Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

1983. május 1. o (Gaál Béla felvétele) Nyírségi május Nem a három liláért... A tanítónő gyermekek között. — Az esküt husz°nfhal eve tettem le Nyíregyházán, a 4-es számú iskola dísztermé­ben. A tanítói diplomát egyébként Kisvárdán szerez­tem, ahol akkor még ilyen képesítést is adtak. Aztán itt, a díszteremben egyszer csak szólítják a nevemet: Kor­mány Margit, Penyige. Ez azt jelentette, hogy nekem Penyigére kell mennem ta­nítani. Az eskütétel egyéb­ként is izgalomba hozza az embert, de ezt még csak te­tézte, hogy fogalmam sem volt, merre van ez a Penyi­ge. Aztán amikor fogyni kez­dett a tömeg, odamentem az asztalhoz, hogy megkérdez­zem, melyik vonatra üljek fel, melyik visz Penyigére. Nem szégyellem így utólag sem, hiszen valójában tud­nom kellett volna, de hát ez a Penyige nemigen szerepelt akkoriban naponként az új­ságok hasábjain, nem tör­téntek ott világra szóló dol­gok, hogy az ember a fejébe véste volna egy ilyen kis te­lepülés nevét. Szeptemberben mégiscsak kimentem Penyi­gére, első munkahelyemre, hogy aztán negyedszázadig ne is mozduljak onnan. De hát valójában nem is erről akarunk mi beszélget­ni, itt a penyigei iskola te­nyérnyi tanári szobájában Kormány Margittal, hanem egy romantikus kalandjáról, amely ugyancsak egy életre szól. Ez a romantikus kaland egy tragédiához kötődik. — Alighogy ide érkeztem, természetesen hozzám is el­jutott a szomorú Szenke-le- genda híre, amely sajnos, nagyon is valóságos volt egy­koron. Egy hétfői napon, 1905. május elején kilenc kis­lány fulladt bele a Szenke patakba. Vasárnap döntöt­tek, hogy átmennek a túlol­dalra csónakon, napszámba az ottani földbirtokos földjé­re. Tizenhárom lány indult, de kilenc nem tért vissza, a csónak felborult és a lányok a vízben lelték sírjukat... Én, aki Kisvárdán Makay Laci bácsinál kóstoltam a ré­gészet ízét, azt, hogy milyen csodálatos régmúlt dolgokat rekonstruálni, természete­sen felfigyeltem erre a le­gendára, amit aztán országos fórumokon is sikerült meg­jelentetni, nagyon szép mű­sort sugárzott róla a pesti rádió, s a 13 szakaszos balla­dáról részletesen szólt már az Etnográfia című folyóirat is. Nem önmagáért, nem ku­riózumként kutatta ezt a tör­ténetet Kormány Margit Pe- nyigén, hanem azért, hogy feltárja egy letűnt világ ki­szolgáltatott embereinek éle­tét. Rendes parasztcsaládnál kapott albérletet 26 évvel ez­előtt Kormány Margit taní­tónő, azt is az igazgató in­tézte, csak egy hibája akadt ennek a szobának: nem volt rajta kémény, nem lehetett benne fűteni. Egy évig élt, fagyoskodott itt, de mit törő­dött ő akkor a feltételek­kel! Ha felállt a katedrára, ha végigsétált a padsorok között, ha rászegeződött a sok tisztán fénylő szempár, Penyigén is boldognak érez­te magát. Egy év elteltével aztán „kiérdemelte”, hogy lakáshoz jusson: nagy pilla­nat volt az életében, amikor beköltözhetett a régi iskola egy kis szertár helyiségébe, ahol már duruzsolhatott a kályha. Itt élt tizennégy évig. — Jött hozzám egyszer a tévé — édes istenem, a tévé Kormány Margitnál, Penyi­gén! — s jót nevettünk azon, hogy Vajek Jutka meg Bur- za Árpád csak úgy tudta fel­venni a filmet, ha a „laká­som” ajtaját nyitva hagyták és a kamerával kimentek az előszobába. De amiről be­széltünk, az nagyon fontos dolog volt. A Szabó Valiké­ról kérdeztek, a legfiatalabb tanácstagról, akit én tanítot­tam az iskolában, mondjam már el, milyen embernek is­mertem, ismerem. Hát, ez az! Ilyen alkalmakkor érzi az ember, hogy bármilyen ne­héz, göröngyös is ez a pálya, azért szép. Mivel teltek, telhettek egy tanítónő napjai itt, minden­től távol? — Azzal elsőként, hogy he­ti hatvan órában is tanítot­tam. Ilyenkor délelőtt-dél- után a gyerekeket, este pe­dig a felnőtteket. Persze ez még nem volt minden és most megint visszaidézem egykori tanárom, Laci bácsi intelmét: a tanító nem ba­rikádolhatja el magát, nem élhet elefántcsont toronyban, a tanítónak együtt kell léle­gezni a környezetével. Ezért is szervezett Margit népdalkört a helyi művelődési házban, amely egykor vetekedett a híres ko­moréi népdalkörrel. Bár igaz, hogy az utóbbi régebbi volt és életképesebb — ma is igen híres — de a penyigei tanítónő szívesen emlékszik vissza azokra a dalos esték­re is. Aztán szertárlakása ki­lincsét nagyon sokszor nyom­ták le olyan helybéli embe­rek, akik a legkülönfélébb segítséget kérték. Mert Kor­mány Margit ha elvégezte munkáját a katedrán, kezd­te egy még nagyobb kated­rán, a faluban, ahol tanács­tag és népfronttitkár, a já­rásban, ahol az elnökség tag­ja, aztán Nyíregyházán, ahol a népfront megyei bizottsá­gának tagja, s el-eljut a fő­városba is, a Parlament épü­nak. Egyik társunk azonban nagyon szívére vette, hogy a brigád nem szavazott meg neki egy fillért sem, ittha­gyott bennünket. Sajnáljuk, mert jó szakember volt, de nem nagyon tudott beillesz­kedni közénk. Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy a jutalom nem jár, ha­nem adható. Különben nem keresünk valami fényesen, de külö­nösképpen a panaszkodásnak sincs értelme, az alapfizetés úgy négy-ötezer forint, erre jön még a műszakpótlék, a túlóra, úgyhogy megélünk belőle. Igaz, Mercedesünk sosem lesz, mint itt a város­ban néhány állampolgár­nak ... ezen viszont néha el­töpreng az ember, honnan van ezeknek az embereknek félmilliójuk kocsira!? No mindegy, ha tiszta a lelkiis­meretük ... Gazdasági munka­közösségben Nekem kocsi? Ugyan mi­ből! Az öregemnek van egy kis autója, azzal szoktunk ki-kiugrani Sóstóhegyre a feleségem szüleihez. Hát bi­zony, ott a kertben segíthet­nék valamivel többet is, de elhiheti, egy-egy rázósabb nap után elfárad az ember. Ráadásul most a múlt év végén alakítottunk itt a gyár­ban néhányan egy gazdasági munkaközösséget, munka­időn túl vállalkoztunk az érintés-, villám- és a villa­mos tűzvédelmi berendezé­sek felülvizsgálatára, szóval az időt van mivel eltölteni. Csináljuk lassan már féléve, de még egy fillért sem lát­tunk belőle. Igaz, erre mi vállalkoztunk, majd ha min­dennel végzünk, akkor kér­jük a jussunkat. Így azonban legalább egy összegben lát­juk majd a pénzt, aminek persze már rég megvan a he­lye. Hogy beszéljek már ma­gamról is!? Nem tudom, ér­Weöres Sándor: Vándorút Egy fa, két fa, sok fa, erdő, egy vidám, dal, egy kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok, tanya, falu, város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput. Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág. demes-e szaporítani a szót, de ha már megkeresett, le­gyen. Tősgyökeres nyíregy­házi vagyok, a feleségem is itt a város határában nőtt fel. Tizenharmadik éve dol­gozom itt a gyárban, 1970. november 9-én kerültem ide. Természetesen véletlenül. Hatvankettőben érettségiz­tem a Vasvári Pál Gimnázi­umban, és most kapaszkod­jon meg, erdészmérnöknek készültem. El is mentem Sopronba, nem sikerült a felvételim, s ott voltam ahol a part szakad. Mivel a ter­mészetet nagyon szerettem, elmentem az erdőgazdaság­hoz, de valahogy nem érez­tem jól magam, s váltottam. Következett néhány hónap múltán a vasipari szövetke­zet. Jól érzem itt magam Szakmám persze nem volt, beálltam segédmunkásnak. Én mondom, remek kollek­tívába csöppentem, ott is­mertem meg az ipart, az ipari munkás életét. Hatvan­hatban elvégeztem a szak­munkásképzőt, elektromű­szerész lettem, egy évvel ké­sőbb meg beiratkoztam a miskolci technikumba. Nem sokkal ezután pedig — hogy én most már tamilt ember vagyok! — beosztottak iro­dai munkára. Egy évig valahogy elsiny- lődtem, s a cimborák csak rábeszéltek, jöjjek ide a gu­migyárba. Jöttem. Sokáig a kapcsolószekrények felelőse voltam, aztán művezető let­tem, most néhány éve meg szocialista brigádvezető is. J ól érzem itt magam. A gyár segítségével jutottam lakás­hoz is, igaz, tizenöt vagy húsz évet írtam alá, hogy itt maradok. De kit érdekel ez? Ki akar innen elmenni? Én biztos, hogy nem. Meg­becsülnek. Ez a legfonto­sabb. Lejegyezte: Balogh Géza letébe, amikor ülésezik a Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsa. Most honismereti szakkört vezet, szép sikere volt, ami­kor megyei szintű bemuta­tót tarthatott. „Életmód Pe­nyigén a századfordulón” címmel. Már félezerre tehető a leendő kis penyigei múze­um ereklyéi, emléktárgyai, a vászonneműek, a bőrbugyel- láris, a járom, meg a guzsaly, a földet mérő kabola és a fa krumplitörő. Akkor járt elő­ször a megyei tanács épüle­tében (1981.), amikor ered­ményes pedagógiai tevékeny­ségéért „Kiváló munkáért” kitüntetésben részesítették. Birtokosa a Népfront-mun­káért kitüntetésnek is. — Bár nincs saját laká­som, nincs autóm, mégis gaz­dag embernek érzem maga­mat. Az én boldogságomat az jelentette és jelenti, hogy tudtam és még tudok dol­gozni. Aztán alaptermésze­tem, hogy én mindennek na­gyon tudok örülni: egy új lemeznek, egy kirándulás­nak a szegedi játékokra, egy jó előadásnak a nyíregyházi nyári egyetemen. Imádom a természetet, s tavasszal alig várom, hogy kibújjon a fű, pattanjon a rügy, a gyere­kekkel máris nyakunkba vesszük a rétet, a mezőt. Szent meggyőződésem ugyan­is, hogy a gyermekeket nem tanítani kell a hazaszeretet­re, a gyermekeknek meg kell mutatni a hazát, a szű- kebb hazát, hogy egy életre hozzá kötődjenek. Kormány Margit nek is tekinthető, nincs ben­ne semmi rendkívüli. Mint olyan sokan, ő is rengeteget dolgozott és dolgozik, jófor­mán nincs ideje magára sem. Mégis igaz, hogy bár abban is tipikus a sorsa, hogy egye­dül él, mégsem magányos. Mindennap, minden órában egy falu tisztelete, szeretete övezi. Angyal Sándor Arra kérem, ne nagyon ferdítse el a szavaimat, mert a fiúk engem lent az üzem­ben nagyon megborotvál­nak! Kezdjük akkor talán a be­mutatkozással! Horváth Sán­dor a nevem, a nyíregyházi gumigyár operatív üzemé­ben dolgozó Puskás Tivadar szocialista brigádjának va­gyok a vezetője, tizenhár­main vagyunk. Látom, fogal­ma sincs arról, mi is az az operatív üzem, de elmagya­rázom. A gyár sebészei Nyugodjon meg, senkit sem operálunk, furcsa is len­ne ebben az olajos ruhában, de ha már az orvosi hivatás került szóba, annyit elmond­hatok a szakmánkról, tulaj­donképpen mi vagyunk a gyár berendezéseinek bal­eseti sebészei. Villanyszere­lőkből, műszerészekből áll a csapat, s ha valahol hibát észlelnek, ha valahol sürgős beavatkozásra van szükség, nekünk kell loholni. Látja megint csörög a te­lefon, most sem sikerült „el­bújnom”. mindig megtalál­ják az embert. Igaz, be is jelentjük, hol lehet bennün­ket megtalálni. A padlóüzem vezetője keresett, az után ér­deklődött, mi van már a szálkaelhordó heveder mo­torjával, meddig keressük még a hibát! Pedig hát az idegeskedés, a kapkodás so­ha nem vezet jóra. Azt vi­szont megérti az ember, hogy mindenkinek a saját munká­ja a fontos, pláne ha zsebre megy a játék. De higgye el, nem csak erről van szó! Fél­reértés ne essék,'én sem ve­tem meg a pénzt, a másik sem, mert bolond ember aki megveti, de a becsületes em­ber megnézi, miért kapta. A jó szó ereje S ha már a pénznél tar­tunk, hadd jegyezzem meg: nagyot téved az a vezető, aki azt hiszi, csak a forint­tal lehet honorálni a kiemel­kedő munkát. A jó szó is sokat nyom a latban. Néz­zük meg például a szocialis­ta brigádmozgalmat. Tavaly a vállalat kiváló brigádja címet nyertük el, az idén az aranykoszorút szeretnénk el­érni. No a forintról! A múlt évben a kiváló címért pon­tosan 19 500, azaz fejenként ezerötszáz forintot kaptunk. Gondolja, ezért a három liláért hajtottunk egész év­ben? Sőt, volt olyan társunk, akinek még ennyi sem ju­tott, mert nálunk is divat a differenciált bérezés. Nem volt ebből harag, legfeljebb az idén majd jobban hajta­KM ÜNNEPI MELLÉKLET __ / Penyigei boldog ember

Next

/
Oldalképek
Tartalom