Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-28 / 203. szám
1 Kelet-Magyarország 1983. augusztus 28. Az első „Pershing—2” megérkezett az NSZK* ba: egyelőre csak bádogból, Schwäbisch Gmünd tiltakozó béketüntetőinek vállán. Események címszavakban HÉTFŐ: Moszkvában részletesen ismertették azt az ötpontos szovjet javaslatot, amely megtiltaná az erő alkalmazását a világűrben — Reagan feloldotta a tilalmat, amely eddig meggátolta az amerikai vállalatokat, hogy berendezéseket szállítsanak a szibériai gázvezetékhez — Palme svéd kormányfő Athénban tárgyal KEDD: Reagan az amerikai légió seattle-i ülésén a katonai erő növelését szorgalmazta — Pérez de Cuellar, az ENSZ főtitkára Fokvárosban a dél-afrikai kormány vezetőivel találkozott — Csádba érkezett Poll francia tábornok, az intervenciós csapatok újonnan kinevezett parancsnoka — II. János Pál pápa fogadta Mobutu zairei elnököt, akivel többek között a csádi válságról folytatott eszmecserét. SZERDA: Erich Honecker fogadta Berlinben az SPD egyik vezetőjét, Egon Bahrt — A görög kormány kitart a mellett a javaslata mellett, hogy fél évvel tolják ki a rakétatelepítés» a genfi tárgyalások folytatása végett — Feszültség a Fülöp- szigeteken Awuino szenátor meggyilkolása nyomán CSÜTÖRTÖK: Moszkvában aláírták az új szovjet—amerikai gabonaegyezményt — Rakovski lengyel miniszterelnök-helyettes a gdanski hajógyárban viharos nagygyűlésen mondott beszédet, ott voltak Lech Walesa és hívei is — Madridi értekezleten 34 ország küldöttei igyekeznek meggyőzni Máltát, módosítsa meg álláspontját. FENTEK: Kreisky volt osztrák kancellár nyílt levélben szólította fel Reagant, halassza el a rakétatelepeítést — Kohl bonni kancellár elutasítja a rakétatelepítés' elhalasztását — Hernu francia hadügyminiszter Csádban tárgyalt Hasszán Habré elnökkel — Jaruzelski tábornok, lengyel kormányfő Katowicében kohászokkal találkozott SZOMBAT: Jurij Andropov nyilatkozata a Pravdának az új rakétacsökkentési javaslatról — Luandában tárgyal Pérez de Cuellar, közben azonban a dél-afrikai hadsereg „csöndes inváziót” hajt végre Angolában — A libanoni baloldal vezetője, Dzsumblatt Párizsban találkozott McFarlene amerikai elnöki megbízottal — Chilében feloldották a rendkívüli állapotot A hét három kérdése O Hogyan alakul a szovjet—amerikai viszony tíz nappal a genti tárgyalások újrakezdése előtt? Szinte minden nap új fordulat adódik a szovjet—amerikai viszonyt elsődlegesen meghatározó rakétakérdésben: mind többen követelik (svédek, görögök, Kreisky volt osztrák kancellár), hogy legalább a genfi tárgyalások időtartamát hosszabbítsák meg, azaz halasszák el fél évvel a NATO-rakéták telepítését; a nyugati táborban viszont megint számosán utasítják el ezt az elgondolást (Kohl és Genscher Bonnban, a NATO szakértői Brüsszelben és Reagan amerikai elnök); Jurij Andropov, az SZKP főtitkára pedig a hét végén a Pravdának adott nyilatkozatában minden eddiginél előnyösebb javaslatot terjesztett elő. A Szovjetunió nemcsak, hogy csökkenteni kész Európában a rakétáit, hanem a csökkentés alá kerülő SS—20-asokat hajlandó meg is semmisíteni! Természetesen az az előfeltétel, hogy az USA és a NATO álljon el az új rakéták, a Pershing—2 és a robotrepülőgépek telepítésétől. A szovjet—amerikai viszonyra kihat az is, hogy a hét elején még az előző moszkvai kezdeményezés keltett világszerte érdeklődést: lemondás a „műholdgyilkos'’ rakéták gyártásáról, azaz olyan javaslat, hogy az űr ne legyen színtere a fegyverkezési versenynek. Ezzel szemben Reagan elnök seattle-i beszédében még mindig a katonai erő szükségességét hangsúlyozta, sőt, egyes washingtoni közlések hírül adták, hogy az USA változatlanul készül a „csillagok háborújára ...” Ugyanakikor azonban a világ arra is figyel, hogy más, gazdasági, tudományos vagy éppen szakszervezeti területben a két nagyhatalom közt a kapcsolatok folytatódnak vagy újrakezdődnek. Igen jelentős a szovjet—amerikai gafoonaegyezmény, amely öt évre szól, s amelynek értelmében a Szovjetunió legalább 9 millió tonna gabonát vásárol minden esztendőben. (A korábbi egyezmény még csak évi 6 millió tonnáról szóit.) Washingtonban jelentést adtak ki a tudományos kapcsolatok fejlődéséről, főleg az orvostudomány és a fizika területén kialakult együttműködésről. S végül azt is érdemes megemlíteni, hogy az Amerikai Szakszervezeti Szövetség, az AFL—CIO egyik alelnöke, Winpisinger most járt Moszkvában (Andropov is fogadta!) és látogatása végén igen pozitívan nyilatkozott. O Mi várható a genfi Pa- lesztina-konferenciától? Holnap kezdődik Genfben a nemzetközi konferencia a palesztin kérdésről: szeptember 7-ig 60 ország küldöttei tanácskoznak a közel-keleti válság e legfontosabb eleméről. Az ENSZ-közgyűlés döntése alapján kerül sor erre az értekezletre —, eredetileg a francia fővárosban kellett volna megrendezni, de a francia kormány (bel- és külpolitikai megfontolásokból) kitért az elől, hogy a konferencia házigazdája legyen. Ezt követően lett a svájci város a tanácskozás színhelye. Kétségtelen, hogy a Genfben megnyíló új nemzetközi fórum alkalmas lesz a palesztin probléma sokirányú megvilágítására. Ezt jelezték az előkészítéseként megrendezett regionális értekezletek is. Az alaphangjuk az volt, hogy a közel-keleti rendezésről semmiféle tárgyalás nem hozhat eredményt, ha azon nem vesz részt a Palesztin Felszabadítási Szervezet. Megjósolható, hogy a genfi tanácskozáson felszólalók nagy többsége azt hangoztatja majd: a palesztin problémát csak az izraeli csapatoknak valamennyi megszállt arab területről való teljes kivonása után lehet megoldani. A szocialista államok, a harmadik világ országainak jelentős része és néhány nyugati ország küldöttei találkoznak Genfben, a távolmaradók névsorát az USA és Izrael nyitja meg... (A NA- TO-országok közül egyedül Görögország az, amely teljesen magáévá teszi az olyan követeléseket, mint amilyen a palesztin nép jogainak érvényesítése, az izraeli megszállás valamennyi következményének felszámolása.) A szovjet magatartásra következtetni lehet Vlagyimir Vinogradovnak a héten tartott sajtókonferencián elhangzottakból. Az Oroszországi Föderatív SZSZK külügyminisztere, mint a szovjet előkészítő bizottság vezetője nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió a közel- keleti probléma igazságos, átfogó — és egyetlen nép, tehát Izrael érdekeit sem csorbító — rendezését szorgalmazza. © Hogyan alakul a lengyelországi belső helyzet? A lengyel válság sajátos eleme, hogy — mindig újabb és újabb évfordulók adódnak, amelyekhez kötődve a szocialista-ellenes ellenzék megpróbál életjelt adni magáról. Most az 1980. augusztusi gdanski megállapodás évfordulóját akarja a volt Szolidaritás néhány vezetője nyugtalanság előidézésére felhasználni. Munkalassító sztrájkokat, az évforduló napján a tömegközlekedés rövid ideig tartó bojkottját és más hasonló „tiltakozó akciókat” hirdettek. A nyugati rádióállomások segítik a többé- kevésbé illegalitásban működő ellenzéket. A sztrájkfelhívások — s ezt a tárgyilagos tudósítók is elismerték — eleinte hatástalanok maradtak. Azt is a Szolidaritás vereségének minősítették, hogy több egykori Szolidaritás-vezető előjött az illegalitásból, jelentkezett a rendőrségen, hogy éljen az amnesztiával, többen közülük a televízióban is megjelentek és nyilatkozatukban a kalandor akciókról megpróbálták lebeszélni eddigi társaikat. A lengyel vezetők ugyanekkor számos nagyüzemet kerestek fel. Jaruzelski tábornak, kormányfő Katowicében kohászokkal találkozott, Ra- kowski miniszterelnök-helyettes a gdanski hajógyárba ment el, oda, ahol három éve éppen ő is tárgyalt az akkori munkáskövetelmények megfogalmazóival. A gdanski gyűlésen ott volt Lech Walesa is, híveinek egy hangos csoportjával, sőt 5 maga is szót kaphatott. Rakowski felszólalásában hangoztatta, hogy újabb sztrájkok csak Lengyelország ellenségeinek a malmára hajtják a vizet. A lengyel párt és a kormány folytatja a párbeszédet a munkásosztállyal és tovább munkálkodik a rendkívüli kongresszus határozatainak megvalósításán, mert az olyan program, amely a munkás- osztály alapvető törekvéseiből született. Pálfy József A fasiszta araién évtizede Á beszélgetés után cS;k már tudnia kellett, hogy az előre kidolgozott terv nem sikerült. A hír nem kis zavart keltett. Végül mégis leadták a megbeszélt jelentést Allende öngyilkosságáról. Ez volt a könnyebbik része a dolognak. A juntának azonban „bizonyítékokra” is szüksége volt. Erre a titkosszolgálat (SÍM) szakértői kaptak megbízást. Át kellett öltöztetniük a holttestet, s a palota egy másik helyiségében, alkalmasnak látszó körülmények közé elhelyezniük, mivel a Salon Rojo súlyosan megrongálódott. A tetemet átcipelték a Salon Indipendenciába, az elnök egyik kisebb magántermébe. Kezébe tették a géppisztolyt, s megnyomták az elsütő billentyűt. Nem volt könnyű munka, de Palacios tábornok meg volt róla győződve, hogy megér' te. Az öngyilkossági színjáték színpada elkészült. A zűrzavarban azonban történt valami, amire nem számítottak. Két tűzoltó lépett a Salon Indipendenciába, mielőtt még a rendőrügynökök elkészültek volna visszataszító munkájukkal. A Moneda ugyanis már dél óta lángokban állt — a junta repülőgépeinek rakétái gyújtották fel — Pinochet főhadiszállásán azonban úgy döntöttek, hogy inkább megkockáztatják a palota leégését, de hívatlan szemtanúkra nincs szükség. A tűzoltókat mégis véletlenül néhány perccel korábban engedték át a kordonon, mint kellett volna, s így jutottak be a Salon Independenciába. A SÍM emberei közben a palota egyik kisebb, viszonylag sértetlenül maradt szobájában azon fáradoztak, hogy megtanítsanak egy „szemtanút” arra: mit látott. Dr. Patricio Guijon Klein volt az egyetlen, aki gyávának, megtörhetőnek bizonyult a 42 védő közül. A katonai titkosszolgálat embereinek kapóra jött az orvos, akinek felajánlották: futni hagyják, ha segítségükre lesz. Azt kellett vallania, hogy saját szemével látta az elnök ön- gyilkosságát. Közben, 16 órakor ismét történt valami, amire Pinochet nem számított és ami joggal ingerelte fel. A katonai juntát támogató felfegyverzett civil ellenforradalmárok rádiója, az úgynevezett Santiago—33 rövidhullámú adásában diadalittas közleményt olvasott be: „Chile, figyelem, figyelem!... Az egész világ figyelem!... Itt Santiago—33 ... Itt a Szabad Chile ... Allende hulla... Roberto Garrido százados végezte ki a kommunista önkényuralmat a saját palotájában, Garrido százados felszabadított bennünket a marxizmus alól... Itt a Szabad Chileiek Szövetsége beszél... Allendét kivégezték dicsőséges katonáink...” A zűrzavarra mellesleg jellemző volt, hogy ez az adó is a hadügyminisztérium épületében működött. Az adásról csak szeptember 11-én késő este szereztek tudomást, amikor már késő volt. Pinochet jól sejtette, hogy az egyetlen lehetséges módja a hazugság viszonylag megbízható védelmének, ha a hadsereg rangidős orvosai végeznek valamiféle vizsgálatfélét, illetőleg vesznek fel jegyzőkönyvet, amelyben katonai egyszerűséggel rögzítik, hogy az elnök öngyilkos lett és nem foglalkoznak holmi civileknek való részletekkel. A junta fejének voltaképp igaza is volt: egy ilyen fontos ügyet nem szabad „kontárok” kezébe adni, mert az bumerángként visszaüthet. Érthető így a főparancsnok haragja Federico Willoughby MacDonald, a junta sajtószóvivője ellen, aki szeptember 12- én a katonai vezetés nevében négy pontból álló hivatalos közleményt adott közre. „1. Tegnap, kedden 13 óra 9 perckor Salvador Allende felajánlotta, hogy feltétel nélkül megadja magát a fegyveres erőknek. 2. Ebből célból azonnal egy rohamosztagot küldtek a Moneda-palotába, amelynek megérkezését azonban a közmunkák minisztériuma épületéből tüzelő orvlövészek késleltették. 3. Miután ez a rohamosztag belépett a Mo- nedába, az egyik teremben megtalálta Allen- de holttestét. 4. Miután a holttestet átszállították a katonai kórházba, azt egy, a hadsereg főorvosaiból, a rendőrség képviselőjéből és a halottkémből álló orvosi bizottság megvizsgálta; megállapították, hogy a halált öngyilkosság okozta.” A közleményből nyilvánvaló vált, hogy a junta összevissza hazudott. Az elnöki palotáért folytatott harc részleteit széles körben ismerték, mindenki tudta hát, hogy Allende 13 óra 9 perckor nem ajánlotta fel a megadást. És különben is, a hadügyminisztérium már előző nap kiadott egy jelentést, amely szerint a Moneda csak 14 óra 50 perckor került a katonaság kezébe. Allan rJo amikor szeptember 11-én M11 e nuc, reggel elbúcsúzott feleségétől, azt mondta neki: „Csak életem árán hagyom el a Monedát. Halálomig harcolni fogok, nem leszek öngyilkos.” S még mielőtt a junta sajtószóvivője közzétette volna a zűrzavaros hazugságot, Hortensia Allendét telefonon felhívták a mexikói követségen, ahol menedéket talált. Azt mondták neki, hogy férje megsebesült, s jelenleg a katonai kórházban van. Azonnal odasietett, de jóllehet igazolta magát, a katonák nem engedték be. Végül is kihívták a parancsnokot, aki a következő szavakkal lépett az asszonyhoz: „Nagyságos asszony, én Salvador Allende barátja voltam. Engedje meg, hogy kifejezzem legmélyebb részvétem.” Hortensia Allende ebből tudta meg, hogy A chilei tüntetők tábláján: „Le a zsarnokkal, szabadságot azonnal!” férje már nem él. A tábornok közölte, hogy a holttest már a repülőtéren van, Valparaisó- ba szállítják. Először egy dzsipet és egy tisztet ígért, egy másik tábornok viszont meglehetősen nyers hangon közölte, hogy menjen a saját kocsijával. A repülőtéren az özvegyet egy katonai géphez vezették, amelynek fedélzetén már ott volt a koporsó. „Beszálltam a repülőgépbe — mesélte később a mexikói Excelsior tudósítójának. — A koporsó középen állt, egy katonai pokróccal letakarva. A repülőgép Quintero légitámaszponton szállt le. Salvadort kivitték. Kértem őket, hogy láthassam, megérinthessem, ezt azonban nem engedték meg, azt mondták, hogy a koporsó le van forrasztva. Két gépkocsival, amely a hullaszállítót követte, a Santa Ines temetőbe hajtottunk. Az emberek kíváncsian néztek utánunk: ők nem tudták, hogy mi történt és ki feküdt a halottaskocsiban.” öten kísérték Salvador Allendét a családi sírbolthoz, a temetőben mégis annyi katona és rendőr hemzsegett, mintha hatalmas tömeg jövetelétől tartottak volna. Hortensia nem sírt. Bátran felemelte a fejét és hangosan, hogy minél többen hallják az őrizetként kirendelt fegyveresek közül, azt mondta: „És most elbúcsúzom tőled, Salvador Al- lende, aki annak a köztársaságnak az elnöke voltál, amely még családodnak sem engedi meg, hogy elkísérjen utolsó utadra. Hadd tudja meg az egész világ, mi történt. Allende elnököt elárulták, hatalmát fasiszta puccs döntötte meg, és temetését a legteljesebb titokban kellett megtartanunk.” A katonai repülőgép az özvegyet visszavitte Santiagóba, ahonnan a mexikói elnök magánrepülőgépén rövidesen Mexikóba távozott. Az asszony, aki addig nem foglalkozott politikával, bátor és következetes harcosa lett annak az ügynek, amelyért férje életét adta. 1974. február 26-án az ENSZ emberi jogok bizottsága előtt leleplezte, hogy a junta legalább 80 ezer embert ölt meg. Pinocheték azt hazudták, hogy „az események mindössze 1400 áldozatot követeltek”. A holtak helyébe azonban szüntelenül új harcosok állnak. A chilei nép harcol — erre épp a mostani sorozatos tiltakozó napok szolgálnak legfrissebb bizonyítékul. „A katonai junta — mondta a Chilei Kommunista Párt kiáltványa a Népi Egység kormányának megdöntése után — az információ minden lehetséges eszközét segítségül híva, aljas hadjáratot kezdett, hogy befeketítse Salvador Allendét. De tévednek, ha azt hiszik, hogy sikerül kitépni a nép szívéből emlékét, azét az emberét, aki a világon legjobban hazáját szerette, aki évtizedeken át harcolt a kizsákmányoltak és elnyomottak felszabadításáért, s aki hősi halált halt e harcokban. Elmúlnak a sötét napok, és Allende neve beíródik hazánk, s egész Latin-Amerika történelmébe. Azok pedig, akik rágalmazták, nyom nélkül fognak eltűnni...” Fidel Castro pedig Havannában, az Allen- de emlékének szentelt gyászgyűlésen így beszélt: „Az elnök nemcsak bátran és méltóságteljesen viselkedett, megtartva adott szavát, hogy a nép ügyéért halni is kész, hanem az utolsó megpróbáltatás idején egyenesen hősiességet tanúsított. Az amerikai kontinensen soha egyetlen elnök sem hajtott végre ilyen hőstettet. Olyan gondolkodó szegült itt szembe a durva erőszakkal, akinek eddig csak a szó és a toll volt a fegyvere. Allende halála — az emberi nagyság e példája — örökre megbélyegezte Pinochetet és társait.” Allende ma is jelen van a chilei nép harcaiban. Tíz esztendő telt el, de a Moneda támadóinak nem sikerült az egykori gyermekorvos-elnök népét igába hajtaniok. Hogy is mondta Allende utolsó rádióbeszédében: „Hazám dolgozói, én hiszek Chilében, s hiszek hazám jobb sorsában!” Pintér István f---------------------------> jjU 1 HaMMUHnUbimB igMHwWwwflWggiwPPOPaoooooodooboocööflMMooMMWWWQg
