Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

1983. május 21. Elfelejtett szavak ■HMHaaNHnEOB Láttál-e már szekeret, kisfiam? Olyat, amit két lő húz. — Persze, hogy láttam. Amikor a kocsihajtóversenyt közvetítették a tévében. Tudod, amelyiken a Fiiiöp her­ceg is díjat nyert. — Hát a lámpagyújtás tudod-e mit jelent? — Amikor a partvis nyelével felkapcsolom a villanyt a fürdőszobában. Rég elfelejtett szavak után kutatok. Amik talán már semmit nem jelentenek a ma gyermekének. Lőcs — mond­ja mezítlábaskori pajtásom, akivel legalább huszonöt éve nem találkoztam, — istráng — mondom én. És a farhám mire kellett? — Azzal fékez­te a ló a szekeret, ha egyedül volt. — Bizony, mert a kétlo- vas szekérnél ott volt féke­zésre a rúdlánc. Azt hogy is hívták? — Látod, már én sem tudom. — Mit kellett csinálni a maradék vízzel, amit a ló a vödörben ha­gyott? — Rá kellett önteni a ke­rékagyra, hogy ki ne szárad­jon. szekrény tetejéről, a múltkor sikerült ötös belet szerezni, s petróleum is van itthon, mo­tormosáshoz. Meggyújtom a kis lángot, lehúzom, ráteszem az üveget, s valami régen, nagyon régen látott meleg fény önti el a szobát. — Büdös — mondja a kis­fiam, és duzzogva kotorászik játékai között. Tudom, hogy a Petrocellire gondol, amit ma nem tudunk megnézni. Feleségem a mosógép miatt zsörtölődik, hogy ott a sok ruha a vízben, s mégjobban beleázik a piszok. — Hej te cseh vitéz, te cseh vitéz, aki Toldi vasmar­kába adtad a kezed! Hová tűntél az időben? zöldhagymát eszünk hozzá. A “tűz ropog, száraz akácfát tet­tünk rá, s fiam, majszolva a szalonnás kenyeret, csönde­sen megjegyzi. — Anyu, de jó, hogy paraszt voltál vala­mikor. Most mit csinálnánk ebben a házban? Pedig már ez a ház sem a régi. A kemencét lebontot­ták a szobából, palára cserél­ték a régi nádtetőt, s az is­tálló üres. „Piros”, a hajdan- ,volt kezes tehén „lakta” vala­mikor, most lomtár, régi szer­számok rozsdásodnak benne, s egy lóhoz való eke. A falu­ban korszerű „tejkombinát” van, gumitömlőkön megy a fejőgéptől a tej, s felül a mestergerenda alatt, karvas­tag üvegcsőben bugyborog to­vább. Gyerekeim ámulva né­zik. — Így készül a tej? — Ké­szül? — gondolom én, mert még emlékszem Pirosra, „akire” itt egyetlen tehén sem hasonlít. Egyformán szo­morúak — majdnem azt ír­tam, hogy szótlanok. Fülük­ben műanyaglap libeg, rajta számok. Evőgépek — mondja a kis­fiam —, és közben adják a tejet. A nyitott ablakon behal­latszik egy rendetlenül já­ró motor asztmás hörgése, majd pukkan egy nagyot, s elhallgat. A szomszéd szereli a kocsiját. Mi itt bent már egy másik világban élünk, döcög velünk a régi szekér a macskaköves Tokaji úton, a Királytelki szőlők felé, Jóska bácsi ül elöl a bakon, s mi a kasfarban dinnyét majszo­lunk. Kisfiam tágranyílt szemmel fülel, s egy szót sem ért. Törökül beszélünk neki. Árkot ásnak valahol a kö­zelben, s a kotró elvágott egy vezetéket. Onnan tudtuk meg, hogy leállt a mosógép. Nézem az automatát, rend­ben. Kicsavarom a dugós biz­tosítékokat, semmi bajuk. Akkor jutott eszembe az árok, mert kis hazánkban ritkán fordul elő, hogy ha valahol árkot ásnak, el ne vágjanak valamit. Ügy is van. — Tu­dunk róla — mondja a TI- TÁSZ a telefonba. Elindul­tunk megjavítani. Aikonyodik. Egy ilyen ja­vítás nem egy-két óra, elő kell venni a lámpát. Szép barna porcelánlámpa, vala­mikor a mennyezeten füg­gött, és súlyzó ellenében le­hetett lehúzni, ha meg akar­tuk gyújtani. Télen korán sö­tétedett, mire a tyúkok elül­tek, mi is előkerültünk a ród- lizásból, csavargásból, s leül­tünk a sparherd elé a kis- sámlira, hogy "• egmeleged- jünk. A tűz p; ugott, fénye kivilágított a két lyukon, ami olyan volt mint két villogó szem. (Orra is volt a tűzhely ajtajának: a nagy porcelán­gomb, amivel kinyitottuk. Nagyapám az asztalnál ült, előtte fél üveg kadarka, nagy­anyám a fásládán bóbiskolt, s időnként fölneszeit, hogy te­gyen a tűzre. — Hát a Toldit tudjátok-e, suhancok? Megmelegedtünk már, s lángot leső szemünk körül ott felhőzött az álom, amikor el­kezdte mondani nagyapám: Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről lobog­va, tenger pusztaságon...” S lobogott valóban. Ott táncol­tak a fénykarikák a padlón, s a meszelt fagerendás mennyezeten. Nagyapám vé­gig tudta a Toldit. A nagyvá­radi iskolában, hajdan csak az első éneket kellett megta­nulni, de ő ann; .szór elolvas­ta, hogy megtanulta végig, s mondta nekünk esténként, így ismertem meg Arany bal­ladáit is, lámpagyújtás előtt. Máig fülembe cseng a ..hűs cseppet hű csehem”, és a „Kont, a kemény vitéz”. Leveszem hát a lámpát a Falura mentünk a múltkor, feleségem szüleihez, mint a ki­rándulók. Két napja állt el az eső, s a Tisza ártéri öntéstalaj minden lépésnél leszedte gyerekeim lábáról a divatos félcipőt, s a fűzött sarut. Gu­micsizma kell ilyenkor ide, de ki tart ma már városi laká­sában gumicsizmát. Legfel­jebb a horgászok. Azok is zöl­det, s derékig érőt. Az öre­gek nem voltak otthon, el­mentek valamelyik asszony­lányukhoz Szőllősre, Abád- szalókra, ki tudja? Fáradtak voltunk az utazástól, s a ko­ránkeléstől. Hol lehet a kulcs? Valamikor itt nem zárták kulcsra az ajtót ak­kor se, ha hosszabb időre mentek. Bözsi néni nézett át naponta többször is a szom­szédból, krumplit főzött a malacnak, répalevelet vágott a kacsáknak, s ha végzett be­hajtotta a pitvarajtót. Bözsi néni már nem lakik a falu­ban, felment a fiához Pestre, s most valahol a Lágymá­nyosi lakótelepen ül, egy ha­todik emeleti erkélyen, s a kacsákra gondol, ámit egy kopasznyakú öreg kotló köl­tött ki a kemencesutban, s mire kitavaszodott, úgy gu­rultak az árokpart füvén, mint kis sárga, pihés görön­gyöké De hol lehet a kulcs? Mert el nem vitték, az biztos. Fel­tapogatunk a gerendára, nincs. A góré ajtaja nyitva, s belül van egy nagy szeg. Azon sincs. Végül apósom rég nem használt gulyásrta- risznyájában leljük meg, a tengerimozsoló fölött. — Ak­kor hát, mintha itthon len­nénk, — mondja a felesé­gem. — Apríts fát, gyűjtést is csinálj, én meg valami újsá­got keresek. — Olvasni akarunk? — kérdi a kisfiam. — Nem. Begyújtani. A paradicsomot már elpa- lántálták a kertben, s a tor­mának akkora levele van, mint két tenyér. A sárgaré­pának, petrezselyemnek még cérnavékony a gyökere, te­hát szalonnát sütünk, és Kiscsirkék kelnek a tojás­ból. Mozog, billeg a szalmán a tojás, majd egy belülről jö­vő csőrütéstől hálósán meg­repedezik. Állunk a születés nagy misztériuma előtt, s nincs egy szavunk se. Most már egy másik is mozog, fi­am szájára teszi ujját, s le­guggol a meleg kosár fölé. Valahol lökhajtásos repülő- gépeS^zúgnak, atomreaktor épül, olaj buzog a tengerek­be, itt most a harmadik to­jás is megreped, és már bil­leg, mozog a negyedik is. A legelőször kikelt kis nedves pehelygubanc mozgatja szár­nyait. — Repülni akar. Látod? Pedig még meg se száradt. Végre megjön az áram. Felbúg a bekapcsolva hagyott mosógép, s a tévé elkezd hu­nyorogni. A Petrocellinek már vége, ma sem tudtuk meg, felépült-e végre a há­zuk a sivatagban, vagy még mindig a lakókocsiban lak­nak. Elfújom a lámpát, s mintha a múltat fújnám el vele. Va­lami fontosat, ami többé már nem jön vissza. Gazdago­dunk. Egy áramszünet már gondot okoz. Kiolvadt a hús a mélyhűtőben. Nem tudtunk megfőzni egy teát, mert a villanytűzhelyet nem lehet újságpapírral, s vékonyra vá­gott akácgallyakkal begyúj­tani. Rég elfelejtett szavak után kutatok, amik talán már semmit sem jelentenek a ma gyerekének. Kurbli — mondom, s eszembe jut M. doktor bácsi, aki először vett autót Nyíregyházán, a hábo­rú után. Küllős kereke volt, mint a biciklinek, és nagyon furcsán nézett ki felhúzhatós fekete ponyvatetejével, de ment, pöfögött a sárga kera- mitköves Debreceni utcán, s kipufogójából füstkarikákat eregetett. A városban már nehéz parkolóhelyet találni. Gyere, hazaviszlek — mond­ja a kollégám —, s úgy for­dítja el a sluszkulcsot, ahogy Jóska bácsi mondta valami­kor: gyí te! — Láttál-e már szekeret, kisfiam? Én most láttam egyet. Fent a Tiszaháton. Igazi fűzfakosaras szekér volt. Ügy röpültünk el mellette a kis Fiattal, hogy szinte állva maradt. Röpüljünk is, hiszen az élet se áll meg. ■ i / — Csak azokat a régi szavakat nem kéne elfelejteni. Mester Attila A főszolgabíró naplója A megyei levéltár új szerzeményei 1982-ben Budapesten, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum aulájában a közelmúltban nagyszabású kiállítás mutat­ta be a magyarországi köz- gyűjtemények új szerzemé­nyeit, az 1982-ben vásárolt vagy ajándékba kapott mű­velődési értékeket. A sláger az Országos Széchényi Könyv­tár tulajdonába került „Óma­gyar Mária-siralom”. Az első fennmaradt magyar vers, a XIII. század második feléből származó lejegyzésben. A Magyar Országos Levél­tár kiállított négy oklevelének a keltezés előzi csak meg an­nak a 2 oklevélnek a dátumát, amelyet az országos bíráló bizottság a Szabolcs-Szatmár megyei Levéltár 1982. évi új szerzeményeiből a kiállítás anyagába beválasztott, me­gyei levéltárunktól kölcsön­kért, majd restaurálás után üvegtárolóban az „Ómagyar Mária-siralom” közelében he­lyezett el. Miről vallanak ezek az ok­levélként kiadott adomány­levelek? Az egyik, melyet Kérésén kelteztek 1690. ok­tóber 1-én Kercsy Sándor és Ormos Ferenc bizonyságleve­le a Szabolcs megyei Gyula­háza nevű faluban, illetve a Bereg megyei Tákos nevű faluban lévő jobbágytelkek cseréjéről. A másik adomány­levél Zemplén-Agáidon 1697. február 20-án íródott. Keme- csei Györgyné Kálnási Kata záloglevele arról, hogy a Zemplén-Agárdon lakó Fe­kete György johbágyát „fiai­val, telkével, erdejével, me­zeivel, kaszáló, szántó földei­vel és minden ezekhez tarto­zókkal” 150 forintért átadja bátyjának. Nem került ugyan kiállí­tásra, mégis jelentős az az 1657-ben keltezett, bár alá­írással és pecséttel nem hite­lesített bizonyságlevél, amely­ben Nyakas György Szabolcs megye alispánja Kércsey csa­lád vagyonmegosztásáról tu­dósít. A Leleszi konvent (ok­levelek kiadásának hiteles he. lye) 1667-ben keltezte azt a bizonyságlevelet, amelyben a kistárkányi Borbély Zsigmond hitvese őt bízta meg minden egyházi és világi törvényszék előtt peres ügyeinek intézésé­vel. Báthori Zsigmond erdé­lyi vajda nagyszebeni Csip János kérésére — iránta ta­núsított hűségének bizonysá­gául — a Bihar megyei Nagy­sebesen lévő ősi és vásárolt birtokában megerősíti. Ez a pergamen oklevél Báthory Zsigmond saját kezű aláírá­sával és a befűzött viaszpe­csétjével 1590. október 10-én készült Gyulafehérváron. Van még az új szerzemények kö­zött Mária Terézia parancsa, nyolcvanöt tyukodi kisnemes kérelme a Tyúkod és Ura községek határvitájának el­döntésére, egyboglyás kaszáló elzálogosítása Tyúkod köz­ségben a XVIII. század végé­ről és a XIX. század legelejé­ről. Kalandos úton került visz- sza, és most már levéltári tu­lajdonba az Olchváry Pál 2 vaskos kötetből álló, kézírás­sal készített, 1922—1938 kö­zötti időt magába foglaló naplója. A dadai-felső járás (Gáva székhellyel) volt fő­szolgabírójának krónikaszerű leírása, amit az események­kel egy időben jegyzett le, személyének, úri osztályának vallomása, s nemegyszer hi­teles korkép az ellenforra­dalmi rendszer hatalomra ju­tásának helyi dolgairól, az úri praktika cselfogásairól, a fa­lusi dzsentri életmód sokszor emlegetett valóságáról. „Je­lentősen tartunk a bolseviz- mustól, igyekszünk az óvin­tézkedéseket megtenni. A kommunizmus és az integri­tás kérdése sokunkat egy tá­borba tömörít.” A főszolga­bíró természetesen itt a kom­munizmus elleni harcra tö- mörülőkre gondolt. „Nyíregy­házán szombaton (1922), janu­ár 7-én tisztiértekezleten a zsoldos hadsereg szervezése ügyében” tárgyaltak. „A bir­tokosoknak soha nem volt annyi pénze, mint most. Hja! Kisgazda uralom van, de so­ká ez sem tarthat, mert a nyomorgó középosztály előbb- utóbb a többit is maga után rántja”. A történész a legszíveseb­ben a kétkötetes napló min­den sorát az olvasó elé tárná, mert a két világháború kö­zötti magyar valóságról olyan képet kaphatna, amire álmában sem gondolna az ember. Amikor a főszolgabí­ró a papírnak, naplójának vallott, amikor úgy gondolta, hogy azt senki sem látja, ki merte mondani az igazat az osztályelnyomás hivatali zsák­utcáiról. Mosonmagyaróvár­ról került vissza a helytörté­neti szempontból értékes ajándék, a háború után me­nekülő volt hivatalnok úgy látszik az országhatárnál megrekedt, még szerencse, hogy naplója nem esett esz­telen menekülésének martalé­kává. Gyarmathy Zsigmond A kemecsei patika története Hozzászólás két újságcikkhez A Kelet-Magyarország 1983. április 24-i szombati kiadá­sában a kemecsei gyógyszer- tárról két újságcikk is nap­világot látott. Az elsőben megismerhettük a patika ve­zetőjét Szikszay Lászlót, va­lamint epebántalmakra készí­tett hatásos gyógyborát. A második rövid, de annál több fotómelléklettel ellátott írásból villanásnyi képet kap­hattunk a patika múltjáról és tárgyi emlékeiről. A 136 éve, 1847-ben eredetileg Bogdány községben létesített „Kígyó” elnevezésű gyógyszertár tör­ténetével érdemes bővebben foglalkozni, mert megnyitását nem mindennapi események előzték meg. Szabolcs vármegye nemesi közgyűlése 1847-ben két pa­tika nyitásának kérelmét tárgyalta, mégpedig a tiszalö- ki Valkó Sámuel, valamint a bogdányi Kohány András gyógyszerészét. „A közgyű­lés meggyőződve a községek­ben felállítandó gyógyszertá­rak szükségességéről, kinyitá­sa előtt egészségre ügyelő küldöttségünk alkalmi meg­vizsgálására bizottságot jelölt ki”, melynek megtörténte után — „főfelügyelése gya­korlása végett”, értesítette a helytartó tanácsot. A felterjesztésre 1847. ápri­lis 13-án válaszolt a helytar­tó tanács... „Címzett ura- ságtok figyelmeztetnek, hogy az 1827. évi december 24/32 747. sz. alatt kelt és ország szerte köröztetett szabályren­deletnél fogva, a gyógyszer- tárak felállítása csupán ezen csak királyi helytartótanács előleges engedelme mellett eszközölhető ..., ezennel meghagyatik, hogy felfüg­gesztvén általuk önkényesen megengedett gyógyszertárak felnyitását... a vonatkozó iratokat minnél előbb ide felterjeszteni szíveskedje­nek.” A reformkor lázában égő vármegye felháborodással fo­gadta önkormányzatának megsértését. A válasz megér­kezését követően a közgyűlés jegyzőkönyvbe foglalta, hogy „ ... e megye nemesei ragasz­kodván azon jussukhoz, mely szerint bárhol szükségesnek látjuk, felsőbb jóváhagyás nélkül engedelmet adhas­sunk ..., a Magyar Királyi Helytartó Tanácsnak eddig azon jogát ismerjük, hogy a gyógyszertárakra legfőbb fel- ügyelést gyakorolhassa ..., az iratok felterjesztésének csak a szükség kívánatára teszünk eleget” (1847. június 14.). A megyének ez a magatar­tása, feliratának stílusa nyílt lázadás volt a helytartó ta­nács ellen, melyre a válasz nem is késett. A Szent Mi­hály havának 28-ra összehí­vott helytartói ülés a követ­kező levelet küldte Budáról Káliéba a megyei közgyűlés­nek : „ ... Tiszalökön és Bog- dányban felállítandó gyógy­szertárak ügyében ..., cím­zett Uraságtoknak válaszolta - tik, hogy ..., azon balnézete­ik, melyeknél fogva az újon­nan felállítandó gyógyszertá­rak irányában magoknak jo- kot követelnek — mint leg­felsőbb, de innen és ismétel­ten rendeletekbe ütköző és rendőrségi tekintetben láza­dóknak tekintendők, — soha és semmiképp helyeslést nem nyerhet...” Az erélyes hangnem azon­ban csak a tekintély óvását célozta. A gyógyszertárak alapításának szükségességét mégis csak jobban ismerték a megyei helyi hatóságok, mint a fővárosban működő hivatalnokok, akiket ráadá­sul olykor Ausztriából ren­deltek Budára. „ ... A Jelen két esetben — írta a helytar­tó tanács — egyedül a megye tekintélyének fenntartása szempontjából ezen önkényte- sen felállított s fentebb ne­vezett két gyógyszertárnak; megmaradása ezen Királyi Helytartó Tanács részéről nem elleneztetik ...” Győzött tehát a vármegye nemesi közgyűlése, és Kohá- nyi András gyógyszerész 1847-ben megnyithatta gyógy­szertárát Bogdányban. Hogy meddig volt birtokában a patika? Ez a korabeli nyil­vántartások hiányossága mi­att nem követhető pontosan. Az 1849-ben végzett Oester- reische Zeitschrift für Phar- macie (Wien, 1849. 24. számá­ban) tulajdonosnak még Kohányi Andrást, majd tíz év elmúltával következő ösz- szeírás már Liszt Józsefet említi, kitől a Kelemen csa­lád vásárolta meg a gyógy­szertár tulajdonjogát. 1894-ben Kelemen Kons­tantin gyógyszerész bead­vánnyal fordult a megye ne­mesi közgyűléséhez, melyben kérte bogdányi gyógyszertá­rának Kemecse községbe való áthelyezését. (Valószínűleg anyagi okok kényszerítették erre!) Erre az engedélyt nemcsak, hogy megkapta, ha­nem egyben Bogdány község­ben ún. „fiók patikát” nyit­hatott. A Kelemen családnak 1921-ig volt tulajdonában a gyógyszertár, Gergelyffy Mi- hálynénak 1928-ig, aki után — az 1983. április 24-i cikk­ben hibásan írt (első tulajdo­nosként említett — Mikecz Zoltán gyógyszerész birtoká­ban volt, az 1950-ben bekö­vetkezett szocialista tulaj dón- bavételig. Az 1894-től „fiók gyógy­szertárként” üzemelő bogdá­nyi gyógyszertárat 1909-ben Ruzsics István gyógyszerész vásárolta meg és „anyásítot- ta”, vagyis hatóságilag önálló patikává nyilváníttatta. Ez egyben azzal is járt, hogy a gyógyszertár korábbi „Kígyó” elnevezése megváltozott „Is­teni Gondviselésére. A gyógyszerészet szakma­történetéhez tartozik az is, ihogy a riportban közölt régi edényekről és eszközökről ké­szült felvételek elkészítését nem csupán a gyógyszertár 136 éves múltja és emlékei tették lehetővé, hanem a pa­tika vezetőjének, Szikszay Lászlónak azon leletmentése, mely ezeket a tárgyakat meg­óvta a pusztulástól. If j. Menner Ödön KM HÉTVÉGI melléklet —L T O ü O—4 'E-T ft- ü-i—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom