a meghökkentő dolgok iránti csüliaipíthataltian ro- konszenvét. Ha, hinni lehet az életrajz­íróknak — az alig negyven- esztendős Herzogról nem is egy könyvet írtak! —, az ön­nön nagyságát fennen hirde­tő művész egyszer gyalog tette meg a München és Pá­rizs közötti utat, Amerikában pedig nyilvános show-mű- sor keretében elfogyasztotta a cipőjét. Fájdalom, utóbbi ötlete nem új, Chaplin az Aranyláz-bem már „elsütöt­te”, ez azonban nem zavarta a bohókós mesterit, aM egy kis feltűnésért soha nem ment a szomszédba. Külön­ben a cipőevésről fűm is ké­szült. Hosszasan lehetne még ecsetelni Herzog lázadásai­nak részleteit, ehelyett azon­ban elégedjünk meg a tamuP sag levonásával. Feltűnni könnyű, művészetet teremte­ni nehéz. Az efféle külön- számok legfeljebb csak érde­kes kuriózumok lehetnek, hi­szen mindig az a döntő, hogy mit látunk a vásznon. Wer­ner Herzogról nem szabály­talan életvitele és tréfás geg- jei, hanem jelentős alkotásai okán kell beszélnünk. Ugyanis ő nemcsak fenegye­rek, hanem az NSZK film- művészetének reprezentánsa is. A De Figaro megjelenítette a Fitzcarraldo szerzőjének vallomásait. Olvassunk fi­gyelmesen a sorok között: „Nem vagyok művész, kéz­műves vagyok, az sokkal egészségesebb dolog. Erede­tileg síbajnok akartam lenni. Amikor forgatok, fizikai munkát végzek, s a Fitzcar­raldo minden eddiginél aitlie- tikusiaibb film. Vérre, izzadt­ságra és könnyekre volt szükség a hegyen átvonszolt hajó képeinek elkészítéséhez, és meg is próbáltak lebeszél­ni szándékomról. Ez volt azonban a film központi me­taforája, és teljes szívem­mel támogattam a gondolat tot: enélkül olyan ember len­nék, akinek nincsenek álmai, vagyis halott. ... Az egész film kihívás a természet törvényei ellen, az álom súlytalanságának dia­dala a valóság súlya felett. És azért akartam operával átitatni — én, aki sohasem járok op>erába —, mert a lí­rai zene az, amely az érzel­miek végletes felfokozásával kifejezésre juttatja az állan­dó átmenetet álom és való­ság között.” Azért idéztem hosszasan Werner Herzog interjújából, mert ezek a szavak hajszál­pontosan tükrözik a koncep­ciót és szinte mindent elárul­nak a nem mindennapi film eszmei-művészi forrásvidé- keirői. De most már néhány mondatban összefoglaljuk a furcsa sztoriit, mielőtt minő­sítő megjegyzéseinket közre­adnánk. A század elején élt az Amazonas vidékén egy ope­rabarát férfi, aki dédelgetett álmait — mégha megvalósít- haitaitlanöknak látszottak is — igyekezett mindenáron re­alizálná. Kudarcai dicsősége­sek Vasutat épített, jéggyár- tássial kísérletezett, aztán a fejébe vette, hogy operahá- zaf emeltet. Méghozzá a dzsungel mélyén. Olyan el­képzelés ez, mintha valaki a Szaharában jégkorongmér­kőzéseket szervezne, vagy citromot termesztenie az Északi sarkon. Fitzgerald azonban nagyon konok em­ber, tehát minden követ megmozgat vágyai teljesíté­se érdekében (a cím magya­rázata: a helybeliek nem tudták pontosan kimondani a nevét, Fitzoarraldo-ra tor­zították el azt). Aztán megkezdődik a tőke akfcumulálása és az őserdő megszelídítése. A felderítet­len kaucsukültetvények gaz­dag aratást ígérnek, csak­hogy nehéz megközelíteni a területet. Egy zuhatagos sza­kasz állja a „hódítók” útját. Fitzcarraldo vesz egy ócska hajót, legénységet toboroz, majd kiadja az ukázt: átkeli vontatni a hatalmas alkot­mányt a hegyen. Iszonyatos feladat. Erőt megroppantó, izmokat és akaratot próbára tevő. És a hajó — a Carusio- ária hangjaira — egyre fel­jebb kúszik a hegyen. Aztán látszólag minden összeomlik, de a gránit keménységű fan­taszta nem adja fel a harcot. A fedélzeten felcsendülnek a Puritánok című opera ak­kordjai. Mégiscsak sikerült a zenekultúrát becsempészni a „terra i.ncognitá”-ra ... A Fitzcarraldo alapgondo­latai: A lehetetlent akkor is lebírhiatjuk, ha köromfeketé- nyi esélyünk sincs. Leg­alábbis meg kell kísérelnünk Sziszifusz örökébe lépni. És hát p>ersze lehetetlen szép il­lúziók nélkül élni. A gondo­lat nemes, a megvalósítás vi­szont kissé nyögvenyelős. Herzog — ő maga is kicsit Fitzcarraldo, mint ahogy Flaubert saját hősnője, Bo- varyné lehetett — elmére­tezte az arányokat. Olyan aprólékassággal építi fel az egzotikus mesét, hogy közben percekre megfeledkezik a ritmusról, a látványról, a né­ző érdekeltté tételéről. A do­kumentumszerű folklór sok a filmben. Az emberi vi­szonylatok rajza lehetne gaz­dagabb. Klaus Kinski (Fitz­carraldo megszemélyesítője) hiteles karaktert formál, de Jack Nicholson — az első ki­szemelt — bizonyára jobb lett volna. Végső soron a Fitzcarraldo — félsiker. Fel­ér azzal a győzelmes kudarc­cal, melyet a zenemániákus főhős mondhat a magáénak. Veress József „A legvitézebb huszár” már életében legendákkal övezett, ellentmondásos alakja két­száz éve foglalkoztatja az emberek képzeletét. A „Vi­tézvári báró Simonyi József herceg Hessen Homburg ma­gyar lovas regement híres ez­redes kapitányának példás élete leírásá”-val még életé­ben emléket állított neki Nagy Pál, „a nagyváradi ki­rályi tudományok académiá- jában a közönséges és Ma­gyarország históriájának... professzora”. De ez a részre­hajló mű sehogyan sem elé­gítette ki az olvasók kíván­csiságát. A feudális privilégiumok­kal körülbástyázott biroda­lomban élt kortársak nem tudták hova tenni a rendkí­vüli történetet: hogyan lehe­tett pusztán személyes bátor­sága, valamint — a címer­adományozó oklevél szavai­val szólva — „ ... hősi nem­zete hatalmas hírét és dicső­ségét” öregbítő igyekezete jó­voltából a nagykállói mészá­ros fia közhuszárból huszár­ezredes és báró, 72 kitünte­„Á legvitézebb huszár" (Ordas Iván: Simonyi óbester. Bp., 1983. Móra Ferenc Könyvkiadó. 456 p.) tés — köztük a Mária Teré- zia-rend és számos magas külföldi érdemrend — tulaj­donosa, majd — az ítélet in­doklása szerint — „... a hi­vatali hatalommal és az őt megillető halálra ítélési jog­gal való visszaélés, a hamisí­tás és az alárendeltek hami­sításra való rábírásának bűn­tettében” elmarasztalva, egy 1831. április 23-i keltezésű bí­rói ítélettel lefokozott, kitün­tetéseitől megfosztott s két évi várfogságra ítélt, és ott 1832. augusztus 23-án rejté­lyes körülmények között meghalt rab? A helyi sajtó sem maradt ki az igazságkereső munká­ból. A „Nyírvidék” 1924. ok­tóber második felében nem egy számában idézte a megye híres szülöttének emlékét. Mindez azonban már a múlté. Nagykállóban is csak egy emléktábla, Debrecenben pedig csupán az általa fásít- tatott utca őrzi a napóleoni idők híres magyar katonája emlékét. Az utóbbi néhány évben róla is csak a Szabolcs-Szatmár Megyei Könyvtári Híradóban olvas­hattunk (Nyéki Károly: Si­monyi óbester — a „legvité­zebb huszár”. = 1980/1.). Utóéletének ilyetén alaku­lásába nyilván számos ténye­ző belejátszott. így a • tudo­mány bizonytalansága Simo­nyi születési helye és ideje körül (Nyírtass vagy Nagy- kálló, illetve 1771. vagy 1777.), de még inkább az a körül­mény, hogy vakmerőségével Simonyi csak magának szer­zett hírnevet, ám — ahogyan azt a Szabolcs-Szatmár me­gyei történelmi olvasókönyv­ben Hársfalvi Péter oly talá­lóan megfogalmazta — „ ... sem a nemzeti, sem a társa­dalmi haladás ügyét nem szolgálta”. Hogy Ordas Iván művének megjelentetését mégis napi­rendre tűzte, abban aligha­nem a ma emberének Simo­nja kétségtelenül regényes élete iránti kíváncsiságának kielégítési szándéka játszot­ta a főszerepet. Ordas Iván Simonyi alap­vető jellemvonásából, a már gyermekkorában is jelent­kező személyes bátorságából, kivételes vakmerőségéből „in médiás rés” kezdéssel (Simon Pál1 káliói hentes- mester portáján épp egy megvadult bikát tett ártal­matlanná József) válaszolta meg és tette elf ogadhatóvá a maga módján hőse katonai pályára való felkészülését és e pályán történt haladáséra való alkalmasságát. Tidrenczel Sándoi KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom