Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
HÉTVÉG! MELLÉKLET 1983. július 16. 0 Szatmárban először kicsi kölyök korban, mint a mátészalkai polgári fiú- és leányiskola 333. számú Kölcsey Ferenc cserkészcsapatának tagja jártam 1942-ben. Túr- istvándiban egy gazdaporta szérüskertjében táboroztunk, s néztük kis sátrunk küszöbéről a csillagos eget, és hallgattuk az akkori vízimalom zübörgését. Másodszor nagyapámmal szekereztünk le Szálkáról Pátyodra a rokonokhoz, szép cirkás kasza- dinnyékkel a kasfarban, hogy szilvával rakodva érkezzünk haza. Harmadszor Imre bátyám lakodalmára vonatoztunk Kisnaményba, mivel onnan nősült. Mindhárom utam gyermekemlékei (szalmás, bádogos, hosszútornácos házak, hófehér falaikkal, kalapos, nagy- bajszú emberek, fényesszőrű lovak, nagyszarvú lassújárású ökrök, nyájasszavú asszonyok, habos friss tej a kék színű rocskákban, dúcos búzakenyerek, illatos kalácsok, ke- ményöklű új gyermekpajtások) mind-mind felnőttéletem szépálmú, ritka nyugodt éjszakáinak gyakori vendégei manapság is ... Majd jöttek egyetemi éveim, a néprajzi gyűjtőutak 1951—1955 között, a Számos- háton, a Paládokon, még később tanáréletem és muzeológus faluzásom hétköznapjai, a népélet tárgyainak konok gyűjtése, mentése egészen mostanáig. Azt hiszem az első szatmári szabadban töltött csillagos éjszaka — a cserkészsátorban — azon a túristvándi lankán máig nyomot hagyott bennem. A csodálkozástól a későbbi tudatos keresésig, az összefüggések megértéséig, a terület és a rajta élő nép sorshelyzetének felismeréséig immáron negyven éve múlott! A néprajzi tárgyak gyűjtése, vizsgálata mellett, elsősorban készítője, használója érdekelt. ir A tenyérnyi haza északkeleti csücskében a mai szovjet és román határ mezsgyéjén húzódik meg a mai Szatmár. A honfoglaló magyarság elelnéptelenedett mocsaras, erdős területeket talált itt, így a folyók mellett megtelepszik s benépesíti. Az itteni nép élete, műveltsége mindig érdekelte az irodalmat, a tudományt is. Nemcsak Petőfi csodálta meg a kis Túrt, vagy a Szamos- parti kurta kocsmát, Jókait is félemlítették az Ecsedi-láp tocsogós nádrengetegei, Herman Ottó pedig gyakorta barangolt ott pókok után kutatva, vagy ősfoglalkozású halászokat keresve. „Nekem Szatmár : szépségnek jeles edénye, réttakaróval takarózó sík, magányos fák hazája, ligetek megtartója, tornyok birodalma, lápemlék őrzője” — vallja Bürget Lajos. Nem mindenki tudja, hogy Szatmár több jól elkülöníthető kistájra oszlik. Mai felszínét a vizek és a szelek munkája alakította, meg azok a süllyedések, ahol ma a szat- már-beregi síkság és a hajdani Ecsedi-láp terült el. A megsüllyedés előtt (a föld- történeti harmadkorban) megközelítően egyszinten volt az egész vidék. A méltósággal kanyargó folyók (Tisza, Szamos, Túr. Kraszna) elhordták, majd kisimították a hajdani hordalékkúpot. így alakultak ki a kis tájak. A Tisza, ahogy a szatmári-beregi síkságra érkezett, megfáradt, folyása lelassult, nagy-nagy hurokszerű kanyarokat alkotott. Hordalékát a hurkokban lerakta és ezeken a helyeken, hátakon ültek meg az apró tiszaháti falvak. Ezt a mintegy 9 községet magába foglaló területet nevezte el a nép szatmári Tiszahátnak, lényegében Kisartól Uszkáig terjed. A folyó szabályozása előtt földművelést csak a néhány kilométer széles, a víz által épített hátakon lehetett folytatni. A tiszaháti nép lábán, azaz tutajon Szegedig is elfuvarozta az ártéri korEZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Á szatmári tájról és emberről mos almát, szilvát, gyümölcsöt. A hegyekben készített faeszközöket átvette, majd továbbvitte az alföldi területekre, búzáért, gabonáért, kukoricáért, burgonyáért értékesítette. A mai megye keleti szegletében a Tiszahát, a Túr és a Szamos folyók, majd a mai magyar—szovjet—román hármashatár vonala által körbezárt területet nevezi a nép Erdőhátnak, mintegy harminc község tartozik ide. Régebben lápok tarkították, kis vízerekkel tűzdelt erdőségek borították. Az építkezés anyaga a fa volt, talpas lakóházai, csűrjei, színjei, félereszei, magtárai, haranglábai ügyes faragómesterek keze nyomát őrzik napjainkban is. A megye délkeleti részén a Szamos folyó és a Kraszna csatorna között elterülő, valaha Mátészalka—Nagykároly—Szatmárnémeti térségében levő víztükrös posványt, nádrengeteget mondta a nép Rétoldalnak, az Ecsedi-láp vidékének. Kialakulása a földtörténeti harmadkorba nyúlik vissza, amikor a mozgásba indult Alföld peremvidékeként megsüllyedt. Még száz esztendeje sincs, hogy lecsapolták. Az itt élő nép életét a láp határozta meg, 18 falu határát érintette a láp vize. Pákászok, csikászok birodalma volt. A szatmári síkságból mintegy 4—5 méterre kiemelkedő, alig két kilométer széles föld- sávot nevezi a nép a régi Szamos kacskaring'ós vonalában Szamoshátnak. Ez a terület magasabban fekszik mint az Erdőhát vagy Ecsedi-láp mente, így árvíz alkalmával két-három nap után az itteni szamosháti községek már szárazra kerültek. A Szamos szabályozása során, amikor a kanyarokat levágták, az oda épült falvak folyó nélkül maradtak. Ezen kistájak népének tevékenységét vizsgálva a rá- csodálkozástól a megértésig akkor jutunk el, ha belső énjét, habitusát is ismerjük. A megértéshez vezető úton Ady Endre kalauzol. „Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek, s nem őraj- tuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy... Itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön magyar istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan ... Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot... Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője.” Ha a szatmári etnikum belső életét vesszük szemügyre Kosa Lászlót kell elősorolni. Kosa rámutat: „A magyar népi kultúra a nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos a nyugat- és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló archaiz- must, jelenséget és elemet őrzött meg.” Szatmár is ősi alakulat. Két nagy, egymástól eltérő részre tagolódott: alföldi és hegyi részre. Alföldi részeiket a honfoglalás óta magyarok lakják, míg a hegyes részeken románok élnek. Határvidék volt a török hódoltság alatt, hadak járásának a színtere, egyes részeiket hol a török, hol a német, hol Erdély uralta. Mindezt Szirmay nemesi önérzettel telt, patriarchális megyeleírása és a nép nyelvén szóló Hármas Kistükör is bizonyítja. Már ők is tudták, hogy Szatmár több, jól vagy kevésbé jól elhatárolható népcsoportból állt. Ezeknek a kistájaknak, népcsoportoknak a kapcsolatát számos gazdasági, közigazgatási és művelődési tényező befolyásolta, s mindegyik tájegység sajátos színnel tarkította Szatmár kultúráját. Ennek a felismerésnek a jegyében mondja szatmári népballada gyűjteménye előszavában Bura László, hogy „indokolt tehát az egész táj nép- költészetét egységében is, ösz- szetevő elemeiben is megvizsgálni.” Az építkezésben, mint különösen feltűnő sajátosság, az északkeleti felföldre annyira jellemző szénatartó aborák tűnnek a szemünkbe, főként a tiszaháti községekben. Az erdélyi hatás a Szamos mentén húzódott le, s így érthető, hogy a „rédelyes házak díszesen faragott eresztartó oszlopaikkal a Szamos mentén mindenütt megtalálhatók, le az erdélyi Mezőségig.” — írja Gönyey Sándor. Gun da Béla szerint „Szatmár etnogeográfiai szempontból átmeneti terület a Nyírség, Erdély és az Északkeleti Kárpátok vidéke között. A kandallók, csűrök, aborák, tőkéskapuk, a kiterjedt gyümölcstermelés, az aszalók, a kukorica jelentős szerepe a táplálkozásban, egyes farsangi szokások, s még számos tárgyi és szellemi néprajzi jelenség a szomszédos beregi, erdélyi tájakkal kapcsolják össze a Szamoshát és Erdőhát magyarságát.” Ebben az átmeneti tájban a Tisza, Szamos, Túr, Kraszna mentén, a nagykiterjedésű mocsarak környékén, valamint számos földrajzi és közlekedési tényező hatására mégis „Zártságában maradt meg a magyarság nyelvében és kultúrájában” írja Csüry Bálint. A századforduló szatmári táját Móricz Zsigmond nyomán idézzük. Az itt élő nép néprajzi képe nem valami színes. Az egységes tájnak önálló jellege megvan, de ezt csak az ismerheti fel, aki a mélyebben futó ereket és idegeket is ki tudja tapintani. A táj a történelmi Magyar- ország legelzártabb alföldi részei közé tartozott. Valóban ősi szűz területeken nyitott utat itt a vonat, mert utak nélküli járatlan föld volt ez. A táj nyugati részén alig gondozott földutak vannak, a talaj olyan nehéz, agyagos, hogy őszi és tavaszi esőzések idején hat lóval se lehet átalvontatni az üres szekeret a szomszéd faluba. A zártság egyik oka ez is, következménye, hogy ezen a vidéken él a legtisztább, legegyszerűbb életszokású és a legkevesebb tájkiejtéssel tarkított nyelvű nép. öltözete, ruházata, építkezése, életmódja a legtisztesebb középutat jelzik a magyarság különféle vidékein élő szokások között. Irodalmikig is igen kevesen érdeklődtek a nép iránt, ennek az a magyarázata, hogy az átlagos szemű embernek igen kevés itt a látnivaló. Kevés a rikító, kiabáló szín és hang, s nagyon is nyugodt az élet. Az aprófalvaknak szinte napjainkig egyetlen egyenes utcájuk van, ahol nagy vég, kis vég, alvég, felvég ismeretes. Ha mégis van párja az utcának, az rendszerint a fő- útból kanyarodik ki és párhuzamosan halad vele, ahonnan sikátoron át juthatunk vissza a főutcára. Ha még több utca van valamelyik nagyobb faluban, az valamelyik határrészről vagy szomszédos faluról, városról kapott nevet. Az egyenes utcák két oldalán majdnem egyforma nagyságú telkek sorakoznak, előttük csinos bálványos deszkakerítések, a házak egyik végükkel néznek az útra, a régebbieken egy, az újabbakon két ablakkal. Mindenütt van kisajtó a gyalog ember részére, egy- vagy kétszárnyú kapu a jószág és a teherhordás számára. A közelmúltban (a „vas és beton” korszak előtt!) léckerítést és léckaput állítottak, amíg bővebben volt erdő, a kapu felső fája hatalmas tölgyfagerenda volt, melynek törzsét meghagyták a maga valóságában, sarkát úgy állították be, hogy a vastag tönkö, mint a kétszárú mérleg egyik ága, egyensúlyozott, ha a kaput kinyitották, az kikanyarodott az utcára keresztben. A lakóházak építésmódjában a választóvonal a Szamos. Míg a nyírségi oldal deszkapalánkos utcáival kiskert és homokfal nélküli, simán leereszkedő háztetőivel szembetűnőek, addig a tiszaháti falvak kiskertesek, esz- tergályozott tornácoszlopos, tűzfalas házúak. A házak építési anyaga leginkább vályog, de patics falat vagy boronavázat is találni, kivált a szegényebbeknél. Régebben náddal fedtek, az Ecsedi-láp lecsatolása óta, a módosabb- ja fa vagy cserépzsindellyel, a szegényebbje zsupszalmá- val. A tájban épült svábházakat látva, közös jellemvonásuk, hogy a melléképületeket a lakóházzal egy fedél alá építik, ennek gyakorlati haszna, hogy a gazda az egész házat, istállót stb. bejárhatja úgy, hogy nem kell sárba lépnie. A Paládokon sok a „kőlábas” ház. Vaskos, tekintélyes épületek emelkednek az utca során, fehér homlokzatuk három ablakkal néz ki az útra, széles, téglás tornácuk van és négy kerek, fehér oszlop tartja az ereszt, öles vastagságuk oka, hogy vályogból vannak. Az eresz simán TÜRISTVÁNDI TORNÄCOSHÁZ. (ELEK EMIL FELVÉTELE) ereszkedik le, tűzfal nélkül. Az utcára itt is két szoba van, s a konyha az előszobából nyílik. Az istálló és a melléképületek külön vannak. A Tiszaháton alig 150 éve még úgy építették a házakat, hogy a két szoba között szabad eresz maradt, amelyet nem választott el fal a keskeny tornáctól. Bent a szobában volt a szabadtűzhely kémény nélkül, a füst a nyitott tetőn tódult ki, réseken repült el. Később, amikor kéményt kellett építeni, tágas harangkéményt emeltek a pitvar fölé, s elöl fallal zárták el a szabadtól, de úgy, hogy a szobák ajtajai még mindig a szabad tornácrészre nyíltak, a pitvarból aztán valóságos konyha lett. A táj északi részén törött, gépelt szalmából borzas, villával szórt házfedeleket készítettek. Külön említést érdemel a tiszaháti rédelyes ház. Ré- delynek nevezik a bedeszká- zott tornácot. Az eresztartók rédelyoszlopok, az oszlopok között rédelygerenda fut végig, és a közöket cifrára fűrészelt deszkával szegezik be. Az oszlopok régebben esztergályozott tölgyfageren- dák voltak, később fenyőoszlopok, melyeket lyukfűrésszel készített cifrákkal ékesítettek. A lányos házaknál a ré- delyt cserepes virágokkal rakják végig. Néha verenda is kiugrik az udvar felőli házközépből, mely léc- és deszkadíszekkel ékes, így különösen barátságos, lakályos, hívogató a lakás. Szatmárban a lakások berendezése hűvös és szigorú, mintsem fényes. A nagyszobában két ágy volt, nem vetették magasra, a magyar Alföld felé, a Nyírséghez közeledve, ha nem volt elég pe- helydunna (a homokon már nem volt elég szárnyas, liba, kacsa) méteres szalmát raktak az ágyba, s erre póckol- ták a párnákat, dunnákat, hogy az ágy sokat mutasson, majd vásári piros takaróval borították le. Az utcai két ablak között volt a komát, fiókjaiban a család fehérneműje, tetején szőttes abrosz, csak annyi, hogy tetejét takarja, rajta porcelánfind- zsák, csészék, tányérok gondos rendben és tisztaságban. A komót felett a falon a két ablak közt tükör, mögötte a kalendárium. A tükör alatt a katonafiú kis „igazolvány” képe. A legidősebbiké az ágy felett lógott, a király, a trónörökös, meg Albrecht, esetleg József főherceg árnyékában, mellettük a család, rokonság Amerikába vándorolt tagjainak fényképei. Ebben a szobában nem laktak, csak tekintélyes vendégnek ágyaztak benne. A ház népe a hátsó házban, szobában lakott. Ez egyszerűbb volt mint az első. Itt is volt két ágy, ha kellett még gyalogágyak, melyeket nappalra a nagyágyak alá tettek, láda, karoslóca, asztal, székek szolgáltak még a ház népének. A mestergerendára szegezték a kés- és a villatartó lécet, s körül a falon a padlás alatt lógtak kallantyúkon a málészárasztó rudak, melyek a tornácoszlopok között is ott nyújtózkodtak. Öszidő- ben szerte színesek a házak a két-három sorjával felaggatott csövestengeri-csomók- tól. A lakóház középső részét a pitvart vagy konyhát nem használták. Kétoldalt lócák vannak benne, a falakon tányérok. Nagy bőség nincs a tányérokban, a nagybányai és vámfalui fazekasok színes alapú, fehér díszítésű edényei, zöld, fecskendezett, üde színű tányérjai, s fehér falú, fekete díszű korsói járják az egész tájon. Farkas József KM
