Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
CSAK A MUNKA O ilágszerte a munkát, az élet anyját, az életet adó, teremtő munkát ünnepli ma a négymilliárdos emberiség munkából élő nagy többsége. Állatni rangra emelt ünnepként a munkások államaiban, a szocialista országokban; másutt szolidabb keretek között, de féltve őrzött hagyományként; ismét másutt pedig, a földkerekség sötétebb zugaiban, csak betiltva, titokban, vagy harcos demonstrációként. Ám akár így, akár úgy, május elseje a világ munkásainak, dolgozóinak hatalmas, nemzetközi méretű összefogását fejezi ki; összetartozásunkat tekintet nélkül bőrszínre és politikai szín- árnyalatra, világnézetre vagy műszaki-gazdasági fejlettség színvonalára. Sokszínű, egész bolygónkat behálózó jelképes felvonulás ez a mai ünnep: szimbolikus kézfogás; szövetkezés a munka becsületének kivívására vagy erősítésére, s ami ettől elválaszthatatlan, mert legfőbb elemi feltétele: a béke megvédése. Hol a helyünk nekünk, magyar dolgozóknak — munkásoknak, mezőgazdasági szövetkezetieknek, értelmiségieknek — ebben a világot átfogó jelképes felvonulásban? Hová sorolhatunk be; mit tudunk felmutatni? Mivel tudunk hozzájárulni a közös ügyhöz; milyen sajátos színárnyalatokkal gazdagíthatjuk e májusi színpompát? Egyáltalán: van-e jogosultságunk ünnepelni a munkát, amikor hétköznapjainkon folyvást azzal a gonddal kell küszködnünk, hogy munkánk — legalábbis a lehetőségekhez és kívánalmakhoz, a világ és a magunk szabta követelményekhez képest — nem elég jó, hatékony, eredményes? Nos, mindennek ellenére azért van mit felmutatnunk. Történelmi távlatokban gondolkodva, persze. Hivalkodás nélkül, szerényen, de önérzettel mutathatjuk meg a világnak, hogy ez a valaha gazdaságilag-társa- dalmilag oly elmaradott ország, mióta sorsának irányítását maga a munkásosztály, maga a dolgozó nép vette kezébe, gazdaságilag is legalábbis jó közepesen fejlett országgá verekedte fel magát. Mindenesetre magasabb szintre, mint a vele azonos mélypontról, azonos történelmi elmaradottság tehertételeivel induló, de tőkés •társadalmi viszonyok keretei közt megmaradt, kapitalista úton járó országok többsége. Munkánkkal — csak a munkánkkal — évtizedünk küszöbéig olyan életszínvonalat sikerült elérnünk, amely a leggazdagabb, a gazdaságilag legfejlettebb tőkés társadalmak mércéjével mérve sem lebecsülendő; beleértve ebbe az életszínvonalba természetesen nemcsak a fogyasztást, hanem a létbiztonságot s az élet minőségének más meghatározó tényezőit is. Roppant gondjainkat elismerve sem kell szégyellnünk, sőt, igen nagy eredményként mutathatjuk fel, hogy szocialista népgazdaságunk talpon tudott maradni az utóbbi négy ■év világgazdasági viharaiban is, amikor pedig gyengén vagy közepesen fejlett, sőt, nálunk fejlettebb nemzet- gazdaságok rendültek meg. Egy olyan világban, amelyben államok sora kénytelen csődöt, fizetésképtelenséget jelenteni; amelyben a népesség nagyobb részének életnívója romlott le zuhanásszerűen; amelyben munkanélküliek tízmilliói érzik bőrükön — a munka megbecsülése helyett — a munka értékének megalázó devalválódását; egy ilyen világban mi tiszta lelkiismerettel nézhetünk szembe magunkkal a munka ünnepén. Tiszta lelkiismerettel — dea legkevésbé sem önelégültséggel, megnyugvással. A magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép marxista-leninista pártja, társadalmunk vezető ereje látszatra szerény, valójában csak nagyon kemény munkával elérhető célt tűzött ki évtizedünk küszöbén, XII. kongresszusán: az elért eredmények megvédésének és a későbbi továbblépés megalapozásának programját. Ezt az irányvonalat erősítette meg néhány napja a párt Központi Bizottságának — a két kongresszus közötti „félidős" — határozata. Imponáló erőt és magabiztosságot sugárzó tény, hogy az eddigi tapasztalatok nem kényszerítenek bennünket az irány, a határozatok módosítására, a VI. ötéves terv megváltoztatására. Ugyanakkor hallatlan erőfeszítésekre van szükség, az eddiginél is komolyabb munkára ahhoz, hogy ezt az egész népünk által egyetértéssel elfogadott irányt tartani, feladatainkat — kivált az ideieket — teljesítem képesek legyünk. A munka ünneplésére csak hétköznapi szívós cselekedetek eredménye, munkánk hatékonyabbá tétele jogosíthat lel bennünket. A kor, amelyben élünk, s amely apáink-nagyapáink nemzedékének a májusi zászlók alá sorakoztatásával kezdődött: a munkásmozgalommal — az emberi történelem legnagyobb változásainak kora. S a legvégletesebb válaszutak, alternatívák elé állítja az emberiséget. A tőke uralma — vagy a munka uralkodása? Ez a két társadalmi rendszer fő kérdése. Amihez rögtön a második, nem kevésbé sorsdöntő járul. A munkában — a munka hatékonyságának, termelékenységének, eredményességének versenypályáján — dől el, bármily hosz- szú távon is, a küzdelem? Vagy pedig Földünknek a világűrre is kiterjesztett termonukleáris csataterein, egy olyan összecsapásban, amely az emberi civilizáció és kultúra, a tudomány és technika, minden eddigi emberi munka összes gyümölcsét hamuvá égeti? Az értelmes válasz csak egy lehet a kérdésre; a békének nincs ésszerű alternatívája. Jó, a munka versenypályáján tehát; de reménytelenül behozhatatlan hátrányokkal? Eleve az „aki szegény, az a legszegényebb” esélytelenségével? Tudva azt, hogy a munka hatékonyabbá, termelékenyebbé, versenyképesebbé tétele nemcsak jószándéktól és akarattól, hanem műszaki színvonaltól, meg jól húzó anyagi érdekeltségtől — csupa-csupa anyagi erőforrástól — is függ, amit viszont ismét csak hatékonyabb munkával lehet előteremteni? S zámolva az ilyen és hasonló ördögi körökkel? És megterhelve a nemzetközi feszültségből, a szocialista világra rákényszerített fegyverkezési versenyből, az ellenünk szegezett gazdasági szankciókból származó minden tehertétellel? Igen, ilyen iszonyúan nehéz körülmények között sincs más választási lehetőségünk, nem lehet más válaszunk: csak a munka. Mindennapi aprómunkával — valójában óriási küzdelemben — megvédeni elért eredményeinket; gyarapítani a világban szerény lehetőségeinkhez képest a munka társadalmának vonzerejét; szót érteni a munkából élő emberek közös nyelvén, a munka nyelvén; a gazdasági fejlődésünhöz nélkülözhetetlen, kölcsönösen előnyös kapcsolatok által egyúttal enyhíteni a feszültséget; hozzájárulni a béke legfőbb biztosítékának, a szocialista világrendszer erősítéséhez — csak ez lehet — az egyetlen értelmes válaszunk korunk kihívásaira. FELVONULÓK. (Elek Emil felvétele) XL. évfolyam, 102. szám ÁRA: 1,89 FORINT 1983. május 1., vasárnap Éljen ; május elseje!
