Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. szeptember 17. Jcí'uZtf&o**' Kedves Veisz Jánosné! Növendéked, a volt nyolcadikosok im­máron szétröppentek. Ki ilyen, ki olyan iskolába került, és a fiúk — lányok most küzdenek a kezdés mindig jelent­kező izgalmával. Bizonyára sokan van­nak, akik ezekben a napokban is elő­veszik azt a levelet, melyet az évzárón adott át nekik. Ez a levél az, ami közügyben írandó levélre inspirált. Minder tanítványa kapott ilyet, mégpedig névre szólót. Nem általánosságok, nem. üres jótaná­csok, nem frázisok voltak az inkább hosszabb levelekben. Több esztendős tanítás után írta ezeket, a gyermekek kiváló ismeretében. Tartalmazott ez jel­lemrajzot, női figyelemmel feltárt gyen­geségeket, jó tanácsokat, óvó-intő sza­vakat. Mondhatnám túlzás nélkül: egy- egy remekmű volt minden levél, alkal­mas arra, hogy címzettje akár eszten­dők múltán is elővegye. Az egyiknek erőt adó, a másiknak az önmagával va­ló szembesülést elősegítő, a harmadik­nak okos intés a jobbra. Nagyszerűbb útravaló volt ez, mint a csoportkép, a száraz pogácsa vagy a ta­risznya. Elsősorban azért, mert személy­re szólt. Gyakorta panaszolja a szülő és diák is: személytelen az iskola. A sok jó is úgy hangzik el, hogy arra ritkán rezonál az ember. Maga nem sajnálta a fáradságot, kézzel írta szép betűit, gondolatait, láthatóan mérlegelve min­den szót, kifejezést. Hiszem, sokan őr­zik majd gondosan, emlékezve Magára, az iskolára, egykori önmagukra — s tanulva belőle. Példát, igaz szót, meleg­séget. Szükség is van erre.’Nincs az a cso­dás elektronikus játék, ami versenyre kelhetne a meleg emberi szóval. Alig­ha akadhat olvasmány, mely izgalma­sabb lehetne a magunkkal szemibesítő- vel. Gyakorta még a családban is el­mossa a rohanás az emberi kapcsolato­kat, s nem véletlen, hogy a gyermek- rajzokon a család ábrázolt tagjai csak a legritkább esetben jelennek meg egy­más kezét fogva. S erre jön a Maga le­vele, kicsit mellbe vágva szülőt és gyer­meket. Annak bizonyságául, hogy aki évekig osztályfőnökként anyjuk helyett anyjuk volt, a búcsúkor is tartogat va­lami többletet.i Sokat hallani, az iskolák hideg, ob­jektív, száraz jellemrajzairól. Biztos kell, bár jellegüket vitatnám. De még eddig sosem hallottam arról, hogy a 14 —15 éves kezébe kapja a szívvel írt el­ső minősítését. Hiszem, sok nevelőnek, de sok szülőnek is példát kínált ezzel. És ha úgy tetszik: nemcsak a család vagy az iskola szférájában. Mert vajon mindannyian és mindig vigyázzuk em­beri kapcsolataink tartalmát, őszintesé­gét? Elmondható-e, hogy egymás iránti figyelmünk ernyedetlen? Nem talá­lunk-e ki olykor művi okokat annak mentésére, hogy szavaink, tanácsaink miért oly szárazak, hidegek, személyte­lenek? Dehogynem! És ebben a folya­matban a Maga levele oázisként hatott. Figyeljünk egymásra. Ne legyünk fu­karok, ha van jó mondandónk, jobbító gondolatunk. Igyekezzünk megismerni egymást, hiszen csak ezt követheti a szeretet. Vagy talán a szótól félünk? Anakronisztikusnak tartjuk? Lehet. Pe­dig mind jobban bebizonyosodik: a si­várság felé vezető út közömbösséggel van kikövezve. Sokszor és sokat beszé­lünk arról: társadalmunkban az embe­ribb kapcsolatok megalkotása cél. De — s ezt tegyük gyorsan hozzá — ez nem történhet csupán racionális számítgatá- sok révén. ( Kedves Erika! Levelei nyomán az jutott az eszembe: mi lenne ha legalább azt tanulnánk meg, hogy mindig őszintén szóljunk egymáshoz? Vajon hogyan is festene a világ, ha közhelyeket tartalmazó kö­szöntések helyett névre szóló szép le­velet kapna az állampolgár, a nyugdí­jas, a pályakezdő? Milyen szép is len­ne, ha a hivatal otromba stencil för- medvénye helyett megszólítanának, ha az egymásnak írt üdvözlő lapokon me­leg szó is helyet kapna. Mennyi és mennyi szép üzenet és útravaló születhetne! Hivatkozhatott volna Maga is arra: nem írok, kinek van rá ideje? Nem mondta, nem ezt tette. Kö­szönet érte, egykori nebuló és szülő ne­vében. Igaza volt: legyen időnk egy­másra! Írásban, szóban egyaránt. Biz­tos, hogy szebb lesz az életünk. Tiszte­lettel köszönti: Dr. Tisza Lászlóval a megyei tanács elnökével a fejlődés lehetőségeiről A „sötét” jelzőn szerencsére túljutot­tunk, az idelátogató méltán csodálko­zik el a megye nagy változásain. Meg­nyugtathat-e minket ez a fordulat? — Aktuálisnak tartom a kérdést és már csak azért is, mert meg kell végre fogalmaz­nunk: valóban túljutottunk ezen a szeren­csétlen jelzőn, örülhetünk a változásoknak, de mi — és most vezetőről vagy bárki más­ról legyen szó — érezzük azokat a gondokat is, melyekben még bőven van részünk. Ez ösztönöz egyúttal, hogy állandóan keressük, mit kell még tennünk, hogy a lakosság job­ban otthon érezze itt magát, nagyobb örö­me teljen lakóhelyében. A Milyen gondok foglalkoztatják ma el- w sősorban a megyei tanács elnökét? — Kedvem lenne visszakérdezni, hogy a szombati lap egész terjedelmét ennek a meg­válaszolására szánták? Ugyanis amilyen örömet okoz — mint minden embernek. — a munka sokszínűsége, olyan széles a prob­lémák skálája is. Engem azok a gondok fog­lalkoztatnak, amelyek a megyét. Például: hogyan válik lehetővé, hogy a testületek ál­tal elfogadott, lakosságunk által ismert ha­todik ötéves tervet a lehető legjobban telje­sítsük. Mert tisztán kell látnunk, hogy amit három éve, az indításkor elhatároztunk, ah­hoz ma a feltételek — a külső és a belső kö­rülmények nehezedése következtében — már nem ugyanazok. Ebből ered a gondok zöme. Attól kezdve, hogyan oldjuk meg a helyi foglalkoztatást, hogyan rangsoroljunk 1984— 85-re, mire fordítsuk kevesebb pénzünket. Ezeken kívül olyan gondok is foglalkoztat­nak, mint a most aktuális almaértékesítés, de még azt sem tekinthetem mellékesnek, bentmarad-e a nyíregyházi csapat az első osztályban. Egy gondról talán bővebben szól­nék, s ez a munkahelyteremtés, ami nem rö­vidtávú probléma. A megyének még nincs olyan foglalkoztatási bázisa, ami a munkába lépő fiatalok számának megfelel. Csak egy adat: az 1981. és 85. között munkaképes kor­ba lépők száma közel 40 százalékkal halad­ja meg a munkából kilépőkét. Lelassult az iparfejlesztés, mert nehe­zebb helyzetbe került az ország. A mai viszonyok között mennyiben érezhető a Politikai Bizottság 1965-ös határozatá­nak hatása a megye megkülönböztetett támogatására? — A kormány 1977-ben — 12 év múltán — visszatért a fenti határozatra. Joggal ál­lapította meg, hogy Szabolcs-Szatmárban mind az ipar, mind a mezőgazdaság nagy­mértékben fejlődött, a lakosság élete ked­vezően alakult, s már az új körülményekből indult ki, hogyan kell megyénknek tovább­lépnie. Jelenleg az állami juttatást úgy kap­juk, mint minden más megye. Csak egyes speciális kérdésekben élvezünk változatlanul kiemelt támogatást. Ilyen a munkahelyte­remtés, vagy a szabolcsi gyerekek orvostu­dományi egyetemre való felvételénél nyúj­tott előny. Ezt — ha nehéz szívvel is — tu­domásul kell vennünk. Fejlődésünk alapvető feltétele, hogy az ország (és benne megyénk lakossága) hogyan járul munkájával a hely­zet javulásához. Ezt azon kívül, hogy elis­merjük, ösztönöznünk is kell. A Hol helyezkedünk el a megyék rangso- w rában? Hol sikerült lefaragni, vagy csökkenteni a korábbi nagy hátrányt? — Az említett két központi határozat na­gyon sokat jelentett nekünk. Sok területen jutottunk előbbre, még ha több vonatkozás­ban nem is tudtunk felzárkózni az országos átlaghoz, összehasonlíthatatlanul javult a foglalkoztatás, a településeken — elsősorban a városokban — az infrastruktúra. A lakás- állomány háromnegyed része kicserélődött, az aktív korú lakosságnál a nyolc osztályt végzettek aránya mindössze egy százalékkal marad az országos átlag alatt. Jobban állunk az országosnál a szakmunkásképzőt és szak­középiskolát végzettek tekintetében, a képe­sítés nélküli nevelők száma pedig itt a leg­alacsonyabb. E pozitívumok mellett is több vonatkozásban vagyunk még más területek mögött. Száz településünkön már vezetékes ivóvizet isznak — ez már majd kétharmados arány —, ugyanakkor nagy a gondunk, a szennyvízrendszer is csupán 13—14 százalé­kos. Vagy: 1965-ben 8,3 orvos jutott tízezer lakosra, ma 15. Sajnos, ez még csak az or­szágos átlag fele! Nagy gondunk az egyre növekvő számú idős emberek szociális elhe­lyezése, amire ugyancsak nem jut elegendő anyagi forrás. A megyei vezetés ezekben. tartja alapvető feladatának a felzárkózást.' A Milyen fejlesztési területek szenvednek a pénzhiány következtében csorbát ? — A kormány hármas fejlesztési progra­mot határozott meg, amelynek más terüle­tekkel szemben prioritást kell adni. Ez a ......Belátható időn belül nem szá­míthatunk a jelenleginél sokkal na­gyobb központi támogatásra. így elsősorban saját munkánk eredmé­nyeiben bízhatunk...” lakásépítés, az egészségügyi és oktatási fel­tételek javítása. Mi — a megye gondjaiból •kiindulva — negyedik programot is csatol­tunk ezekhez, a lakosság vezetékes ivóvíz- ellátásának további fejlesztését. Mostani öt­éves tervünk első két esztendejét — bizonyos mértékig az idei évet is — látva e progra­mot teljesítjük. A következő két évben vár­ható pénzügyi feszültség azonban már mu­tatja, nem kis gonddal számolhatunk. A csökkentés a megye szempontjából fontos területeket is érinteni fogja. Változatlanul e társadalmi problémák élveznek elsőbbsé­get, azonban az anyagiak már nem teszik le­hetővé, hogy elképzeléseink teljesen megva­lósuljanak. A tervezett 21 500 lakás megépül­het, de az állami lakások közül 550 nem va­lósulhat meg. A megye vezető szervei dön­tésének megfelelően pénzünk egy részét a magánerős lakások feltételeinek — elsősor­ban a telekellátásnak — a megteremtésére csoportosítottuk át. Röviden: a lakásépítke­zésbe nagyobb mértékben kell bevonnunk a lakosság erejét. Az egészségügyről annyit: minden reményünk megvan arra, hogy el­képzeléseink megvalósuljanak. Egyik ki­emelt programunk a közel 800 millióba ke­rülő megyei kórház bővítése. Az első három évben jól sikerült általános iskolai tanterem­építés programja — úgy tűnik — csorbát szenved. Ez nagy gondunk, mivel egyre job­ban szorít minket a demográfiai hullám kö­vetkeztében beálló helyzet. 0 Mit mondhatunk a szociális fejleszté­sekről? — Időszerű és izgalmas a kérdés, hiszen megyénk egyszerre fiatal, és öreg. 104 ezer a hatvan éven felüli, akiről gondoskodni kö­telesség. Annyit várhatunk majd gyermeke­inktől, , amennyit most mutatunk nekik a szülőkről, nagyszülőkről, az öregekről való gondoskodásban. Mit tudunk tenni? Megyénk szociális intézmény-ellátottsága igen sze­rény. Hogy ezen enyhítsünk — mert közel sem tudunk még végleges megoldást — ke­restük és keressük az utakat, módokat. Eb­ben jó partnert találtunk a mátészalkai tan­gazdaság vezetőiben, akik a hodászi épület- komplexum átadásával járultak hozzá, hogy idén százszemélyes, jövőre újabb kétszáz személyes otthont alakíthassanak ki. Az er­dőgazdaság Tiborszálláson adta át a volt kastély épületét, ahol százszemélyes szociá­lis otthont teremtünk. Társadalmunk termé­szetesnek tartja, hogy valamennyi arra szo­ruló segélyezésére meglegyen az évenite szük­séges pénz. Az igazsághoz viszont hozzátar­tozik: mi is, településeink vezetői is többet tehetnénk azért, hogy még több helyen nyíl­jon öregek napközije, gondoskodjanak az egyedül álló idős emberekről meleg étellel, jó szóval. Ha valamikor, most valóban nagyon nagy szükség van a lakóhelyszeretet ak­tív megnyilvánulására, a tettekre. Elé­gedettek lehetünk ennek a mértékével? — Azt hiszem, hogy aki mostanában szom­baton, vasárnap kora reggel az utcákon ta­lálkozik a sok ezer, szabadnapját feláldozó, almaszedésre induló emberrel, vagy az üzem kommunista műszakjába indulókkal, alátá­maszthatja: évről évre nagyon szépen ala­kul nálunk a társadalmi munka. Ez 1976 és 80 között egymilliárdot tett ki. A jelenlegi ötéves tervben ezt 250 millióval programoz­tuk magasabbra. És két év alatt a hatvan százaléka megvalósult! Erre az áldozatkész­ségre nagy szükségünk van, hiszen a telepü­lések legfontosabb gondjaikat csak közös összefogással képesek enyhíteni. Miben le­hetne még jobban bevonni a megye társa­dalmát? Nem utolsósorban abba, hogy a meglévőt óvja, féltse jobban. A megterem­tett javak megvédése olykor az új teremté­sével is felér. áfc Napirenden van a területi igazgatás át­szervezése, a választási rendszer meg­újítása. Gondolom ebben is rejlenek bizonyos tartalékok ... — Mindenképpen, s a készülő intézkedé­sek épp ezt célozzák. Az előbbi lényege, hogy csaknem minden hatáskör közelebb kerül a lakossághoz, átalakul a gazdálkodás feltételrendszere is. A települések főként azokkal a pénzekkel rendelkezhetnek majd, amelyek helyben képződnek. Alapvető ér­dekek fűződnek az ott dolgozó vállalat, szö­vetkezet eredményesebb munkájához, hogy a gazdálkodó egységek jobban, közvetlenül vegyenek részt környezetük fejlesztésében. Mint ahogy nagy jelentősége lesz annak, ha a lakosság valóban a legaktívabbakat és legrátermettebbeket választja meg képvise­lőjének vagy tanácstagjának. Végre megol­dódhat a társközségek régi kérése is: saját testületük hozhat döntést életük dolgairól. Az új feltételeknek minőségi változást kell hozniuk. A Szólna egy sajátos gondról, hogy mi­közben intenzív utakon kell fejleszte­nünk a gazdaságot, új ipart is kellene telepíteni. Tehetjük ezt ilyen helyzet­ben? — Valóban sajátos a helyzetünk: meg kell felelni a mai piaci igényeknek, közben új foglalkoztatási lehetőséget is szükséges teremteni. Ezért is vagyunk kényesebb helyzetben, mint mások. Ebben a kormány jelenleg is segít, ezt a tá­mogatást igényeljük a továbbiakban. Ez­zel együtt kell ösztönöznünk a helyi — kü­lönösen termelőszövetkezeti — gazdaságokat a további munkaalkalom teremtésre. Ez szépen indult, de az eredmények közel sem a kívánt mértékűek. Nem tartja-e ellentmondásnak, hogy a kevesebb pénzből a fogyó falvakat is támogatni kell, ahonnan viszont a la­kosság a vonzóbb városokba, nagyköz­ségekbe áramlik... — Nem érzek ebben ellentmondást A lé­nyeg az arányos fejlesztés. A települések jellege dönti el hol, milyen mértékben része­süljenek anyagi forrásban. Természetesen másként kell a feltételeket megteremteni Kisvárdán — amely jelentős vonzáskörzetet lát el —, mint mondjuk Ajakon. A pénzek elosztása tehát nem egyik, vagy másik tele­pülés rováséra történik. A kisközségekben is meg kell teremtenünk az alapellátást, hi­szen az egész megye érdeke, hogy lassítsuk az ottani népességcsökkenést. A Külön téma Nyíregyháza helyzete, hi- w szén a kisvárosok mutatói némely te­kintetben jelentősen jobbak, mint a megyeszékhelyé... — Igaza van. Mégis sokan vádoltak ben­nünket, hogy Nyíregyházát mások rovására támogatjuk kiemelten. Ennek a tények egy­értelműen ellentmondanak. Aki az arányokat nem ismeri, s csak azt látja, hogy öt év alatt 800 milliót , fordítunk a nyíregyházi kórházra, hogy művelődési ház, színház lé­tesült itt százmilliókból, annak a számára igaznak tűnhet a véd. De hát Nyíregyháza megyeszékhely, intézményei Szabolcs-Szat- már egészére kisugárzó feladatokat látnak el! És Nyíregyháza tényleg sok vonatkozás­ban elmarad a megye kisvárosai mögött. Itt igen nagy gond az általános iskolai tante­rem, az úthálózat, de még a vízellátás sem éri el a középfokú központokét, pedig a me­gyeszékhely felsőfokú központ. Feladatunk, hogy ezeket a jövőben is világosan lássuk. A Sokszor elhangzott: egy-egy feladatot ^ könnyebben meg tudnánk oldani, ha a szomszédos területek közösen fejleszte­nének, ehhez persze ki kellene lépni a szűk területi érdekek szférájából... — Anyagi lehetőségeink szűkülése is rá- kényszerít erre. Általánossá kell tenni a megyén belül a körzetekben, településcso­portokban való gondolkodást, mondjuk a vá­ros és a városkörnyék összehangolt fej­lesztését, a természeti adottságokhoz alkal­mazkodó kedvezőbb települési környezet ki­alakítását. De azt is, hogy valóban túllép­jünk a megyehatárokon és felmérjük, mi­ként foghatunk össze Borsoddal, Hajdúval. E tekintetben már tettünk kezdeti lépéseket, de mindnyájunknak felül kell emelkedni a közigazgatási határokon belüli szemléleten. Bontakoznak a hetedik ötéves terv te­rületfejlesztési tervek körvonalai. Mi­ben bízhatunk? — Nagy gondunk a következő két év, mégis foglalkozunk a jövő tervezésével. Az 1986—90-es terv készítésének alapja a fe­szültségek feloldása, az összehangolt gazda­sági-társadalmi fejlesztés, a más területek­től való elmaradás mérséklése. Hosszú évek­re nem láthatunk előre, de annyi máris biz­tos, nem lesz könnyű dolgunk. Belátható időn belül nem számíthatunk a jelenleginél sok­kal nagyobb központi támogatásra. Így első­sorban saját munkánk eredményében bízha­tunk. Abban, hogy okosabban, szorgalma­sabban dolgozunk, élünk. Köszönöm a beszélgetést. Kopka János KM HÉVÉGI melléklet ^HETVEGI| ilNTERJüJ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom