Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
1983. szeptember 17. AZ OTTHON Arról készülök írni, hogy mi az otthon, van-e ma otthona az embereknek. írnék, de hol kezdjem? Talán idézzem fel azt az otthont, amiben felnevelkedtem? Vagy írjam le mai otthonomat? Lássuk!.. . Hosszú, szalmatetős ház. Benne egy nagy- és egy kis- szoba, közöttük pitar. A lejtős udvaron eperfa. Az ágai „fényesek” egy-egy darabon a talpunktól, mert a fa eperéréskor csemegéző hely. Anyám ágyneműt tereget. Fehéret. Amint a feszülő zsineg mellett lépked odébb, odébb, a lépte merő muzsika ... Oldalt a fa alatt egy bevágó sugárban a nagynéném ül négylábú kisszéken. Magas, csontos asszony. Mellette a nővérem. Kezében tű, cérna. Kakast heréinek. Ica két évvel idősebb, mint én, már tanulja a műveletet. Tudnia kell, ha egyszer gazd- asszony akar lenni. Néném ezzel biztatja. Én játszom. A kakasherélés nem fiúnak való tennivaló. Icának csorog a könnye, mert az éppen kézben lévő kakaskának a fájdalomtól elsárgult a kis taraja. A nagynéném rá-ráki- ált: — Hányszor mondjam, hogy ne a taraját nézd!... Nem figyelek rájuk, de mindent hallok. Azt is, hogy anyám szól: — Fiam, pattogassunk? — kérdezi, mintha csak nekem akarna kedvezni. Felcsillan a szemem. — Akkor a hozzávalót készítsd elő — mondja. Hozom is rögtön a rostát, a tűzrevalót, a gyufát, a zo- máncos nagy tálat, amibe majd a fogfehér pattogatót tesszük. Kukoricát nem. Azt válogatni kellene. — Eredj csak, eredj ... nagy vagy már — biztat anyám. Elfancsalodok. * — De én nem tudom — szólok szomorkásán, mintha tudatlanságom nem csak az én mulasztásom lenne. Megyünk a padlásra. Anyám kézen fogva visz, maga elé emel a létrára és tuszkol felfelé. Fenn nevetve ülünk a kukoricacsomó közepébe. — Ugye, csak az jó, ami olyan, akár az üveg? — Csak bizony! — Az ilyen? — mutatom. — Igen! — helyesel anyám, aztán dicsérve hozzáteszi: — Tudtam én, hogy már magad is csinálhatnád akár ...! Örülök az elismerésnek. Anyám, mintha fokozni akarná, azt mondja: — Majd azt mondjuk apádnak, hogy te válogattad. — Elhiszi? — Hát ha mondjuk! De mondjuk? — kérdez. Ez gondolkodóba ejt. Látom, amint apám végigsimít fejemen nehéz izmú kezével. Szól: „Mondom én, hogy nagy fiú vagy!” És amikor nagyot csillan a szemem, el- bizakodás ellen hozzáteszi: „Akár bíró lehetnél valami kihalt faluban!” Nevet. — Mégse mondjuk azt... ! — felelem anyámnak. Igen, így volt, de hol van ez már? Végigsétálok a közfalakkal rekeszekre osztott téren, amit lakásnak nevezünk. Ez az otthon alapja, mert mindennapi életünk belső helye. Menedék is a külső bántal- makkal — elsősorban a természettel — szemben, de társadalmi értelemben is fontos. Helye az alvásnak, az evésnek, az életerő megúj£-„ tásának, az emberi élet fenntartásának. Ügy találom, hogy a legfontosabb: az e falak közt élő család érzelmi életének is itt a központja. A régi -kedves szülői otthonra gondolva vallom; mai otthonom uralkodó érzülete kölcsönösebb, a megértés benne — bár hallgatólagos, mert tartalmát kimondhatatlannak érezzük — közösebb, a család céljaira irányuló akarat önkéntesen egységesebb. Az a másik otthon egyetlen ember tekintélye gyakorlásának volt a tere. Anyám, mi gyermekek ehhez alkalmazkodtunk akaratunkkal. Akkor, ott a család gazdasági funkciói álltak előtérben. Ebben volt anyám, apám első munkatársa. Tőle apám azoknak a feladatoknak az ellátását várta, amelyeket szokásos családi munkamegosztással ráosztott: a ház körül, a házban működjön közre, oktasson, neveljen minket gyermekeket, hogy minél előbb mi is teljes értékű közreműködőkké cseperedjünk. Természetesnek vettük, hogy otthonunk központja a konyha, a tűzhely: ez volt az a hely, ahol naponta összegyűltünk étkezni, dolgozni, tanulni. Mintha az asztal lett volna a lényege otthonunknak. Az is volt: ott vált élvezetessé mindennapi közös munkánk gyümölcse. Ezt a rendet természetesnek vettük, hiszen csaknem úgy hasonlított nagyszüleink otthonának rendjére, mint két tojás egymásra. Intim közösség volt az otthonunk, határai túlterjedtek az ajtón, a kerítésen, a kéklő fasorokon, a mezőkön, a szántóföldeken, szálai beleszövődtek a faluba. De minden idegen is volt, amit akkor úgy mondtunk: „a másé”. Lakásunk a szomszédokéhoz képest tágas volt, ám most látom, szűkre szabta a mindennapi élet menetét, alacsonyra a szintjét és többnyire a szélsőségekben tartotta a hangulatát. Énekeltünk vagy sírtunk benne! A legfőbb uralkodó elv — ami mindennapi tevékenységünkben gyakorlattá vált — az volt — ezt apám jókedvében és haragjában egyként mondott —, „aki ma nem ragaszt, holnap koldulhat!” Azt kérdem magamtól: hol a központja ennek a mai otthonnak? A konyha nem az, hiszen kicsi, asztal nem fér bele. Tűzhelyének a lángja — kivéve a reggelikészítést — alig lobog fel egész héten. Szombaton és vasárnap főzünk. A vacsora általában készétel vagy hideg étel. Kimondatlanul igyekszünk a konyhát észrevétlenségben tartani. Ebből következne, hogy a szobáknak nőtt meg a szerepe. Egy szoba dolgozó- szoba. Ebben én és feleségem szokott tevékenykedni. A másik szoba nappali és háló egyben. Nappal csak hétvégeken és éjszaka vagyunk benne. így aztán ez a szoba sem válhat — legfeljebb egy-két órára — a család összetartó együttlétének hegyévé. Ismerőseim lakásában is így van ez. Hogy a lakás mire ad lehetőséget és mire nem, azt nem tudják meghatározni, hiszen igény és adottság megfelel egymásnak: mivel nincs lehetőség másra, a legtöbb esetben nem alakul ki szükséglet sem másra. Manapság megnőtt az ajtó funkciója. Régen védő, óvó funkciója volt. Ma sokkal több: bejárunk rajta, elzárkózunk vele a világtól, és nyitottá válik otthonunk általa. A vendégek előtt megmegnyitjuk. Ilyenkor a dolgozószoba az együttlét helye. Ott a televízió is, hogy láthassuk és bebocsáthassuk a világot, ha megkívánjuk, ott az asztal, ha étellel, itallal akarjuk megerősíteni magunkat. Tehát ide, ebbe a helyiségbe szorul össze a személyes kapcsolatok lehetősége: itt keressük és újítjuk meg barátságainkat azokkal, akiket befogadtunk otthonunk életébe, itt a helye a kint kapott sebek kölcsönös kezelésének és dz itt kezelt sebek gyógyulnak be a leggyorsabban. Ismerek otthont, ami nem tölti be ezt a szerepet. Például a barátok nem barátok, csak „szomszédok”, „munkatársak” vagy „ismerősök” csupán. Ha megjelennek, nem közös kedvtelésből óhajtott vendégek. Éppen csak méltatják figyelemre, nem is kívánják, hogy az otthon életében jó barátként részt vegyenek. Tévézni vagy kártyázni érkeznek. Így aztán az ajtó hiába nyílt ki, igazában zárva maradt nelőttük: részt vesznek valamiben a személyes kapcsolatszerzés lehetőségével, de csaknem személytelennek kell maradniuk. És azok is maradnak. Semmi kilátásuk arra, hogy a kártyázáson, tévézésen túl lesz más közös tevékenységük, és valamiben is közösen tervezhetnek a „meglátogatott” családdal. Együtt cselekednek valamit, de furcsa módon semmit sem változtatnak vele kapcsolataik minőségén, így aztán nem következik együttlétükből újabb és hatékonyabb cselekvés. Töprengés közben eljutottam az ablakig. A világra nyílik! Amint kinézek rajta, eszembe jut két bölcsesség: Arisztotelész szerint a család a társadalom elemi sejtje, a lakás pedig — Le Corbusier szerint — a település elemi sejtje. Kintről úgy tűnik, hogy e lakótelepen a család az „egyazon ajtó mögé zárt” emberek csoportja. Az épületek tervezője valamiféle „átlag”-nak tekintette és „típuslakást” épített. Az ember ezek között a falak között éli le életének legalább egy- harmadát. A környezet, a szép utak, zöld terek, a mozik, a játszóterek, a szervizek és azok az intézmények, amelyek a lakásból kiszoruló funkciókat átveszik, ugyan már nem „a másé”, de mégsem látszanak az otthonok szerves meghosszabbításainak. Legalábbis még ma nem. Az előttem lévő lakótelepen élők sem alkotnak valami szoros közösséget, a lakóhely még nem közös életkeret, és ritkán válik közös élmények forrásává. Vannak lakótelepek, amelyek miliője patologikus, „rossz negyed” mondják és menekülnek — ha lehet — lakásaikból az emberek. Az ablakrámában a kép: sok épület, sok lakás, kis területen rengeteg ember. Csoda-e, ha az egyén el-eltűnik az embertömegben, ha személyisége és méltósága megcsappan vagy elvész? Talán ez az oka, hogy a nagy lakótelepek tömege képtelen szoros közösséggé szerveződni. Az emberi mértékre szabott közösségek kívánatosabbak. A világ színt vált. Lemenőben a nap. Tüzes korongja felgyűlt szélű felhőtorlaszok mögé merül. Sötétkékek a fasorok. A városra ködfátylak ereszkednek, majd sötét árnyat vet az épületkockákra a leszálló este. Fények gyúlnak szórtan és fűzérben. Egybehangoló a látvány, könnyebb józan, okos mértékre lelni benne. mm Szabó György Berendezni a világot iatal koromban, baráti társaságban jó versmondónak és prózamondónak tartottak, de nem készültem színésznek. Amikor eljött az ideje, és válaszút elé kerültem, próba szerencse alapon jelentkeztem a főiskolára. Felvettek. Rövid időn belül tandíjmentes, majd ösztöndíjas lettem: Galamb Sándor, Pünkösthi Andor. Kispé- ter Miklós, Ascher Oszkár, Boray Lajos, Le- hotai Árpád és Utassy Gizi voltak a tanáraim. Mint kezdő színész a Madách Színházban karakterfigurákban indultam. Játszottam Láertést, szerepeltem Mőliére-darabban, közönségsikerem volt az 1943-ban betiltott „Jelzőtűz”-bén. Negyvennégyben bejöttek a németek, gyakorlatilag megszüntették a színházat, mert baloldali színház volt. Ezután újjáalakult, de már jobboldali vezetéssel. Egy antiszemita darabot tűztek műsorra. Nem vállaltam szerepet. Ezek után más színházban sem kaptam szerződést. Egy hadiüzemben helyezkedtem el, feleségem segítségével átvészeltem a háború nehéz időszakát, katona- szökevényként menekültem, de részt vettem mások mentésében is. Amikor újra indult az élet, az Urániában mozielőadások előtt és a szünetekben szavaltuk az új világ verseit. Már kezdő színész koromban jártam Bárdos Artúrhoz, akinek színiiskolája volt. Az ő vezetésével a rendezéssel és színházzal kapcsolatos kérdésekkel ismerkedtem. Mesteremhez baráti kötődéstfélét is éreztem, ezért a belvárosi színházhoz szerződtem. Nem úgy indult az „élet”, ahogy ígérkezett, átmentem a Vígszínházhoz. Ott szép szerepeket kaptam. 1946-ban Major Tamás szerződtetett a Nemzeti Színházhoz. Abban az időben ez volt a leghaladóbb, legjobb színház. Fiatal társulatnak, azt hiszem számottevő tagja voltam. Az államosítást követő években megbíztak a miskolci Nemzeti Színház vezetésével. Akkor nem gondoltam arra, hogy mint igazgató vegyek kézbe egy színházat. Maga a rende-. zés érdekelt, de még „csak” színész voltam. A színész munkája pedig más jellegű. Nem akartam vállalni a feladatot, de a párt hívott és jelölt a munkára, mentem és megpróbáltam helytállni. Azt hiszem sikerült is. Egy, az akkori időben mai, modern, színes színházat akartam. Abból indultam ki, hogy az ott levő társulat és az újonnan jöttek alkalmasak egy lendületes, a szó valódi értelmében könnyed, de nem könnyű munkára. Az emberábrázolást megfelelő hűséggel követő, lényegesen mozgalmasabb, frissebb, üdébb színházat, színes stílust igyekeztem kialakítani. Igazgató, főrendező, színész voltam. A vidéki színházak akkor többnyire a pesti előadásokat másolták. Amikor kézbe vettem a miskolci színházat, igyekeztem ezt fokozatosan megszüntetni. A színháznak sok eredeti bemutatója volt: Pety- tyes, Harminc ezüst pénz, Ukrajna sztyeppéin, Gimnazisták, Amerika hangja, Szibériai rapszódia stb., vagy például a Csárdáskirálynőt is egy évvel a pestiek előtt játszottuk. Kialakult egy önálló alkotási modor. A miskolci jól helyezett, értékelt színház lett. ötvennégyben visszatértem a Madách Színházhoz, főrendezőnek. Horvaival, Pártossal jól együttműködtünk. Később jött Vámos, még később Ádám. Az akkori Madách- nak másfajta modora volt, mint a miskolci színháznak, de gyökerei találkoztak azzal, amit én akartam, elképzeléseim megvalósíthatóak voltak. Amit ott rendeztem (Nóra, Egy pohár víz, Éjjeli menedékhely, Sosem lehet tudni) azt hiszem, emlékezetes előadások maradtak. Ezután néhány évet arra használtam fel, hogy szétnézzek, tájékozódjak a világban. Franciaországban, Belgiumban filmeztem, filmiskolában színészmesterséget tanítottam. 1963-ban a győri Kisfaludy Színházhoz mentem rendezőnek, majd a Petőfi Színház főrendezője lettem. A következő évben megkezdték a színház átépítését, a társulat gyakorlatilag feloszlott, a szegedi Nemzeti Színházhoz kerültem művészeti vezetőnek. Ügy gondoltam, átformáljuk az együttest, és egy modern színházat csinálunk, a lehetőségeknek és az általam elképzelteknek megfelelően. Jó néhány előadásban sikerült is, de a munka, a fejlődés nem volt egyenletes. Túlságosan is tiszteltem egyes kollégák törekvéseit. Néhány magas szintű előadás így is született az ott eltöltött öt év alatt: Nyár és füst, Trisztán, Bánk bán, Rozsdatemető stb. A hatvanas évek második felében kialakult egy olyan szerr.: élete a színháznak, amely a megújulás, az új, a modern jegyében állt, de valójában tévút volt Én nem vállaltam ezt az utat. Nem hittem abban, hogy amatőrökkel meg lehet újítani a színházat. 69-ben az Irodalmi Színpadnál Szendrö Ferenccel egy igazán irodalmi színház létrehozása volt a feladatunk. Amikor odakerültem, már kiépült a társulat. Színészként vet-. tem részt' a munkáiban. Sikeres műsorok születtek: Budapest-emlékműsor, József At- tila-müsor, Karinthy-műsor stb. Aztán . . . aztán jobbnak láttam, ha felmentésemet kérem. Meghívtak Kecskemétre, először vendégnek. . Rendeztem egy operettet, aztán egyéves szerződést ajánlottak. Elfogadtam. Ezután két évig szabadúszó voltam, majd a pécsi Nemzeti Színháznál színész. A második év végén kaptam a kérdést: elvállalIBozóky István, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója. nám-e a Móricz Zsigmond Színház megszervezését és elindítását Nyíregyházán. Ügy gondoltam, ez szép feladat, és igent mondtam. Az a pici mag. ami itt volt, nem nevezhető színháznak. A művészi és a műszaki gárdát szinte a semmiből kellett megteremteni. .. Két év után a leglényegesebb: sikerült létrehozni a színházat, a társulat a közönség' lelkesedésével, szeretetével találkozott. Az első évi és az azt megelőző munka igazi értéke az volt, hogy a közönség befogadta és megszerette a művészeket. Társulatunk helyett kapott a magyar színházak sorában. A bemutatott darabok csiszoltabbak lettek, nagyobb gyakorlattal kerültek a közönség elé. Egy-két kivételtől eltekintve minden művész jelentős lépést tett előre. Az első évadban 207 helyi és 67 tájelőadást tartottunk. Csongor és Tünde ötvenöt, az Űri muri ötven, az Ez aztán szerelem negyvenkét előadást ért meg. A Vörösmarthy- művet a Tháliában is bemutattuk, az „Ez aztán szerelem”-mel felléptünk Leninváros- ban, Debrecenben, Szolnokon. Leninváros- ban bemutattuk az „Úri muni”-t is. A „Búbos vitéz”-ről a televízió is készített felvételt. A következő évadban 213 helyi előadás, 64 tájelőadás szerepelt a programban. A színház kezdeti lendülete a második évadra is megmaradt, sok művészünk vívta ki a közönség elismerését. Feladatunk most sem más, mint korábban volt: építeni a modern, mai szellemű szocialista magyar színházat. Bízom abban, hogy a megkezdett úton a kellő eredményességgel fogunk haladni. Hogy a pályafutásom során sok intrikus szerepet játszottam? Akik a szerepet osztják, gyakran indulnak ki a külsőségekből. Az első pillanatban adott volt, hogy Rómeót nem én fogom alakítani. Ha az intrikus fogalmát a maga klasszikus értelmében nézem, akkor nem azt jelenti, hogy gonosz, hanem azt, hogy a cselekvő, az aktív, aki a dolgokat bonyolítja. Ügy látszik, volt bennem egy ilyenfajta — főleg színpadon kibontakozó — jelleg, mert kezdő koromtól sok ilyen szerepet formáltam meg. Sok humoros szerepet is alakítottam, olyan szerepeket is, amelyek egyáltalán nem intrikus figurák. Játszottam Hamletet is ... A közönség részéről ellenérzést soha nem éreztem, a közönség mindig jött velem. Az intrikus szerepben bizonyos képesség kibomlik (tesznek, cselekszenek a szereplők), alakítása általában bonyolultabb feladat. Mint igazgató, vigyáztam, ne játsszak túl sokat, színészeimet játszattam. Hogy mi a véleményem a kritikáról? A kritika akár jó, akár rossz, mindig segít. Valamiről mindig tájékoztat. Persze szeretném, ha a kritikusok minden este az egyedi valóságot néznék, és aszerint ítélnének, előítélet nélkül... rs' poeticám? Próbáltam már süvöl- vénv koromban megfogalmazni. Odá- ig jutottam el, hogy az ember ... az ember a jövő ... Aztán nagyon sok szép, hangzatos mondat, gondolat született ebből. S egyszer csak szíven ütött valami, illetve valaki: Koós Károly volt. Megkérdezték, mi az ő ars poeticája? Nagyon egyszerűen any- nyit mondott: berendezni a világot. Ezt én is magaménak vallhatom. Ahogy ma az ember önmagával, társaival, közösségeivel, az őt körülvevő világgal bánik, az katasztrofális. Ha van ars poeticám, akkor mindenképpen ez! Rádöbbenteni az embereket, amennyire lehetséges, életük berendezésének módjára, szempontjaira, az emberi lét tartalmára. Felhívni a figyelmet arra, am. a létet biztosítja, a színház lehetőségeivel, eszközeivel, mert számomra ez a lehetőség és feladat jutott. Elmondta: Bozóky István Feljegyezte: Tóth László KM hétvégi meuéklet