Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

1983. április 3.

IIjH ÜNNEPI MELLÉKLET

MEGYÉNKBŐL INDULTAK

I

A nyugalmazott

miniszter |

Mennyit beszéljen? — kérdezte. Mondtam: sokat, de az írás terjedelme véges. Pedig tudom, egy regényt lenne képes tollba mondani.

Benkei András neve után ennyi áll az életrajzi lexikonban: 1923. szeptember lián születet):, politikus. Géplakatos, majd 1948-tó] pártmunkás. 1949—-50. szakszervezeti beosztásban dolgozik, 1950-től 56- ig az MDP Szabolcs megyei Bizottságának osztályvezetője és a nyíregyházi pártbizottság első titkára. 1956-tól az MSZMP Szabolcs megyei Bizottságának első titkára. 1959-től a Központi Bizottság tagja, 1963-tól 1980-ig belügyminiszter, 1960-tól országgyűlési képviselő.

Ősszel lesz hatvan éve, hogy megszületett a nyíregyházi régi Káliói út 62. szám alatti kis házban, a mai Vöröshadsereg útján, a kórházzal szemben. „Véletlen gyerek vagyok, a legidősebb bátyám volt András, de meghalt és anyám mindig mesélte, hogy sokat járt a templomba imádkozni: csak még egy fia legyen, azt is Andrásnak hívja majd. Így lettem én, a vakarák.”

A Friedmann-telepen (a mai Ságvári) 1930-ban osztották fel Friedmann Zélig földjét kis családi házhelyeknek. Még csak hétéves, de már segít apjának vályogot verni — az egész család dolgozott, amíg elkészült a szoba, konyha. Tizen- ketten laktak benne és négy ágyban, lábtól aludtak. „Amikor a négy elemit elvégeztem, a bátyám fizette értem a polgári tandíját. Apám meghalt, odahaza, sajnos, nagyon kevés jutott. Sokan talán nem is tudják, milyen rossz a habart salátaleves, amit én akkoriban mindennap ettem. Milyen szakmát válasszak? Anyám — aki írni-olvasni sem tudott — kereskedőt szeretett volna belőlem, mert az nyáron hűvösben van, télen melegben, s az ennivalója is kikerül. De az én szívem a vasas szakma után vágyódott, s a matna tudta nélkül elszegődtem lakatos- tanulónak. Ma is azt mondom, jó helyre: a Nyíregyháza és Vidéke Kisvasúihoz. Pedig az ottani főnököm (gépészmérnök, egykori hajóskapitány) vaskezű és vas- szigorú ember volt. Naponta néhány gyereket megvert, egyszer-egyszer engem is, neked se árt jelszóval — és mentünk tovább. Hétfőnként reggel sorbaálltunk, kézben a tiszta törölközővel, szappannal, a tiszta munkásruhával és még a fülünk hátulját is megvizsgálta. Megnézte a templomlátogatási igazolást, mert hallatlanul bigott katolikus ember volt. Én azonban jobban szerettem futballozni vasárnap délelőttönként és inkább a Vasutas pályára jártam. Egyszer ezért is nagyon megvert. Általában azonban okosan büntetett, mindig valami olyasmit kellett csinálni büntetésképpen, aminek értelme volt.”

Pontosan emlékszik: amikor felszabadult, másnap beállt a segédek sorába az utolsónak. Ettől kezdve segéd úr lett és nem te. Itt ismerte meg a munkásmozgalmat, előbb csak azzal, hogy ne hagyja magát: ami jár, azt harcolja ki. Hívták Pestre, a Ganz-MÁVAG-ba, de nem ment. Egy darabig az Irsai vasöntödében, a mai konzervgyárral szemben dolgozott, innen került a dohánygyárba. „Először dolgoztam nagyobb tömeg közt, ahol a munkások nyolcvan százaléka asszony és lány volt. Munka számukra csak az idényben jutott. Évente a néhány hónapos szezon után elbocsájtás ... Hallani a sok jajkiáltást, sírást: miért éppen ő menjen el, amikor nincs otthon ennivaló ... Életem legkeserűbb kenyere ez volt. Viszont amire máig szívesen emlékszem: mindennap tudtam ki született, ki ment férjhez, vagy kit mi bánt és mindig megpróbáltam a magam módján segíteni, ha mással nem, jó szóval.”

1944. szeptember 6.: az első bombatámadás. Együtt dolgoztak a kőműves bátyjával a gyárban, amely telitalálatot kapott és a testvérét ő ásta ki holtan a romok alól. Aztán hazajöttek a Don-kanyar után még megmaradt huszárok. Fel kellett tölteni a létszámot, őt is behívták a negyedik Hadik huszárezredhez. „Mivel lovon sose ültem, sikerült magam áthelyeztetni a táv- írászokhoz. Végiggyalogoltam alakulatommal az országot, aztán következett a fogság a Szovjetunióban, Krasznodarban. Itt is a szakmát folytattam, olajfúró csöveket gyártottunk.”

1948 nyara, hazatérés. A gyárba, ahol már forrt az élet. Nagy lelkesedéssel, hittel vetette magát a mozgalmi életbe. Minden újért nagy harcot kellett vívni. „A röplabdás lányokon a rövidnadrág is istentelen dolognak tűnt akkoriban. Nagyon büszke voltam rá, hogy a régi ismerősök szeretettel fogadtak, hogy megmaradtam nekik Bandinak. És annak külön örülök, hogy annak maradtam mind a mai

napig. Ferkó István és Dajka Ferenc hívott be az irodába és közölte, kineveztek szakszervezeti bér- és termelési felelősnek. Aztán az ÉDOSZ megyei titkára lettem, de nem sokáig, mert átvittek a megyei pártbizottságra munkatársnak. Győré József, egykori pesti vasas volt a megyei titkár, akit emberként nagyon tiszteltem. Két dolgot tanultam meg tőle, szeretni az embereket és a munkát. Akkoriban nem volt munkaidő. Éjjel és nappal mentünk és ő velünk együtt csinálta ezt.”

Megalakult a pártbizottságon az ipari osztály, aminek ő lett a vezetője. „Csergő János káderezett a pártközpontban. Sokáig nézett, semmit nem kérdezett, végül ennyit mondott: jó leszel te oda, menj haza és dolgozz! Csak azt nem tudtam, mit — egy ipar nélküli megyében. Rengeteg munkamozgalom indult akkoriban, sok rubrikát kellett húzni lepedőnyi papírokon, de az vigasztalt, hogy abban a néhány üzemben, ami volt, sokat kint lehettem'”

1954. : a nyíregyházi városi pártbizottság első titkára. Rengeteg gond. Lakás csak néhány épült, igénylő rengeteg, munkalehetőség alig. „Bármilyen lelkesen is agitáltunk, bíztattunk, látnunk kellett, hogy épp az nincs meg, ami fontos az ember életében. És mégis! A lakosság velünk együtt bízott a jövőben, hogy jóra fordul majd minden.”

Kritikus helyzet a megyében is. Téeszek széthullása és újraszervezése, soksok felgyülemlett keserűség, szegénység. „Korábban már azt gondoltam, hogy minden rendben, már csak kis idő és megfogtuk az isten lábát. Napról napra kellett rádöbbenni, hogy az élet csak úgy alakul, amennyire mi alakítjuk. Már akkor is érvényesült az a ma is igaz mondás, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Nyíregyházán akkoriban azt is intézni kellett, hogy ha például citrom érkezett, mindenkinek jusson, hogy kenyeret mindenki kapjon, hogy kivételezés nélkül osszuk el, ami van. Csakhogy nagyon kevés volt és nemcsak a városban, de a falvakban is. Tarpán például, amely mindig is híres volt jó termeléséről, akkoriban bizony marharépából főzték a levest. Olyan idők voltak, amikor nagyon nagy szükség volt a szigorra, az igazságosságra, hogy az emberek legalább azt lássák, nemcsak mondjuk, de éljük is az életüket.”

1955. : pártfőiskolára küldik Budapestre. „Itt bizony jó néhányszor arról beszélgettünk, elméletben nagyon jól megtanuljuk mit, hogyan kellene tenni, de akik a könyveket írták, az előadást tartották, azoknak a gyakorlatról, az életről fogalmuk sincs.” Pesten érte utol az ellenforradalom. A pártközpontból nem jött semmilyen segítség, utasítás, megszűnt az irányítás. El kellett hagyni az iskolát. „Egy ideig a Népköztársaság útján laktam. Ott kaptam egy üzenetet, s ha lehetne, kiáltanám: amíg élek büszke leszek arra az üzenetre. Nyíregyházán a Bocskai utcai gyűlésen az öreg kommunisták megválasztottak megyei első titkárnak. Ahogy tudok, induljak haza. November eleje volt, havas esőben, ló- denkabátban, kopott aktatáskával — benne egy pizsama és két kiló kenyér — sikerült felkapaszkodni egy nyitott teherautó tetejére. Szolnoktól Kisújszállásig egy önkéntes mozdónyv'GZStŐ ingázott oda-vissza, s aztán megint egy teherautó Debrecenig. Onnan gyalog az út szélén Hajdúhadházig. Akkor jött Debrecen felől egy kocsi, a nyíregyházi temetkezési vállalat autója, amelyre a sofőr 300 forint lefizetése után vett fel. Abban a kocsiban hátul, a koporsó két oldalán már hat ember utazott. November 3-án késő este értem haza. A megyei tanácson találtam meg Jeles Laci bácsit, Oláh Laci bácsit és a többieket. Végre, hogy megjöttem — mondták, majd bemutattak egy szovjet alezredesnek: én vagyok az az

ember, akit vártak. Ö kezet fogott, adott egy orosz nyelvű igazolást és egy pisztolyt. Megkérdeztem tőle, minek nekem a pisztoly, ki bánt engem Nyíregyházán? Hajnalig beszélgettünk, reggel újra bementem a megyeházára, az elnöki szobába, ahol az ellenforradalom vezérkara tanyázott. Felszólítottam őket, álljanak fel.

Kopka János *

Nyíregyháza, Felszabadulási emlékmű. (Elek Emil felvétele.)

menjenek ki, e perctől átveszem a hatal- I mat. Kinek a nevében? — kérdezték. A § munkáshatalom nevében. Őrizetbe vettük 1 őket, még aznap felolvastuk a nyíregyhá- I zi rádióban a munkás-paraszt forradalmi I kormány felhívását. Munkába kellett ál- I lítani az üzemeket, lisztet, kenyeret sze- I rezni, gyűléseket tartani, rémhíreket le- I szerelni. Így kezdtünk a munkához lé- I pésről lépésre. És egyre többen lettünk, j Megpróbáltunk először a kommunistákba lelket önteni. Megszerveztük a karhatalmat, plakátokat csináltattunk, jelszavakat meszeltünk és ellenforradalmi jelszavakat mostunk le.”

Megalakult a munkásőrség. Sok tisztességes ember jelentkezett, mert tudta, bármi volt is, a régi rendszer nem jöhet vissza. Volt, amikor sor került tűzharcra, megkezdődött a tsz-vagyon visszavitele.

A rendcsinálás közben túlzások is voltak, azok ellen is fel kellett lépni.

„1957. február 23., a Vörös Hadsereg évfordulója. Viharos vita előzte meg, ünnepeljük-e ebben a helyzetben? Sokan óva intettek. Mégis úgy döntöttünk, legyen. A Kossuth téren a fákon is csüngtek az emberek. Vidékről is sok kommunista bejött erre a demonstrációra. A rendőrök, munkásőrök sapkáján újra ott volt a vörös csillag, dübörgő taps fogadta őket. Tízperces beszédet mondtam'ar-' ról, hogy újra bontakozik az élet, tanultunk a múlt hibáiból, az embereknek meg kell magyaráznunk mi is történt, hogy jutottunk idáig, s mit kell tennünk, hogy ne kerüljünk még egyszer ilyen helyzetbe.

És arról, hogy eredményesen csak a tömegekkel együtt dolgozhatunk, hogy oktalanul, jogtalanul senkit nem bánthatnak a jövőben. Milyen jó volt látni, hogy bármerre járt a megyében az emberi egyre jobban erősödött a bizalom a poli- | tika iránt.”

1958-ban a Központi Bizottság egyik ülésén felszólalt: Tiszalökön és Szabolcsban másutt úgy vélik az emberek, hozzá lehet kezdeni a falu szocialista átalakításához. Megindult a nagy munka, ami sok nehézséggel járt ugyan, de sikerrel végződött. „Erre — most már látom —, sem mi, sem a tsz-ek nem voltunk felkészülve. Akkor még nagyon kevés szakemberrel rendelkeztünk, kevés géppel, ám sok tisztességes parasztember — köztük olyanok, akiket korábban bántottunk — a szívét adta a munkába, hogy bizonyítsa, a nagyüzemben is helytáll.”

Ez idő tájt bontakozik az ipar. A dohányfermentáló után megépül az almatároló, majd az első állandóan dolgozó nyíregyházi nagyüzem, a konzervgyár, s alapozódik sok más munkahely. „Kezdett érni sok munkánk gyümölcse, amikor Pesten, a Központi Bizottságban közölték velem a döntést, el kell menni dolgozni. Későn éjjel érkeztem akkor haza. Leültem az ágy szélére, a feleségem felébredt és megkérdezte, mi baj van. Semmi, belügyminiszter lettem. Elkezdett sírni: most mi lesz velünk? Megnyugtattam, Kádár elvtárs azzal indított útnak, dolgozzak nyugodtan, rendben lesz minden. Legyen mindig előttem, hogy van már olyan magyar belügyminiszter is, aki életben maradt. De azért még sokáig vizes volt a párnám.”

17 és fél évig volt belügyminiszter, a magyar történelemben a legtovább ebben a funkcióban. „Igyekeztem a politikát szolgálni, hogy az országban törvényesség legyen, hogy jogtalanul senkit se bántsanak, de senki bűnös ne kerülhesse el a felelősségre vonást. Ügy érzem, hogy a belügyi dolgozókkal együtt — akiknek a munkájára csak tisztelettel gondolok — sikerült ezt megvalósítani.”

E közben országgyűlési képviselőként is sokat tett a megyéért, a városért. „Mindig szívesen csináltam, mert nekem ez a megye sokkal több, mint születési helyem. Két és fél éve vagyok nyugdíjban és most a pestiek választottak képviselőnek. A mozgás is nehezebb, mint korábban. A Kelet-Magyarország ma is az először olvasott újságom, onnan is jólesik tudni mindenről, ami otthon történik, hogy az utánam következők sikeresen folytatják a munkát. Ma már sok szépet produkál az otthoni ipar, megváltozott falun az élet, új városok létesültek. Hogy ha még nincs is megoldva minden, az emberek látják, mennyi minden történt! Amit az ország, a megye kommunistái, tanácsi, tcmegszervezeti emberei hirdet- | tek, valóra vált. Öröm nézni 3 Tiszavas- | vári felől érkezőknek az új felüljáróról 5 az egész új várost, a teljesen megváltó- * zott Friedmann-telepet. Nekem, aki Nyír- : egyháza minden zugát ismerem, akiben 1 minden fa, bokor emléket idéz, aki ma is | oda kötődik, különösen szép élmény ez. ' Elődeimmel együtt vallom: igen, tirpák vagyok. Szeretem a szülőföldemet, amelyben az ott lakóknak nagyon sok örömük telik még.”

Mindenre pontosan emlékszik, mindenről van egy története. Minden mondatából az sugárzik, hogy bár húsz éve él Pesten, itt van a szíve a szabolcsi akácfasorok közt, a deresedő és ritkuló ismerősök körében. Azzal búcsúzik, hogy közöttük akar majdan végleg megpihenni.