Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

____________________________________________________________________________________ Király tanár úr — Az ott a Király — mondta húszéve, el­sőéves egyetemi hallgató koromban a Széc­henyi Könyvtár nagy olvasótermében egy magamfajta (elnézést, a sánta hasonlatért) zöldfülű gólya, aki nálam annyival volt tá­jékozottabb, hogy tudta, melyik is a „Ki­rály”. Ki tudja, miért, de a jelenet ma is ben­nem él, habár az emlékezet mint oly sok­szor, rossz szemű piktornak bizonyult. Mert — úgy ülve legalább — robosztusabb testal­katúnak láttam, s úgy tűnt, hogy akkor fehé­rebb volt a haja. Később (habár irodalmi ér­deklődésem nem lanyhult) a magyar szaktól megváltam, de volt néhány irodalomtanára az egyetemnek, akiknek óráira, afféle ven­déghallgatóként, magam is eljártam. Közé­jük tartozott Király István, az Eötvös Lóránt Tudományegyetem bölcsészettudományi ka­rának Kossuth- és állami díjas tanszékveze­tő egyetemi tanára, később akadémikus és országgyűlési képviselő. Aztán évtizedek múltán megtudtam: e megyének, azon belül Cégénydányád szülötte. Ültünk az egyetemi helyiségben és a kora tavaszi délutáni félhomályban mint egy me­se kezdődött a beszélgetés, lévén téma a gyerekkor, majd egyszerre csak a közelmúlt­nál és a jelennél, történelemnél és politiká­nál tartottunk, hiszen Király István iroda­lomtudósként is megmaradt politikusnak, és politikusként is irodalmárnak. A kettő szo­rosan fonódik össze életében. Művei, a vele készült interjúk bizonyítják: szakembere a XX. századi magyar irodalomnak, és hiteles tanúja, elbeszélője a felszabadulás utáni tör­ténelmünknek. Cselekvő részese volt maga 1 is. Cégénydányádon, a Szamoshoz lapuló kis faluban született 1921-ben. Apja a község re­formátus lelkésze volt. Ha erről az oldalról nézzük: Király István értelmiségi származék. De ha azt vesszük, hogy apjának tíz testvére művelte a földet ugyanott, akkor egyértel­mű: a földközelben cseperedett. Azt mond­ja, ma, hatvanon túl járván, hogy a szülő­földtől sosem szakadt el. Míg tehette, haza­járt, itt ismerkedett a negyvenes évek végé­nek, ötvenes évek elejének Budapestről nem (vagy nem eléggé) látható valóságával — pontosabban: a valóság másik arcával —, lá­togatta édesapját, aki akkoriban már a „kle- j rikális reakció” cégénydányádi képviselőjé- | nek neveztetett. Erről így beszélt: „Apám ... református pap volt... S ez már 1949- től kezdve nehéz egyéni helyzetbe ho­zott. Kibontakozott a »-klerikális reakció« el­leni harc, s rosszakarói apámat is üldözni kezdték, beültek a templomba hallgatni a prédikációit, s feljelentéseket küldtek ellene. Én nagyon szerettem s becsültem apámat. De tudtam, hogy gondolatai a múlthoz kötik, nem tudja elfogadni a szocializmust, amely­hez csak egyetlen szál fűzte, a fiai iránt ér­zett szeretet: mindkét fia kommunista lett. Ezt a szeretetet használtam fel arra, hogy megvédjem. Én írtam, s küldtem le számára a prédikációkat, szegény megtanulta és el­mondta azokat. Azt hiszem, olyan demokra­tikus, szocialista prédikációk református templomban ritkán hangzottak el. Egyszer, 1950- ben egy felszabadulási vagy május el­sejei ünnepségen Darabos Iván, az akkori Szatmár megyei párttitkár is hallotta egyik általam készített beszédét. Megnőtt iránta a bizalom. Innentől kezdve békepapnak tekin­tették ...” Király István a cégénydányádi osztatlan elemi iskolában kezdte ismerkedését a betű­vetéssel, majd a tudományok alapjaival, az­tán — képességeinek köszönhetően — az or­szág elitiskoláiban folytatta tanulmányait. A középiskolát „szegénysorsú jótanulóként” Sá­rospatakon végezte, majd az Eötvös-kollégi- umba került, s egy fél esztendőt a nagy hírű bécsi Collegium Hungaricumban töltött. ..Az akkori ország legmagasabb kúlturális szint­jét jelentette mindez.” A háború végét katonaszökevényként vé­szelte át a fővárosban, s 1945. február 9-én szabadult fel egy kis budai utcában, a Tar- cali utcában, ahol egyik nagybátyjánál húzta meg magát. Aztán következett az, amit oly sokan éltek át akkoriban: romokat takarí­tott, s közben a régi, háborúdúlta kapcsola­tok, barátságok szálait próbálta felgombo­lyítani. Első nagyobb útja haza vezetett, majd Debrecenbe ment, ahol bátyja orvos volt a bőrklinikán. Szerencse révén kerül a berettyóújfalui gimnázium helyett — ide szólt élete első kinevezése — a tankerületi főigazgatóságra, az onnét akkor távozó ké­sőbbi kiváló írónő. Szabó Magda helyére. Ek­kor 1945 márciusát írták. A debreceni időszak egy életre meghatá­rozta az útját. Igaz, már korábban kezdett ismerkedni a marxizmussal, de itteni barátai — elsősorban Lakatos Imre — révén lett ■ kommunista, és tagja a pártnak 1945 máju­sában. „Eleinte a parasztpártba akartam be­lépni. Ügy éreztem, az illik a múltamhoz. Társadalomképem kialakításában oroszlánré­szük volt a népi íróknak . . . Az első debre­ceni hetek vitái mégis a kommunista párt­hoz vittek el... Célt, értelmet ígért az egyé­ni életnek a marxi gondolat. A ténylegesen jóval később megismert, de önmagam fiatal­ságából mégis olyannyira ismerős O’Neill-i éjszakából, az Utazás az éjszakába éjszaká­jából ígért ez kiutat. . . Korábban nem csak KIRÁLY ISTVÁN képletesen, de a szó szoros értelmében az éj­szakában éltem: önmagam pusztító életmód­beli anarchiában. Pozitív világképet lelve kezdődött másfajta, »-nappali« életem.” Ez a „nappali” élet nem volt könnyű. Élet­re ható nagy élményeket, barátságokat, is­meretségeket hozott, emellett nem kevés megrendülést, és a kötetek sorával, tanítvá­nyok ezreivel mérhető munkát. Névsorán vi­lághírű nagy nevek, és csak szűkebb szak­mai körben ismert kitűnőségek szerepelnek. Említsük Lukács Györgyöt? Aki tudósnak és embernek is óriás volt? Azt a Lukácsot, aki tisztelte a gondolatot, akinek szerkesztői stí­lusa „olyan volt, hogy nem akarta minden- áron a saját véleményét olvasni mások írá­sában is”. Azt a Csillag-ot szerkesztette, amely először adott teret 1953 márciusától kezd­ve az „elhallgattatott” íróknak, költők­nek. S akkor is nagy tett volt közölni Né­meth Lászlót, Szabó Lőrincet, Illés Endrét, Tamási Áront, Vas Istvánt, Weöres Sándort, Füst Milánt, és sorolhatnánk még, ha erre lehetőséget, égj? átmeneti enyhülést adott. Írhatnánk arról, amit ma néha oly nehéz elhinni, de hinni kell, mert szavahihető em­berek mondják, hogy nem tudott a törvény- sértő perekről, pontosabban azt nem tudta, hogy azok törvénysértők. „Vak voltam — mondja —, tévedtem, s ebben nem mentség az. hogy nem egyedül estem ebbe a hibába.” Ezekkel a kérdésekkel 1954 tavaszán került szembe. „A feleségemmel ekkor határoztuk el, hogy összeházasodunk... A Duna-parton sétáltunk. . . Elmondta a kommunista ma­gyar emigráció történetét, családja történe­tét, elmondta apja sorsát, aki kiváló intel- lektuel, a vezető kommunista diplomaták egyike volt, s akit 1938-ban ártatlanul letar­tóztattak és örökre eltűnt... Akkor ezekről a dolgokról nálunk sehol sem esett szó... Nem tudok eléggé hálás lenni a feleségemnek, hogy mindezt elmond­ta akkor. Mert nemcsak azt tette világossá, hogy valóban megtörténtek ezek a dolgok, hanem azt is, hogy ezek tudatában is lehet élni, dolgozni kommunistaként...” Egy portré nem tanulmány, nem foghat át egy teljes életutat. Annál inkább nem, hi­szen a tudományos munkáról jószerént szó sem esett, holott Király István életének ge-! rincét mégis ez adja. Petőfi, Mikszáth, Ady, Móyicz, hogy csak néhány nevet soroljunk fel irodalmunk azon nagyjai közül, akikről könyvet, tanulmányt adott közre. Kötetet jelentetett meg — egyebek közt — Hazafi- ság és forradalmiság címmel, ezzel is jelez­vén, hogy legyen szó régen elhunyt íróról, vagy napjainkról, a múltban is a ma, a má­ban a múlt érdekli, s mindenütt a korszerűt, az előrevivőt keresi . . . Az apához érkezünk, akiről a fiú - úgy érzi: megállta az idők próbáját, haza­szeretetből jelesre vizsgázott. Mert 1944- ben, amikor „az urak futása” volt, vagyis a fasiszta propaganda hatása alatti me­nekülés a győztesen közeledő szovjet csa­patok elől, szülei a helyükön maradtak; „Apám nem mozdult. Ahogy mondta: ma­radt azokkal, akikkel összekötötte élete, sor­sa.” A szülői ház és Cégénydányád egy; és meglehet, hogy a kötődés ehhez a tájhoz Ki­rály Istvánban az apján keresztül lett olyan e*ós, amilyen. Levelében így ír: „... Nagyon kérlek, ha írsz, külön hangsúlyozd: apámon keresztül mennyire megszerettem a cégény­dányádi embereket Apámék egy életen át erezték az ottlakók jóságát, szeretetét. Ha egyszer módom van a megyei lapban szólni erről,' nem szeretném elmulasztani a kései köszönetét. Apámék majd negyven évet éltek le ott. Nehéz időket s ezek az idők jól vizs­gáztatták az ott élőkben az emberi tisztessé­get ...” Speidl Zoltán Szerencsés Dániel Olvasgatom az új magyar film rendhagyó reklámját, az 1956 decemberének különbö­ző cikkeiből és híreiből összeállított „újságot”. Csak néhány példa. Az osztrák hadügyminisztérium december 8-án 0 órakor fel­oszlatta a magyar állampol­gárok siegenheimi internáló­táborát. A Vatikán bírálja Mindszentyt. Kiss Ferenc új­ra fellép a győri színpadon. Milánóba érkezett a magyar olimpikonok egy csoportja. A villamosok 6 órától 17 óráig, az autóbuszok 6,30-tór 16.80- Ig közlekednek. Sándor Pál, az egyik leg­tehetségesebb hazai filmren­dező arra vállalkozott, hogy ezt az időszakot — mely egyre inkább múlttá válik — regényes történet keretében elevenítse meg. Kitűnő nyers­anyag állt rendelkezésére: Mezei András novellája, il­letve Tóth Zsuzsa forgató- könyve. Meg persze a majd­nem állandó — és jól össze­szokott — csapat, hiszen köz­tudott, hogy Sándor Pál sze­ret ugyanazokkal a művé­szekkel dolgozni. A szerzői koncepciót a leg­illetékesebb személy, S. P. a következőképpen határozta meg: „...1956-ban tizenhét éves voltam, körülbelül any- nyi, mint ifjabbik hősöm, Szerencsés Dániel. Amikor ebben az országban minden második emberben fölmerült a »menni« vagy »nem men­ni« kérdése. Az, hogy meny­nyiben enyém ez az ország, mennyiben vállalom ezt az országot? Ezt szerettem volna elmondani. Persze mindez mai történetben is kifejezhe­tő volna, de ötvenhat mar­káns pillanat volt. És most megint »szégyenkezve« kell bevallanom, hogy számomra a történelmi korok mindig csak apropót jelentenek, öt­venhat olyan apropó, mely­nek kapcsán arról beszélhe­tek, ami foglalkoztat ma is. Nem az volt a vágyam, hogy pikáns ötvenhatos történetet meséljek el. A ma is élő »menni« vagy »maradni« di­lemmája izgatott.” Anélkül, hogy a problema­tika időszerűségét vitathat­nánk, megjegyezzük: a kér­désnek ma azért mások a ve­tületei, mint ama nagy föld­indulás hónapjaiban voltak. A „menni” vagy „maradni” kínzó dilemmája — szerény becslésem szerint — legfel­jebb csak néhány ezer em­bert foglalkoztat (tehát sem­miképpen sem minden máso­dik állampolgárt). A történel­mi-társadalmi körülmények ugyancsak eltérőek. Nem le­het egyenlőségi jelet tenni az akkori és a mostani távozás közé. Ezzel együtt vitatha­tatlan, hogy a gzóbanforgó köz- és magánéletbeli kon­fliktus — nevezzük nevén a gyereket: a disszidálás gon­dolata — nem csak az ellen- forradalom kavarta viharhoz kapcsolható. A Szerencsés Dániel mesé­je eléggé egyszerű. Két fia­talember 1956 decembere ele­jén nekivág a határnak. Az egyik, Angeli Gyuri félve menekül, mivel a felkelőkhöz csatlakozott s attól tart, hogy lecsukják. Barátja, Szeren­csés Dániel szerelme, Erdélyi Mariann példáját követi: az ő szándékának tehát nem po­litikai, hanem érzelmi moz­gatórugói vannak. A vonaton és az országúton csapatba ve­rődnek a Nyugat felé tartók. Meglehetősen széles a skála: ahogy ilyen rendkívüli ese­tekben lenni szokott, meg- általkodott reakciósok és kiábrándult szektások egy­aránt sodródnak az árral. Felvonulnak a legjellegze­tesebb figurák, testet öl­tenek a legtipikusabb maga­tartásformák. Részben vi­ták, részben összecsapások segítségével. A történet vége drámai. Szerencsés — miu­tán szerelme beteljesedett — kijózanodva hazatér, Angeli viszont, aki következetes akart maradni elhatározásá­hoz, a budapesti vonatból ki- ugorva szörnyethal . . . A film egyik nagy erénye (meglehet, sokan hibájául tudják majd be), hogy hang­zatos - szónoklatokat mellőz­ve, főképpen az érzelmi kötő­dést hangsúlyozva bizonyítja az „itt élned halnod kell” igazságát. Miért megy el — sajnos a halálba — Angeli Gyuri? Mert felégette a hi­dakat maga mögött, s nem mer szembenézni a múltjával. Miért jön vissza Szerencsés Dániel? Nincs pontos moti­váció. Talán azért, hogy a környezetet, a várost, a nyel­vet stb. hűen őrizhesse magá­ban. Elég ennyi? Még sok is. A Szerencsés Dániel kérdés- feltevésében — „menni” vagy „maradni”? — kettős az al­ternatíva. Sándor Pál válasza egyértelmű: maradni, mind­halálig . . . A stílus a mondanivalóhoz igazodik: nyoma sincs benne annak a trükkös csillogásnak, játékos bájnak, légies emel­kedettségnek, ami a „szak­mát” fölényes biztonsággal is­merő rendező korábbi alko­tásait jellemezte. A váltás természetesen tudatos, mivel most a szikár realizmus nyel­vén kellett fogalmaznia: ezt követelte meg az adott tar­talom. Sándor maradéktala­nul megvalósította elképzelé­sét, figurái hitelesek, ponto­san támasztja fel az egykori bizonytalanság (sőt ájultság) jellemző összetevőit, talán csak azt róhatjuk fel neki, hogy kissé túlzsúfolt a tabló. Néhány gesztus, megnyilatko­zás, mondat „libeg” a leve­gőben, mert nincs mögötte valóságos társadalmi — illet­ve pszichológiai — erőtér. Ma­gyarán szólva: lehetne kissé tömörebb, kevesebb személy­re koncentrált a cselekmény. Reméljük, nem a maximaliz- mus igénye mondatja velünk ezt a kritikai észrevételt — annál is inkább, mert a Sze­rencsés Dánielt kiemelkedő­en jelentős filmnek tartjuk. Sándor Pál együttesében most is fontos szerep jutott Ra­gályi Elemérnek (képei bra­vúrosak), valamint a színé­szeknek (ezúttal főleg Zsótér Sándor, Garas Dezső és Bod­rogi Gyula tetszett). Az 1956- os traumára emlékeztető mű indokoltan nyerte el a leg­utóbbi magyar játékfilm­szemle fődíját. Veress József A NŐI NEM Tények és kérdőjelek Folyóirataink, hetilapjaink hasábjain egy újfajta vita van kibontakozóban. Nem különböző irodalmi irányza­tok, nem is tudományos diszciplínák képviselői csap­nak össze, hanem a két nem szerepéről mondják el véle­ményüket az olvasók, szocio­lógusok. A vitát Bíró Dávid cikke indította el a Valóság­ban, ezt követően egy adás a Stúdió ’83-ban, majd egy egész cikksorozat, olvasói le­véláradat a Magyar Ifjúság­ban, s egy Hernádi-cikk az Élet és Irodalomban. Szerencsés véletlen, hogy szinte e vita kibontakozásá­val egyidőben jelent meg a Gondolat Kiadónál A női nem. Tények és kérdőjelek című összeállítás. Párizsban J. Monod és Evelyne Sulle- rot, Odette Thibault és má­sok vezetésével egy kerekasz- tal-beszelgetest hívtak össze a könyv címében is jelzett tárgyban. Biológusok, geneti­kusok. szociológusok, pszicho­lógusok vettek rajta részt, akik megpróbálták megfogal­mazni, mit jelent ma a női szerep. A kifejezés máris nem jó, hiszen többen- éppen azt fej­tegették, hogy a társadalom nemi szerepeket oszt ki már a csecsemő-, de különösen az óvodáskorban, s e szerepek­ből való kibúvás okozója a legkülönbözőbb konfliktusok­nak, s bizonyos mértékig annak a mozgalomnak is, amit feminista mozgalomnak nevezünk. De hát miben is vagyunk különbözőek' azon belül, hogy emberek va­gyunk? A szerkesztő, E. Sul­iéról három kérdéskört dol­goz fel: a test, az egyén, illet­ve az ezekből adódó különb­ségek a társadalomban. A két nem már a törzsfejlődés, de az ontogenezis (egyedfejlődés) során is elkülönül egymástól, miért ne lenne már így pél­dául az óvodáskorban. Kimu­tatták, hogy a fiúk hajlamo­sabbak a magányos játékok­ra, mint a lányok, s másként érzékeli a tért, a hangot egy férfi és egy nő. A nemi szerepek — me­lyekről a kerekasztal-beszél- getés szinte minden résztve­vője beszél, évszázadokon ke­resztül alakultak ki, részben hormonális, részben kulturá­lis, szokásbeli okok követ­keztében — átalakulóban vannak. Sok mindent tudunk minderről, de ez a könyv e kérdésben szinte egy új vilá­got teremt. A nemek pszichológiai kü­lönbségeiről, a pszichiátriai zavarokról írt tanulmányok nálunk jórészt csak klinikai megközelítésben voltak is­mertek — leginkább orvosi tankönyvekben. Természete­sen a megközelítés nem csak történeti vagy kifejezetten statikusan leíró jellegű, de szociológiai is, melyek közül kiemelkedő jelentőségű P. Laslett: A nő szerepe a nyu­gati család történetében és B. Sullerot: A nők szerepe a hetvenes évek végén című tanulmánya. Ha a „felesleges apákra”, az elnyomott asszonyokra, ha a vezető beosztást vállalni nem tudó (nem akaró) nőkre, iszá­kos férjekre és ledértermé­szetű feleségekre gondolunk, s főképp az ezzel összefüggő válásokra, ez a kötet sokat mond a magyar olvasóknak is — nemi hovatartozástól függetlenül. Természetesen nem azért, mert konkrét vá­laszokat ad, de feltérképez, segít megérteni azt a nemet, mely éppen azért harcol ma­napság, hogy a reá legjellem­zőbb jegyeket levetkezze s új szerepre törekszik — nem olyanra, amit ráaggattak, ha­nem olyanra, amely önálló és független. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET zj I ■ kTi W 5 rff Ér A :~m dH 1983. április 16.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom