Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
3(11 HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. május 21. ^ EZERARCÚ SZABOLCSSZATMAR Város három faluból t------------------------------------------I I f I smerik a lekicsinylő mondást? „Ez a falu város” — pingálják az útszéli táblára az idegennek. Hát akkor mit írjanak ki, ha nem egy, hanem egyenest három falu összessége alkot egy várost? Ha tovább játszunk a gondolattal, akkor máris megszülethet a válasz': Vásárosna- ménynak kell állnia a táblán, ez a város jött létre falvak egyesítéséből, s büszke néhány éve elr.yert rangjára. Bízvást kérdezhetem a helybelitől, aki a vitkai városrészből a központ felé halad: tudja-e, hogy 65—70 évvel ezelőtt a benzinkút tájékán egyik vármegyéből i a másikba léphetett át? Szatmárból Beregbe. Milyen változások kellenek, hogy egy település várossá váljon? Főleg azon lehetne töprengeni sokat, minek kell változnia az emberek fejében, hogy immár városi polgároknak vallják magukat. Nem volna nehéz előszedni régi iratokat, könyveket, hogy listát készítsünk a megtett út egyes állomásairól, számba venni az építkezéseket, a településfejlesztés megannyi eredményét. Bocsássa meg nekem az olvasó, ha most nem ezt teszem. Jöjjön velem inkább egy sétára, beszélgessen helyettem is vá- sárosnaményiak tcal, itt születettekkel és beköltözőkkel, s kutassuk együtt, milyen ez a város? □ Valamikor 1944 őszén azért küldték fel a templomtoronyba a katonát, hogy messzire lásson, idejében szóljon, mikor jön az ellen. Tekintsünk le most mi .a toronyból, s nézzük az alattunk békésen elterülő tájat. Látjuk a leveleikkel ösz- szeborult fákat, közülük pi- roslanak ki a háztetők, s odébb, masszív tömbökben a Mező Imre körút emeletes házai sorakoznak. Átinteget a Tiszán a gergelyi templomtorony, a hídon éppen most poroszkál egy rakott szekér, miközben lent, a folyóparton, a tavaszi ár után visszahúzódó víz mögött csivitelő madár keresi magának a búvóhelyet. Fentről minden kicsi, szinte egy mozdulattal átölelhető a város, amelyben keveredik a régi és az új. Amott, egy udvar mélyén régen nem használt csűr időtől avitt deszkái feke- téllenek, emitt, az új játszótéren mint partra vetett nagy hal, egy hajócska pihen, amit az ifjak vontattak oda nagy lelkesedéssel, a kicsinyek örömére. Kevés füstcsík pásztázza az eget, a konyhákban délidőben felízzik a lábos alatt a láng. A föld alatt kígyózik a cső, s benne áramlik a gáz, amely a tüzet élteti, amely meleget ad. Még messzebb, a vasúton túl, gyár magaslik a homokdombok helyén. Erdők indultak útra valahol messze, mint hajdan a Tiszán, amikor faúsztatók eveztek le csendesen tutajaikkal, s a különben semmire sem való hulladékfát acélfogak tépik, morzsolják, gyanta ragasztja, prés tömöríti a masszát, hogy utóbb újra találkozzunk az átalakult fával — lakások belsejében, bútorok lapjában. A vasúton túl áll a major is. Nehéz traktorok kerekei gyúrják a földet, almafák gyökerei tapadnak meg, hogy pirosló arannyá változtassák a csillámló homokot, vagy éppen a cukorrépa mérgeszöldje hirdesse: aki keserves munkával kiszedi a gyökeret, az nemcsak másnak adja az édesítőt, a maga jelenét és jövőjét is megcukrozza. A vásárosnaményi honatya kétkezi ember. Nem különleges dolog nálunk, ha a parlamentben az képviseli a munkások érdekeit, aki maga is közéjük való. Az írógépgyárban karbantartó, de családi házak fűtésszerelésébe is besegít. — Hogy mi a bajom? Nem nyitják egymásra az emberek a kiskaput, alig ismerjük egymást. A ki nem mondott vád, a városi életforma rákfenéjét, az emberek elidegenedésének rémét hozza fel. Ahol ő lakik, a nem túl régen épített családi házak övezetében, még szokj a egymást a közelről és a távolról jött, a jobb megélhetés reményében a faluból a városba költözött ember. Már-már hajlok a szóra, hiszem a képviselő állítását, amikor eszembe jut a búcsúzásnál: alig kellett két telefon, egy a gyárba, egy a jó ismerősnek, máris mondták, legnagyobb valószínűséggel kinek a portáján találhatom meg Fodor Istvánt, aki a feleségének is meghagyta, ne zavarják, mert dolgozni szeretne. Menjünk egy házzal odébb! Csöppenjünk be a művelődés házába, s halljuk, miért fakad ki az igazgató: — Elfut a méreg, ha szombat délelőtt látom az itt csellengő srácokat! Nincs nekik családjuk, nincs kivel otthon maradniuk vagy együtt elmenniük? A ház stábja azon tanakodik, milyen programot kínáljanak a szabad időben megnövekedett hétvégen, hogy minél többen hozzájuk találjanak. Csakis olyan ötleteket várnak, amikor egyszerre jöhet kicsi és nagy. Egyébként hadd közöljünk egy számot, ami a népműveléssel foglalkozók körében joggal kelthet irigységet: a különböző klubok, kis csoportok, rendszeres foglalkozások révén több, mint ezren vannak, akik a művelődési háznak nem futó vendégei, hanem visszatérő látogatói. Minden hatodik-hetedik ember találkozhat az épületben. Ezek szerint megtaláltuk az igazit? Ez teszi a várost? Ha a műveltebb, az új iránt fogékony embert keressük, akkor feltétlen. De halgassuk a tanácsi vezető önkritikus szavait: — A már és a még mezsgyéjén vagyunk. A lakosság pedig a szolgáltatásokon méri le, hogy városban él vagy falusi környezetben. A néhány évvel ezelőtti jogi aktus csak lehetőséget adott. A tartalmat tőlünk, egymástól kérhetjük számon. Elővehetjük a száraz statisztikát is. Épültek az új üzemek, az ipartelepek száma 14-et tesz ki, a foglalkoztatottak ötezres száma arra mutat, hogy nem csak helyből, a környékről is járnak be emberek, akik a pénzük egy részét is itt költik el. A félszáznyi bolt az országos átlagtól magasabb forgalmat könyvelhet magáénak, ha az egy lakosra jutó fogyasztást nézzük. „A beregi táj természetes központja” — szól a meghatározás. Vagyis ezért lett város? A központi szerep minden bizonnyal megteremtette a lehetőséget □ Mégis tegyünk egy kis kitérőt a számok birodalmába. Nem árt tudni, hogy az 1920-as népszámlálás idejéről négy község adatait kellene összeadni, hogy tudjuk, a mai város elődjében mennyien éltek. Eszerint Ugornyának 520, Gergedyi- nek 965, Vitkának 1641, Vá- sárosnaménynak 2393 lakója volt. Ez így, összesen sem tesz ki annyit, mint egy jókora alföldi község lélekszá- ma. Ugorjunk egy nagyot vegyük elő az 1957-es adatokat: a peremterületek alig növekedtek, hiszen Gergelyiugornya Í594, Vitka 1783 embert mondhatott magáénak, Vásárosnaményban L majd másfélszeres lett a í lakosság, elérte a 3515 főt. Az 1980-as népszámlálási P adatok szerint a város lakónépessége 8650 volt Növekvő kisváros. A szá- I mok alapján az első tapasz- íj tálát ez. A növekedés még nem lehet egyedüli fok- j .mérő. Kőszeg példája jut eszembe, a főtér évszázados emeletes házaival. — Hogy is mondjam — ' forgatja magában a szava- I kát az ifjúsági vezető. — Nem hinném, hogy szívesen mennék el innen. Itt vannak ‘] a barátaim, az ismerőseim, idekötnek az élmények, a Tisza-part, minden, minden. — Hova mennék és mi- ä nek? — kérdezi a középkorú ] munkás. — Dolgozni másutt . is ugyanígy kell, lakni is le- J hetne másutt, élni viszont csak itt tudok. — Nem hallotta még? Az idős fát nem lehet átültetni — adja a magyarázatot a magányos nénike, akinek gyermekei rég elköltöztek. F ejet hajtok a három korosztály érvei előtt. Közben jut eszembe, hogy a vitkai városrészen bedeszkázott ablakokat láttam. Gaz veri fel a portát, mert kihalt a gazda. A Ti- ; sza túlpartján töpörödik a 1 vályogházikó, mellette betonalapon hegyei az új ház, pucolatlan vörös téglái hir- j detik, hogy érdemes épít- \ kezni. A városközpontban gyors telekkialakítással, az építkezések mindenfajta támogatásával segítik a lakásra várókat /.lányi Bolond Vásárosnamény — városkép. (Fotó: Jávor László)
