Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
(Lengyel Gyula grafikája) Kulcsár Attila: A Mesterek köszöntése A kéz emlékezete szerszám kék körmösökkel büntetett Kalapács tanár úr először mikor feladta a szeget Pajkos deszkák görcsöt tréfáltak a mélység szédült félszeket de Gyalu mester oktatott s Állványzat úr ölébe vett. Amíg a csőfogó a vállal s a fángli-nyél marokkal edzett vad eszközök kézhez szokatva a dolgukból tenyérből ettek. Végül is mind háziasodott megszelidült kígyó az áram perfekt beszél a szerszám s a kéz az anyagok hangzavarában. A tétova mozdulatokból mesterfogássá úgy lett a tett ahogy a durva kőtörő ős kés-pattintóvá ügyesedett. A Globus esztergált golyóbis a munkától mind mívesebb föl mesterek a hivatással ki-ki tegyen rá kézjegyet. A kéz emlékezete szerszám a Föld lehetne műremek — kontárság nélkül — életnyi vizsgán: vizsgázzatok jól MESTEREK. FÁK. (Németh Miklós grafikája) Szabó Lőrinc: A költő és a földiek (RfiSZLET) Hasznos es6t hoz a nyári vihar, hasznos munkát végeznek a nagy vas-állatok is, melyeket a számító ész dob a világ sínéire, de becstelen kufár a szó, mely csak a léha önzésnek hízeleg, és haszontalan gyermek a szellem, ha testtelen káprázatok szépségei felé mutat s csak a szórakozást nemesíti. Legyen a költő hasznos akarat. Tisztelegjen a kéz előtt, mely az élet ős igényeit elégíti ki termékeivel s mint a hétköznapok istene mindennap újra megteremti a lét föltételeit: ez a kéz, a munka millió keze, szent, szent, szent, tisztelegjen előtte a költő, s célja legyen a maga munkáját testvérként e millió kéz munkája mellé állítani. Georg W. Pijet: Történetek Marxról A FÉRFI A trieri gimnázium érettségi ünnepsége után, mikor hozzátartozóik és barátaik köszöntötték a végzősöket, a huszonegy esztendős Jenny von Westphalen odalépett egykori gyermekkori játszópajtásához, s a maga sajátosan hűvös modorában, visszafogott hangon gratulált neki. — Egyébként holnap estélyt adunk Edgar iskolai tanulmányainak befejezése alkalmából — tette hozzá végül. — És az ön tiszteletére is... < • — Miért nem tegez, mint azelőtt? — kérdezte Marx meglepetten. — Már nem tehetem. Férfi lett önből, Kari — válaszolta Jenny. — Én még nem érzem. — De én már igen! — felelte Jenny, s gyorsan visszalépett fivére, Edgar mellé. ÉRTÉKTÖBBLET Ezernyolcszázhatvanöt téli hónapjaiban, mikor Marxot házhoz kötötte betegsége, meglátogatta egy fiatalember, Paul Lafargue, akit Marx már Párizsból ismert. A heves proudhonista esküdött mestere korlátolt gazdasági tanítására, és ezért Marxszal ezen a napon vitába keveredett, amelyet még sok elkövetkező napon át folytatott vele. Marxra az ifjú — egyébként kubai ősök unokája — fess, idegenszerű külseje és társalgási készsége sokkal kevésbé hatott, mint az ilyesmi iránt fogékony lányaira. Amíg Lafargue Marx számára csupán érdekes partner és végeredményben egy okítandó diák volt, aki szívesen hagyta magát bevezetni A tőkébe, addig Lafargue egyre feltűnőbben szemezett Laurával, és a házban valameny- nyien — Marx kivételével — hamarosan észrevették kettejük néma egyetértését. Mikor a háziak végül elérkezettnek látták az időt, hogy a családfőt beavassák Lafargue új szerepébe, Marx elképedve csapott a homlokára: — És én, szamár még azt képzeltem, hogy miattam kuksol itt minden este olyan derekasan! — Azért nem volt hiábavaló a dolog — válaszolta Lafargue. — Úgy mellesleg sokat tanultam a kapitalizmus gazdaságáról is. — De az értéktöbbletet most magának sajátítja ki — felelte Marx. BORRAVALÓ EGY HALÁLOS ÍTÉLETÉRT Marx rabja volt a szivarjának. A legszörnyűbb gazbót készült szivart is megvette, ha keveset kellett érte fizetni. Egy nap olyan fajta került a piacra, amely dobozonként másfél shillinggel vo.t olcsóbb. Marx lecsapott rá, s attól kezdve még többet dohányzott. mint. azelőtt. Környezetét, mely ezt nem látta szívesen, kioktatta, hogy ha egy dobozon másfél shillinget spórol, akkor kettőn a dupláját takarítja meg. Ha ilyen tréfás dolgokat írt volna fő művében, A tőkében is, akkor a polgárság bizonyára hozzájárult volna ahhoz, hogy a könyv minél kelendőbb legyen. A burzsoázia azonban egcszen helyesen azt mondta magában, hogy az ügye csak addig fog virágozni, amíg senki sem látja át annak igazi lényegét. Minthogy most Marx fehéren, feketén félté azokat a törvényeket, amelyek szerint a kapitalista kizsákmányolás funkcionál, a fcu> ázia már az első kötetei. n akarta megvenni. A kia< is csupán borravalót adott az óriási munkáért. Marx megérte! ezt és azt mondta: — Most tulajd ppen az a kérdés, hogy az • mber elvárhatja-e a burzsoáziától, hogy normálisan f essen halálos ítélete megfogalmazásáért. Darvas József: Viharsarki május (Részlet A legnagyobb magyar falu című regényből) □ képzetlen földmunkástömegek eleinte természetesen csak ösztönösen vallották magukénak a szocializmusnak nem is a tanítását, hanem inkább a hitét. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1891. május 1-i orosházi tüntetés ünnepi zászlajára még a polgári forradalom jelszavát — Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — írták. Az ideológiai képzetlenség azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a zászló védelmében vérüket is áldozzák... Ezzel a vérbe fullasztott tüntetéssel azért is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak, amelynek sok halott, sebesült és sok súlyos börtönbüntetés a mérlege ... A véres dátumra vonatkozólag megpróbáltam falumban olyan embereket találni és megszólaltatni, akik szemtanúi, esetleg talán résztvevői is voltak a felvonulásnak, amelyet csendőrsortűz gyászos szimfóniája rekesztett be. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből: kit a világháború négyéves járványa vitt el, kit a hivatalosan természetesnek mondott, de sorsosaimnál nyomorúság képében korán ottkísértő halál. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves serdülő lány volt még akkor —, de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ö csak any- nyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek, és végigszaladt a hír a tanyák között: visszajött Kossuth Lajos, igazságot tenni a szegényeknek... Szabó József „kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát: — Hát biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenöt éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenöt éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen tedd ide, tedd oda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel. De már átadtam a helyem a fiataloknak, mert én, tőlem telhetőén, megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni sem merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Az a dolog meg úgy történt, hogy az asz- szonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tiz óra felé újra visszajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesz- szük be, glkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk rrp befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbotránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Ütközben nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész uccát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, mikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én intézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez: — Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg.:. — Az ördög menjen az ördögbe!... — Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza! __ Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hir terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mind jobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak a leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehetett látni. Ügy két óra tájban aztán hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokára hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegén, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. H katonák nem is sebesítettek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és föl vágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékutcákba menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon és végigvágott, ha nem kotród- tak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót, és fölszenteltük. Most is ott van még a földmíve- lő egylet tulajdonában. így mondta el Szabó József a tüntetés történetét. KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. május 1.
