Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. szeptember 17. AZ OTTHON Arról készülök írni, hogy mi az otthon, van-e ma ott­hona az embereknek. írnék, de hol kezdjem? Talán idézzem fel azt az otthont, amiben felnevelkedtem? Vagy írjam le mai otthonomat? Lássuk!.. . Hosszú, szalmatetős ház. Benne egy nagy- és egy kis- szoba, közöttük pitar. A lej­tős udvaron eperfa. Az ágai „fényesek” egy-egy darabon a talpunktól, mert a fa eper­éréskor csemegéző hely. Anyám ágyneműt tereget. Fehéret. Amint a feszülő zsineg mellett lépked odébb, odébb, a lépte merő muzsi­ka ... Oldalt a fa alatt egy bevá­gó sugárban a nagynéném ül négylábú kisszéken. Ma­gas, csontos asszony. Mellet­te a nővérem. Kezében tű, cérna. Kakast heréinek. Ica két évvel idősebb, mint én, már tanulja a műveletet. Tudnia kell, ha egyszer gazd- asszony akar lenni. Néném ezzel biztatja. Én játszom. A kakasherélés nem fiúnak va­ló tennivaló. Icának csorog a könnye, mert az éppen kéz­ben lévő kakaskának a fáj­dalomtól elsárgult a kis ta­raja. A nagynéném rá-ráki- ált: — Hányszor mondjam, hogy ne a taraját nézd!... Nem figyelek rájuk, de mindent hallok. Azt is, hogy anyám szól: — Fiam, pattogassunk? — kérdezi, mintha csak nekem akarna kedvezni. Felcsillan a szemem. — Akkor a hozzávalót ké­szítsd elő — mondja. Hozom is rögtön a rostát, a tűzrevalót, a gyufát, a zo- máncos nagy tálat, amibe majd a fogfehér pattogatót tesszük. Kukoricát nem. Azt válogatni kellene. — Eredj csak, eredj ... nagy vagy már — biztat anyám. Elfancsalodok. * — De én nem tudom — szólok szomorkásán, mintha tudatlanságom nem csak az én mulasztásom lenne. Megyünk a padlásra. Anyám kézen fogva visz, maga elé emel a létrára és tuszkol felfelé. Fenn nevetve ülünk a kukoricacsomó köze­pébe. — Ugye, csak az jó, ami olyan, akár az üveg? — Csak bizony! — Az ilyen? — mutatom. — Igen! — helyesel anyám, aztán dicsérve hozzáteszi: — Tudtam én, hogy már magad is csinálhatnád akár ...! Örülök az elismerésnek. Anyám, mintha fokozni akarná, azt mondja: — Majd azt mondjuk apád­nak, hogy te válogattad. — Elhiszi? — Hát ha mondjuk! De mondjuk? — kérdez. Ez gondolkodóba ejt. Lá­tom, amint apám végigsimít fejemen nehéz izmú kezével. Szól: „Mondom én, hogy nagy fiú vagy!” És amikor nagyot csillan a szemem, el- bizakodás ellen hozzáteszi: „Akár bíró lehetnél valami kihalt faluban!” Nevet. — Mégse mondjuk azt... ! — felelem anyámnak. Igen, így volt, de hol van ez már? Végigsétálok a közfalakkal rekeszekre osztott téren, amit lakásnak nevezünk. Ez az otthon alapja, mert min­dennapi életünk belső helye. Menedék is a külső bántal- makkal — elsősorban a ter­mészettel — szemben, de tár­sadalmi értelemben is fon­tos. Helye az alvásnak, az evésnek, az életerő megúj£-„ tásának, az emberi élet fenn­tartásának. Ügy találom, hogy a legfontosabb: az e fa­lak közt élő család érzelmi életének is itt a központja. A régi -kedves szülői ott­honra gondolva vallom; mai otthonom uralkodó érzülete kölcsönösebb, a megértés benne — bár hallgatólagos, mert tartalmát kimondhatat­lannak érezzük — közösebb, a család céljaira irányuló akarat önkéntesen egysége­sebb. Az a másik otthon egyet­len ember tekintélye gyakor­lásának volt a tere. Anyám, mi gyermekek ehhez alkal­mazkodtunk akaratunkkal. Akkor, ott a család gazdasá­gi funkciói álltak előtérben. Ebben volt anyám, apám el­ső munkatársa. Tőle apám azoknak a feladatoknak az ellátását várta, amelyeket szokásos családi munkameg­osztással ráosztott: a ház kö­rül, a házban működjön köz­re, oktasson, neveljen minket gyermekeket, hogy minél előbb mi is teljes értékű köz­reműködőkké cseperedjünk. Természetesnek vettük, hogy otthonunk központja a konyha, a tűzhely: ez volt az a hely, ahol naponta össze­gyűltünk étkezni, dolgozni, tanulni. Mintha az asztal lett volna a lényege otthonunk­nak. Az is volt: ott vált él­vezetessé mindennapi közös munkánk gyümölcse. Ezt a rendet természetesnek vettük, hiszen csaknem úgy hasonlí­tott nagyszüleink otthonának rendjére, mint két tojás egy­másra. Intim közösség volt az ott­honunk, határai túlterjed­tek az ajtón, a kerítésen, a kéklő fasorokon, a mezőkön, a szántóföldeken, szálai bele­szövődtek a faluba. De min­den idegen is volt, amit ak­kor úgy mondtunk: „a másé”. Lakásunk a szomszédokéhoz képest tágas volt, ám most látom, szűkre szabta a min­dennapi élet menetét, ala­csonyra a szintjét és többnyi­re a szélsőségekben tartotta a hangulatát. Énekeltünk vagy sírtunk benne! A leg­főbb uralkodó elv — ami mindennapi tevékenységünk­ben gyakorlattá vált — az volt — ezt apám jókedvében és haragjában egyként mon­dott —, „aki ma nem ragaszt, holnap koldulhat!” Azt kérdem magamtól: hol a központja ennek a mai ott­honnak? A konyha nem az, hiszen kicsi, asztal nem fér bele. Tűzhelyének a lángja — kivéve a reggelikészítést — alig lobog fel egész héten. Szombaton és vasárnap fő­zünk. A vacsora általában készétel vagy hideg étel. Ki­mondatlanul igyekszünk a konyhát észrevétlenségben tartani. Ebből következne, hogy a szobáknak nőtt meg a szerepe. Egy szoba dolgozó- szoba. Ebben én és feleségem szokott tevékenykedni. A má­sik szoba nappali és háló egyben. Nappal csak hétvé­geken és éjszaka vagyunk benne. így aztán ez a szoba sem válhat — legfeljebb egy-két órára — a család összetartó együttlétének he­gyévé. Ismerőseim lakásában is így van ez. Hogy a lakás mi­re ad lehetőséget és mire nem, azt nem tudják megha­tározni, hiszen igény és adott­ság megfelel egymásnak: mivel nincs lehetőség másra, a legtöbb esetben nem ala­kul ki szükséglet sem másra. Manapság megnőtt az ajtó funkciója. Régen védő, óvó funkciója volt. Ma sokkal több: bejárunk rajta, elzár­kózunk vele a világtól, és nyitottá válik otthonunk ál­tala. A vendégek előtt meg­megnyitjuk. Ilyenkor a dol­gozószoba az együttlét helye. Ott a televízió is, hogy lát­hassuk és bebocsáthassuk a világot, ha megkívánjuk, ott az asztal, ha étellel, ital­lal akarjuk megerősíteni ma­gunkat. Tehát ide, ebbe a he­lyiségbe szorul össze a sze­mélyes kapcsolatok lehetősé­ge: itt keressük és újítjuk meg barátságainkat azokkal, akiket befogadtunk ottho­nunk életébe, itt a helye a kint kapott sebek kölcsönös kezelésének és dz itt kezelt sebek gyógyulnak be a leg­gyorsabban. Ismerek otthont, ami nem tölti be ezt a szerepet. Példá­ul a barátok nem barátok, csak „szomszédok”, „munka­társak” vagy „ismerősök” csupán. Ha megjelennek, nem közös kedvtelésből óhaj­tott vendégek. Éppen csak méltatják figyelemre, nem is kívánják, hogy az otthon éle­tében jó barátként részt ve­gyenek. Tévézni vagy kár­tyázni érkeznek. Így aztán az ajtó hiába nyílt ki, igazában zárva ma­radt nelőttük: részt vesznek valamiben a személyes kap­csolatszerzés lehetőségével, de csaknem személytelennek kell maradniuk. És azok is maradnak. Semmi kilátásuk arra, hogy a kártyázáson, té­vézésen túl lesz más közös tevékenységük, és valamiben is közösen tervezhetnek a „meglátogatott” családdal. Együtt cselekednek valamit, de furcsa módon semmit sem változtatnak vele kapcsolata­ik minőségén, így aztán nem következik együttlétükből újabb és hatékonyabb cselek­vés. Töprengés közben eljutot­tam az ablakig. A világra nyílik! Amint kinézek rajta, eszembe jut két bölcsesség: Arisztotelész szerint a család a társadalom elemi sejtje, a lakás pedig — Le Corbusier szerint — a település elemi sejtje. Kintről úgy tűnik, hogy e lakótelepen a család az „egyazon ajtó mögé zárt” emberek csoportja. Az épü­letek tervezője valamiféle „átlag”-nak tekintette és „tí­puslakást” épített. Az ember ezek között a falak között éli le életének legalább egy- harmadát. A környezet, a szép utak, zöld terek, a mo­zik, a játszóterek, a szervizek és azok az intézmények, ame­lyek a lakásból kiszoruló funkciókat átveszik, ugyan már nem „a másé”, de még­sem látszanak az otthonok szerves meghosszabbításai­nak. Legalábbis még ma nem. Az előttem lévő lakótele­pen élők sem alkotnak va­lami szoros közösséget, a la­kóhely még nem közös élet­keret, és ritkán válik közös élmények forrásává. Vannak lakótelepek, amelyek miliője patologikus, „rossz negyed” mondják és menekülnek — ha lehet — lakásaikból az emberek. Az ablakrámában a kép: sok épület, sok lakás, kis te­rületen rengeteg ember. Cso­da-e, ha az egyén el-eltűnik az embertömegben, ha sze­mélyisége és méltósága meg­csappan vagy elvész? Talán ez az oka, hogy a nagy la­kótelepek tömege képtelen szoros közösséggé szerveződ­ni. Az emberi mértékre sza­bott közösségek kívánatosab­bak. A világ színt vált. Lemenőben a nap. Tüzes korongja felgyűlt szélű felhőtorlaszok mögé merül. Sötétkékek a fa­sorok. A városra ködfátylak ereszkednek, majd sötét árnyat vet az épületkockákra a leszálló este. Fények gyúlnak szór­tan és fűzérben. Egybehangoló a látvány, könnyebb józan, okos mértékre lelni benne. mm Szabó György Berendezni a világot iatal koromban, baráti társaságban jó versmondónak és prózamondónak tar­tottak, de nem készültem színésznek. Amikor eljött az ideje, és válaszút elé ke­rültem, próba szerencse alapon jelentkez­tem a főiskolára. Felvettek. Rövid időn be­lül tandíjmentes, majd ösztöndíjas lettem: Galamb Sándor, Pünkösthi Andor. Kispé- ter Miklós, Ascher Oszkár, Boray Lajos, Le- hotai Árpád és Utassy Gizi voltak a tanára­im. Mint kezdő színész a Madách Színházban karakterfigurákban indultam. Játszottam Láertést, szerepeltem Mőliére-darabban, közönségsikerem volt az 1943-ban betiltott „Jelzőtűz”-bén. Negyvennégyben bejöttek a németek, gya­korlatilag megszüntették a színházat, mert baloldali színház volt. Ezután újjáalakult, de már jobboldali vezetéssel. Egy antiszemi­ta darabot tűztek műsorra. Nem vállaltam szerepet. Ezek után más színházban sem kaptam szerződést. Egy hadiüzemben he­lyezkedtem el, feleségem segítségével átvé­szeltem a háború nehéz időszakát, katona- szökevényként menekültem, de részt vettem mások mentésében is. Amikor újra indult az élet, az Urániában mozielőadások előtt és a szünetekben sza­valtuk az új világ verseit. Már kezdő szí­nész koromban jártam Bárdos Artúrhoz, akinek színiiskolája volt. Az ő vezetésével a rendezéssel és színházzal kapcsolatos kérdé­sekkel ismerkedtem. Mesteremhez baráti kötődéstfélét is éreztem, ezért a belvárosi színházhoz szerződtem. Nem úgy indult az „élet”, ahogy ígérkezett, átmentem a Víg­színházhoz. Ott szép szerepeket kaptam. 1946-ban Major Tamás szerződtetett a Nemzeti Színházhoz. Abban az időben ez volt a leghaladóbb, legjobb színház. Fiatal társulatnak, azt hiszem számottevő tagja voltam. Az államosítást követő években megbíztak a miskolci Nemzeti Színház vezetésével. Ak­kor nem gondoltam arra, hogy mint igazgató vegyek kézbe egy színházat. Maga a rende-. zés érdekelt, de még „csak” színész voltam. A színész munkája pedig más jellegű. Nem akartam vállalni a feladatot, de a párt hí­vott és jelölt a munkára, mentem és meg­próbáltam helytállni. Azt hiszem sikerült is. Egy, az akkori időben mai, modern, szí­nes színházat akartam. Abból indultam ki, hogy az ott levő társulat és az újonnan jöt­tek alkalmasak egy lendületes, a szó valódi értelmében könnyed, de nem könnyű mun­kára. Az emberábrázolást megfelelő hűség­gel követő, lényegesen mozgalmasabb, fris­sebb, üdébb színházat, színes stílust igye­keztem kialakítani. Igazgató, főrendező, színész voltam. A vi­déki színházak akkor többnyire a pesti elő­adásokat másolták. Amikor kézbe vettem a miskolci színházat, igyekeztem ezt fokozatosan megszüntetni. A színház­nak sok eredeti bemutatója volt: Pety- tyes, Harminc ezüst pénz, Ukrajna sztyep­péin, Gimnazisták, Amerika hangja, Szibé­riai rapszódia stb., vagy például a Csárdás­királynőt is egy évvel a pestiek előtt ját­szottuk. Kialakult egy önálló alkotási mo­dor. A miskolci jól helyezett, értékelt szín­ház lett. ötvennégyben visszatértem a Madách Színházhoz, főrendezőnek. Horvaival, Pár­tossal jól együttműködtünk. Később jött Vá­mos, még később Ádám. Az akkori Madách- nak másfajta modora volt, mint a miskolci színháznak, de gyökerei találkoztak azzal, amit én akartam, elképzeléseim megvalósít­hatóak voltak. Amit ott rendeztem (Nóra, Egy pohár víz, Éjjeli menedékhely, Sosem lehet tudni) azt hiszem, emlékezetes előadá­sok maradtak. Ezután néhány évet arra használtam fel, hogy szétnézzek, tájékozódjak a világban. Franciaországban, Belgiumban filmeztem, filmiskolában színészmesterséget tanítottam. 1963-ban a győri Kisfaludy Színházhoz mentem rendezőnek, majd a Petőfi Színház főrendezője lettem. A következő évben meg­kezdték a színház átépítését, a társulat gya­korlatilag feloszlott, a szegedi Nemzeti Szín­házhoz kerültem művészeti vezetőnek. Ügy gondoltam, átformáljuk az együttest, és egy modern színházat csinálunk, a lehetőségek­nek és az általam elképzelteknek megfele­lően. Jó néhány előadásban sikerült is, de a munka, a fejlődés nem volt egyenletes. Túlságosan is tiszteltem egyes kollégák tö­rekvéseit. Néhány magas szintű előadás így is született az ott eltöltött öt év alatt: Nyár és füst, Trisztán, Bánk bán, Rozsdatemető stb. A hatvanas évek második felében kiala­kult egy olyan szerr.: élete a színháznak, amely a megújulás, az új, a modern jegyé­ben állt, de valójában tévút volt Én nem vállaltam ezt az utat. Nem hittem abban, hogy amatőrökkel meg lehet újítani a szín­házat. 69-ben az Irodalmi Színpadnál Szendrö Ferenccel egy igazán irodalmi színház létre­hozása volt a feladatunk. Amikor odakerül­tem, már kiépült a társulat. Színészként vet-. tem részt' a munkáiban. Sikeres műsorok születtek: Budapest-emlékműsor, József At- tila-müsor, Karinthy-műsor stb. Aztán . . . aztán jobbnak láttam, ha felmentésemet ké­rem. Meghívtak Kecskemétre, először vendég­nek. . Rendeztem egy operettet, aztán egy­éves szerződést ajánlottak. Elfogadtam. Ez­után két évig szabadúszó voltam, majd a pécsi Nemzeti Színháznál színész. A máso­dik év végén kaptam a kérdést: elvállal­IBozóky István, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója. nám-e a Móricz Zsigmond Színház meg­szervezését és elindítását Nyíregyházán. Ügy gondoltam, ez szép feladat, és igent mondtam. Az a pici mag. ami itt volt, nem nevezhe­tő színháznak. A művészi és a műszaki gárdát szinte a semmiből kellett megteremteni. .. Két év után a leglényegesebb: sikerült létrehozni a színházat, a társulat a közönség' lelkesedésével, szeretetével találkozott. Az első évi és az azt megelőző munka igazi ér­téke az volt, hogy a közönség befogadta és megszerette a művészeket. Társulatunk he­lyett kapott a magyar színházak sorában. A bemutatott darabok csiszoltabbak lettek, nagyobb gyakorlattal kerültek a közönség elé. Egy-két kivételtől eltekintve minden művész jelentős lépést tett előre. Az első évadban 207 helyi és 67 tájelőadást tartottunk. Csongor és Tünde ötvenöt, az Űri muri ötven, az Ez aztán szerelem negy­venkét előadást ért meg. A Vörösmarthy- művet a Tháliában is bemutattuk, az „Ez aztán szerelem”-mel felléptünk Leninváros- ban, Debrecenben, Szolnokon. Leninváros- ban bemutattuk az „Úri muni”-t is. A „Bú­bos vitéz”-ről a televízió is készített felvé­telt. A következő évadban 213 helyi előadás, 64 tájelőadás szerepelt a programban. A színház kezdeti lendülete a második évadra is megmaradt, sok művészünk vívta ki a közönség elismerését. Feladatunk most sem más, mint koráb­ban volt: építeni a modern, mai szellemű szocialista magyar színházat. Bízom abban, hogy a megkezdett úton a kellő eredményes­séggel fogunk haladni. Hogy a pályafutásom során sok intrikus szerepet játszottam? Akik a szerepet oszt­ják, gyakran indulnak ki a külsőségekből. Az első pillanatban adott volt, hogy Rómeót nem én fogom alakítani. Ha az intrikus fo­galmát a maga klasszikus értelmében né­zem, akkor nem azt jelenti, hogy gonosz, hanem azt, hogy a cselekvő, az aktív, aki a dolgokat bonyolítja. Ügy látszik, volt ben­nem egy ilyenfajta — főleg színpadon ki­bontakozó — jelleg, mert kezdő koromtól sok ilyen szerepet formáltam meg. Sok hu­moros szerepet is alakítottam, olyan szere­peket is, amelyek egyáltalán nem intrikus figurák. Játszottam Hamletet is ... A közönség részéről ellenérzést soha nem éreztem, a közönség mindig jött velem. Az intrikus szerepben bizonyos képesség ki­bomlik (tesznek, cselekszenek a szereplők), alakítása általában bonyolultabb feladat. Mint igazgató, vigyáztam, ne játsszak túl sokat, színészeimet játszattam. Hogy mi a véleményem a kritikáról? A kritika akár jó, akár rossz, mindig segít. Valamiről mindig tájékoztat. Persze szeret­ném, ha a kritikusok minden este az egyedi valóságot néznék, és aszerint ítélnének, elő­ítélet nélkül... rs' poeticám? Próbáltam már süvöl- vénv koromban megfogalmazni. Odá- ig jutottam el, hogy az ember ... az ember a jövő ... Aztán nagyon sok szép, hangzatos mondat, gondolat született ebből. S egyszer csak szíven ütött valami, illetve valaki: Koós Károly volt. Megkérdezték, mi az ő ars poeticája? Nagyon egyszerűen any- nyit mondott: berendezni a világot. Ezt én is magaménak vallhatom. Ahogy ma az em­ber önmagával, társaival, közösségeivel, az őt körülvevő világgal bánik, az katasztro­fális. Ha van ars poeticám, akkor minden­képpen ez! Rádöbbenteni az embereket, amennyire lehetséges, életük berendezésé­nek módjára, szempontjaira, az emberi lét tartalmára. Felhívni a figyelmet arra, am. a létet biztosítja, a színház lehetőségeivel, eszközeivel, mert számomra ez a lehetőség és feladat jutott. Elmondta: Bozóky István Feljegyezte: Tóth László KM hétvégi meuéklet

Next

/
Oldalképek
Tartalom