Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. április 3. K elet-Magyarország 3 '-------------------------------------------------------------------------------------------------------- > Nagy ünnepeink szerves tartozéka immár az alkotó munka elismerése. Felszabadulásunk 38. évfordulója alkalmábóláprilis 4. előtt megyénkből idén is többen részesültek kormánykitüntetésben. Az alábbiakban közülük mutatunk be négyet. A muzsika bűvöletében H étfő reggel. Cseng a telefon a szerkesztőségben. Halk, el-elcsukló hang, nekem formált szavak. A vonal végén Vikár Sándor, olvasóink jó ismerőse, akinek zenekritikáival tudósításaival sokszor találkozhattak lapunk hasábjain. Van olyan, amikor az ember nem bírja már ki a boldogságot, muszáj másokkal megosztania. Ezért hívott Sándor bácsi, s szinte köny- nyek között közölte: kitüntetésre hívnak Budapestre . . . Másnap én hívtam. Megkeresném, hogy pályájáról egy kicsit beszélgessünk. Felesége, Margó néni kicsit szomorkásán, de erővel a hangjában mesélte el, be kellett vinni Sándor bácsit a kórházba, a mellhártya bizony nem tréfa, s szeretne megerősödni a pesti úthoz. Másfél évtized emlékeit rakosgatva — ennyi ideje, hogy a muzsika és az újság miatt így-úgy, hivatalos kapcsolatban voltunk-vagyunk egymással — fel-felbukkannak emlékezetes képek, percek, események. Látom Sándor bácsit az elmaradhatatlan barna táskájával, csokornyakkendőjével, ahogy erős szélben, esőben igyekszik előadást tartani, vagy koncertre, vagy ügyeket intézni. Figyelem és bámulom és irigylem. Az erejét, a kitartását és a megszállottságát, hogy immár 78. évében is fölkel kora reggel az ágyból — holott erre senki sem kényszeríti, csak valami készteti —, s már indul is a szerkesztőségbe, a postára, a tanácsra, a hivatalokba, iskolákba, üzemekbe. Szervez, előadásokat tart — ha kell, Budapesten a Nyíregyházáról elszármazott öregdiákoknak —, utazik — ha éppen arra van szükség, akkor késő este hazafelé Nyírbátorból, a zenei napokról valami alkalmi járművön, mint annak idején Petőfi, vagy a vándorszínészek —, s még azon melegében nekilát a kritikaírásnak, mert másnap reggelre ismét éhes a nyomda, várja a szerkesztő a friss kéziratot. Ez a mostani Vikár Sándor; a fáradhatatlan nyugdíjas, aki egész életét a muzsika bűvöletében tölthette, a zenének hódolhatott, mely szerinte az emberi lélek megnemesítő je. — Azt akartam mindig, hogy az emberek megértsék, szeressék a zenét, mert annak lélekformáló ereje van. Ezért próbáltam egész életemben a szépet, a jót és az igazat szolgálni — ezt nyilatkozta legutóbb. Akkor szedtük szerbe- számba a kezdést, az útnak induló fiatal tanár szándékát és a megtett út állomásait. A dunántúli lelkész fia, az ifjú Vikár 1927-ben szerzett középiskolai ének-zene tanári diplomát; majd újabb tanulmányok után 1930-ban tanítóképző intézeti zenetanári oklevelet kapott, 1932-ben pedig elvégezte a karmester - és zeneszerzés szakot is. Mint Kodály-tanítvány, vidékre készült, ahol a friss, felkészült zenetanárokra nagy szükség volt. A végzés után 20 évig működött tanárként a nyíregyházi leánykálvineum- ban, s tett jelentős lépéseket a Kodály-módszer népszerűsítéséért. Énekkart szervezett, 160 tagú kórus élén az egyházi és klasszikus művek mellett a kortárs zeneirodalom jeles alkotásait is bemutatta. Szorgalmazta két zenekar, a mostani Szabolcsi szimfonikus zenekar — ezt 15 éven át vezette — és az Ifj" Gárda-zenekar megalakulását. Számos kiváló növendé- két adott az országnak-világ- nak a zeneiskola igazgatójaként. Kilenc évig dolgozott a nyugdíjkorhatár után, rendszeresen végzett ismeretterjesztő munkát a TIT-ben. Pályájának külön szakasza a zeneszerzői, amely kezdetben nagy ígérettel indulva egyenesen felfelé ívelt, művei rendszeresen elhangzottak a rádióban. Ki tudja, talán a mások műveinek népszerűsítése fontosabb volt a jelenlétnél a zeneirodalomban? Mindenesetre, aki személyesen ismeri, szerény, kedves, türelmes, udvarias, alkalmazkodó lénye is lehet a magyarázata: nem feltűnni akar, hanem valóban, ahogy mondja, szolgálni. Amikor legutóbb hosszabban beszélgettünk, szóba kerültek a kitüntetések is. Nem volt megbecsülés híján, ám, ahogy találgatni próbáltam, várt az igazi komoly elismerésre. Talán a Munka Érdemrendben reménykedett. Most, amikor az Állami Díjjal ismerik el színes tevékenységét, egész életművét, sokan mondják a hír hallatán: ő igazán megérdemelte. B. E. Á főorvos, aki csapatát dicséri A kicsinyke főorvosi szoba falán nagyméretű bekeretezett fénykép. Rajta egy munkás, olajos ruhában, munkaasztalán lakatosszerszámok, az asztal fölött jelszó az ötvenes évek elejéről. Dr. Mohácsi László, a nyíregyházi megyei kórház urológiai osztályának vezetője így is őrzi apját, az egykori mozdonygyári lakatost, akinek sokat köszönhet, de leginkább az emberséget, a szerénységet. Nem szívesen veszi, hogy az újságban akarnak írni róla. Azzal magyarázza, hogy az orvost mindig feszélyezi, ha reklámozzák. Mondom, hogy ez most nem reklám, hanem az eredmények elismerése. •s— Ha már mindenképpen írni akarnak, akkor ennyit; 1966 szeptemberében Eisert Árpád kedves barátom megértő támogatásával csináltunk itt egy urológiai osztályt a sebészet keretein belül. Két év múlva már hatvan ágyas önálló osztály létesült. Szükségmegoldásként abban a reményben, hogy hamarosan meglesz az új megyei kórház, de ez sajnos kútbaesett. Jövőre érünk el oda, hogy az új tömbben kétszer negyven ágyat kapunk. — Hatvanhat előtt hová jártak a szabolcsi betegek? — Többnyire Miskolcra, Debrecenbe vagy Pestre. Né- hányan Szolnokra, de még Dunaújvárosban és Baján is kezeltek egy-két embert Sza- bolcs-Szatmárból. Amikor itt elkezdődött a munka, fiatal orvosok jöttek Debrecenből, már mind itt szereztek szakvizsgát. Felszerelés sem volt, elkezdtük a szakrendelést. Ma naponta 60—70 embert fogadunk. Az orvoscsapat létszáma ma kilenc, az új tömbben még két állást kap az urológia. Ez a kicsiny stáb ma gyakorlatilag minden feladatot megold. Sőt az itteni magból jött létre Kisvárdán egy 26 ágyas osztály, Mátészalkán pedig egy részleg. Másoktól és más lapokból tudom, hogy most már Pestről és Debrecenből járnak ide vesebetegek, hiszen országos szinten áll Nyíregyháza az endoszkópos, optikás módszerrel végzett műtétek tekintetében. Magyarul: amit hazánk bármelyik klinikáján megcsinálnak, azt itt is tudják. Mohácsi doktor ezteny- nyiben foglalja össze: „A lényeg, hogy egy jól felszerelt osztályunk van, hogy a megye törődik velünk, s ha megjönnek az új műszerek, még nagyobbat lépünk előre.” Említem a szép számú közleményt, amelyet a főorvos, s az osztály orvosai írnak hazai és külföldi szakmai folyóiratokban, mire Mohácsi doktor ezt mondja: — Szerencsésen alakult a helyzet. Olyanokkal dolgozunk, akiknek jó emberi tulajdonságaik vannak és a szakma érdekli őket. Betegek mondják, hogy a gyakorlati gyógyításban is ez a helyzet és nem csak az orvosok, de a nővérek, a műtősök is példát mutatnak itt tudásból, humánumból, szorgalomból. 17 éve jött Debrecenből Mohácsi doktor és pontosan most 15 éve osztályvezető főorvos. A statisztika száraz ténye: több mint 1100 beteg fordul meg az osztályon évente, s ezer körüli a műtét. Hogyan lehet a tempót tartani a tudománnyal ilyen körülmények között? — Nem könnyen. Az ember fárad, s ez olyan foglalkozás, ahol holtig lehet tanulni, rengeteget kell olvasni, különben az orvos lemarad. Nálunk hatévenként elavul a tankönyv, tízévenként pedig teljesen kicserélődik az orvosi tudás anyaga. Ezért is kötelességünk lépést tartani az idővel. Az a baj, hogy kevés az idő. Hogy a munka egy tekintélyes részét a papírok, az adminisztráció tölti ki. A főorvos derűs ember, de méltán bosszankodik a sokszor értelmetlen, időt rabló bürokrácia miatt. Kérdezem: nem bánta-e meg, hogy eljött a debreceni klinikáról? — Nem, dehogy, az ember itt önálló, megvalósíthatja a saját elképzeléseit. Nyíregyházi urológiai iskolát említek neki, amit rögtön visszautasít. „Annyi a bizonyos, hogy jól működik az osztály, megállja a helyét. Kétségtelen, sok mindent másként csinálunk, mint mások, vannak elveink, de az iskola ettől jóval több, s annak kialakulásához hosszú idő kell. Különben sem vindikáljuk mi magunknak ezt az elnevezést, bár tehetséges, ambiciózus fiatal embereink vannak és meggyőződésem, hogy a munka folytatása is jó kezekben lesz.” Mohácsi doktor ötvenöt éves, tele tettvággyal. A munkáról, az eredményekről beszélve is másokat említ. Pedig ami itt van, az mind szorosan kötődik hozzá. Április 4-e alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Azt hiszem sokan egyetértenek velem abban, hogy méltó helyre jutott az elismerés. K. J. Á dobogó mögött A lakatos keze nyoma A fúrógép romokban hever. A tmk betonján itt is egy alkatrész, ott is egy ... Hogy mikor lesz ebből ismét működőképes masina? — Másfél hét múlva — mondja a világ legtermészetesebb hangján Sztari Béla, a VAGÉP lakatosa. Most szedtük szét, felújítjuk, tíz nap múltán már vígan fúrhatnak rajta. Sztari Béla negyvennyolc éves, de egy évtizedet nyugodtan letagadhatna. Pedig hát egyáltalán nem volt nyugodt élete, hiszen a karbantartó lakatosoknak állandóan bizonyítani kell, mert ha valahol baj van, kihez szaladjanak? — No azért szaladgálásról szó sincs, mert a kapkodás soha nem szül jót. Az viszont igaz, hogy valóban léteznek sürgős munkák, s ilyenkor tényleg igyekezni kell, de akkor is alapos, megfontolt munkára van szükség. Jól is néznénk ki, ha két nap elteltével újból szólna a gép kezelője: te javítottad, már megint rossz. Lassan negyedszázada dolgozik már a VAGÉP-nél Sztari Béla, s kezdettől fogva karbantartó. Üjított ő már fel esztergát, fúró- és marógépet, alig van olyan komolyabb berendezés, amely ne viselné a keze nyomát. Jó akatos hírében áll, — s milyen az élet! — sosem készült vasasnak. Fodrász szeretett volna lenni! — Ó, régen volt az, most már csak mosolyog rajta az ember. Fent Borsodban, Put- nokon laktunk, közel a falu borbélyához, s én eltökéltem, hogy fodrász leszek. Hát... szóval három hónapot bírtam ki a műhelyben, nem szerettem én azt a monoton munkát. Otthagytam. Közel volt viszont a hazai ipar egyik fellegvára, Özd, s ott felvételt hirdettek, lakatosokra volt szükségük. Jelentkezett hát ő is, elvégezte az iskolát, s majd tíz évet húzott le a gyárban. De elérkezett a nősülés ideje, s egy nyíregyházi lányhoz húzott erősen a szívé. S ahogy lenni szokott, most is a „gyengébb nem” győzött, jött az asszony után Nyíregyházára. — Hát bizony, nehéz volt megszokni az itteni vidéket, a nyírségi esőt, a homokot. Soha nem felejtem el a dátumot, 1960. május 2-án kerültem a VAGÉP-hez, itt vagyok azóta is. Itt élnek a kedves ismerősök, a barátok, otthonra leltem a Nyírségben. Hogy a hegyek hiányoznak-e? Hogyne hiányoznának! Mégis csak azok közt nőttem fel, s ki az, aki képes elfelejteni a szülőföldjét. Igaz, én soha nem szakadtam el végleg Borsodtól, anyám most is Putnokon él, s mi megyünk családostól, amikor csak tehetjük. A család. Felesége könyvelő az AGROKER-nél, lánya gimnazista, a fia meg autószerelő, s hol is lenne a munkahelye, ha nem a VAGÉP-nél. A Jósavárosban laknak, s van egy kis telkük, kint Sóstóhegyen, ahol már szépen zöldellnek az ágyások. A dolgos ember munkáját dicsérik. S jó munkáját jutalmazza a Munka Érdemrend bronz fokozata is, amit az ünnep előtt vett kézhez. B. G. A budapesti fedettpályás atlétikai Európa-baj- nokságot megtekintő Kádár János elsőként gratulált Sigér Zoltánnak, az Nyh. VSSC szakágvezető edzőjének. Az Európa legjobbjai között emlegetett nyíregyházi szakembernek ugyanis két tanítványa volt ott a kontinens nagy seregszemléjén és mindkettő érmet szerzett! Távolugrásban Pálóczi Gyula, hármasugrásban pedig Bakosi Béla állt dobogóra az eredményhirdetéskor. — Edzői pályafutásom eddigi legnagyobb sikere a mostani Európa-bajnokság — mondta a 37 éves szakvezető, aki a nyíregyházi tanárképző főiskola testnevelési tanszékének adjunktusa, s mellékfoglalkozásban edzős- ködik az NYVSSC-nél. — Világversenyen eddig két atlétám még nem állt dobogón. A hazai bajnokságokon viszont mindig a Sigér-tanít- ványok szerezték, szerzik a legtöbb érmet. Volt olyan esztendő, amikor a serdülőktől, a felnőttekig, valamennyi korosztálybem a kitűnő szakember neveltjei nyerték a magyar bajnokságot. A fiatal edző legeredményesebb versenyzője, Bakosi Béla pedig a világ legjobb tíz hármasugrója közé tartozik, kétszeres fedettpályás Európa-bajnok, tavaly harmadik lett a szabadtéri EB-n, a főiskolás világ- bajnokságon meg második helyezést ért el. Sigér Zoltán 1979-től a magyar atlétikai válogatott ugró szakágánál is tevékenykedik. Tavaly nagysikerű előadást tartott Olaszországban, az edzők nemzetközi konferenciáján, ahol a magyar ugrók felkészülési munkáját mutatta be. Aztán Finnországba hívták meg, az edzők továbbképzésére. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 140 tagországában ma már úgy ismerik, mint az egyik legnevesebb szakembert. — Minek köszönhetem edzői sikereimet? Mindenekelőtt annak, hogy támaszkod- hatom munkahelyem, a tanárképző főiskola szellemi bázisára, állandóan továbbképezhetem magam. Adott a szakmai irodalom, amit a rendszeres feldolgozás után, napra készen megvitathatok a kollégáimmal. Rendkívül sokat jelentenek az ilyen alkotó viták, sok-sok hasznos dologhoz jut így az ember. És nyitott szemmel járom a világot. Válogatott versenyzőimmel rengeteg országba eljutok, ahol mindig tudatosan figyelem az ellenfelek munkáját, a módszereket. Az ötleteket aztán igyekszem hasznosítani, beépíteni a munkába. Mindemellett nagyszerű edzői kollektíva jött össze az NYVSSC-nél, igazi műhelymunka folyik az atlétikai szakosztálynál. Ezt bizonyítja, hogy évek óta a második legeredményesebb hazai szakosztály a miénk. És arról sem szabad megfeledkeznem, hogy a megye, a város minden feltételt megteremt az eredményes munkához. A személyi feltételek is adottak, hiszen ott van a rengeteg tehetséges gyerek. Sigér Zoltán — akit eredményes munkássága elismeréséül hazánk felszabadulásának évfordulóján a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki — egyébként Nyíregyházán végezte középiskoláit, a pénzügyiben érettségizett. A testnevelési főiskolán szerzett diplomát, s 1970-ben jött vissza a nyírségi megyeszékhelyre. Akkor kezdett edzősködni az Nyh. VSSC-nél. A tanár úr persze nemcsak jó versenyzőket nevel, hanem a testnevelési tanszék adjunktusaként oktatja a jövő szabolcsi edzőit is. Gyakorlati tapasztalatait készségesen megosztja a leendő szakvezetőkkel. Hallgatói igazán szerencsésnek vallhatják magukat, hiszen f_ az egyik legavatottabb szakembertől tanulhatják a nehéz, de szép edzői hivatást. B. D.
