Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 9. □ „Fluctuat, nec mergitur11 Gondolatok a második színházi évad végén M ásodik évadját fejezte be nemrég az önálló társulattal rendelkező nyíregyházi Móricz Zsigimond Színház. Az évadzáró előadás — Valentin Katajev Bolond vasárnap című zenés komédiája — volt a tizenhatodik darab, melynek bemutatóját ünnepelhettük ebben a két emlékezetes szezonban. Nyíregyházára mindig járt színház, és — kivált amíg a szabadtéri színpad is használható volt — nagyjából ennyi, sőt néha több darabot nézhettünk meg hasonló időszak alatt, ám jóval kevesebb előadásban. Nem kell bizonygatni mit jelent egy városnak, megyének a szériában játszó önálló társulat. Fennkölt hasonlattal élve, mint a ritka, kézzel írt kódexekhez képest a tömeges könyv- nyomtatás megjelenése. Mert az elmúlt szezonná jutó 8 bemutató 135 felnőtt, 58 ifjúsági, 20 gyermek és 64 tájelőadást takar, valamivel több, mint 110 ezer fős nézőszámmal. A kiterjedtebb szervezéssel, a tájelőadásokkal újabb és újabb közönségrétegek jutottak el a színház előadásaira. Ami legalább ennyire fontos: az idetelepült színészek pezsdítő hatással vannak a város szellemi életére. Megjelent egy új, sajátos arculatú értelmiségi réteg, új művészi alkotóműhely látott munkához, s zárkózott hamarosan fel a már meglévőek mellé. A város tudatában van ennek, utcán és hivatalokban, strandnapozókon és munkahelyi ebédlőkben, — az NB I-ben szerencsésen bentmaradt labdarúgócsapat mellett — a színház a legfontosabb társalgási téma. És mint ahogy — két évad után törvényszerűen — egyre kevésbé csodálkozunk, ha X művész, vagy Z művésznő előttünk áll sorban a zöldséges ,pult előtt, a vélekedések is tarkábbak, mint a fenntartás nélküli lelkesedés kezdeti korszakában. így helyes ez, mert emberi és természetes és mert ez is a beilleszkedés egyik csalhatatlan jele. Színészeink földre szállt tündérek lettek, fátyol- szárnyaikat a képes magazinok címlapjain hagyták, s tündérkedésüket egyre inkább a színpadon várja el tőlük a néző. Ám a szánész, jól felépített színházi struktúra nélkül, •társulati, „ensemble” szellemű közösség nélkül, „földi gondokkal” küszköd , e tündér létére sem • művelhet csodát És itt kell egy pillanatra meg állnunk, mert bár sem a színház belső tartalmi munkáját nem kívánjuk .minősíteni, sem a vélt, vagy valós sérelmeket felülvizsgálni, — vannak erre hivatalból kijelölt felelős fórumok, akik ezt bizonyára meg is teszik, — jeleznünk kell a gondokat, mert beszélnek róla az emberek, beszól róla a közönség, amelyet — mint ahogy Brecht mondta, — nem lehet leváltani. Már az első évad végén elszerződött néhány színész azok közül, akik — saját vallomásuk szerint — lelkesedéssel teli jötte* ide Szabolcsba, színházat alapítani. Tudjuk: a színésztől elidegeníthetetlen a „szabad költözködés” joga, s ez akkor még nem is volt feltűnő. Ám most, a második évad végén — szintén az alapító tagok közül — oly sokan (tizenketten) szerződtek el, hogy az évadzáró társulati ülésen egyik megyei vezetőnk úgy fogalmazott: „az elmenők száma több, mint ami egy színház életében elviselhető.” S hadd szólaljon most meg a kritikus, aki a színház megnyitásának pillanatától minden bemutatót végignézett, s e lap hasábjain elemezte is azokat: valóban sok az elmenő. Minőségi romlás várható — ha nem szerződtetünk helyükbe sürgősen megfelelő erőket — úgy is, hogy erősen leszűkül a műsorra tűzhető darabok köre és úgy is, hogy a legkörültekintőbb darabválasztás mellett is lesznek olyan szerepek, amelyek megnyugtatóan nem oszthatók ki. Szerepkörök hiányoznak a megmaradt társulatból, korosztályoknak nincs megfelelő művészi színvonalon játszó képviselőjük sem a férfiak, sem a nők között. A színház pártalapszervezetének legutóbbi ülésén sok szó esett ezekről a gondokról. Elmondták, hogy bár a színház már túl van a kezdeti nehézségeken, még mindig nem alakult ki a megfelelő, alkotó viszony, a párt-, a szakszervezet és. a művészeti vezetés között. Túlzottan érezteti hatását az egyszemélyi felelősségvállalás, a demokratikus fórumok nem vesznek részt a döntések előkészítésében, legfeljebb megszavazzák azokat. Pedig a döntéseíokészítés — ahogy egy kommunista művész mondta nagyon találóan —, a demokrácia háromkerekű biciklije. Szó esett a már említett „földi gondokról” is. A szÍTiészházról — melynek építése körül évek óta folyik a huzavona — „nehéz szatírát nem írni.” A lakáshelyzet, mely az elmúlt évad óta valamicskét javult, úgy tűnik, még sokáig megoldatlan marad, ez is riasztja az elszerződőket, és nem csábítja azokat, akik esetleg idejönnének. Nem tartják kielégítőnek a bérhelyzetet sem. Budapest mesz- sze van, szinkronhoz, filmhez, tévészerepléshez innen feljutni nagyon nehéz, s a megdrágult benzin- és utazási költségek tovább nehezítik a helyzetet. A gondok tehát nagyon összetettek. Míg a belső művészeti problémák megoldása a színház vezetésére és társadalmi szerveire vár, a működés jobb körülményeinek megteremtése, és folyamatos gondozása, a város, a megye feladata! Való igaz: „a kártyát nemcsak a szemben - ülőnek, magunknak is le kell osztani,” — ahogy szintén egy megyei vezető fogalmazott — de tegyük hozzá, hogy játszani a kártyával is csak együtt lehet. A színházi kritikust nem érdekli — hivatalból nem érdekelheti, még ha tudja is — hogy mi történik a kulisszák mögött. A lényeg csupán az előadás, és „ami a rivaldán átjön”. Mi minden jött át a rivaldán az elmúlt két évadban? — erről is szólnunk kell, — ha a teljesség igénye nélkül is —, mert így sportszerű a játék. Színházunk műsorpolitikája alapvetően nem volt rossz. Megfelelt az íratlan, de a magyar színházi életben elismert művészetpolitikai elvárásoknak, többé-kevésbé annak a szándéknak is, hogy a legkisebbektől, a színházzal most barátkozó felnőtteken át, a rendszeres színházlátogatókig, mindenkinek tudjon valamit nyújtani, ami a szívéhez közel áll. A szereposztással és a darabok megvalósításának egyenletes színvonalával gyakran akadtak gondok. Egykét kivételes rendezőegyéniség tudta csak — időlegesen — társulattá szervezni az eléggé heterogén stílusú és művészi kvalitású szereplőgárdát. A színház rendezői — beleértve az igazgatót is —, más rendezői világképet, más színházi törekvéseket képviselnek, melyek összebékítése, Vagy valamiféle egységes koncepcióba való integrálása — úgy tűnik — nem járt sikerrel és feszültséget okoz ma is. Ennek ellenére voltak igen jó, egy kétéves társulattól szinte alig elvárható előadások. Kiválóan Indult a műszaki gárda, a színházi „háttéripar”, (bár ennek voltak előzményei, és voltak szakemberek, akik korábban is kifogástalanul „szolgálták ki” a sűrűn idelátogató társulatokat.) Igazán szép sikereknek, forró estéknek is tanúi lehettünk, ám valahogy ezeknek sem sikerült levonni a tanulságait. Színészek, rendezők bizonyítottak, aztán mintha megfeledkeztünk volna róluk. Van akit nagyon ritkán, van akit másfél éve nem láttunk színpadon, és nem elég indok, hogy nem találtak alkatához illő szerepet. Nem vontuk le a tanulságát annak az örvendetes ténynek sem, hogy a nyíregyházi közönség sokkal „érettebbnek”, szín- házértőbbnek bizonyult, mint ahogy azt a színház indulásakor véltük. Pedig a Csongor és Tünde, az Űri muri és a klasszikus Amphitryon sikere figyelmeztetett: igényes közönsége lesz ennek az új társulatnak, most már csak „kézen kell fogni és vezetni őket.” Bár igen nagyra becsüljük Jancsó Miklós személyét, mégis úgy véljük, korai volt a Szép magyar tragédiával eltérni a korábban tudatosnak tűnő műsorépítkezéstől, a magas mércével indított fokozatosság elvétől. Mert a Szép magyar tragédia kuriózum, desszert, és az ételek sorrendjét sem érdemes fölcserélni. (És mert a világ roppant bonyolult, sőt ellentmondásos, éppen ennek az előadásnak volt leginkább „társulat-íze”, itt volt legegységesebb a megvalósítás.) Körültekintőbbnek kellett volna lenni, az ún. „közönségvonzó’’ vígjátékokkal is. (Szintén az Amphitryon példája nyomán.) Saenz: Ez aztán szerelem című darabjából a Broadway-n tizenhárom megy egy tucatra, s a Ma éjjel megnősülök vészes dramaturgiai vérszegénységére a rendező sem talált életbenmaradással kecsegtető medicinát. Az idei évad gyengébbre sikerült az előzőnél. Bár volt egy nagy gonddal, s művészi ambícióval előkészített, érdekes és látványos Krúdy-bemutató, ez sem bizonyult egyértelmű sikernek, mint ahogy a Három a testőr sem, pedig az lehetett volna. Több volt a megvalósítási egyenetlenség, a megoldatlan szerep. Erre a fővárosi kritikák is bőven utaltak. Még a — szerintünk — legjobban megoldott Fehér karácsonyban is akadt legalább három figura, aki „nem volt a helyén”. Szaporodtak a kimondottan „gyenge pontok”, a csoportos, vagy kevésbé tehetséges színészek erejüket meghaladó feladatokkal való megbízása, az elhibázott szereposztás, ami akár „szükség törvényt bont”-alapon, akár más, általunk nem ismert okokból történt, rontotta az előadások hitelét, és szóbeszédre adhatott okot. C sökkent a nézőszám is az idén, ami szintén nem magyarázható egyértelműen a kezdeti lelkesedés megcsappanásával, mert ez is kétirányú folyamat. Van akit az újdonság varázsa csábított csupán, s ez később elmaradt, ám több kell, hogy legyen, aki „megfertőződik”, akár egy életre is, és létszükségletévé válik a színházba járás. Bozóky István igazgató, a második évadot záró ünnepi társulati ülésen Párizs városának címerét idézte, melyben egy hajó alatt a következő felirat áll: „Fluctuat, nec mergitur.” „Hánykolódik, de nem süllyed el.” Ebben biztosak vagyunk, ám a gondok sürgős orvoslása elkerülhetetlen. Városunk, megyénk és az egyetemes magyar színházi kultúra érdekében. Mester Attila Bobits-centenárium Áll a régi ház még... „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! / Áll a régi ház még, zöld zsaluja / mögött halkul anyám mélabúja .../ Itt a szoba, amelyben megszülettem, / melyet szemem legelőször látott I Itt a kert, amelyben építettem / homokból az első palotákat” — írta szekszárdi szülőházáról Babits Mihály. Alig van magyar költő, aki any- nyit és oly szeretettel írt szülőházáról, mint ő. A ház — akkor a Szent László utca, 1946. óta Babits Mihály utca 13. szám alatt — ma a költőről elnevezett múzeum. Babits „földije”, Illyés Gyula avatta fel 1967 júniusában a ház földszintjén berendezett kiállítást. Az idén november 26-ra, a költő születésének századik évfordulójára a múzeumé lesz az emelet is. A régi szekszárdiak által Kelemen-háznak nevezett egyemeletes, copf stílusú épületet 1800 körül építették. (Kelemen József a költő nagyapja volt, aki a múlt század közepén telepedett le a városban.) Kelemen Józsefeié — vagy ahogy az egész család nevezte a nagymamát, Cenci néni — ebben a házban nevette gyermekeit, itt született a költő édesanyja is. A Babits-családdal laktak rokonok és barátok is. Egy időben az emeleti szobákat a nagyapa átengedte barátjának, Döme Jánosnak, akivel együtt küzdöttek a szabadságharcban. Döme bácsi egy öreg huszárt is tartott szolgálatára. Később a ház lakója volt Cenci néni nővére és férje, Űjfalussy Imre, 48-as huszártiszt, majd szekszárdi ügyvéd. Az ifjú Babits számára minden rokon között a legkedvesebb Kelemen Ilka volt, a rajongásig szeretett nagynéni. „Minden emberi lány között talán őt szerettem a legjobban ... ahogyan otthon hívtuk, a Nenne szó, ellenállhatatlan halk ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is” — írta róla a költő, A család és a szülőház nemcsak Babits személyes életében volt nagyon fontos (még súlyos betegségei idején is haza-hazatért az ő „Firenzéjébe”), hanem az irodalomban is nagy szerepet kapott. Nenne alakja a Gólya- kalifa egyik szép hősnőjében A Séd kanyarulatában, romantikus környezetben emelkedik Babits szülőháza él tovább, a szülőház és lakói pedig a Halálfiaiban. Babits 1921-ben a szekszárdi szőlőhegyen lévő présházban kezdte el írni regényét. Az irodalomtörténészek pontosan tudják azonosítani, hogy a vidéki középosztálybeli család mely tagját kiről mintázta. De ahhoz, hogy a mai múzeumban a Halálfiai színhelyére ráismerjünk, csak olvasott látogatónak kell lennünk. Amikor a múzeum berendezése időszerűvé vált, a már régebben összegyűjtött bútorok, tárgyak, könyvek, kéziratok újabbakkal gyarapodtak. A gyűjtő és feldolgozó munkát Szekszárdon Vendel—Mohay Lajosné, a Balogh Adám Múzeum irodalomtörténész—múzeológusa irányította. A Petőfi Irodalmi Múzeum sok bútort adott át, de kerültek a városba értékes relikviák a költő öcs- csének, s a rokonoknak és ismerősöknek ajándékaképpen és vásárlások révén is. 1973- ban idehozták az Országos Széchényi Könyvtárból Babits és felesége. Török Sophie könyvtárának megmaradt részét. Minden bútor eredeti, és lehetőleg azon a helyen áll, ahol a költő életében. Ebben a rekonstrukcióban a rokoni visszaemlékezések éppen úgy segítettek, mint a Gólyaikali- - fa és a Halálf iainak leírásai vagy Babits esszéi, versei, amelyekben szinte naturalista pontossággal írja le könyveit, tárgyait. A látogató a házba lépve a regényben is megörökített széles falépcsőt látja, amely az emeletre vezet. Középen a család egykori fogadószobája, a berendezés három nemzedék ízlését őrzi. Íme, a nevezetes vörös garnitúra és a könyvszekrény, a ritka értékes művekkel: még a Kelemen nagyapa idejéből arany K betűvel megjelölve valamennyi. Jobbra a költő édesanyjának szobája. Itt látható Nenne és több rokon portréja. Balra Döme bácsi szobája, „mely csodálatos múzeum és utcai szobájával egyben színház is volt” — írta Babits. Innen nyílik a költő diákszobája, ahol első verseit írta. Kéziratok, bútorok és családi ereklyék teszik otthonossá a helyiséget. Az udvaron Farkas Pál szekszárdi szobrászművész Baibits-szobra: a megfáradt költő bronzalakja fáradtan ül kedvenc bőrfoteljének kőből faragott másában. Az épület hátsó részében kutatószobát alakítottak ki. Tolna megye gazdag irodalmi hagyományainak gyűjtése és ápolása is a múzeumi részleg feladata — Garay Jánostól kezdve Vörösmartyn, Petőfin át Ily- lyésig tart a sor! —, és folyik a Babits-kiállítás bővítésének előkészítése is. Az emeleten bemutatják majd azokat a könyveket, amelyek még nem kerültek nyilvánosság elé. Babits irodalmi kapcsolatainak dokumentumait, mestereinek és tanítványainak műveit, dedikált példányait is kiteszik. A költő hangját hallhatja lemezről az idelátogató turista, és a restaurálás után megtekinthetik Babits híres szép bőrgarnitúráját is. Szekszárd városa az újabb kiállítás megnyitásával tiszteleg költő fia emléke előtt. A kertben a költő szobra KM