Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-09 / 161. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 9. □ „Fluctuat, nec mergitur11 Gondolatok a második színházi évad végén M ásodik évadját fejezte be nemrég az ön­álló társulattal rendelkező nyíregyhá­zi Móricz Zsigimond Színház. Az év­adzáró előadás — Valentin Katajev Bolond vasárnap című zenés komédiája — volt a tizenhatodik darab, melynek bemutatóját ünnepelhettük ebben a két emlékezetes sze­zonban. Nyíregyházára mindig járt színház, és — kivált amíg a szabadtéri színpad is használ­ható volt — nagyjából ennyi, sőt néha több darabot nézhettünk meg hasonló időszak alatt, ám jóval kevesebb előadásban. Nem kell bizonygatni mit jelent egy városnak, megyének a szériában játszó önálló társulat. Fennkölt hasonlattal élve, mint a ritka, kéz­zel írt kódexekhez képest a tömeges könyv- nyomtatás megjelenése. Mert az elmúlt sze­zonná jutó 8 bemutató 135 felnőtt, 58 ifjúsá­gi, 20 gyermek és 64 tájelőadást takar, vala­mivel több, mint 110 ezer fős nézőszámmal. A kiterjedtebb szervezéssel, a tájelőadások­kal újabb és újabb közönségrétegek jutot­tak el a színház előadásaira. Ami legalább ennyire fontos: az idetelepült színészek pezsdítő hatással vannak a város szellemi életére. Megjelent egy új, sajátos arculatú értelmiségi réteg, új művészi alkotóműhely látott munkához, s zárkózott hamarosan fel a már meglévőek mellé. A város tudatában van ennek, utcán és hivatalokban, strandnapozókon és munka­helyi ebédlőkben, — az NB I-ben szerencsé­sen bentmaradt labdarúgócsapat mellett — a színház a legfontosabb társalgási téma. És mint ahogy — két évad után törvényszerű­en — egyre kevésbé csodálkozunk, ha X művész, vagy Z művésznő előttünk áll sor­ban a zöldséges ,pult előtt, a vélekedések is tarkábbak, mint a fenntartás nélküli lelke­sedés kezdeti korszakában. így helyes ez, mert emberi és természetes és mert ez is a beilleszkedés egyik csalhatatlan jele. Szí­nészeink földre szállt tündérek lettek, fátyol- szárnyaikat a képes magazinok címlapjain hagyták, s tündérkedésüket egyre inkább a színpadon várja el tőlük a néző. Ám a szá­nész, jól felépített színházi struktúra nélkül, •társulati, „ensemble” szellemű közösség nél­kül, „földi gondokkal” küszköd , e tündér lé­tére sem • művelhet csodát És itt kell egy pillanatra meg állnunk, mert bár sem a szín­ház belső tartalmi munkáját nem kívánjuk .minősíteni, sem a vélt, vagy valós sérelme­ket felülvizsgálni, — vannak erre hivatalból kijelölt felelős fórumok, akik ezt bizonyára meg is teszik, — jeleznünk kell a gondokat, mert beszélnek róla az emberek, beszól róla a közönség, amelyet — mint ahogy Brecht mondta, — nem lehet leváltani. Már az első évad végén elszerződött né­hány színész azok közül, akik — saját vallo­másuk szerint — lelkesedéssel teli jötte* ide Szabolcsba, színházat alapítani. Tudjuk: a színésztől elidegeníthetetlen a „szabad köl­tözködés” joga, s ez akkor még nem is volt feltűnő. Ám most, a második évad végén — szintén az alapító tagok közül — oly sokan (tizenketten) szerződtek el, hogy az évadzáró társulati ülésen egyik megyei vezetőnk úgy fogalmazott: „az elmenők száma több, mint ami egy színház életében elviselhető.” S hadd szólaljon most meg a kritikus, aki a színház megnyitásának pillanatától minden bemuta­tót végignézett, s e lap hasábjain elemezte is azokat: valóban sok az elmenő. Minőségi romlás várható — ha nem szerződtetünk he­lyükbe sürgősen megfelelő erőket — úgy is, hogy erősen leszűkül a műsorra tűzhető da­rabok köre és úgy is, hogy a legkörültekin­tőbb darabválasztás mellett is lesznek olyan szerepek, amelyek megnyugtatóan nem oszt­hatók ki. Szerepkörök hiányoznak a megma­radt társulatból, korosztályoknak nincs meg­felelő művészi színvonalon játszó képviselő­jük sem a férfiak, sem a nők között. A színház pártalapszervezetének legutóbbi ülésén sok szó esett ezekről a gondokról. El­mondták, hogy bár a színház már túl van a kezdeti nehézségeken, még mindig nem ala­kult ki a megfelelő, alkotó viszony, a párt-, a szakszervezet és. a művészeti vezetés kö­zött. Túlzottan érezteti hatását az egyszemé­lyi felelősségvállalás, a demokratikus fóru­mok nem vesznek részt a döntések előkészí­tésében, legfeljebb megszavazzák azokat. Pe­dig a döntéseíokészítés — ahogy egy kom­munista művész mondta nagyon találóan —, a demokrácia háromkerekű biciklije. Szó esett a már említett „földi gondokról” is. A szÍTiészházról — melynek építése körül évek óta folyik a huzavona — „nehéz szatí­rát nem írni.” A lakáshelyzet, mely az el­múlt évad óta valamicskét javult, úgy tűnik, még sokáig megoldatlan marad, ez is riaszt­ja az elszerződőket, és nem csábítja azokat, akik esetleg idejönnének. Nem tartják kielé­gítőnek a bérhelyzetet sem. Budapest mesz- sze van, szinkronhoz, filmhez, tévészereplés­hez innen feljutni nagyon nehéz, s a meg­drágult benzin- és utazási költségek tovább nehezítik a helyzetet. A gondok tehát na­gyon összetettek. Míg a belső művészeti problémák megol­dása a színház vezetésére és társadalmi szer­veire vár, a működés jobb körülményeinek megteremtése, és folyamatos gondozása, a város, a megye feladata! ­Való igaz: „a kártyát nemcsak a szemben - ülőnek, magunknak is le kell osztani,” — ahogy szintén egy megyei vezető fogalma­zott — de tegyük hozzá, hogy játszani a kár­tyával is csak együtt lehet. A színházi kritikust nem érdekli — hiva­talból nem érdekelheti, még ha tudja is — hogy mi történik a kulisszák mögött. A lé­nyeg csupán az előadás, és „ami a rivaldán átjön”. Mi minden jött át a rivaldán az el­múlt két évadban? — erről is szólnunk kell, — ha a teljesség igénye nélkül is —, mert így sportszerű a játék. Színházunk műsor­politikája alapvetően nem volt rossz. Megfe­lelt az íratlan, de a magyar színházi életben elismert művészetpolitikai elvárásoknak, többé-kevésbé annak a szándéknak is, hogy a legkisebbektől, a színházzal most barátkozó felnőtteken át, a rendszeres színházlátoga­tókig, mindenkinek tudjon valamit nyújtani, ami a szívéhez közel áll. A szereposztással és a darabok megvalósításának egyenletes színvonalával gyakran akadtak gondok. Egy­két kivételes rendezőegyéniség tudta csak — időlegesen — társulattá szervezni az eléggé heterogén stílusú és művészi kvalitású sze­replőgárdát. A színház rendezői — beleértve az igazgatót is —, más rendezői világképet, más színházi törekvéseket képviselnek, me­lyek összebékítése, Vagy valamiféle egységes koncepcióba való integrálása — úgy tűnik — nem járt sikerrel és feszültséget okoz ma is. Ennek ellenére voltak igen jó, egy kétéves társulattól szinte alig elvárható előadások. Kiválóan Indult a műszaki gárda, a színhá­zi „háttéripar”, (bár ennek voltak előzmé­nyei, és voltak szakemberek, akik korábban is kifogástalanul „szolgálták ki” a sűrűn idelátogató társulatokat.) Igazán szép sike­reknek, forró estéknek is tanúi lehettünk, ám valahogy ezeknek sem sikerült levonni a tanulságait. Színészek, rendezők bizonyí­tottak, aztán mintha megfeledkeztünk volna róluk. Van akit nagyon ritkán, van akit másfél éve nem láttunk színpadon, és nem elég indok, hogy nem találtak alkatához il­lő szerepet. Nem vontuk le a tanulságát an­nak az örvendetes ténynek sem, hogy a nyír­egyházi közönség sokkal „érettebbnek”, szín- házértőbbnek bizonyult, mint ahogy azt a színház indulásakor véltük. Pedig a Csongor és Tünde, az Űri muri és a klasszikus Amphi­tryon sikere figyelmeztetett: igényes közön­sége lesz ennek az új társulatnak, most már csak „kézen kell fogni és vezetni őket.” Bár igen nagyra becsüljük Jancsó Miklós szemé­lyét, mégis úgy véljük, korai volt a Szép ma­gyar tragédiával eltérni a korábban tudatos­nak tűnő műsorépítkezéstől, a magas mércé­vel indított fokozatosság elvétől. Mert a Szép magyar tragédia kuriózum, desszert, és az ételek sorrendjét sem érdemes fölcserélni. (És mert a világ roppant bonyolult, sőt el­lentmondásos, éppen ennek az előadásnak volt leginkább „társulat-íze”, itt volt legegy­ségesebb a megvalósítás.) Körültekintőbbnek kellett volna lenni, az ún. „közönségvonzó’’ vígjátékokkal is. (Szintén az Amphitryon példája nyomán.) Saenz: Ez aztán szerelem című darabjából a Broadway-n tizenhárom megy egy tucatra, s a Ma éjjel megnősülök vészes dramaturgiai vérszegénységére a ren­dező sem talált életbenmaradással kecsegte­tő medicinát. Az idei évad gyengébbre sikerült az előző­nél. Bár volt egy nagy gonddal, s művészi ambícióval előkészített, érdekes és látvá­nyos Krúdy-bemutató, ez sem bizonyult egy­értelmű sikernek, mint ahogy a Három a test­őr sem, pedig az lehetett volna. Több volt a megvalósítási egyenetlenség, a megoldatlan szerep. Erre a fővárosi kritikák is bőven utaltak. Még a — szerintünk — legjobban megoldott Fehér karácsonyban is akadt leg­alább három figura, aki „nem volt a helyén”. Szaporodtak a kimondottan „gyenge pontok”, a csoportos, vagy kevésbé tehetséges színé­szek erejüket meghaladó feladatokkal való megbízása, az elhibázott szereposztás, ami akár „szükség törvényt bont”-alapon, akár más, általunk nem ismert okokból történt, rontotta az előadások hitelét, és szóbeszédre adhatott okot. C sökkent a nézőszám is az idén, ami szintén nem magyarázható egyértel­műen a kezdeti lelkesedés megcsappa­násával, mert ez is kétirányú folyamat. Van akit az újdonság varázsa csábított csupán, s ez később elmaradt, ám több kell, hogy le­gyen, aki „megfertőződik”, akár egy életre is, és létszükségletévé válik a színházba já­rás. Bozóky István igazgató, a második éva­dot záró ünnepi társulati ülésen Párizs vá­rosának címerét idézte, melyben egy hajó alatt a következő felirat áll: „Fluctuat, nec mergitur.” „Hánykolódik, de nem süllyed el.” Ebben biztosak vagyunk, ám a gondok sür­gős orvoslása elkerülhetetlen. Városunk, me­gyénk és az egyetemes magyar színházi kul­túra érdekében. Mester Attila Bobits-centenárium Áll a régi ház még... „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! / Áll a régi ház még, zöld zsaluja / mö­gött halkul anyám mélabú­ja .../ Itt a szoba, amelyben megszülettem, / melyet sze­mem legelőször látott I Itt a kert, amelyben építettem / homokból az első palotá­kat” — írta szekszárdi szü­lőházáról Babits Mihály. Alig van magyar költő, aki any- nyit és oly szeretettel írt szülőházáról, mint ő. A ház — akkor a Szent László utca, 1946. óta Babits Mihály utca 13. szám alatt — ma a köl­tőről elnevezett múzeum. Ba­bits „földije”, Illyés Gyula avatta fel 1967 júniusában a ház földszintjén berendezett kiállítást. Az idén november 26-ra, a költő születésének századik évfordulójára a mú­zeumé lesz az emelet is. A régi szekszárdiak által Kelemen-háznak nevezett egyemeletes, copf stílusú épületet 1800 körül építették. (Kelemen József a költő nagyapja volt, aki a múlt század közepén telepedett le a városban.) Kelemen Jó­zsefeié — vagy ahogy az egész család nevezte a nagy­mamát, Cenci néni — ebben a házban nevette gyermeke­it, itt született a költő édes­anyja is. A Babits-családdal laktak rokonok és barátok is. Egy időben az emeleti szobákat a nagyapa átengedte barátjá­nak, Döme Jánosnak, akivel együtt küzdöttek a szabad­ságharcban. Döme bácsi egy öreg huszárt is tartott szol­gálatára. Később a ház lakó­ja volt Cenci néni nővére és férje, Űjfalussy Imre, 48-as huszártiszt, majd szekszárdi ügyvéd. Az ifjú Babits szá­mára minden rokon között a legkedvesebb Kelemen Ilka volt, a rajongásig szeretett nagynéni. „Minden emberi lány között talán őt szeret­tem a legjobban ... ahogyan otthon hívtuk, a Nenne szó, ellenállhatatlan halk ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is” — írta róla a költő, A család és a szülőház nemcsak Babits személyes életében volt nagyon fontos (még súlyos betegségei ide­jén is haza-hazatért az ő „Fi­renzéjébe”), hanem az iroda­lomban is nagy szerepet ka­pott. Nenne alakja a Gólya- kalifa egyik szép hősnőjében A Séd kanyarulatában, ro­mantikus környezetben emel­kedik Babits szülőháza él tovább, a szülőház és lakói pedig a Halálfiaiban. Babits 1921-ben a szekszár­di szőlőhegyen lévő présház­ban kezdte el írni regényét. Az irodalomtörténészek pon­tosan tudják azonosítani, hogy a vidéki középosztály­beli család mely tagját kiről mintázta. De ahhoz, hogy a mai múzeumban a Halálfiai színhelyére ráismerjünk, csak olvasott látogatónak kell len­nünk. Amikor a múzeum beren­dezése időszerűvé vált, a már régebben összegyűjtött búto­rok, tárgyak, könyvek, kéz­iratok újabbakkal gyarapod­tak. A gyűjtő és feldolgozó munkát Szekszárdon Ven­del—Mohay Lajosné, a Ba­logh Adám Múzeum iroda­lomtörténész—múzeológusa irányította. A Petőfi Irodal­mi Múzeum sok bútort adott át, de kerültek a városba ér­tékes relikviák a költő öcs- csének, s a rokonoknak és is­merősöknek ajándékaképpen és vásárlások révén is. 1973- ban idehozták az Országos Széchényi Könyvtárból Ba­bits és felesége. Török Sophie könyvtárának megmaradt ré­szét. Minden bútor eredeti, és lehetőleg azon a helyen áll, ahol a költő életében. Ebben a rekonstrukcióban a rokoni visszaemlékezések éppen úgy segítettek, mint a Gólyaikali- - fa és a Halálf iainak leírásai vagy Babits esszéi, versei, amelyekben szinte naturalis­ta pontossággal írja le köny­veit, tárgyait. A látogató a házba lépve a regényben is megörökített széles falépcsőt látja, amely az emeletre vezet. Középen a család egykori fogadószobá­ja, a berendezés három nem­zedék ízlését őrzi. Íme, a ne­vezetes vörös garnitúra és a könyvszekrény, a ritka érté­kes művekkel: még a Kele­men nagyapa idejéből arany K betűvel megjelölve vala­mennyi. Jobbra a költő édesanyjá­nak szobája. Itt látható Nen­ne és több rokon portréja. Balra Döme bácsi szobája, „mely csodálatos múzeum és utcai szobájával egyben szín­ház is volt” — írta Babits. Innen nyílik a költő diák­szobája, ahol első verseit ír­ta. Kéziratok, bútorok és csa­ládi ereklyék teszik otthonos­sá a helyiséget. Az udvaron Farkas Pál szekszárdi szobrászművész Baibits-szobra: a megfáradt költő bronzalakja fáradtan ül kedvenc bőrfoteljének kőből faragott másában. Az épület hátsó részében kutatószobát alakítottak ki. Tolna megye gazdag irodalmi hagyomá­nyainak gyűjtése és ápolása is a múzeumi részleg felada­ta — Garay Jánostól kezdve Vörösmartyn, Petőfin át Ily- lyésig tart a sor! —, és folyik a Babits-kiállítás bővítésé­nek előkészítése is. Az emeleten bemutatják majd azokat a könyveket, amelyek még nem kerültek nyilvánosság elé. Babits iro­dalmi kapcsolatainak doku­mentumait, mestereinek és tanítványainak műveit, dedi­kált példányait is kiteszik. A költő hangját hallhatja le­mezről az idelátogató turista, és a restaurálás után megte­kinthetik Babits híres szép bőrgarnitúráját is. Szekszárd városa az újabb kiállítás megnyitásával tiszteleg költő fia emléke előtt. A kertben a költő szobra KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom