Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
1983. június 4. O t.yár rugtatott a hintóhoz, ólükön egy gyönyörű legénnyel. — Adjon Isten nagyságos asszonyom —, így a legény. — Fogadj isten fiam, ki vagy? — Én volnék Angyal Bandi. Lett erre ijedelem a hintóbán, ahol az úrasszony leánya, s egy cseléd is találtatott. De, hamar vége lett a rémületnek, mert a betyár így szólott: — Nem kell nekünk semmi ... A nagyságod kasznár- jától kijár nekünk a kom- menciónk, télvíz idején, amikor nincs keresete a szegénylegénynek megkapjuk azt a néhány oldal szalonnát, a kenyeret, a sót, meg a bort. És köszönjük is... De most avégett jöttünk volna, hogy mostanában igen sok kapcabetyár garázdálkodik a mi képünkben. Igen bánnánk, ha ez a gaz alkalmatlankodni találna nagyságodnak... Végül egy bölcsességről tanúskodó megállapítás Bonts Sámuel 1848-as kormánybiztos szájából. Amikor egy ízben a nép üdvözölte, így szólt Korányi Frigyes édesapjához, aki a lelkesedésre figyelmeztette őt. — A nép kedves doktor csak repülő homok. A csődület még nagyobb volna, ha akasztani vinnének en- gemet... Eddig a történetek, melyekből kötetre valót lehetne — s kellene — összegyűjteni. Nemcsak azért, mert ma is szórakoztatók, s elgondolkodtatok. Azért is, mert nagyszerű adalékokat adnak emberekről, életformákról. Speidl Zoltán írtunk már tájakról, néprajzról és művészetről, iparról és mezőgazdaságról, folyószabályozásról, városokról és községekről ebben a sorozatban, sőt szóltunk arról is, hogy miként láttak minket a régiek? De vajmi kevés régi arcéi villant fel ezeken az oldalakon, s kevés régi történet, anekdota, nyomatott ezekre a hasábokra. Anekdota számos szól c vidék embereiről, igaz, a szerzők elsősorban r, valamikori Szabolcs vármegye módosabbjairól jegyezték fel írásaikban, melyek, mint a jó karikatúra örökítették meg az utolsó egykét évszázad ismertebb figuráit, élethelyzeteit. Lássunk ezekből egy csokorra- valót. A Tisza-szabályozást, gróf Széchenyi Istvánt nagybecsű munkáját számos történet, anekdota idézi. Nézzünk ezek közül néhányat. Mint oly sok más történetet, az elsőt is Tóth Béla jegyezte fel értékes, hatkötetes munkájában, a múlt század végén megjelent Magyar Anekdotakincsben. Megesett, hogy Széchenyi, az 1840-es években a Tiszánál járva, s látva annak észveszejtő kanyargását, ezt mondta Paleocapanak, az olasz mérnöknek: — Ezzel bizony sok baj lesz, de végre is pénzzel rendbehozhatjuk, szabályozhatjuk. Nagyobb baj az nálunk, hogy amily szeszélyesen kanyargó ez a víz, épp olyan a magyar természet is —, s ezt már kissé nehezebb megváltoztatni. Ugyancsak a Tisza-szabá- lyozáshoz fűződik a következő. Széchenyi a zseniális Vásárhelyi Pál halála után, az olasz Paleocapa kíséretében csónakkal járta be a sokszorosan masnira kötött folyót. Egyik nap egy parti Anekdoták a régmúltból csárdában reggeliztek, majd amikor újra csónakba akartak szállni, megszólítja őket a csárdás: — Mit parancsolnak az urak vacsorára? — Köszönjük — felelik ők —, de nem jövünk visz- sza, hanem folytatjuk az utat lefelé. Csóválja a fejét a kocs- máros. — No éppen azért — mondja —, mert aki innen elindul a Tiszán reggel, az estére mind itt vacsorái nálam. Visszahozza a Tisza! Az anekdota szerint a derék Paleocapa ekkor fogta fel igazán, hogy micsoda munkába is vágott ő. A magyar közlekedéstörténet egyik legnagyobb napja, az első tiszai gőzhajó útja, annak tiszadobi fogadtatása, aligha töltötte el felhőtlen boldogsággal Széchenyit. Történt pedig, hogy Ti- szadobnál Szabolcs megye küldöttsége hatalmas dári- dóval fogadta a hajót, s annak fedélzetén Széchenyit. Amikor a gróf kilépett a partra, mosolyogva kérdezte: — Nos, hogy tetszik a hajó? Talán elismerést, talán dicséretet várt, néhány szót arról, hogy mit jelent a közlekedésnek ama nevezetes nap. Ehelyett így szólt egy öreg táblabíró: — A kerekí úgy kapar! a vizet, mint a kutya ... Természetesen nemcsak Széchenyi a megyéről szóló anekdoták hőse, szerepel ott mindenki, aki számított, s kisebb részben számít még ma is. Mert tanulságos vidám történeteket jegyeztek fel Bessenyei Györgyről épp úgy, mint a Kállay-család számos tagjáról. Elbeszélé- secskék szólnak a dzsentrikről, s némely kópé parasztmágnásokról. De mindegyikük helyett szóljon a história Kölcsey Ferencről, a Himnusz költőjéről. Kölcseyt az 1832—36-os országgyűlésen, Szatmár megye követeként a tiszántúli kerület jegyzőjévé választották. Ezen tisztéből számos üzenetet, feliratot fogalmazott. Habár a történelemből tudott, hogy üzenetének s feliratainak tartalmával is gondot okozott sokaknak, talán kevésbé ismert, hogy „neológus” nyelvújító hajlama viszont az üzenetek hivatalos másolóinak okozott kínzó fejfájást. Amikor Kölcsey üzenetét a deákok a követek számára sokszorosították, az ügyeletes tollbamondó írástudó egyszerre megakadt: — Uraim — mondta gondterhelten —, itt egy furcsa szó van. Olvasni ugyan tisztán lehet, de értelme nincs. Ide az vagyon írva: „korszellem”. Kitört a vita, mi lehet ez? A kór szelleme? Aztán valaki kitalálta nem lehet más, mint porszellem. Hiába nem illett a szövegbe, azt írták bele. Másnap az ülésen a nyelvújítók egyik ellensége fel is szólalt a porszellem ellen. Kölcsey ugyan kiderítette a másolók hibáját, s elmagyarázta, hogy korszellem ugyanaz, mint a német Zeitgeist, de a táblabíráknak nem kellett a rossz tzó és az üzenetből ki is hagyták... A következő, kissé későbbi történetből talán az derül ki. hogy a becsületességnek álcázott hozzá nemértés, tudatlanság gyökerei is mesz- szire nyúlanak. . Megesett, hogy L,ónyay Menyhért miniszterelnök egyízben Zb- rányba ment. Csakhamar felkereste őt Patkó András református tiszteletes, aki elpanaszolta: rossz karban van a templom. Kívül-belül olyan rongyos, hogy putrinak se volna díszes, nem istenházának. • Elmondta: szegény az eklézsia, nincs pénz a tatarozásra, kérte hát a miniszterelnököt, járna közben. Lónyay megnézte a templomot: az tényleg rozoga. De észrevesz egy freskót, kopottat, régit, de jól kivehetőt. Amikor visszatért Budapestre, megbízta a kor két híres emberét, Römer Flóris és Henszlmann Imre művészettörténészeket, hogy nézzék meg az ibrányi freskót. Pénzt is utaltatott a tatarozásra. A két szakértő csak egy év múltán jutott Ibrányba. Látják, a templom tatarozva, a falak lemeszelve, a freskó sehol. Kérdik a tiszteletest, melyik falon volt a freskó? — Ezen e! — mutatja Patkó András. Henszlmann elkezdi fejteni a mészréteget. Erre felcsattan a tiszteletes: — Ne olyan csínján tekintetes úr! Csak bátran a bicskával, egészen a kőig! Csupa új vakolatot tetszik EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR HM HÉTVÉGI MELLÉKLET
